Balassi Bálint 1554 - 1594

A XVI. század halhatatlanul gazdag és eleven irodalmának legnagyobb alakja Balassi Bálint. Őt tekintjük a magyar irodalom első nagy klasszikusának, világirodalmi szintű képviselőjének. Izig-vérig reneszánsz költő volt, akinek a költészetére egyaránt jellemző a reneszánsz imitáció és az eredetiség elve. Poeta doctus és poeta natus egyszerre, olyan költő, aki kitűnően ismerte saját korának irodalmát, de eredeti, tudatosan megszerkesztett életmű alkotására törekedett. Ennek a feltevésnek az alapja a ránk maradt Balassa-kódex, melyet a tudós másoló vallomása szerint maga a költő rendezett egységbe, ciklusokba.

A szerkesztésben fontos szerepet szánt a petrarkista hagyományból ismert, Szentháromságra és Krisztusra utaló számmisztikának. A kötet eszerint száz verset tartalmazott volna, mely háromszor harminchárom versből és a versek elé illesztett kilencvenkilenc sorból álló s a Szentháromságról szóló verses előszóból állott. Mindez a tökéletességre való törekvés reneszánsz igényéből fakadt.

Az irodalmi hagyomány a kötetkompozíciótól függetlenül az életművet tematikus csoportokba is rendezi, amelyekben szintén a hármasság elve érvényesül, hiszen Balassi írt szerelmes, katona és istenes énekeket.

Korai költészetének lírájára, főleg az Anna-versek, hogy a magyar énekszerzés hagyományait folytatja, melyben a dallam és szöveg együtt vesz részt az esztétikai h 434d38e atás megteremtésében. Ebben az időszakban főként alkalmi verseket írt, melyek közvetlenül kapcsolódnak valóságos élethelyzetekhez, gyakran logikailag nyomon követhető eseménysoruk van. Költői képei, jelzői az európai humanista szerelmi költészet sablonjait követik.

A tudós költészet s a valódi szövegvers felé tett fordulat akkor következik be Balassi lírájában, amikor megismeri az újlatin költészet formakultúráját. Ettől kezdve megsokasodnak költészetében az inventio poetica, azaz a költői fikció alapján született versek. Főként a Losonczy Annához írott második versciklus darabjaira, a Júlia-versekre jellemző ez a költői magatartás.

A Júlia-versek egyik legismertebb darabja az 1584 körül keletkezett Hogy Júliára talála, így köszöne néki kezdetű költemény.

Hogy Júliára talála, így köszöne néki

Ez világ sem kell már nékem
      Nálad nélkül, szép szerelmem,
      Ki állasz most énmellettem;
      Egészséggel, édes lelkem!

                Én bús szívem vidámsága,
      Lelkem édes kívánsága,
      Te vagy minden boldogsága,
      Véled Isten áldomása.

                Én drágalátos palotám,
      Jó illatú, piros rózsám,
      Gyönyörû szép kis violám,
      Élj sokáig, szép Juliám!

                Feltámada napom fénye,
      Szemüldek fekete széne,
      Két szemem világos fénye,
      Élj, élj, életem reménye!

             Szerelmedben meggyúlt szívem
      Csak tégedet óhajt lelkem,
      Én szívem, lelkem, szerelmem,
      Idvöz légy, én fejedelmem!

            Juliámra hogy találék,
     Örömemben így köszenék,
     Térdet-fejet néki hajték,
     Kin õ csak elmosolyodék.

A középkori provanszál trubadúrlíra hagyományaira játszik rá a költemény, mely a lovagi ideál képét, a lírai én és a hölgy kapcsolatát, a szolga és az úrnő viszonyát fejezi ki.

Balassi daloskönyvének a 39. darabja ez a költemény, egy elbeszélői keretbe ágyazott sorozat egyik darabja, miszerint egy Credulus nevű ifjú találkozik Júliával, és köszönti őt. A költemény beszélője eszerint Credulus, megszólítottja pedig az idealizált kedves.

A konkrét vershelyzetre, a találkozás pillanatára, a vers keletkezési körülményeire csupán az első versszak harmadik sora utal: " Ki állasz most énmellettem" illetve az utolsó versszak: "Térdet fejet neki hajték/ kin ő csak elmosolyodék." A költemény elragadott, ujjongó bókok sora. Boldog felkiáltással kezdődik. A meglepetésszerű találkozás által kiváltott üdvözlés sorozata a költemény. Minden versszak tartalmaz egy-egy abban a korban szokásos köszöntési formulát: egészséggel", veled isten áldomása," élj sokáig", " élj, élj életem reménye", "idvez légy én fejedelmem". Megfogalmazhatatlan érzelmek rendkívüli, már-már tovább nem fokozható teljességét fejezik ki az első sorok. A halmozott költői képek, metaforák az érzelmi élet, a virágszimbolika, a fényszimbolika területéről valók, melyek révén a lírai én eszményképpé emeli a kedves alakját: "Én drágalátos palotám, jó illatú piros rózsám,/ gyönyörű szép kis violám", "Napom fénye", életem reménye", "szívem, lelkem, szerelmem, idvez légy én fejedelmem!"

Az ötödik versszak mintegy összefoglalása, az előző négynek, de a fokozásos halmozás, s a vallásos himnuszokból, imákból kölcsönzött üdvözlés hangulatilag még magasabb szintre emeli a verset, s az utolsó metafora újabb, világi értékekkel egészíti ki az eddigieket.

A vers a kegyetlen, megközelíthetetlen Júlia képével zárul. A lírai én kérdésére adott válasz félsornyi: "Kin Ő csak elmosolyodék". Az ódai hangú vallomás itt elkomorul, a lírai én áradó szerelme viszonzatlan marad. E hangulatváltás osztja a verset két egyenlőtlen szerkezeti egységre. A költemény versfomáját ritmusát a középkori magyar költészetre jellemző ütemhangsúlyos verselési mód jellemzi, melyet bokorrímek fognak strófába. Újszerű a strófaszerkezet, az un. rövidített Balassi-strófa. Jellemzője, hogy két sor alkot egy versszakot, és egy sor 16 szótagból áll, amelyben a belsőrímek tovább tagolják a sorokat. A vers szövegének zeneiségét az ismétlések, az alliterációk és az "l" hangok gyakorisága, összecsengése erősíti fel. A szenvedélyes vallomás, a kompozíció megszerkesztettsége, arányossága, a kötött ritmus -és rímszerkezet révén tökéletes alkotássá válik.

Adj már csendességet..

1 Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet, kit sok kín fúr!

2 Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére!

3 Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet teljesíts meg!

4 Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló.

5 Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást ereszthet-e?
Engem, te szolgádat, mint régen sokakat, ébreszthet-e?

6 Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem igéd szerint,
Megadod kedvessen, mit ígérsz kegyessen hitem szerint,

7 Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát;

8 Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván, bú s kín nélkül!

Istenes énekeket Balassi költői pályájának szinte valamennyi szakaszában írt, de a legszebb, legmegragadóbb költemények életének válságos éveiben születtek. A kétségbeejtő helyzetekbe sodródó világi ember panaszai, indulatai, háborgásai törnek fel ezekből a költeményekből. E zsoltárok lírai énje elsírja élete kisiklását, szíve nagy keserveit, őszintén megvallja vétkeit, bűnei bocsánatáért esedezik, szinte perlekedik, alkudozik Istennel a kegyelemért, egyéni megváltásért.

A zsoltár (psalmus) az óda és a himnusz rokon műfaja, olyan vallásos lírai költemény, amelyben a lírai én az Istenhez való viszonyáról beszél, Istent (vagy az isteni hatalmakat dicsőíti), az ő segítségéért fohászkodik. Lényegében az ószövetség himnuszait nevezik zsoltároknak. A gyülekezeti zsoltáréneklés szokását a reformáció teljesítette ki, s a zsoltárokban a lírai én a közösség nevében szól, hol egyes szám első, hol pedig többes szám első személyben.

A legfontosabb zsoltárok a Dávid-zsoltárok, mely 150 költeményt tartalmaz, melyeket római számok jelölnek.

A későreneszász kiemelkedő zsoltárosa Szenczi Molnár Albert, ő az 1607-ben megjelent teljes magyar zsoltárfordítás szerzője, könyve a megreformált egyház számára készült magyar változatokat tartalmazza. Szenczi zsoltárai általános érvényű, kanonizált irodalmi értékké váltak, s ugyanakkor össznépi jellegűek. Bennük fordítás voltuk ellenére Szenczi poétikai nyelvet teremtő költői tehetsége, verselői leleménye érvényesül.

A zsoltárköltészet egyik legkiválóbb alakja éppen a reneszánsz nagymestere, Balassi Bálint. Az ő istenes költészete azonban nem a közösség nevében szólítja meg Istent, hanem a lírai én egyénként áll Isten előtt, személyes sorsát, panaszait tárva fel.

A hányatott sorsú költő Lengyelországban írhatta 1591-ben talán legszebb istenes éneket, az Adj már csendességet... kezdetű bűnbánó zsoltárát. A földi boldogság lehetőségében véglegesen csalódott ember most már csak a belső békét, a lélek csendjét igyekszik elnyerni. Sóhajt az utolsó felmentés és az engesztelő halál után. Az egész vers csupa kérlelő könyörgés, perlekedés, vita és szenvedélyes érvelés. A nyolc strófából álló költemény három szerkezeti egységre tagolódik, a himnuszok hagyományos felépítése szerint. A szimmetrikus elrendezés a himnuszok és panaszzsoltárok műfajára jellemző ABA (könyörgés-érvelés -indoklás-könyörgés). Az első két versszak könyörgés, a harmadik-hatodik versszak érvelés- indoklás; a hetedik-nyolcadik versszak újból könyörgés. .A vers elején a lelki csendesség eljövetelében,az utolsó strófákban a túlvilági boldogság elnyerésében reménykedik.

A vers felütése elkeseredett hangulatú, a felszólító módú igék türelmetlenséget, és az Istennel való személyes kapcsolatot jelzik. A harmadiktól a hatodikig terjedő strófák a kérés indoklását tartalmazzák, ez a rész retorikus érvelés. Különböző modalitású mondatok (felszólító, kijelentő, kérdő, óhajtó mondatok) váltják egymást, melyek felerősítik a könyörgés helyzetét. A lírai én egyrészt a mennybéli Úrhoz, másrészt önmagához szól. Vétkének rútsága kételyt ébreszt benne, melyet az isteni irgalom nagyságába vetett hite oszlat el. Mintegy önmagát biztatja a bűnök nagyságából fakadó, a megváltás lehetősége és lehetetlensége közt ingadozó belső vitában. A befejező szerkezeti egység metaforái: "a szentséges marok áldott zárja", "nyomorult fej letört szárnya" a vers csúcspontja, melyben az isteni irgalomban, kegyelemben való feltétlen hit szólal meg.

A zárlatban visszatérő felszólító módú igék is a bizalom megerősödését hirdetik. Az Istenét áldó, imádó ember képe a bocsánatot nyert bűnös halál előtti megnyugvását igéri. Ha az áhított harmóniát a földi életben nem is találhatta már meg, a költő megteremtette a szépség és szellem külön harmóniáját, rendjét a művészet világában.

BORIVÓKNAK VALÓ
IN LAUDEM VERNI TEMPORIS

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

Néked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

Mert fáradság után füremedt tagokat
Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
Új erővel építvén űzéshez inokat.

Sőt még az végbéli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,
Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,
Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!

A Balassi-kódex harmadik, kicsiny csoportját a tavasz-énekek, bordalok, vitézi versek alkotják. A tavasz-dalok a vágánsköltészet hagyományait folytatják. Ilyen az Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje... vagy a Széllel tündökleni nem ládd-é ez földet... kezdetű. Ezekben a vitézi élet elemei csak azért szerepelnek, mert a költő maga is végvári katona volt, és vitézek társaságában élte meg a tavasz jöttét és a búfelejtő mulatozásokat.

A Borivóknak való című vers szintén a vágáns típusú tavasz-énekekben gyökerezik, de Balassi ezt is a maga képére formálja, amikor a vallásos áhítatban fogant, himnikus hangnemben a természet és az élet világi szépségeinek dicséretét zengi.

A latin és a magyar cím más-más nézőpontot ad a költemény gondolatmenetéhez. Az In laudem verni temporis (A tavaszi idők dicséretére) elsősorban magára az évszakra és annak konvencióira hívja fel a figyelmet. (újraéledés, kinyílás, fejlődés, ifjúság, szépség, ébredés, felépülés, egymásra találás, világosság; a természet és az ember szoros kapcsolata) A borivóknak való inkább kordokumentáció: a végvári életmódról, a vitézekről, a legfontosabb tárgyakról a fegyverekről és a lovakról ír. A címben a bor szó a Dionüszosz-kultuszra is utalhat, mely a reneszánsz kultúrában ugyanúgy újjáéled, mint az antikvitás egyéb motívumai.

Balassi leghíresebb tavasz-éneke ez a mű és a vitézi énekek motívumait is tartalmazza. A vershelyzet a pünkösd ünnepét idézi, mely a húsvét utáni 50. napot jelöli. Eredetileg aratási ünnep volt, majd a sinai-hegyi törvényhozás emléknapja lett. A keresztények pünkösdkor a Szentlélek eljövetelét ünneplik. A téma tehát a természet és az ember örömteli megújulása.

A mű minden érzékterületet megcéloz (főleg a látást és a hallást), így az érzéki reneszánsz életöröm kifejeződése, a végvári vitéznek a természettel való harmonikus kapcsolata kap hangot. Ezek azok az értékek, amelyek a vers értékszerkezetének a fókuszában állnak. A költemény minden sora látványt tár elénk, a virágzások, a jó szagú mező a szaglás érzékterületét célozzák meg, képzelőerőnk segítségével felidézhetjük a lovak vágtatását és a vigadást.

A világ, amit Balassi megrajzolt az a reneszánsz emberélet örömének lenyomata. A műben túlsúlyban vannak a pozitív jelzők és cselekvések; pl.: áldott, szép, gyönyörű.A gondolatmenetben panteizmus rejlik. A költői megoldások a jelzőhasználatban, az igék megválogatásában, az időszak metaforizálásában, megszemélyesítésében tetten érhetőek. A beszélő, a lírai "én" és a megszólított, a pünkösdi időszak, a tavasz örömteli kapcsolata ódai hangon szólal meg a költeményben.

A versforma ütemhangsúlyos, már meglévő dallamra íródott 6/6; 6/6; 6/7 elosztású sorokat tartalmaz. A bokorrímek csengő-bongó hangzásai kiegészítik a szöveg egyéb hangeffektusait. Szerkezetileg a vers  több egységből áll: a vers felütése a nyitó tételmondat, egyben a párbeszéd kezdete, megszólítás, metaforateremtés. A második egység (2-6 versszak) a természetről és a lovakról szól. A hetedik versszakban visszatér a megszólításhoz. Az utolsó rész, a nyolcadik szakasz, a szentencia, erkölcsi igazság kinyilvánítása. A 2.-8. strófa a pictura, a természet