Az egyensúlypolitika szazada

Az egyensúlypolitika százada

A HATALMI EGYENSÚLY RENDSZERE Már a XVI. században (cognac-i liga), de különösen a XVII. század végén (franciaellenes szövetség) megfigyelhetö, hogy az európai hegemóniára törekvö dinasztiákkal szemben a többi hatalom összefogott. E szövetségek "felülírták" a korábbi kapcsolatokat, söt, akár a felekezeti ellentéteket is (pl. harmincéves háború). A XVIII. századra az egyensúlypolitika tudatossá vált, és elsösorban az angol diplomácia törekvéseit jellemezte. A hatalmi egyensúly fenntartása, vagyis a legerösebb hat 838c25i alommal szemben álló országok támogatása az angolok számára biztosította, hogy míg a "kontinens" hatalmai egymással voltak elfoglalva, addig a "szigetország" Anglia elöretörhetett a gyarmatosításban.

E politika követhetö nyomon a XVIII. század háborúiban is. Miután a század elején zajló spanyol örökösödési háborúban Franciaország ereje megtört, az északi háborúban viszont Oroszország megerösödött, az angol politika fordulatot hajtott végre. A Szilézia birtoklásáért Poroszország és Ausztria között kitört osztrák örökösödési háborúban (1740-1748) Anglia még a Habsburg Birodalom mögött sorakozott fel a franciák által támogatott poroszokkal szemben. A hétéves háborúban (1756-1763) azonban már a poroszok mögé álltak, mert a megerösödö Oroszország Ausztriát támogatta.

AZ ALKOTMÁNYOS BRIT BIRODALOM Angliában (1707-töl, a Skóciával történö egyesüléstöl Nagy-Britannia) a "dicsöséges forradalom" (Történelem II., 175. o.) megteremtette a lehetöséget az alkotmányos királyság kiépüléséhez. A törvényeket a cenzusos választójog alapján megválasztott parlament hozta, és a király aláírásával váltak érvényessé. A törvényeket végrehajtó hatalom feje az uralkodó által kinevezett elsö miniszter (miniszterelnök), aki minisztereivel együtt intézte az ügyeket és felelösséggel, számadással tartozott a parlamentnek (felelös kormány). A század folyamán kialakult a miniszterelnök kiválasztásának módja. A király a parlamenti többséget élvezö politikai csoport, párt képviselöjét nevezte ki. Angliában XVII. századi elözményekre épülve két politikai csoportosulás jött létre: a toryk többnyire középbirtokosokat képviselték, a whigek pedig jórészt a pénzembereket, ipari vállalkozókat.

A NÉMET-RÓMAI BIRODALOM SAJÁTOS FEJLŐDÉSE A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke (1648) után a Német-római Birodalom rengeteg kicsi, és néhány nagy önálló (szuverén) állam halmazává vált. (A legnagyobbak: a katolikus Ausztria és Bajorország, illetve az evangélikus Poroszország.) Ezek az államok önálló pénzt és vámrendszert vezettek be, független külpolitikát folytattak, a versailles-i udvarhoz hasonló uralkodói központokat és a francia reguláris hadsereget idézö katonaságot tartottak fenn. Költségeik fedezésére merkantilista, majd felvilágosult reformokkal kísérleteztek. A kisebb államok esetében ezek az intézkedések csupán a lakosság fokozott adóztatását eredményezték, akadályozták a német gazdaság fejlödését. Ennek ellenére a XVIII. század békésebb éveiben lassú gazdasági fejlödés bontakozott ki német földön (manufaktúrák elterjedése).

A reformok a felemelkedö Poroszországban hoztak átütö eredményeket. Az abszolutista porosz uralkodók a hadseregre támaszkodva - s jórészt a katonai erö növelése érdekében - felvilágosult szellemü és átfogó reformokat hajtottak végre. Katonás módszerekkel, de eredményesen fejlesztették az oktatást. Megadóztatták a nemességet, a XIX. század elején felszabadították a jobbágyságot (földjeinek egy részéért cserébe), és sikeresen támogatták a mezögazdaság, valamint az ipar fejlödését. A reformok a felvilágosult abszolutizmus mintauralkodójának nevezett II. (Nagy) Frigyes (1740-1786) uralkodása alatt teljesedtek ki  (pl. a kínvallatás betiltása). A fejlesztések egyre erösebb hadsereg fenntartását tették lehetövé, s a porosz uralkodók újabb és újabb tartományokat kebeleztek be. A legnagyobb szerzemények II. Frigyes nevéhez kötödnek (pl. Szilézia - a hétéves háborúban; Posen - Lengyelország elsö felosztásakor). Az ország területe megduplázódott. A sikeres háborúk és a gazdasági fellendülés révén Poroszország a nagyhatalmak sorába emelkedett.

A feltörekvö Poroszország mellett a nagyhatalmi állását megörzö Habsburg Birodalom határozta meg a német eröviszonyokat. Miután a Habsburgok Magyarországról kiüzték a törököt, birodalmuk súlypontja a Duna völgyébe helyezödött át. (Ezt nem befolyásolta, hogy a spanyol örökösödési háborúban megszereztek néhány dél- és nyugat-európai tartományt.) A Habsburg uralkodók a XVIII. század elejére az ún. örökös tartományokban megerösítették az abszolutizmust, Magyarországon pedig a rendiség fenntartásával tudták megszilárdítani hatalmukat. Ennek ellenére a Sziléziáért vívott háborúkban (osztrák örökösödési és hétéves háború) alulmaradtak a modernizálódó Poroszországgal szemben. A birodalom megerösítése érdekében Mária Terézia (1740-1780), majd II. József (1780-1790) felvilágosult reformokat vezettek be. Ezeknek voltak eredményei, de a soknemzetiségü birodalmat nem sikerült egységessé formálniuk.

OROSZORSZÁG ELŐRETÖRÉSE A cárokat sem törvények, sem intézmények nem korlátozták, ezért Oroszországban nem is abszolutizmusról, hanem despotikus hatalomról beszélhetünk.
II. (Nagy) Katalin (1762-1796) cárnö I. Péterhez hasonlóan felvilágosult jellegü reformokkal próbálkozott (új iskolák, városok alapítása, a kereskedelem fejlesztése). A legfontosabb célkitüzése azonban az Orosz Birodalom terjeszkedésének folytatása volt. Az orosz hódítás fö célpontjává a rendek túlzott jogai miatt (pl. liberum veto) egyre irányíthatatlanabbá váló Lengyelország vált. A cári politika elöször egyes arisztokrata családok által vezetett rendi csoportosulások mögé állva szította az ország erejét felemésztö belsö ellentéteket. Majd álságos módon a despotikus cár a nemesi szabadságjogok "védelmezöjeként" lépett fel az anarchiát megfékezni kívánó reformerökkel szemben. Katalin Nagy Frigyes porosz királlyal szövetkezve 1772-ben elérkezettnek látta az idöt Lengyelország felosztására. Az osztozkodásba - az egyensúly fenntartása érdekében - Ausztria is bekapcsolódott, és kiszakította a maga zsákmányát (Galícia). Ekkor azonban még fennmaradt egy kisebb területü, névleg önálló, valójában orosz befolyás alatt álló Lengyelország, amelyröl 1793-ban újabb területeket szakítottak le. A három abszolút hatalom végül 1795-ben egész Lengyelország területén megosztozott. 

Katalin dél felé is folytatta a terjeszkedést, a hanyatló Oszmán Birodalom rovására. Az oroszok kezdetben Ausztriával szövetségben háborúztak, és megszerezték a Krími Kánság jelentös részét. Ausztria azonban nem tudott területeket szerezni a Balkánon. Söt, felismerte, hogy az erös Oroszország térnyerése a félszigeten számára kedvezötlen, ezért kilépett a háborúból, söt közvetett módon a Portát támogatta. Így a Fekete-tenger északi partvidékének meghódítását követöen (1774) az orosz elöretörés lelassult ebben az irányban.