Az 1848-as forradalmi hullam

Az 1848-as forradalmi hullám

A NÉPEK TAVASZA Az 1848 tavaszán forradalmi hullám söpört végig Európán. A forradalmak - akár a század korábbi megmozdulásai - a liberalizmus és a nacionalizmus eszméjéböl táplálkoztak. Kirobbanásukhoz hozzájárult, hogy több rossz termésü év és egy ipari válság összhatásaként 1848 tavaszára a tömegek szerte Európában rendkívül nehéz helyzetbe kerültek. Emiatt szinte futótüzként, városról városra terjedt a forradalom. Az eltérö társadalomszerkezet, gazdasági fejlettség és politikai helyzet következtében azonban különbségek voltak abban, hogy melyik társadalmi csoport vezeti a forradalmat, kik sorakoznak föl mögé és melyek a mego 545d36f ldandó problémák. A forradalmak célkitüzései mindezektöl függöen országonként eltértek egymástól.

Nagy-Britanniában a válság hatására a munkások vonultak az utcára. A chartisták újabb petíciót fogalmaztak meg, s ezután a tüntetés békésen feloszlott. A tömeg már bízott az alkotmányos rendszerben. Franciaországban a hatalomból részesülni kívánó középpolgárság indult harcba, de már a munkásokkal együtt, akikkel rövidesen szembekerült. Németországban és Itáliában a nemzeti egység és az alkotmányosság megteremtése együttes célként jelentkezett. Magyarországon az alkotmányosságért, a függetlenségért és a társadalmi átalakulásért vívott küzdelem egységbe kovácsolta a nemzetet, s ez rendkívüli erökifejtést tett lehetövé. Oroszország és az Oszmán Birodalom népei nem lázadtak fel. A cári hatalom - Oroszország fejletlenségéböl fakadóan - szilárd maradt. Ez alkalmat adott I. Miklós cárnak, hogy eljátszhassa Európa csendörének a szerepét.  

A FRANCIA FORRADALOM Franciaországban a kibontakozó ipari forradalom abban a szakaszban járt, amikor a növekvö létszámú munkásság életkörülményei még nem javultak. Ugyanakkor a szabad verseny a kispolgárok tömegeit tette tönkre. A válság miatt elégedetlen párizsiak körében a palermói forradalom hírére pattanásig feszültek az indulatok. Lajos Fülöp és a kétes ügyletekbe, botrányokba keveredö pénzarisztokrácia hatalmával szemben a közép- és kispolgárság is fellépett, szélesebb választójogot követelve. A kormányzat megtagadta e követelést, söt betiltotta a polgárok által szervezett tiltakozó banketteket is. Párizsban ismét barikádok emelkedtek, s a forradalom könnyüszerrel elsöpörte a hatalmat (február 22.). (Lajos Fülöp Angliába menekült.)

A hatalomra kerülö polgárság kikiáltotta a köztársaságot (február 24.). A célját elérö kis- és középpolgárságnak azonban szembesülnie kellett a megmozdulásai tömegerejét adó városi nép követeléseivel. Ők kevesellték a polgárság által elegendönek ítélt alkotmányosságot (cenzus) és a polgári szabadságjogok biztosítását. Végül munkásvezetök is bekerültek a kormányba, és a városi nép érdekeit szolgáló intézkedéseket fogadtak el: a férfiak általános választójogot kaptak, a hatalom elismerte a munkához való jogot. Késöbb a munkanélküliek számára ún. nemzeti mühelyeket hoztak létre, ahol az emberek közmunkát végezhettek.

A választásokon azonban a társadalom országos arányai (a parasztság túlsúlya) érvényesültek: a törvényhozás (nemzetgyülés) többségét a királypártiak és a mérsékelt polgári köztársaság hívei alkották. Az új kormányba már nem kerültek be a munkásvezérek. Miután a válság, s így a politikai feszültség nyárra enyhült, a kormány a jelentös költségeket felemésztö és felesleges munkát végzö nemzeti mühelyeket bezáratta. Válaszul a párizsi munkásság fellázadt (1848 júniusa). A lázadást a kormány a hadsereg bevetésével, kemény harcokban leverte (több ezer halott).

A polgárság és a parasztság szilárd államhatalmat kívánt. Új alkotmányt fogadtak el, amely nagy hatalmat adott a köztársasági elnöknek, akit közvetlenül a lakosság választott meg. Sokak meglepetésére az eddig csak kalandos hatalomátvételi kísérleteiröl ismert Louis Bonapartét, Napóleon unokaöccsét választották meg elnökké (1848. december). A nép gondolkodásában a Bonaparte névhez a belsö nyugalom és a francia nagyság eszméje kötödött.

Bonaparte a hadseregre (amelynek elnökként a föparancsnoka lett) és a vidéki szavazókra támaszkodott. Demagóg módon a kisemberek védelmezöjeként tovább erösítette hatalmát a nemzetgyüléssel szemben. A kormányt a nemzetgyülés akaratát figyelmen kívül hagyva a saját emberiböl állította össze. A fontos tisztségekbe fokozatosan megbízható híveit helyezte. Az új hatalmat jellemzi, hogy Párizs, a forradalmi hullám elindítója, 1849-ben már elhatárolódott az európai forradalmak támogatásától.

SIKERTELEN KÍSÉRLET AZ OLASZ EGYSÉG LÉTREHOZÁSÁRA Itáliában az alkotmányosság és az olasz egység kivívása (a Habsburg uralom felszámolása) volt napirenden. Radikális csoportok Mazzini [madzíni] vezetésével az 1820-as évek óta kísérleteztek forradalmak kirobbantásával. A folytonos kudarcok miatt azonban az olasz egységért harcolók egyre inkább a bécsi kongresszuson Genovával megerösített Szárd Királyságra (más néven: Piemont építettek.

Amikor 1848-ban Észak-Itáliában felkelések robbantak ki az osztrák uralom ellen, a reményeknek megfelelöen a szárd uralkodó sereggel indult ezek megsegítésére (1848. március). A császári hadsereg (Radetzky tábornok) gyorsan vereséget mért a piemontiakra (Custozza, 1848. július). A forradalmak itt-ott még fellángoltak. 1849 februárjában Rómában elüzték a pápát, és kikiáltották a köztársaságot. 1849 tavaszán Észak-Itáliában a véres osztrák rendteremtés miatt Piemont seregei újabb támadást indítottak. Ez szintén vereséggel végzödött (Novarra, 1849. március). Ezután az elszigetelt római köztársaságot Bonaparte, a velencei forradalmat pedig az osztrákok számolták fel (1849 nyara).

A NÉMET FORRADALOM A párizsi forradalom híre a válság sújtotta Németországban is forradalmi mozgalmat váltott ki. A liberális polgárság vezette városi tömegek alkotmány megadására és a polgári szabadságjogok elismerésére kényszerítették a kis- és közepes államok uralkodóit. A liberális csoportok azonban megrettentek a tömegmozgalmaktól, s nem akartak további radikális lépéseket. Képviselöik beléptek a fejedelmek új kormányaiba. Tömegtámogatás híján azonban rövidesen félreállították öket (1848 öszétöl). Így a polgárság legföbb követelése, a német egység nem valósulhatott meg. Frankfurtban ugyan összeült - általános választások alapján - a német alkotmányozó gyülés (1848. május), de határozatai végrehajtásához csak a német fejedelmek rendelkeztek erövel. (A Habsburg és a porosz uralkodó viszont el sem ismerte a parlamentet.) A frankfurti képviselök kidolgozták a német nép polgári alapjogait. Azt azonban hagyták, hogy az egységért küzdö tömegmozgalmakat a fejedelmek leverjék. Így a dinasztiák rövidesen megszilárdították hatalmukat, s a frankfurti parlamentet is föloszlatták (1849. június).

Az események alakulásához hozzájárult az is, hogy Németországnak nem volt Párizshoz hasonló központja. A két legnagyobb város, Bécs és Berlin dinasztikus birodalmak fövárosai voltak. A soknemzetiségü Ausztria fövárosa nem lehetett Németország központja. A porosz föváros, Berlin már jelentösebb központ volt, de a porosz király itt gyorsan úrrá lett a tömegmozgalmon.

A HABSBURG BIRODALOM FORRADALMAI A forradalmi hullám 1848. március 13-án érte el Bécset. A diákok, a polgárok és a munkások megbuktatták a gyülölt Metternich kancellárt. Az új osztrák kormány nagyrészt a régi rend embereiböl toborzódott, és a csatlakozó liberális polgárok (pl. Alexander Bach) is egyre inkább az ö politikájukat követték.

A kormányzat a forradalom hatására, de a császár nevében felszabadította a jobbágyokat. Ennek eredményeként a parasztság a császár híve maradt, és gyanakodva tekintett Bécsre, ahol a forradalom radikalizálódott. A diákság nem fogadta el a korlátozott alkotmányt, újabb tömegmozgalom bontakozott ki (1848. május). A kormány meghátrált (a nyomorgó munkásoknak pl. foglalkoztatást ígért a francia nemzeti mühelyekhez hasonló formában). Az udvar titokban Innsbruckba menekült.

1848 nyarán összeült a birodalom összes tartományainak - kivétel: Magyarország - küldötteiböl álló alkotmányozó gyülés. A küldöttek zömét polgárok és parasztok alkották. A gyülés etnikai összetétele tükrözte a birodalom tarka nemzetiségi képét. Az alkotmányosság bevezetésének kérdésében egyetértettek, a birodalom felépítését azonban az egyes csoportok másként képzelték el. Az osztrák-németek a centralizációt, a többi nép képviselöi - élükön a csehekkel - a tartományoknak önállóságot adó föderalizmust pártolták.

Az osztrák-német liberálisok az önállóságért küzdö népek (olaszok, magyarok, csehek) láttán közeledtek az udvarhoz. 1848 nyarán úgy tünt, a Habsburgok úrrá lesznek a forradalmakon. Itáliában a Radetzky aratott gyözelmet, a prágai felkelést egy másik császári tábornok, Windischgrätz verte le. Bécsben a kormány teremtett rendet. A helyzet megszilárdulása után az uralkodó visszatért Bécsbe (1848. augusztus). Magyarország ellen Jelačić [jellasics] horvát bánt küldték A magyarok azonban a bán hadait megverték, és Bécs felé üldözték. Mikor az osztrák kormány a bán segítségére akarta küldeni helyörséget, Bécsben ismét kitört a forradalom (október 6.). Az udvar Olmützbe menekült. Windischgrätz csapatai megállították az Ausztriába benyomuló magyar sereget, majd vérbe fojtották a bécsi forradalmat (október 31.). Ezután az osztrák kormány teljes mértékben felsorakozott a dinasztia hatalmának helyreállítói mögött.

Az 1848 tavaszán a változásokat szentesítö - korlátolt képességü - V. Ferdinándot az udvar lemondatta (1848. december). Helyére az alig tizennyolc éves I. Ferenc Józsefet állították. Az alkotmányozó gyülést feloszlatták, és az uralkodó új alkotmányt adott ki (1849. március 4.). A népekre kényszerített (oktrojált) olmützi alkotmány leplezni kívánta az abszolutizmust. Tartományi alapon szervezte meg a birodalmat, de a tartományokban az ott lakó nemzetiségek csak járási szinten tölthettek be tisztségeket, s csak a központi akaratot hajthatták végre. Az alkotmányt késöbb (1851) a nyílt abszolutizmus váltotta fel.