AZ ÖNÉRTELMEZÉS A KÉSEI MODERNSÉG LÍRÁJÁBAN

AZ ÖNÉRTELMEZÉS A KÉSEI MODERNSÉG LÍRÁJÁBAN

JÓZSEF ATTILA: Tudod, hogy nincs bocsánat (1937) című költeménye életének utolsó hónapjaiban keletkezett. Élmény- és gondolatvilága igen bonyolult. Elbeszélést, leírást, jelenetet nemigen találunk benne, a költő a leglényegesebbet magukba sűrítő, jelképszerűen fölvillantott képekben szól a maga egyed 414f59e i életéről, de általános érvénnyel. Az egész költemény szenvedélyes drámai párbeszéd, amelynek csak egyik felét halljuk, ebben azonban a dialógus másik, nem hallott fele is jelen van, kimondatlanul, rejtetten. A mondatoknak és a vers szerkezeti részeinek viszonyítása legtöbbször jelöletlen, ezért többféleképpen is meghatározható. A mondatok általános igazságot, erkölcsi jellegű megállapítást, ítéletet fejeznek ki. Ezt a hatást más tényezők is erősítik: a jambikus sorok rövidsége, a rímelés egyszerűsége, a párhuzamos és ellentétes mondatok váltakozó ritmusa, rendszerint minden sor külön mondat. A költeményben 41 igei állítmány fordul elő, ebből 10 létige, 15 felszólító módú, 30 második személyű. Mindez fokozza az önmagával való szembenézés maradéktalanságának élményét. A költemény szövege egy alapmondatból nő ki, minden része ezzel függ össze. Ez az alapmondat mindjárt az első strófában olvasható: "Légy, ami lennél: férfi". A 3-4. strófa egy sor alapvető, általános emberi-társadalmi magatartásnak, szerepnek a tiltását foglalja magába: "ne vádolj; ne fogadkozz/; ne légy komisz magadhoz". A tiltásokat egy társadalmi és egy etikai felszólítás összegzi: "maradj fölöslegesnek" és "ezt az emberiséget... ne vesd meg". Az 5..6.,7. strófa és a 8. első két sora személyes életanyaggal, tapasztalattal igazolja, magyarázza ezeknek a felszólításoknak a jogosultságát, indokoltságát. A beszélő felsorolja azokat a magatartásokat, amelyeket élete során végigpróbált, hogy megtartsa életét. Mindegyik magatartás hamis szerepnek bizonyult, egyikben sem nyilvánulhatott meg személyiségének lényege, egyikben sem láthatta meg senki, hogy ki ő: "Soha, soha senki/ nem mondta, hogy te jó vagy."(a 4. strófa utolsó sora eredetileg így hangzott: "És ezt az emberiséget/ magaddal együtt vesd meg". Tudniillik ezt az emberiséget, amely ilyen szerepekben, személyiség, emberi méltóság nélkül tud élni, s magadat, ki hajlandó voltál ily szerepeket vállalni (könyörögtél; hamis tanú lettél; csaltál; megcsaltak, úgy szerettek, s te elfogadtad). A vers végső változatában a megvető magatartás megértővé változott: "ezt az emberiséget... ne vesd meg". A költő számára tehát az adott világ, az adott társadalom nem kínált olyan szerepet, amelyben személyisége lényegét megtarthatná. Ezért levonja a következtetést: hiányoznak személyisége fönntartásának feltételei, s így egyéni léte szükségszerűen véget ért. "Most hát a töltött fegyvert/ szorítsd üres szívedhez". Az utolsó strófa ugyan felvet még egy alternatívát: "remélj hű szerelmet". A szerelem itt, mint a legintenzívebb, legszemélyesebb emberi kapcsolat, szimbolikusan minden szerep helyett is áll. Ugyanis minden emberi kapcsolat alapvető feltétele a bizalom és a hit. Ezek azonban hiányoznak, ezt jelzi a feltételes mód is: hinnél, bízna. És a reménykedésnek van még egy feltétele: "vess el minden elvet". Ez a feltétel - a gondolkodásról való lemondás - azonban az erkölcsi, az intellektuális ember számára nem fogadható el, hiszen ez a puszta érzelmi ösztönlény szintjére süllyedést jelentené. A kör tehát bezárult: intellektusa számára élete végének ténye elfogadható lett. Az egész szöveg ismeretében már világossá válik a vers elején elhangzó felszólítás, az alapmondat értelme: azzá légy, ami nem vagy, ami akkor lennél, ha külső és belső helyzeted megengedné: önmagát megvalósító, személyiségét megalkotó férfi. A bűn, amiről a második strófában szó van, éppen az öntörvényű személyiség megvalósításának az elmulasztása, amiért valahogy ő maga is felelős. Bűne - a személyiség elvesztése - a beszélő számára bizonyság a társadalom rendje, a világ ellen, amely csak olyan hazug szerepeket nyújt, amelyekben a személyiség megőrzése lehetetlenné válik. Bűne lehetővé tette egy általános törvény felismerését, a bizonyság ezért "köszönni való". A felütő két sor - "Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat" - az alapmondathoz is, a második strófához is kapcsolható. Jelentheti azt is, hogy a szerepek világában nincs bocsánat annak, aki felismeri e szerepek lényegét, és elutasítja őket, meg azt is, hogy önnön etikus intellektusa nem tudja megbocsátani magának, hogy kitért e felismerések következményei elől. Az emberi világnak éppúgy megvannak a maga kérlelhetetlenül érvényesülő törvényei, akár a természetnek: "A fű kinő utánad" (A bűn maga után vonja a büntetést.) A vers drámai feszültségét fokozza, hogy a szóanyag a végső döntés, ítélet jegyében minduntalan a törvényszéki tárgyalás légkörét idézi fel: bűn, bizonyság, titok, tanú, pör, pártfogó; hamis, igaz, romlott, fizetett; vádolni, fogadkozni, könyörögni, titkokat meglesni, tanúvá lenni, elvetni.