AZ EPOSZPARÓDIÁK

AZ EPOSZPARÓDIÁK

Az eposz szó az elbeszélő műnembe tartozó, kötött formájú műfaj, illetve műalkotás, melynek rendkívüli képességekkel rendelkező hőse természetfeletti lényektől is támogatva -de nem varázserő révén- vagy egy egész közösség s 818i84i orsára is kiható tetteket hajt végre. Eposzi kellékek:

1. költői segélykérés: istenség felidézése; a költő eszköze a rajta keresztül szóló istenségnek
2. tárgymegjelölés: miről beszéljen a felidézett istenség
3. in medias res kezdés: a cselekmény megindítása
4. seregszemle: szereplők bemutatása
5. állandó jelzők: "Harangláb, e fondor lelkületű egyházfi"
6. ismétlődő kifejezések
7. epikus hasonlatok: nagy terjedelmű, szinte önálló életet élő hasonlat
8. csodás elem, isteni beavatkozás: istenségek beavatkozása nem számított csodás dolognak

A stílusparódia legfőbb eszközei: az eposzi jelzők, értelmezők állandó használata "szemérmetes Erzsók"; szándékoltan bonyolult és fölösleges körülírások "Már az idén negyvenedikszer értem meg a krumplikapálást"; a hosszadalmasra elnyújtott, aprólékosan részletező hasonlatok "szintén úgy kiderül/ A sötétlő konyha is éjjel."; a meghökkenést kiváltó tréfás fordulatok, ellentétek "s ha leugranám:/ nyakamat szegném/ vagy más bajom is esnék.". A főszereplő nem hős, életmentő, hanem erkölcsileg elég negatív jellem: bujaság jellemzi, ezzel ellentétben áll neve, mintegy ironikusan: "szemérmetes Erzsók". A cselekmény nem bonyolult, egy szálon fut; a harcnak egyszerű, értéktelen oka van, s a konfliktust egy kívülálló oldja meg. Maga a téma is sokkal alantasabb, nem olyan fennkölt, mint amilyen a hagyományos eposzokra jellemző: a szerelem, de nem a tiszta, hanem a hűtlenkedő, buja, erkölcstelen szerelem. A szereplők példáik által nem tanítanak, sőt inkább megbotránkoztatnak, és nevetésre késztetnek. Nem történelmileg hiteles eseményt dolgoz fel, s ez által is "ironizálja, gúnyolja" a hősi eposzokat. A gyönyörködtetés célja sincs kitűzve, bár tetszetős alkotás, főleg humora és iróniája miatt.

A mű egy magát értékesnek mutató, de voltaképpen kiüresedett művészi nyelvhasználat, magatartás és szemlélet értéktelenségéről rántja le a leplet. Így nem csak az eposz műfaját mutatja anakronisztikusnak, hanem a romantika költészetfelfogását is, azt az ellentmondást, mely a költészet vágyvilága és a valóság között egyre észrevehetőbbé vált. A romantika által teremtett világot minduntalan meghazudtolta a valóság. A romantikus költészet által kimunkált költői nyelv Petőfi szerint nem alkalmas igazi költői világ teremtésére, mesterkéltsége, az élettől való eltávolodottsága miatt. A Helység kalapácsa ezért nemcsak műfaj- és stílusparódia, hanem egy új költészeteszmény. Annak a köznapi realitáson túli, költői világnak a megteremtéséhez, amely igazi, esztétikai tapasztalatban akarja részesíteni az embereket (amely a képzelet teremtő ereje által az emberi kiteljesedésnek a valóságban rejlő lehetőségeit tudja megmutatni), olyan nyelv szükséges, amely átsegíti az olvasókat ebbe a világba. Ezért Petőfi az élettelen, mesterkélt, "kényes" irodalmiassággal a természetesség és az őszinteség esztétikáját állította szembe.