AZ ELÉGIA MODERN VÁLTOZATA
Elégia a görög líra
egyik ága az eposzból fejlődött ki, disztihonban (hexaméter+pentamméter) írt
műalkotás, melyben a lírai jelenlét mellett epikus vonások is felfedezhetőek.
Az elégia fog 131b13b alma idővel változott, ma rezignált szomorúságot, fájdalmat fejez
ki, az elégiaköltő tudomásul veszi azt, amin nem tud változtatni.
JÓZSEF ATTILA: Elégia című költemény kezdőképének
alaphelyzete a költői nézőpont a "szomorú táj" felett alacsonyan "lengő"
lélek nézőpontjával azonos, a lírai én onnan néz le szülőföldjére, a proletárok
lakóhelyére és önmagára. A hasonlatban szereplő füst motívum József
Attila költészetében gyakran feltűnik. A vers kezdősoraiban a beszélő egyes
szám első személyben szól, de hamarosan átvált második személyre, és egészen a
vers végéig önmegszólítás váltakozik leírással. Az önmegszólítás a második strófában
a vers közepén és végén az eredetivel szembenézni akaró, önmagát vallató költői
én vívódását fejezi ki. Az egyénnek ez a lelkével és képzeletével folytatott
vitája, önmagával való viaskodása, a feltárt ellentétek sorozata, az izgatott
felszólító és kérdő mondatok drámai feszültséggel telítik a verset. A személyes
hangú, önvallató sorokra a tárgyilagosabb, az érzelmi feszültség rapszodikussá
teszi az előadást: a lassúbb lejtésű hosszú sorok váltakoznak a rövidebbekkel,
a mondatok gyakran áthajolnak a következő sorba. A vers drámája egyszerre
játszódik a külső és belső színtéren, a tárgyi világban és a lélekben, miközben
a táj formálja a költői szubjektumot, az pedig a maga lelkiállapotának
megfelelően alakítja a tárgyi világot. A megjelenített táj, a külváros,
elhagyott gyárudvarok, üres telkek, homokbuckák sivár világa egyszerre a külső
környezet rajza és az idetartozók lelki képe is. Minden tárgyi elem a
nyomorúság, reménytelenség, a tehetetlen, kínlódó vágyakozás élményét
sugározza. Megszólal a gondolat, az elnyomottság érleli a forradalmat: ebben a
romvilágban az "egész emberi/ világ.készül", a lelkek itt "egy
megszerkesztett, szép, szilárd jövőt" álmodnak. József Attila azonban tudja
már azt is, hogy a fennálló erkölcsi rendben, amelyet olyan jól jellemeznek a
kemény rímekbe összecsendülő palánk-falánk, rikácsolva-óvja szavak is, a
lelkek is üressé vállnak, tehetetlenül vágyakozva kínlódnak. A külvárosi képek
idézésével már elkezdődik a magányos lírai én azonosulása a kopár tájjal, ez
az azonosulás, sorsvállalás azonban kétértelmű és ambivalens. A vers elején
mintha oldaná ugyan a "tömény bánat" ott, hogy "a nyomor csendje"
"elkeveri/ milliókéval", de ez sem hoz könnyű feloldást. Az ambivalens,
egyszerre vonzó és taszító érzéseket jelzik az egész verset átható ellentétek
is, melyek a zárlatba összesűrűsödnek: kopár öröm-gazdag szenvedés,
vonz-taszít, anya-idegen. Az azonosulni vágyás keveredik az ezzel együtt
járó szorongással, fáj a rom világban sínylődő tehetetlen vágyakozása, nagy
erőre van szüksége az egyénnek, hogy ezzel a sivársággal azonosulni tudjon,
hogy ebben az ürességben otthonra találjon. Az egész versben ismétlődő itt,
innen, ide szavak azonban meghatározzák a helyét: innen származol,
minden ide húz-vonz-taszít, csak "itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz". Az
eredetét vizsgáló ember önmagára ismer az ábrázolt tájban, a táj lakóiban,
lélekben azonosul velük, és a vers utolsó rövid kijelentő mondatában (újra
egyes szám első személyben szólva) megszületik az idetartozás egyszerű
vallomása: "Ez a hazám".
