AZ ANEKDOTIKUS REGÉNY

AZ ANEKDOTIKUS REGÉNY

Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma

Tétel: Anekdotikus történetalakitás az elbeszélésben

Az anekdota elnevezés a görög "kiadatlanok" szóból ered. Eredetileg szóbeli műfaj volt. A konkrét hitelesség igényével fellépő rövid, csattanós történet, amely többnyire 939g62j történelmi személyek vagy események mulatságos jellemzését nyújtja. Rokon műfaja a valóságalapot nélkülöző, elvont jellemtípusokat bemutató adoma. Minden kisebb-nagyobb közösségnek - falunak, városnak, nemzetnek - megvannak a tájról tájra, nemzedékről nemzedékre továbbadott jellegzetes történetei. A magyar történelemben Mátyás király alakja köré fonódott a legtöbb anekdota.

Az anekdotákat feldolgozó vagy ezek mintáit követő elbeszélések, valamint az anekdotikus elemekkel átszőtt regények a 19. század végi magyar epika fő vonulatát alkotják. Az anekdotikus elbeszélő művek egyik sajátossága az anekdotikus szerkesztés - a művek kis, érdekes történetek füzéreiből állnak össze, jellemző rájuk a tömbszerűen egymás mellé rendelt életképek sorozata. Anekdotikus előadásmód alatt elsősorban az élőbeszédszerűséget értjük. Jellemző rá az erőteljes szerzői jelenlét. Az anekdotikus elbeszélések harmadik sajátossága az anekdotikus jellemábrázolás, illetve az anekdotikus jellemek. Ez esetben egy-egy szereplőt egy-egy rá jellemző csattanós történet segítségével mutat be a szerző.

Az anekdotikus elbeszélés egyik reprezentatív példája Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma című regénye. A regény alapötlete egy anekdotába illő történet: a szerző elmondása szerint egy kedélyes adomázgatás során találkozott Pongrácz István gróf történetével.

A mű felépítésére az anekdotikusság jellemző. Négy részből áll, minden egység középpontjában egy-egy anekdotával. Az író lassan, körülményesen, messziről indítja a cselekményt. A helyszín meghatározása szintén anekdotikus: a történet szerint a kuruc szabadságharc leverése után a Habsburgok várromboló bosszújától Nedec vára azon a címen menekült meg, hogy kastély, holott valódi vár volt, bástyákkal, felvonókkal, toronnyal, tömlöccel, kápolnával, föld alatti süllyesztővel. A színhely bemutatása elnagyolt, az írót jobban foglalkoztatja a környék mondavilágának, babonás hiedelmeinek sajátos, az ősi múltat idéző hangulata. Az expozícióban megismerkedünk a főhőssel, Pongrácz István gróffal, aki "bár elöl volt a szeme, mégis hátrafelé látott, mint a Jarinkó a magáéval". Fura, különc, "későn született" ember, rögeszmés hóbortjainak élő figura, aki nem akarta tudomásul venni az idő múlását. Számára a 17. században megállt az idő, egy régmúlt kor szokásai szerint rendezte be életét. Igazi anekdotába illő figura, aki várúrnőt is pénzért vett magának: egy vidéki cirkuszigazgatótól hatszáz forintért megvásárolta Donna Estellát, aki remekül játszotta szerepét. A körülötte levő ingyenélőknek katonai rangot adott, és mindennapi életét a lovagi szokások és szertartások szigorú rendje határozta meg. A főhős bemutatása után a mű egy újabb anekdotával folytatódik: a Behenczy bárók történetével. Behenczy Károly, akit apja elkergetett, Nedec várában próbál szerencsét, s "felajánlja ősi kardját" Pongrácz Istvánnak. Elcsábítja Estellát, ami sorsdöntő események sorát indítja el. Pongrácz ki akarja végeztetni, de Estella csellel kiszabadítja a börtönből, és Besztercebányára szöknek. Pongrácz az ősi szokások szerint kiadatásukat kéri, mivel azonban követeit kinevették és elzavarták, a gróf másnap megindítja hadait Beszterce ellen. A második részben megszakad a cselekmény eddigi szála.

A történet Zsolnán folytatódik, és a középpontban Apolka tragikus története áll. Apolka története által egy újabb társadalmi réteg, a polgárság kerül bemutatásra. A három Trnowski fivér története is anekdoták sorából áll: a testvérek közül ketten meggazdagodnak és gyűlölik egymást, orvos fivérük meghal, Apolkát pedig - nem meggyőződésből és szeretetből, hanem a pletyka megszüntetése céljából - felváltva nevelik. Amikor kiderül Apolka és Trnowski Miloslaw, azaz Tarnóczy Emil szerelme, Apolkát elzavarják, aki végső kétségbeesésében öngyilkosságra készül. Itt kapcsolódik össze a két cselekményszál. Beszterce elöljárói túszként ajánlják fel Apolkát Estelláért cserébe.

A harmadik rész középpontjában egy újabb anekdotikus történet, Pongrácz és Apolka kapcsolata áll. A gróf viselkedése a lánnyal szemben a kifogástalan lovagé: elárasztja minden jóval, örökbe akarja fogadni. Az örökös rettegés, hogy elvehetik tőle, megrendíti a grófot. Állapota egyre romlik, elméje megbomlik, beteges víziói, hallucinációi támadnak.

A regény utolsó részének középpontjában Pongrácz halálának és temetésének körülményei állnak. Miután Tarnóczy Emil cserébe Apolkáért visszaszolgáltatja a grófnak az időközben megöregedett és megcsúnyult Estellát, Pongrácz nem találja a helyét, és tudatosan készül a halálra. Végrendelkezése szintén anekdotába illő: utolsó kívánsága, hogy a harci szokásoknak megfelelően a lován ülve temessék el. A mű befejezése nem komikus, inkább a tragédia színezi át az utolsó jeleneteket. A grófot végül nem a lován ülve, hanem hagyományosan a családi kriptába temetik el. Ezzel a szerző azt sugallja, hogy a jelennel és a jövővel szembenézni nem képes embereknek nincs helyük a 19. század végének polgári világában.

A regény történetalakítása metonimikus, az események időrendben követik egymást. Emellett jellemző rá a metaforikusság is: metaforikusnak tekinthetők a jellemek, akik két társadalmi rétegből kerülnek ki. Mikszáth a századvég jellegzetes társadalmi rétegének, a dzsentrinek két típusát ábrázolta. Pongrácz az "úri Don Quijote" típusának megtestesítője. A mű értelmezői nem véletlenül állítják párhuzamba Cervantes hősével.  Don Quijote és Pongrácz István gróf között sok közös vonás fedezhető fel. Mindketten hátat fordítanak a jelennek, megfeledkeznek az időről és egy rég letűnt világ hagyományaihoz és ideáljaihoz ragaszkodnak. Cervantes hőse a lovagregények világát valóságosnak hiszi, és világboldogító nagy eszmékért küzd: a nők, az árvák és a szegények védelméért száll síkra egyedül. Pongrácznak nincsenek világmegváltó céljai, ő saját hóbortjainak központja. Nyugodtan éli a maga különc, hóbortos életét, és ebben cinkosa az egész vármegye. A regény visszatérő kérdése, hogy bolond volt-e Pongrácz István. A kérdésre az író nem ad egyértelmű választ, bizonytalanságban tartva így az olvasót. Mikszáth kívülről szemléli hősét, nem azonosul vele, de nem tagadhat meg tőle némi rokonszenvet, mert a gróf nemcsak más, hanem különb is, mint a környezetében élő dzsentrik többsége.

Vele szemben a Behenczy bárók - apa és fia - az "úri svihák" megtestesítői, az egyéni tulajdonságaikban is lezüllött, elszegényedett és élősködővé vált, de a régi úri életformához görcsösen ragaszkodó dzsentri típusai.

A regény nem teljesíti be a cím keltette olvasói elvárásokat, a főhős nem ostromolja meg Beszetercét. A műre jellemző az anekdotikus ábrázolásmód: a cselekmény anekdoták sorából tevődik össze, anekdotikusak a jellemek - közülük kiemelkedik Pongrácz, aki egyike Mikszáth különc hőseinek, és anekdotikus az előadásmód is. A regényre az élőbeszédszerűség jellemző: az elbeszélő folyamatosan véleményt formál a történtekről, közmondásokkal minősít és a hétköznapi kommunikációra jellemző kifejezéseket iktat be művébe.