AZ ANEKDOTIKUS ELBESZÉLÉS JELLEMZŐI

AZ ANEKDOTIKUS ELBESZÉLÉS JELLEMZŐI

A regény a polgári társadalom uralkodó műfaja. A XIX. sz. realista regényei egy lényegében jól áttekinthető világról festettek képet; a regényíró szinte mindent tudott a világról, ismerte a társadalom gépezetét. A társadalomról, személyekről, tárgyakról, ezek kapcsolatairól teljes képet akart adni az író. A cselekmény ok-okozati összefüggésben, valóságosnak ható térben és időben bontakozik ki; a szereplők is valódi élő emberek hatását keltették.

Az anekdota népi fogantatású műfaj, rövid, csattanós, tréfás történet; sajátosságai közé tartozik a bensőségesség, a mesélőnek és hallgatóságának egymásrautalásokból, félszavakból is értő összetartozása. Innen származik az élőbeszéd ízét idéző közvetlen elbeszélő hangja, hiszen a regényben nemcsak az elbeszélőnek jut központi szerep, hanem az általa használt nyelvnek is. Az anekdotikus építkezés egyik jellegzetessége az elbeszélői pozíció szubjektivitása; az író nem azonosul hősével, kívülről és ironiku 212d39c san szemléli, de nem tagadhat tőle bizonyos rokonszenvet, s ha mosolyog is rajta, nem teszi egyértelműen komikus, nevetséges figurává.

1. JÓKAI MÓR a magyar nyelv kimagasló ismerője volt, szógazdagságát különösen jól érzékeltetik leírásai, terjedelmes körmondatai Jókai: Egy magyar nábob (1853) c. regénye, szerkezetét nézve az ún. anekdotikus-életképszerű változatot képviseli. Az Egy magyar nábob alapvetően anekdotikus jellegű mű, amelyben rövidke epizódok (pl. a pünkösdi királyi koronáért folytatott küzdelem, vagy Chataquela, az afgán származású nő története) során alakul ki. Az epizódok nagyon fellazítják a történet alapvető szálát (a mű első harmada epizódokból, önállósult novellákból áll: főleg Abellino és Kárpáthz János környezetét és életmódját tárja elénk). Emiatt néhány szereplőnek semmi köze sincs a történet központi cselekményéhez, annak ellenére, hogy a szerző viszonylag sokat foglalkozik vele, pl. a magyar származású párizsi énekesnő, Mainvielle-né élettörténetét elejétől a végéig megismerhetjük, annak ellenére, hogy a párizsi fejezetsorok kivételével egyszer sem tűnik fel.

A regény anekdotikus volta ellenére sem mondható céltalannak, hiszen benne Jókai két kor értékítéletét, életfelfogását állítja szembe, hiszen az eltunyul nábobot csakis egy polgárlyány képes kilendíteni sivár mindennapjaiból.. Fontos megemlítenünk az anekdotázás, humor mellett az érzékletes jellemábrázolást is. Kárpáthy fokozatosan hatalmas fejlődésen erkölcsi megtisztuláson ment keresztül (Jancsi úrként ismerjük meg, végül már tekintélyes, felelősségtudatos ember). Abellino éppen a másik irányba halad (a regény elején már negatív figura, a végére viszont szánalma szerencsétlenné válik).Romantikus jellemfejlődésre egy pl. akad: Szentirmay Rudolf (aki bár széles látókörű ember, az életunalom jellemzi, hazájáról tudni sem akar, szerinte az "egy nagy német-zsidó kolónia" a Flóra hatására hirtelenül megváltozik)

Tehát a mű romantikus vonásai: anekdotikus szerkezete, a fantázia szerepe, meghökkentő fordulatok (tűzvész), mellékepizódok, titokzatosság, jellemek ellentétezése, eszmeiség.

2. MIKSZÁTH KÁLMÁN hősének, gróf Pongrácz Istvánnak furcsa históriáját - kedélyes anekdotázás közben - egyik képviselő barátjától, gróf Pongrácz Károlytól hallotta s ezután megírta Beszterce ostroma (1894)c. regényét

Az anekdotában nemcsak egyszerűen mulatságos történetet látott, hanem észrevette a benne rejlő tipikus tartalmat: egy-egy magatartásforma eltúlzott, de társadalmilag jellemző vonásait is. Az anekdota segítette Mikszáth valóságábrázoló művészetét, de nem kedvezett az elmélyült jellemrajznak, összefüggő cselekménynek, a valóság bonyolultságát megmutató kompozíciónak Apró, néha fölöslegesnek mutatkozó tények halmozása, a szereplők cselekedeteinek minél gazdagabb elmesélése, az anekdotikus érdekességek által jellemez. Pongrácz István kűlsejét csupán egyetlen mondattal írja le: "Különben derék szál legény volt, magas, daliás, feltűnő piros arccal, hetyke bajusszal." A következő mondat: "Nem volt más hibája, csak hogy sántított egy kicsit"- már egy közbevetett anekdota bevezetése.(Ürügy, hogy elmesélje, miért nem tudták helyére igazítani lábát.)

Mondják, hogy Mikszáth a Beszterce ostroma főhősében megteremtette a "magyar "( A spanyol Cervantes (1547-1616) híres regényének főszereplője (Don Quijote de la Mancha). Sok közös vonás fedezhető fel: mindketten hátat fordítottak a jelennek, megfeledkeztek az időről, s egy rég letűnt világ ideáljaihoz csökönyösen, elszántan ragaszkodtak. Köztűk azonban lényeges különbségek is vannak: Don Quijote annyira beleélte magát a lovagregényekbe, olvasmányai annyira megzavarták a fejét, hogy ezek világát valóságosnak hiszi. s felcsap kóbor lovagnak Pongrácz István hóbortjainak központja és célja ő maga. A magyar Don Quijote ezzel szemben nyugodtan éli a maga különc, rögeszmés életét. Hóbortjait kímélik, valósággal megbecsülik, cinkosa az egész vármegye. A regény cselekménye voltaképpen abból alakul ki, hogy az egész környék közreműködik Pongrácz bolondságaiban, mindenki a kezére dolgozik. A történet ugyanis az 1870-es években játszódik, Nedec vár grófja viszont XVII. századi körülményeket és életet teremt maga körül, és ez az időszembesítés nem egyszer feszültséget okoz a mű időszerkezetében          

Mikszáth tudatosan bizonytalanságban tartja olvasóit abban a tekintetben, őrült-e Pongrácz, vagy sem. A vita egyértelmű eldöntése legfőbb varázsától fosztaná meg a regényt. Mikszáth nem egyszerűen egy őrült beteges tüneteit, vagy egy épelméjű ember hihetetlen tetteit kívánja ábrázolni, hanem egy "különc", egy "elkésett lény" magatartását, akinek délibábos illúziói mániává erősödnek. A "bolondos" gróf becsületességét, erkölcsi tisztasága még érthetőbbé válik, ha összehasonlítjuk a szomszédban élő Behenczy bárókkal, az apával és a fiával. A Behenczy bárókban Mikszáth megteremtette az egyéni tulajdonságaiban is elaljasodott, erkölcsileg lezüllött, az elszegényedett és élősködővé vált, de a régi úri életmód látszatához ragaszkodni akaró dzsentri típusát, az "úri svihákot". A "sokat tapasztalt" lány és a züllött Behenczy báró Besztercebányára szöktek, így megindul a címben rejtőzködő esemény szála. Pongrácz kiadatásukat kérte a besztercei magisztrátustól. Mivel követeit kikacagták és elzavarták, István gróf másnap megindította hadait Beszterce elpusztítására.

A romantika és a realizmus stílusjegyeit egyaránt magán viselő regény 4 szerkezeti egységből áll. Az első 2 részben két külön szálon, egymástól függetlenül zajlanak az események, amelyek a harmadik egységben fonódnak össze. A megoldás a negyedik részben következik be. Az első fejezet a színhely bemutatásával indul. Az író a környék mondavilágát, ősi múltat őrző hangulatát idézi.

A regény második részében (Kedélyes atyafiak) megszakad, s hosszú időre el is tűnik a cselekmény eddigi szála. Az író egy új novellába kezd: Apollónia történetébe. A Trnowszky-fivérek is "bolondok" - legalábbis a zsolnaiak szemében. Az önzés, a kapzsi falánkság ütközött ki különcködő viselkedésűkben. Alapvető jellemvonásuk, az irigykedő mohóság, visszájára fordult, saját ellentétébe csapott: őrült, esztelen pazarlással akarta felülmúlni egyik a másikat Apolka nevelésében, kényeztetésében. (Péter pánszláv, Gáspár éppen ezért magyar szellemben nevelte a leánykát, sőt bosszantásul még saját nevét is Tarnóczyra magyarosította.) Embertelenül elűzték házukból mindketten egy napon Apolkát, a kislány újra Klivényiéknél talált menedékre, aki üzleti megfontolásból- feleségül akarta venni. A kisemmizett és megfélemlített leány az öngyilkosságba próbál menekülni; másnap reggel találtak rá ájultan a Vág folyó partján.

Gróf Pongrácz István és Apolka sorsa a regény harmadik részében kapcsolódik össze (A túsz). István gróf boldog volt, diadalmámort érzett: "A káprázatok közt, amelyekben fiatal kora óta élt, ez volt neki az első valóság.". Amíg Apolka nem lépett be az életébe, Pongrácz inkább egy anekdota hőseként állt előttünk. Ettől a találkozástól kezdve egyénisége elmélyül, s helyenként megrendítő drámai hangsúllyal gazdagodik

A regény végén Az utolsó várúr halála Pongrácz újra középkori lovaggá nemesedett. Miután Tarnóczy Emil visszavásárolta 600 forintért a megöregedett, megcsúnyult Estellát a fiatal Behenczy bárótól, a besztercei "szenátorok" visszavitték Nedecre a megszökött "várasszonyt". István gróf a "hadiregula" értelmében lemondott a túszról, de lemondott életéről is, hiszen a szerelem valósága már összetörte ábrándvilágát. Egy hatalmas koporsót készíttetett, hogy kedvenc lován ülve temethessék el, s öngyilkos lett.

Az ábrándokat szétfoszlató valóság győzelmét hangsúlyozza az író az utolsó sorokban is. Mikszáth keserűsége végső soron abban rejlik, hogy ráébred: a dzsentri Magyarországon hangoztatott nemes elveit, makacsul őrzött hagyományait már csak egy őrült veszi komolyan, a többiek számára ezek üres pózzá szegényültek. Mikszáth szereplőin keresztül fejezte ki éles társadalombírálatát. Szereplőinek többsége, legyenek azok közemberek, dzsentrik, polgárok vagy arisztokraták, negatív figurák, bár ebből a csoportból egyértelműen kiemeli az értelmiségi Tarnowszky György orvost, valamint romantikus Tarnóczy Emil ügyvédet, aki nemes érzésű ifjú, tele idealizmussal. A jóindulatú Blázy polgármesterre tekint még némi reménnyel, bizakodással a kiábrándult író.

Játékos és sok esetben kiszámíthatatlan, az elbeszélés módja is, hiszen a történet több ponton sem felel meg az elbeszélő által keltett várakozásnak: a műcím ellenére Besztercét nem ostromolják meg, a második fejezet szereplői korántsem kedélyes atyafiak.