A realizmus

A realizmus

Az 1850-1870 közötti két évtized a realizmus diadalának a korszaka. Mind az irodalomban, mind a festészetben remekmüvek érvelnek létjogosultsága és igaza mellett. Nem ekkor született meg a realizmus, de e két évtized tagadhatatlanul az övé.

Az elözmények messzire nyúlnak vissza, hiszen a realizmus úgyszólván végighúzódik az ábrázoló müvészetek történetén, hol búvópatakként, hol pedig uralkodó áramlatként. Maga az elnevezés értelmezése elég sokrétü és gyakran ellentmondó. A filozófiában a skolasztikus gondolkodás egyik nagy áramlatát jelenti, értelmezése homlokegyenest eltér a müvészettörténeti jelentéstöl, hiszen a transzcendentális tartalmakra, az ideák világára vonatkozik.

A XIX. századi festészeti realizmus párhuzamosan fejlödött a realista irodalommal, bár az irodalmi realizmus korábban indult, és hamarabb is vallhatott magának fö müveket, különösen az angol realista regényírók tevékenysége nyomán. A francia irodalomban is megelözte Stendhal és Balzac Courbet-t, aki már a realista irodalom második hullámának, a Flaubert nevével fémjelezhetö nemzedéknek a rokona. Az elöbbiek kortársa még az elsö bar 535c29f bizoni nemzedék és Corot, míg a balzaci emberi színjátékhoz elsösorban Daumier grafikai munkássága mérhetö. A realista, majd az abból kinövö naturalista regény és a hasonló törekvésü képzömüvészeti irányok között azonban mindvégig érzödött kölcsönhatás, ezt példázza a francia müvészet mellett az orosz vagy a magyar fejlödés is.

A XIX. század realista festészetének elözményei elsösorban a spanyol és holland realisták, mindenekelött Velázquez, Goya és a holland tájfestök, a francia festészetben pedig a Le Nain fivérek és Chardin. A XVIII-XIX. század fordulóján a realista tendenciák háttérbe szorultak, de 1830 táján új hullám indult, az 1850-es évek pedig a realizmus virágkora. Az 1830 körüli kibomlás a romantikával együtt induló tájképfestök tevékenységének a következménye volt. Közvetlen elöfutára volt ennek a mozgalomnak az angol tájképfestészet, elsösorban Constable és Bonnington atmoszferikus hatásokra is törö, szabadabb festöiségü müvészete, amely egyaránt segítette Delacroix és Géricault - tehát a francia romantika - és a realista, plein air ihletésü tájfestészet útját.

A realista tájkép

1869-ben egy emlékezetes kiállítás kapcsán a realizmus és naturalizmus jutott el Párizsból Münchenbe. Ezen a kiállításon Gustave Courbet és a barbizoni müvészek szerepeltek. 1870 körül a realista irány olyan jelentös képviselöi kerültek Münchenböl, Düsseldorfból Párizsba, mint Wilhelm Leibl, Munkácsy Mihály és Paál László.

Leibl és Munkácsy elsösorban a realista életkép mestereivé váltak, de mindkettöjüket megérintette a realizmus festészeti mondanivalójának tájkép vonatkozása is, Paál László pedig egész rövid életében szinte kizárólag tájképet festett olykor egy-két alakkal vagy anélkül. Munkácsy és Paál közeli barátok voltak, becsülték egymás munkáit, jóllehet életvitelük különbözö volt. Paál László müvészi pályája, Munkácsyéhoz hasonlóan, Bécsben indult. Jogásznak készült, majd a képzömüvészeti akadémia elökészítö osztályát látogatta. Albert Zimmermann volt a mestere, a tájrajzolás bécsi módon naturalista részletezö módszerét töle tanulta meg, majd bekerült már 1867-ben a Ramsauban szabad természetben rajzoló "hangulat-naturalisták" osztrák körébe, közülük elsösorban Eugen Jettel lett a barátja. Paál folytatta szabad természeti rajzait hazája szép vidékein, Radványban, Berzován, a szülöi házban, Erdélyben. A bécsi akadémián évfolyamtársa Mészöly Géza volt, aki szintén a "bensöséges, valóságos, köznapi táj" festöje lett késöbb. Paál László mélyen átélte az élményt, hogy van egy kis hely, néhány háznyi település Franciaországban egy szép érintetlen erdöség szélén, ahol másfajta tájképeket festenek, mint Bécsben, Ramsauban, Münchenben. Ez a hely egy Barbizon nevü falu volt, Párizstól nem nagyon messze, ahová 1821-töl festök jártak a szabadba tájat festeni közvetlenül, vagy elözetes vázlatok után, s ahol közeli mesterként tisztelték az angol John Constable tájvázlatait, parasztgazdaságokról, fákról, felhökröl festett képeit. Théodore Rousseau, Camille Corot, Jean-Francois Millet, Daubigny, Dupré, Diaz voltak az állandó látogatók, de megfordult itt Eugéne Delacroix és a Düsseldorfból Párizsba költözö Munkácsy Mihály is. Paál 1873-ban jutott el Barbizonba, miután tanulmányúton volt Hollandiában, már németalföldi típusú realista tájakat festett Düsseldorfban, valamint képei gyüjtöjénél látogatást tett Londonban.

A barbizoni realista tájkép mindenekelött véletlen természetkivágat, mentes minden heroikus motívumtól. Egyes képviselöi, például Jean-François Millet festenek valami áhítatos pillanatot mezei munkások, favágók életéböl, egy-egy képen a romantikus rémálom-motívum is elöfordul: irodalmi ihletés alapján csontváz-halálalak kapja el a rözseszedöt. A telep látogatói és festöi a legtöbb esetben tartózkodtak minden szimbólumtól, elbeszéléstöl, a tájképeken az alakok mindennapi munkájukat végzik, nem játszanak semmilyen szerepet, ha ott vannak, nem jelentenek többet, mint a bokrok, fák, mocsarak. Mindez persze nem kevés, s idönként még sejtelmes, titokzatos is lehet. Talán ezért dolgozik szívesen Barbizonban a szimbolista Odilon Redon és a fiatal Mednyánszky László.

Paál László szegényen érkezik Párizsba, majd Barbizonba, mindazonáltal Zichy Mihály müterme közelében bérel mütermet a francia fövárosban. A jól házasodott gazdag és sikeres Munkácsyval szemben élete végéig a nyomor határán él, képei árából, ha tud, hazaküld testvérének Magyarországra. Képei szerepelnek a párizsi Szalonban, komoly elismerö kritikákat kapnak a barbizoni természetfelfogást képviselö erdei tájai, de nincs állandó mükereskedöje, söt vannak, akik azért veszik festményeit, hogy az aláírást híresebb barbizoni festök nevével kicserélve árusítsák tovább. Paál László nemcsak a hitelezöivel küzd, hanem erös belsö harcokat vív a táj méltó megjelenítéséért. Egy alkalommal leírja, hogy viszonylag keveset fest természet után, ezért újabb élményeket kellene szereznie természet utáni rajzolással. Ez az adat arról árulkodik, hogy a barbizoniak 1873-1875 körül messze voltak az impresszionista tájfestö gyakorlattól. Paál László borongós erdörészletei, mocsaras tájai nagybeteg ember alkotásai. Rajta hamarabb elhatalmasodik a 19-20. század íróinak, müvészeinek szomorú betegsége, a szifilisz. 1878-tól szanatóriumban, majd elmegyógyintézetben ápolják. Már nem értesült arról, hogy 1879-ben Út a fontainebleau-i erdöben címü festménye a világkiállításon kitüntetést kapott. Deák Ébner Lajos festette meg temetését, melyen Munkácsy és néhány más barát volt jelen csupán. Paál hagyatékát elárverezik, utolsó képeit, melyek a feljegyzések szerint fényteli fehér vásznak voltak, Munkácsy megsemmisíti. Az anekdota Munkácsy és a tájkép viszonyára is fényt vet. Munkácsy a Paálénál körülbelül ötször több alkotást számláló oeuvre-jében alkalomszerüen fest tájvázlatokat és realista tájfestményeket. Témája Colpachon lévö háza és környéke, egy-egy szép fasor, alkonyaiban hazatérö nyáj. Életében két alkalommal is megfesti a poros, alföldi utat. 1874-ben a Poros út elsö változatán még feltünik egy parasztszekér, az 1881-ben készült második változaton vörösbe, szürkébe, sárgába kavargó színkavalkáddá változik az út, az ég, a szekér és a szálló por. Ezen a képen Munkácsy közel áll Edouard Manet 1860-as -1870-es években festett tájaihoz. Munkácsy tájképei mindazonáltal inkább Gustave Courbet nagy jellemzö erövel festett realista tájaival és a barbizoni festök realista stílusával rokonak. Félkézzel odavetett tájat ábrázoló müvei, pihenö óráiban rajzolt vízfestményei, olajban festett monumentális tájképei azt jelzik, hogy Munkácsy megértette Barbizon festöit, tisztelte férfias lírájukat, tudott alkotni sötétzöld, barna, szürke színárnyalataikhoz hasonló árnyalatokat, megfigyelte a fatörzseken csillanó fényeket, az alkony színfokozatait.

Munkácsy és Paál tájfestészetét nagyvonalúság és erö jellemzi. Eltünik az az aprólékos pepecselés, melyet Bécsböl importál a magyar tájfestészet, eltünik az életképpel kevert táj negédes idilli hangulata, mely bécsi magániskolákból és mindenekelött Münchenböl érkezett Magyarországra. Utóbbihoz sorolható Mészöly Géza, aki kitünö rajztudása ellenére nem tudott elszakadni ezektöl a hatásoktól, így ma már gazdag oeuvre-jé kisebb jelentöségü, jóllehet a kor magyar kritikája, élén Kelety Gusztávval, igen nagyra becsülte.

Forrás: Beke-Gábor-Prakfalvi-Sisa-Szabó: Magyar müvészet 1800-tól napjainkig, Corvina, 2002, 171-175. oldal
[Szabó Júlia: A 19. század képzömüvészete (A realista tájkép) c. fejezetböl]

A barbizoni iskola

1830 és 1850 között a fontainebleau-i erdö szélén, Párizstól néhány kilométerre fekvö Barbizon faluban müvésztelep alakul ki. Narcisse Díaz de la Peńa (1808-76), Constant Troyon (1810-65), Jules Dupré (1811-89), Théodore Rousseau (1812-67), Charles-François Daubigny (1817-78) ennek az iskolának a legkiválóbb képviselöi. Nemcsak a környéket járják, hanem bebarangolják a francia tájakat Auvergne-töl a Juráig, a Vendée-töl Normandiáig.

A barbizoni iskola összekötö láncszem a romantika és a realizmus között, az impresszionista tájfestészet elökészítöje. Müvészei szakítanak a 18. századtól örökölt hagyományos tájképpel, egyszerü, bensöséges tájképeket festenek a szabadban készített, részletes rajzok és olajvázlatok alapján. Növekvö érdeklödéssel figyelik a természet örökös változását, a napszakok és évszakok körforgását, ecsetkezelésük oldottabbá, érzékenyebbé válik. Más szemmel kezdik nézni a szabad ég alatti festést. Régebben is dolgoztak a müvészek a természetben (például Dürer, Poussin, Claude Lorrain, Friedrich Turner), vázlataikat azonban nem tekintették müalkotásnak, hanem csak a müteremben kidolgozandó alapanyagnak. A barbizoni iskolával leomlik a korlát a helyszíni vázlat és a müteremben befejezett kép között, de odáig még nem jutnak el, hogy egyszerüen azt fessék le, amit a természetben látnak.

Forrás: Egyetemes müvészettörténet, Park Könyvkiadó, Bp., 2003

A realista törekvések

...Munkácsynak igen nagy volt a hatása. Hatott fiatalkori müveinek stílusa, kontrasztos festömodora is, de különösen romantikus élete. Plebejus sorból indulva Párizs elismert nagy müvésze lett - hány fiatal festöt bátorított karrierje, hányan hitték az ö példája nyomán, hogy az ö tarisznyájukban is ott búvik a marsallbot! Kortársai közül Paál László stílusa állt hozzá a legközelebb, és képei valósághüsége, realizmusa is elérte Munkácsy fiatalkori müvei értékét. Megegyezett bennük a romantikus elemek és a realista látásmód összekapcsolásának az igénye is. Munkácsyval ellentétben Paál László úgyszólván kizárólag csak tájakat festett, mégpedig a barbizoni mesterek nyomdokait követve. A hetvenes éveket töltötte Barbizonban, tehát már a realista francia tájfestöiskola utolsó képviselöivel dolgozott együtt. Átvette tölük a táj aprólékos részletezését, a táj realista szemléletét, de nála az intimitást mindinkább a drámai hang váltotta fel. Még a természet kiszakított részleteit, különösen erdörészleteket ábrázoló képei is drámai és monumentális ihletésüek. Általában a borongós hangulatokat kereste, müvei színvilága komor, de ezen az alaphangon belül sokrétü, sohasem ismételte önmagát.

Munkácsy, Paál László müvészetét, ha kortárs európai irányokhoz mérjük, még a barbizoniakhoz és a courbet-i realizmushoz rokoníthatjuk. Vezércsillagaik elsösorban a klasszikusok voltak, föként a holland realisták. Müvészetük tehát a múlt mestereihez fordult, nem véletlen tehát, hogy az impreszszionizmus határához érö Munkácsy tudatosan és haragosan elhatárolta magát az impresszionistáktól, és Paál László sem tette meg azt a lépést, amelyet a barbizoniak második nemzedéke megtett a plein air piktúra irányába.