A középkor irodalma

A középkor a nyugat-római birodalom bukása (476) után következő csaknem ezer évre kiterjedő nagy korszak. A Római Birodalomba beilleszkedő, illetve azzal harcban álló "barbár" törzsszövetségek vándorlása és letelepedése után új államok alakultak ki. Az egyház nagy szerepet játszott az új társadalom megszervezésében és fenntartásában.

A középkor világszemléletének középpontjában Isten és az ő világa állt. A középkor embere nem ismerte a fejlődés elvét, hiányzott a történelmi időérzéke. A természet és a világ változásait lényegtelennek tartotta, úgy látta, hogy a lényeg változatlan és örök. Minden változó és látható mögött van valami láthatatlan, aminek a látható, a jelenség csak jelképe. Ezt nevezzük szimbolikus gondolkodásmódnak: a földi világ dolgai csupán jelképei a mennyei világ dolgainak, a látható mögötti lényeget kell felfedezni, vagy 252c22c is az örökkévaló, a mennyei dolgokra kell odafigyelni.

A középkori műveltség legfontosabb székhelyei a kolostorok voltak, az irodalom művelői pedig a szerzetesek. De a szerzetesek csoportjai nem pusztán imával és elmélkedéssel töltötték idejüket, tevékenységük szerves része volt a szerveződő új államok népeinek keresztény hitre térítése is. Nagy szerepet játszottak ezeknek a népeknek a civilizálásában is: földművelésre, házépítésre, szerszámkészítésre, letelepült életmódra tanították őket.

A szertartásokhoz, az imádságokhoz, a prédikációkhoz könyvre volt szükség. A középkorban az írás az egyháziak tudománya volt. A középkori könyvek, a kódexek kézírással készültek igen fáradságos, gyakran több évig tartó munkával. Ezért ebben a korban a könyv ritka és drága volt. A kódexek állatbőrből, pergamenből készült lapjait miniatúrákkal (apró képek) és iniciálékkal (díszes kezdőbetű) díszítették. A kódexek nyelve általában a latin volt. A középkori irodalom majdnem teljes egészében egyházi jellegű, benne a katolikus szellemiség nyilvánul meg. Jellegzetes műfajai: legenda, prédikáció, ima, himnusz, példázat.

A magyar középkor irodalma

A magyarok a 9. század végén telepedtek le a Kárpát-medencében. A kereszténység felvétele után gyorsan alkalmazkodtak a nyugat-európai feudális viszonyokhoz. A keresztény magyar állam megalapítója Szent István királyunk, aki nyugat-európai mintára szervezte meg államát. Az egyház megszervezésével és a latin nyelvű írásbeliség bevezetésével a magyarság bekapcsolódott az európai kultúra vérkeringésébe.

Az írás ismerete tudományszámba ment, s a papság körére szorítkozott. De a papságnak is csak magasabb műveltségű része értett a könyvíráshoz, állította össze, másolta az istentiszteletekhez szükséges vagy tudományos könyveket. A nagy többségnek elég volt, ha el tudta olvasni ezeket.

Latin nyelvű irodalom a középkori Magyarországon

A 11-14. századi latin nyelvű irodalom fontos alkotásai a krónikák, illetve a gesták (latin eredetű szó: res gesta = cselekedet, viselt dolog). Ezek olyan történeti művek, amelyek az Árpád-ház uralmának és törvényességének igazolását, az új államrend tétének történeti megokolását tűzték ki célul. Forrásul nemcsak többé-kevésbé hiteles nemzetségi hagyományokat használtak fel, hanem kedvelt mondákat, hivatásos énekmondók szövegeiben rögzített emlékezéseket is. Történelmileg tehát nem tekinthetők hiteles forrásnak.

Az első ránk maradt gestát a magát P. magisternek (mesternek) nevező Anonymus (Névtelen) írta, aki III. Béla király udvari jegyzője volt. Gesta Hungarorum (A magyarok cselekedetei) című munkájában (12OO körül keletkezhetett) a magyarok kalandozásainak és honfoglalásának történetét írta meg regényes prózában, mint színes lovagi históriát. Ő jegyezte le a legismertebb honfoglalás kori mondáinkat, mint a csodaszarvas mondája, Emese álma, Lehel kürtje, Botond legyőzi a görög óriást.

Kézai Simon IV. László krónikása volt, munkájának címe szintén Gesta Hungarorum (1283 körül). A magyar és a hun nép azonosságát hirdeti, szerinte a magyar nép Attilától, a hun fejedelemtől származik.

Nagy Lajos korában keletkezett a Képes Krónika, szerzője Kálti Márk, a király jegyzője. A krónika az Árpád-házi királyok korát a királymondák regényességével mutatja be. Ez a legköltőibb szövegű és legdíszesebb magyar kódex.

A magyar nyelvű írásbeliség kezdetei

A latin nyelvű irodalom mellett a 11-12. században lassan kifejlődik a magyar nyelvű írásbeliség és irodalom is. Bizonyos egyházi tevékenységek esetében szükség volt az anyanyelv használatára, hogy a szövegeket a latinul nem tudó nép is megértse. Idővel ezeket fel is jegyezték. Ezek a nyelvemlékek, a magyar nyelv első írott dokumentumai.

Eleinte csak magyar szavak és kifejezések jelentek meg a latin szövegekben. Ezeket nevezzük szórványemlékeknek. Az első szórványemlékek, vagyis latin szövegbe ágyazott magyar szavak a királyi kancelláriákban készült oklevelekben és adománylevelekben jelennek meg. Ezek a latin betűkkel lejegyzett magyar szavak általában tulajdonnevek, személynevek vagy földrajzi nevek. Ilyen szórványemlék a tihanyi apátság alapítólevele, amelyet I. András adott ki 1O55-ben, s amely részletesen felsorolja azokat az adományokat - legelőket, szántóföldeket, szőlőket -, amelyeket a király az apátságnak adományozott. A tihanyi apátság alapítólevele 58 magyar szót tartalmaz (pl. tichon = Tihany, ferteu = fertő, 'mocsár', ruuoz = ravasz, 'róka', kuues kut = köves kút). Az alapítólevél leghíresebb magyar nyelvű mondattöredéke a birtok egyik határát jelöli meg: feheruuaru rea meneh hodu utu rea = a Fehérvárra menő hadútra.

A nyelvemlékek másik típusa a szövegemlék. A szövegemlékek összefüggő, magyar nyelven írott szövegek, amelyek latin nyelvű kódexekben találhatók.

A legrégibb ránk maradt összefüggő szöveg, a Halotti beszéd és Könyörgés a latin nyelvű Pray-kódexben található. A kódexet Somogyvárott, a bencés kolostorban írták 12OO körül. Nevét a történész Pray György szerzetesről kapta, aki a 18. században felfedezte és ismertette a nyelvemléket.

A szövegemlék két szerkezeti egységből áll. A Beszéd műfaja temetési prédikáció, egy latin temetési beszéd szabad átdolgozása. Az eredeti prédikáció mindjárt a mi nyelvemlékünk után következik a kódexben. Az ismeretlen átdolgozó-fordító bizonyára azért jegyezte le és mondta el magyarul a temetési szertartás búcsúztató beszédét, hogy a latin nyelvet nem ismerő hozzátartozókhoz szóljon. Nem tartotta maga előtt a latin szöveget, hanem emlékezetből, szabadon tolmácsolva szerkesztette meg a maga beszédét. Innen ered ép, erőltetés nélküli, jól hangzó magyarsága, az élőbeszéd természetessége.

Figyelemre méltó a szöveg retorikai megszerkesztettsége, a prédikáció műfajához való alkalmazkodás. Megszólítással indul, melynek szerepe a figyelemfelkeltés és az, hogy megteremtse a kapcsolatot beszélő és hallgatóság között ("Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk"). Ez után következik a röviden és tömören megfogalmazott tételmondat, amely a beszéd egészének üzenetét sűríti egyetlen kijelentésbe: "Bizony por és hamu vagyunk". A további gondolatmenet öt mozzanatot tartalmaz: 1. A halál Ádámnak, az első embernek a bűne következtében az emberiség büntetésévé vált. 2. A mennyország, a paradicsom az ember eredeti hazája volt, onnan azonban bűne miatt a gyötrelmekkel teli világba került. 3. Ádámot a gonosz lélek, az ördög csábította bűnre. 4. Ezért az utódoknak is halállal kell lakolniuk. 5. A halál minden élőre kiterjedt.

A figyelem ébren tartásának eszközei a retorikai alakzatok. A retorikai kérdés, amelyre a szónok azonnal válaszol is, azt a célt szolgálja, hogy folyamatosan fenntartsa a kapcsolatot beszélő és hallgatóság között: "Kik azok? Mi vagyunk". Ugyancsak a beszélő és hallgatóság kapcsolatát erősíti a többes szám első személy használata: vagyunk, imádjuk, imádkozzunk.

A szöveg művészi megformáltságának bizonyítékai a szóképek és stílusalakzatok. Az ismétlés sajátos formája, a figura ethymologica nyomatékosítja a beszéd kulcsszavát: "halálnak halálával halsz". Ugyancsak a kulcsszó válik metaforává, amikor a szöveg Ádám engedetlenségének következményét hangsúlyozza: "egész fajának halált evék".

A szöveg jellegzetes középkori szemléletmódot tükröz. Megjelenik benne a két egymástól jól elkülönülő világ, a földi és égi világ. A földi világ tele van szenvedéssel, nyomorúsággal. A szöveg "bajos világnak", valamint egy érzékletes metaforával "halálnak és pokolnak fészkének" nevezi. Ebből a világból a halál szabadítja meg az embert, a halál tehát félelmetes, de nem tragikus esemény: "imádkozzunk e szegény ember lelkéért, kit az Úr e napon hamis világ tömlöcéből kimente". Ezzel nagyon éles ellentétben megjelenik a tökéletes égi világ, vagy földi megfelelője, az édenkert. Az embernek ez a világ az eredeti otthona, és ide vágyakozik egész életében. A szóhasználat érzékelteti ennek a világnak a kívánatos voltát: "paradicsom nyugalma", "Ábrahám, Izsák, Jákob kebele" - ez utóbbi a Bibliából kölcsönzött metafora a mennyország megnevezésére.

A szöveg második szerkezeti egysége a prédikációhoz kapcsolódó ima. Nem szabad átdolgozás, hanem szó szerinti fordítás, ennek köszönhető a mondatfűzés merevsége, idegenszerűsége. Benne a gyászoló gyülekezet Istenhez, Máriához, Mihály arkangyalhoz és Szent Péterhez fohászkodik az elhunyt bűneinek bocsánatáért. 

Irodalmunk első fennmaradt lírai emléke az Ómagyar Mária-siralom, szintén szövegemlék. 13OO körül keletkezhetett, műfaja középkori himnusz, ezen belül planctus (a planctus a himnusz alműfaja, témája mindig Mária fájdalma, aki a keresztre feszített fiát siratja). Szintén szabad átköltés, eredetije egy franciaországi latin nyelvű himnusz, melynek szerzője Jacopone da Todi, címe Stabat mater dolorosa.  A magyar szöveget 1922-ben találták meg egy Belgiumban, Leuven városában őrzött, domonkosrendi szerzetesek számára készült latin nyelvű kódexben. A kódex a városról kapta a nevét: Leuveni-kódex.

A magyar szöveg fordítója-átköltője ismeretlen. A versnek eredetileg nincs címe, elnevezését a vele foglalkozó kutatók alkották. Az "ómagyar" a nyelvtudomány szakkifejezése, rajta a magyar nyelvtörténet 1O-13. századi korszakát értjük. A "siralom" - latinul planctus - pedig irodalmi műfaj.

A költemény lírai énje Mária, a költő azonosul vele, ennek bizonyítéka az egyes szám első személy használata. A vers tehát nem kívülről szemléli Mária fájdalmát, hanem magát a szenvedő anyát szólaltatja meg, ezzel fokozva a lírai hatást. Stílusalakzatként fontos szerepet kap a megszólítás. Mária különböző személyeket szólít meg, és ettől függően változik a stílus és hangvétel. Ez az érzelmi-hangulati hullámzás rapszodikussá teszi a szöveget.

A költemény majdnem egyáltalán nem tartalmaz tulajdonneveket, viszont számos bibliai utalás sejteti, hogy Jézus szenvedései és Mária fájdalma képezi az alaptémát. Ilyen utalások a gyilkosok zsidó volta, a szegekkel való megfeszítés, az áldozat ártatlan volta. Legnyilvánvalóbb utalás Simeon neve, aki a bibliai történet szerint először ismerte fel a gyermek Jézusban a világ megváltóját, és megjósolta Máriának, hogy szívét úgy fogja átjárni a fájdalom, mint a tőr. Ennek a jóslatnak az igazát ismeri el Mária a kilencedik szakaszban: "Ó igaz Simeonnak - Biztos szava ére, / Én érzem e bútőrt, / Mit hajdan ígére". A tulajdonnevek hiánya azt eredményezi, hogy a költemény nem csupán Mária fájdalmát jeleníti meg, hanem általában a legegyetemesebb emberi érzéseket: az anyai szeretetet, áldozatkészséget, önzetlenséget.

Az első szakaszban Mária önmagához beszél, múlt és jelen ellentétbe állításával hangsúlyozza, hogy fia keresztre feszítése előtt nem tudta, mit jelent sírni, most pedig tönkreteszi a keserűség. Ezt érzékeltetik az igék, amelyek dinamikussá teszik a szakaszt: "süppedek", "aszok", "epedek".

A második szakasz meghatározza a szomorúság okát: az anyát elválasztják fiától. Az is kiderül, hogy a tettesek zsidók, amely a krisztusi szenvedéstörténetre utal. Az anyai szeretet kifejezőeszköze a kicsinyítő képző, amely a fiúra vonatkozik: "fiacskám". Ugyancsak ezt érzékeltetik a Jézust megnevező metaforák: "világom", "édes örömem".

A következő három szakasz megszólítottja a keresztfán szenvedő Jézus, akit Mária arra kér, hogy könyörüljön rajta, mentse meg szenvedéseitől azáltal, hogy véget vet önmaga gyötrelmeinek, vagyis megkíméli anyját attól, hogy fia halálát végignézze. Itt is fontos szerepet kapnak a kicsinyítő képzők, az anyai szeretet kifejezői: "uracskám", "fiacskám". Az anyai szenvedés fizikai és lelki egyszerre, ezt párhuzam érzékelteti: "Szemem könnytől árad, / És keblem bútól fárad". Külső és belső, látható és láthatatlan szenvedés nem áll egymással ellentétben, hanem megerősítik egymást. Ugyancsak párhuzamos szerkesztésmód teszi azonossá a fiú és az anya szenvedését: "Te véred hullása / Én keblem alélása".

Az ötödik versszak a költemény legismertebb része: "Világ világa, / Virágnak virága! / Keservesen kínzatol, / Vas szegekkel veretel". A hangsúlyos alliterációk a zenei hangzást fokozzák.  A metaforákat, amelyek a világ világosságának, valamint virágnak nevezik a fiút, a szerző a Bibliából kölcsönzi, ugyanakkor ezek által hangsúlyozza Jézus messiási szerepét és értékes voltát az emberiség számára. A drámai hatást fokozza, hogy ennek az embernek kínos halált kell halnia. Ez a szakasz jelenti a költemény mélypontját.

A hatodik és hetedik szakasz az anya-fiú kapcsolatot, valamint az anyai szenvedést érzékeltetik. Mária számára fia édes, mint a méz: a hasonlat nem csupán azt hangsúlyozza, hogy az anya szemében Jézus a boldogság egyetlen forrása, de azt is, hogy mindezt mások, a gyilkosok nem érzékelik. Újabb látszólagos ellentét jelenik meg külső és belső között, ez azonban nem valóságos, mert a lelki fájdalom kívül is megmutatkozik, vagyis megteremtődik az összhang. A soha nem enyhülő fájdalom gondolata túlzás, szintén a szenvedés nagyságát nyomatékosítja.

A nyolcadik szakasz megszólítottja a halál. Mária kész lenne feláldozni saját életét is, ha ezzel megmenthetné fiát a szenvedéstől. A gyöngédség kifejezője ezúttal is a kicsinyítő képző: "uracskám". Ugyanez a gondolat jelenik meg akkor, amikor az anya újra fiához beszél: szívesen beleegyezne abba is, hogy soha többé ne lássa gyermekét, ha ezen az áron megmenthetné a kínhaláltól. Ezek a gondolatok jelentik az anyai önzetlenség magasfokát: a gyermek a legnagyobb elképzelhető érték, de az anya végképp lemondana róla, ha ezzel megszabadíthatná kínjaitól.

Az anyai szeretet kétségbeeséssel fonódik össze a versben. Azonban a kérő-siránkozó hangnem teljesen megváltozik akkor, amikor az anya fiának gyilkosait szólítja meg. Hangja szigorúvá és vádolóvá válik: kíméletlenül kimondja, hogy a zsidók törvénytelenséget követnek el, mert Jézust ártatlanul ítélik halálra. A felsorolás a fiú szenvedéseinek nagyságát érzékelteti: "Fogva, huzogatva, / Öklelve, kötve / Ölöd".

A záró szakasz hangvétele ismét megváltozik. A teljes kétségbeesés és megalázkodás szavai ezek. A megszólítottak továbbra is a gyilkosok, az anya viszont kegyelemért könyörög nekik a fia számára annak ellenére, hogy tudja, a messiás kínzói lábbal tiporják a törvényt, mert ártatlan embert végeznek ki. Az utolsó gondolatok az anya áldozatvállalásának bizonyítékai: szeretné átvenni fia helyét, s ha ez nem lehetséges, akkor fiával együtt szeretne meghalni.

A középkori embereszmény kifejezői a legendák. A legenda irodalmi műfaj, latin eredetű szó, jelentése 'olvasandó dolgok'. A legendák olyan olvasmányok, amelyek nem kapcsolódnak szorosan a templomi szertartásokhoz: szent életű emberek élettörténetéből mesélnek el érdekes mozzanatokat. Ezeknek az embereknek világot megvető, istenes életében és tetteiben Isten ereje nyilatkozik meg. A színes meseszövésű legendák a szerzetesek és apácák lelki épülését szolgálták. Követendő példát mutattak az egyszerű emberek számára azáltal, hogy leírták, hogyan éltek azok az emberek, akiket Isten befogadott az égi, tökéletes világba.

Kezdetben a legendák is latin nyelven íródtak, de amikor nőtt azoknak a vallásos érzelmű embereknek a száma, akik nem tudtak latinul, ezeket a történeteket is egyre inkább anyanyelven szólaltatták meg.

A legendák szintén jellegzetes középkori szellemiséget képviselnek, főszereplői a maguk korában eszményinek tartott emberek, szentek. Ebben a korban az istenes élet legfőbb bizonyítékának az aszkéta életmódot tartották. Az aszkéta olyan ember, aki a tökéletesség elérésének módját az élet örömeiről való lemondásban és az önsanyargatásban látja. Ez a gondolkodásmód szorosan összefügg azzal a középkori életszemlélettel, hogy a földi élet tökéletlen, szenvedésekkel teli, tulajdonképpen próbaidő, mely eldönti, hogy a halál után az ember lelke az örök üdvösségre vagy az örök kárhozatra jut. A tökéletes világ a mennyország, amiért érdemes elviselni a földi világban mindenféle szenvedést. Sőt az ember minél többet szenved a földi világban, annál nagyobb jutalmat kap a mennyekben. Ennek a gondolatnak igazolói a legendák, melyeknek kimondott célja a példaadás.

Szent Margit legendája

Margit királyleány legendája az egyik legkorábbi magyar legendafordítás. 131O körül fordították le magyarra, de a szövege csak 151O-ből maradt ránk.

Margit IV. Béla király lánya, a 13. században élt. A legenda szerint mikor IV. Bélának a tatárok elől kellett menekülnie az országból, megfogadta, hogy ha visszatérhet, leánygyermekét, Margitot az Úrnak szenteli. Így került a kis királyleány már négy éves korában a veszprémi apácakolostorba. Onnan később rendtársaival együtt a Nyulak-szigetén (ma Margitsziget) épült új kolostorba költözött, ott élt alázatosan, lemondóan korai haláláig.

A Margit-legenda három részre oszlik: az első ismerteti kolostorbeli életmódját, a második a csodatételeit csoportosítja, a harmadik pedig az apácatársak vallomásait közli. E részek közül az első a voltaképpeni legenda. Nem ragaszkodik szigorúan az élettörténet időrendjéhez, az eseményekkel inkább jellemezni akar. A részletekből nemcsak egy rendkívüli egyéniség képe bontakozik ki, hanem a középkori magyar kolostor életének hű környezetrajza is.

Margit egész életét az aszkézis határozza meg: evilági szenvedéseivel és alázatával méltóvá akar válni a mennyei életre. Szégyennek tartja, hogy ő király leánya, mert nem vágyik a földi dicsőségre, és származását komoly akadálynak tartja az alázatos életmódban. Nem igényel magával szemben különleges bánásmódot, királyi származása ellenére és éppen azért a legutolsó ember akar lenni a kolostorban. Ezért a legalantasabb és legnehezebb munkákat vállalja magára, időnként pedig szándékosan megnehezíti feladatait: fát vág, vizet hoz a konyhára, kitisztítja a legnagyobb edényeket, jeges vízben mossa meg a halat, takarít, valóságos szolgálója apácatársainak. Hogy a világi hiúságoktól megmeneküljön, a legócskább, legkopottabb ruhákat hordja. Ugyanezt a célt szolgálja a tisztálkodáshoz való sajátos viszonya is: "Megfürödni pedig vagy az ő lábait megmosni bokáinak fölötte az ő szemérmetességének, tiszta szüzességének miatta ez ő neki mindenestül idegen vala. Tizennyolc esztendeig soha ő testét meg nem fürösztötte, akármely nehéz kórságok után is, kiket gyakorta szenved vala".

Isten imádata életének egyetlen célja. Ma már túlzásnak hat, ahogyan bizonyítja kegyességét: órákon át imádkozik a hideg templomban, a sok térdeléstől térdei megdagadnak.

A legenda célja a példamutatás. Margit kitartása, céltudatossága, elvhűsége ma is példaértékű.