A TÁJKÖLTÉSZET VÁLTOZATAI A MAGYAR IRODALOMBAN

A TÁJKÖLTÉSZET VÁLTOZATAI A MAGYAR IRODALOMBAN

Tájleírás a magyar költészetben már a kezdetektől jelen van. A reneszánsz korában JANUS PANNONIUS Egy dunántúli mandulafáról epigrammaformába sűrített elégia. A költemény rövid terjedelmű, zárt szerkezetű, egyetlen gondolat k 212i82c ifejtése az egész. De csattanó nélkül. A nem mindennapi látvány megragadja a költőt, a fácska friss, üde szépsége s a reménytelen virágbontás meghökkentő merészsége szíven üti. Nyomban magára gondol. A látottat jelképnek érzi: ő ez a dunántúli mandulafa. Korán nyitott ki, virágai a pannon télben halálra vannak ítélve. A külső és belső valóságélmény mellé társul harmadiknak az antikvitás, a mitológia, ezáltal a mandulafácska a Hesperidák kertjének legendás aranyalmát termő fájává szépül. S ilyet nem látott Ulysses se Alkinosz szigetén. Ez az epigramma allegorikus szerepvers, bár a költő nem teszi ki az egyenlőségjelet a mandulafácska és önmaga közé. Ő is korai, szép "termése" volt a magyar irodalomnak, mely azonban megelőzte korát és így kirítt a többiek közül, pusztulásra lett ítélve.

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY a felvilágosodás költője is írt tájleíró verset, de a kor kívánalmainak megfelelően filozofikus gondolatok szőtték át művét. A Konstancinápoly Voltaire egyházellenességét, csipkelődően szellemes gunyorosságát és optimista racionalizmusát visszhangozza. A "pictura" a vers első harmadában a térbeli szerkezet érvényesül, a tenger felől közelít a városhoz, majd a konstancinápolyi utcák színes forgatagát villantja fel a dúsgazdag törökök kérkedő pompájával. Ezután egy belső, intim térbe kalauzol a leírás, a szultán háremébe. Az eddigi, inkább ámulatot sugalló-színlelő színes leírás komolyságát itt a csintalan érzékiség váltja fel. A zárt térből újra a szabadba jutunk a leírás tárgya most a roppant templomok kérkedése, a mecsetek meghökkentő mérete. A leírást követő elmélkedő részben (sententia) az időbeli szerkezeti elv érvényesül (jelen, múlt, jelen, jövő). A templomok bemutatása filozófiai általánosításba vált át. A vallási fanatizmus sötétségének ostorozása közben a felvilágosodott költő felidézi az eszményített múltat, a rousseau-i ősállapotot, amikor még "Állott a Természet örök építménye". Az emberi társadalom megromlásának a következménye a vallás megjelenése. "A lenyomott értelem" szüleménye az a korlátolt bigottság, mely egy ígért túlvilági paradicsom reményében nyomorúságossá teszi az emberi életet. A költeményt boldogító látomás zárja le az új világról, melyben a Természet "örök törvénye" fog uralkodni, s megvalósulhat a minden embert és népet egybeölelő testvériség eszménye.

BERZSENYI DÁNIEL A közelítő tél című versének témája a mulandóság. Az első három strófában negatív festéssel jeleníti meg a nyár kincseit. Ebből bontakozik ki a durva őszi táj lehangoló képe, mely egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését. A leírásban a vizuális élmény mellett a múló időt auditív eszközökkel is érzékelteti: a "hervadt levelek zörgésére, zizegésére". Nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. A pozitív értékű szavak halmozása s az antik hangulatú utalások a kertet díszes "ligetté", "rózsás labirinth"-tá eszményítik, melyben "Zephyr" lengedezett és "symphonia" szólt. Ezzel szemben "most minden szomorú s kihalt." Szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt ifjúsága. A "béhunyt szem" nem a halál által lezárt szemhéjat jelenti, hanem az örömök, a szerelmek észrevételének képtelenségét, a szerelmi-érzelmi halált. Formája az ún. első aszklepiadészi versszak.

A romantika korában kiemelkedő költeményeket alkotott ebben a témában PETŐFI SÁNDOR. A puszta, télen című tájleíró költeménye 1848 januárjában Pesten írta. Kiváltó ihlete nem a közvetlen szemlélet, emlékeiből szedeget össze az elemeket. A kezdő felkiáltás szójátéka "Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!" (a "puszta" szó melléknévi és főnévi jelentése alapján), majd az ősznek a paraszti élethez kapcsolt megszemélyesítése bensőséges, derűs hangulatot áraszt. A mesélő nem siet, ráérősen elidőzik "a rossz gazda" fecsérlő könnyelműségénél (1. versszak). - A második strófában a negatív festéssel érzékelteti a téli puszta halotti némaságát. Hiányzik mindaz, ami oly kedvessé, zengővé tette a nyári alföldi tájat: a kolomp szava, a pásztorlegény kesergő sípja, a haris harsogása, a "prücsök" hegedűje. A negatívumokra épülő kép nemcsak a jelent festi, hanem visszasóvárogja a múlt, a nyár énekeit. Ezt az elégikus árnyalatot erősíti a negyedik sor régiesnek és ünnepélyesnek ható igealakja, az "elnémultanak". A hangok hiánya után a teljes mozdulatlanság, az élettelen dermedtség képzetét kelti fel a 3. versszak első hasonlata. Az alacsonyan járó naphoz fűződő megszemélyesítések (egymással összevegyülő hasonlat és metafora) tovább fokozzák a puszta "pusztaságát", az életerő csökkenését "Alant röpül a nap, mint a fáradt madár.ö

Az első h rom szakaszban a téli természet jellegzetes vonásai jelentek meg, a következő egységben (4-6.) az emberi élet színhelyei felé fordul a figyelem: üres a halászkunyhó és a csőszház, csendesek a tanyák. A természeti jelenségekkel párhuzamosan itt is a visszafogott, lelassult élettevékenység ábrázolása a jellemző. Csupa kijelentésre, tényközlésre szorítkozik a leírás. Egyetlen hasonlatot, metaforát sem találunk, az egész mégis szuggesztív képpé áll egybe. Emberi s állati létezés vontatott mozgásban nyilvánul meg: a jószág "szénáz", "csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak". Bravúrosan mesteri ebből a szempontból az 5. versszak: a béres pipára gyújtásának aprólékosan részletező, ráérős kényelmességgel való bemutatása (hét cselekménymozzanat szövődik egybe).

A benti világ statikus rajza után újra a kinti természetbe, a kihalt pusztaságba vezet a képzelet. Az első három versszak békésebb mozdulatlansága helyébe most (7.) a szelek és viharok félelmetes és vad kavargása lép elő. Ebben a dinamikus környezetben 8. szakasz jelenik meg vészjóslóan a fenyegetett emberi lét a távolba tűnő, kilátástalan sorsú betyár alakjával "A betyár alakját.Háta mögött farkas, feje fölött holló.ö. A zárósorának jelképszerű látomása, a komor hangulat folytatódik, de már társadalmi-politikai síkra vetítve - a záró strófa hasonlatában. A kiűzött király véres koronájának lehullása megfelel Petőfi ekkori politikai elképzeléseinek, hiszen 1846 óta a világforradalom várásának izgalmában élt. A strófaszerkezet a négyütemű 12-es variációjából jön létre, a sorokat páros rímek kapcsolják össze.

Szimbolista (motívumok által gondolatok, hangulatok kifejezése) ADY ENDRE köteteinek verseit témakörök szerint ciklusokba osztotta. Az Új versek legfontosabb, a többit maga köré szervező ciklusa A magyar Ugaron. A címadó költeményt nem "tájleírás"- nem, a hagyományos értelmezés szerint. A szimbólumba átváltó metaforák sora nem egy, vizuálisan elképzelhető konkrét tájat ábrázol, sokkal inkább belső látásunkat ragadja meg riasztó látomásként. Cselekvésre izgató ellentétek találhatók a költeményben: az elvadult táj, a vad mező szemben áll az ős, buja (termékeny), szűzi földdel, a szent humusszal; a szépséget jelképező, bódító virággal pedig a dudva, a muhar, az égig nyúló gizgazok kerülnek szembe. A képek és a jelzők egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítően kopár valóság, az eldurvult, műveletlen világ leverő élményét fejezik ki. Ezért nemcsak a tiltakozó keserűség, hanem a kilátástalanság és a reménytelenség érzése is hangot kap. Az 1-2. versszakban még azE/1 a lírai alany, az ébresztő szándék az aktív, a cselekvő (gázolok, ismerem, lehajlok). Ezt jelzi a szépséget, a virágot számonkérő, hetyke, még magabiztos felkiáltó kérdés is "Hát nincsen itt virág?" A 3-4. versszakban az Ugar válik cselekvővé: az indarengeteg megmozdul. A föld alvó lelkét ébresztgető, a régmúlt szépségeket idéző hős tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében. A halmozott alany (a dudva, a muhar, a gaz) s a fokozásos igesor (lehúz, altat, befed) a vad mező végső győzelmét fejezi ki: az ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én sorsa a közönségességben való elveszés. A süket csöndben a kacagó szél ironikusan kíséri a nagyra törő szándékok, merész álmok elbukását. A "föld alvó lelke" nem szabadult fel: az elvetélt lehetőségek hazája maradt a magyar föld. Ezt az élményt, a rossz helyre, meg nem értő közegbe került költő lelki szenvedéseit, az elhallgatás kínját, a meg nem értettség fájdalmát évszázadokkal korábban már Janus Pannonius is átélte, s megírta, mintegy előreutalva, allegorikus Egy dunántúli mandulafáról című költeményében.

Az impresszionista (benyomások kifejezése) TÓTH ÁRPÁD Körúti hajnal című verse sem a hagyományos értelemben vett tájleíró költemény, hiszen nem egy tájat, hanem annak a hangulatát, látványvilágát tárja elénk. Egy ébredező város képét tárja elénk a versen kívül álló költő. Negatív hangulatot ébresztő jelzőkkel indul a vers ("Vak, szennyes, szürke"), az élet még nem indult, el hisz a boltok "üveges szemmel aludtak", s nem volt semmi mozgás a házmesterek fáradt, unott sepregetésén kívül. Ez a mozgás is azonban vontatott, hisz az álmos vicék "mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok" végzik dolgukat. A napsugarak megjelenését érzékletes megszemélyesítések, metaforák, színképek teszik láthatóvá (2.szakasz Végtelen Fény, kigyúlt, karát, szerteszét gurult). Az utca is éledezni kezd egy megszemélyesített akácfa által, aki "részegen szítta" magába a napfényt, az éltető erőt. A mozgást kifejező képek is arra utalnak, hogy minden nagyon lassan kezd életrekelni (szítta, rezdül). A szinesztézia által ébresztett hangulat már vidámabb, hisz a az eddig alvó boltok kirakatában "lila dalra kelt egy nyakkendő", s egy erőteljes hang, a harangok is megszólalnak, de csak tompán, telten, nehogy hirtelenségükkel elriasszák az ébredező életet. A színek, hangok által keltett idillikus, békés állapotba egy kegyetlen elem kerül, a gyársziréna, ám ezt az erőteljes kirívást csillapítja a költő a mély hangrendű búgott szóval. Az eddigi meghitt hangulatot felváltja a villamosok jajdulása, mely fájdalmasabbnak hat a csilingelésnél, megindul a szokott, érzelmek nélküli józan robot. Így az emberek már nem a csodára, a fény által életre keltett városra, a napsugarak játékára figyelnek, s ezért már nem láthatják az újabb csodát "a Nap még mint dobott/ Arany csókot egy munkáslány kezére.". A rímen kívül (abaab) az alliterációk (szennyén szerteszét, Fénynek földi, vak volt, tompa telt), a felsorolások (szennyes, szürke; tompa, telt) biztosítják a vers zeneiségét.