A ROMANTIKUS SZERELMI LÍRA

A ROMANTIKUS SZERELMI LÍRA

VÖRÖSMARTY MIHÁLY titkolt Etelka-szereleme elsősorban epikus alkotásokban fejeződött ki, s lassanként halványodni kezdett, de még egyszer felizzott az iránta érzett forró szenvedély Késő vágy (1839) című költeményében. Benne egy 39 éves 727d36h férfi megzavart nyugalma talált kifejezést. A kezdetben még sztoikusan nyugodt, majd mindezt megcáfolva a fellobogó, végül elhalkuló érzelmi hullámzás adja az elégia feledhetetlen és felkavaró élményét. Az első mondat (1-12. sor) négy alkalommal, hangsúlyozott helyen elhangzó "túl" névutója az élet elszegényedését, a lélek kiüresedését, az értékek fokozatos eltűnését fejezi ki. A lelki kiégettség érzését tovább fokozza a negatív értékű szavak gyakorisága: mostoha, keserv, hideg, csalódás. Ezzel az elsivárosodott léthelyzettel kerül szembe mintegy új értékként "az őszi szép nap" nyugalmának, az érzelmi viharoktól mentes (öregkor) férfikor csöndjének élvezése. A "de" kötőszóval kezdődő második mondat (13-22. sor) az újra fellángoló, eddig visszafojtott szenvedély elhatalmasodását tartalmazza: a vers lírai énje visszasóvárogja eltűnt ifjúságának ábrándos álmait. Az Etelka-szerelem minden reménytelenségével, rejtegetett hiábavalóságával és gyötrelmeivel együtt mégis szép, vonzó és értékes volt, mert az előbbi állapottal (az őszi szép nap nyugalma) ellentétben a szív életét jelentette. E érzelmi kettősségét jelzik az oximoronok: "édes bánat" és "a kínba fúlt gyönyör". Az egymásba átlépő sorok lendületét a kétségbeesés felkiáltása szakítja meg: "Hiába, hasztalan!" Ebben a harmadik, 8 soros mondatban (23-30. sor) a reménytelenség lesz úrrá, a szerelemről való végleges lemondás kényszere: az ész győzelme a szív felett.

Ezeket a megbéklyózott szenvedélyeket szabadítja fel a Laura-szerelem. Későn született és kételyekkel, szorongásokkal teli ez az érzés, s a költeményekben nem is a boldogság, hanem a boldogságért rimánkodó ember hangja, könyörgése szólal meg. Az Ábránd (1843) kérés, lecsendesülő, rimánkodás a szerelemért. A versben nincs részletezés, reflexió, töprengés; egyetlen indulat: a viszontszerelem heves vágya, a mindent legyőző szenvedély önfelajánló gesztusa alakítja szerkezetét. A kulcsszó a nyolcszor felsíró "Szerelmedért", mely elindítja és lezárja a négy strófát s így az egész költeményt is. A versszaknyitó és -záró szavak között két-két hatalmas, a romantika ellentétkeresésére jellemző költői kép található: megannyi próbálkozás annak kifejezésére, miféle áldozatra lenne képes a gátakat szétzúzó szenvedély.

Az áldozatért mintegy viszonzást remél. A második és a harmadik szakasz képei a magasság és a mélység eltúlzott távolságát kapcsolják össze: a bérc ormán villám és vész haragját kiálló fa metaforája áll szemben a bércnyomta kő örökös pokoli szenvedésével. Ellentétes összefüggés található az első és a negyedik versszak képe, képtelen felajánlása között is: a szenvedély rombolta, eltépett lelket, a képzelet feldúlt tartományát a költő (a versben beszélő) Istentől visszakérné, s dicsőbb erénnyel ékesítve nyújtaná át kedvesének. A versben egyetlen reménykedő szó fordul elő: az "örömmel"

PETŐFI SÁNDOR Koltón a mézeshetek idején írta Beszél a fákkal a bús őszi szél. kezdetű versét. Az első szerelmes versnek nem a szerelem a tárgya., Júlia jelen van benne, bár a valóságában alszik. Hangulatmegkötő helyzetképpel indul a költemény. Az őszi szél elmúlást susogó beszédére a fák tiltakozásul merengve rázzák fejüket. Ezzel a ki nem mondott, csak finoman érzékeltetett halálsejtelemmel áll szemben a szerelmi idill meghittsége, a boldogság beteljesülése, a délutáni kényelmes pihenés. Merengő, nyugodt, szinte álmosító hangulat lesz úrrá az első versszakon, ezt a későbbiekben csak a refrén őrzi. Ezzel a nyugalommal kerül ellentétbe a következő négy strófában a költői én egyre szenvedélyesebbé váló elmélkedése. A költő kezében "imakönyve": a szabadságháborúk története. Az olvasmányán való töprengés, gondolkodás a kirobbanó érzelem-orkán forrása. A meditáció a háborúk különbségétől ível a "csaták utólsóinak" ismert látomásáig, a "vérpanoráma" iszonyatáig, de közben minden strófa végén megpihen a képzelet a refrén gyöngéden becézgető intimitásában. Az indulatok csatája tombol, égzengés és villámcikázás tölti meg a végső képet, s közvetlen mellette halkan piheg a refrén - jelezve a roppant távolságot a bús őszi szél halk beszélgetése és a kiszabadult érzelemvihar között.

Petőfi teremti meg irodalmunkban a hitvesi költészetet. Míg pl. Vörösmarty szerelmi lírája elhallgat az esküvő után, Petőfi feleségéhez írja legszenvedélyesebb költeményeit. Talán a legismertebb ezek közül a szintén Koltón írt Szeptember végén című elégiája. Az emberi élet és a boldogság, a szerelem mulandóságáról töpreng benne elmerengve, s az anapesztusi verssorok finom lüktetése híven festi alá az élet eliramlását. Közvetlen tájszemléletből indul el a költemény. A költő nézi a völgyet és a bérci tetőt, s ezek a nyár szépségeit, a még nyíló virágokat, a zöldellő lombokat a tél fenyegető közelségében mutatják. Ugyanezt az ellentétet fedezi fel önmagában: fiatal, ifjú szívében még ott a viruló kor, de sötét haja őszbe vegyül már. A szubjektív párhuzam képeiben felvillannak mind a négy évszaknak motívumai (lángsugarú nyár, kikelet, őszbe vegyülő haj, a tél dere) megsejtetve a rohanó, feltartóztathatatlan időt. Ezt az érzést, sejtelmet sűríti magába a következő (2.) strófa lágyan suhanó, lebegő verssora: "Elhull a virág, eliramlik az élet..." Az elomló l hangok lágyságát a gyorsan pergő rímek ellensúlyozzák. A fenyegető elmúlás közvetlen látványa személyes élménnyé mélyül, s ennek hatása alakítja a költemény további érzelmi-gondolati lírai anyagát. Az általános mulandóság, az élet eliramlása ébreszti fel a halál gondolatát, az özvegyen maradó fiatal feleség elképzelését. A költő a legteljesebb boldogság óráit éli át Koltón, Júlia semmi okot nem adhatott hűsége iránti kétkedésre. A tájszemlélet hangulata mellett a közeli halál fenyegető rémét talán a jövőt idéző forradalmi látomások állandó jelenléte is felkelthette. A fiatal özvegy képe (látomása) hívja elő annak a fájdalmas elképzelését is, hogy Júlia újra férjhez mehet. A költő "eljátszik" ezzel a lehetőséggel: a szentimentális költészet kelléktárából kölcsönzött színpadias jelenetezéssel - a vers művészi értékének kárára (semmiképpen sem előnyére) - láttatja az özvegyi fátylat eldobó asszonyt s a sírból kilépő halott önmagát. Mégis: a hitvesi hűtlenségre nincs más szava, mint a halálon túli szerelemé, hiszen még akkor is, a sírban is örökre szeretni fogja.

Petőfi hitvesi lírájának talán legkülönb darabja a Minek nevezzelek? (1848). Rapszódia ez, a nem korlátozott érzelmi kitörések külső jele maga a látható nyelv: a különböző hosszúságú sorok "szabálytalansága" és a rímelés hiánya. A vers lírai énje keresi a legméltóbb kifejezést, megnevezést, mely leginkább illenék felesége szépségéhez. A "Minek nevezzelek?" tanácstalan, tehetetlen elragadtatása szervezi a költeményt, e körül vonultatja fel a nagyszerű kifejezési próbák egész áradatát. Minden szakasz elején a reménykedő bizakodás, a végén a tehetetlen kétségbeesés hangja szólal meg a megismételt kérdésben. Hogy felelni tudjon az újra meg újra elhangzó kérdésre, a fantáziát használja, a költő különböző helyzeteket, állapotokat képzel el, idéz fel emlékeiből. Az első négy strófa képei egy-egy találó metafora továbbfejlesztéséből származnak. Először a merengő szemek esti-csillagának friss ámulatából próbál erőt meríteni a megnevezési szándék. A szem sugarához a képzelet a szerelem patakjának képét társítja, a patak pedig a lélek tengerébe folyik. Majd a tekintet szelíd galambja (2.), a tavaszt ébresztő csalogány-hangok zengése (3.), végül az ajkak lángoló rubintköve (4.) lesz az a forrás, melynek célja a kifejező képesség fokozása. - A negyedik strófában jut el a legmesszebbre a képzelet: a szerelmi csók tüzében összeolvadó lelkek misztériumából fakadó boldogság nem ismer térbeli és időbeli korlátokat. Erről az alapról indul el a megnevezési vágy végső nekirugaszkodása (5.). Szinte kergetik egymást a halmozott és egyre fokozódó erősségű próbálkozások, s a halmozás azt jelenti, hogy a költő a már elhangzottakat nem tartja elég méltónak és kifejezőnek. A hiábavaló erőfeszítések után megállapodna az egyszerű és igaz "édes szép ifjú hitvesem" megszólításban, de a legutolsó kérdés ezt is bizonytalanná teszi. A vers így teljesen nyitott marad, s azt tanúsítja, a nyelv szegényes eszköz Júlia szépségének méltó kifejezésére.