A ROMANTIKUS LÍRAI ÉN VÁLTOZATAI: TEREMTŐ ZSENI, LÁTNOK,

A ROMANTIKUS LÍRAI ÉN VÁLTOZATAI: TEREMTŐ ZSENI, LÁTNOK,

A romantika (XVIII. század vége - XIX. század) képviselői felfedezték saját nemzeti hagyományaikat, a történelmi múltat eszményítették, szembeállítva a jelennel. A romantika uralkodó hangneme a líra 131g62b iság összhangban van a romantikus világszemlélet egyik fő elemével, az egyéniségkultusszal, a külvilág ábrázolása helyett a lelkiállapotok kifejezésére törekedett. Kifejezésmódja közvetett, jelképek, metaforák, hasonlatok közvetítik a romantikus érzelmek, hangulatok sokszínűségét.

VÖRÖSMARTY MIHÁLY: A vén cigány (1854- a szabadságharc után, a nemzethalál képe él benne) című költeménye egyik utolsó verse. Ez a számvető költemény, mely önmegszólító és szerepvers ötvözete, melyben a látomásos jelleg, képek zuhataga uralkodik. Konkrét, valós kép a vers kezdete, az első 4 sorban egy mulatásra felszólító mondat hangzik el, melyben a költő még nem azonosul teljesen a vén cigánnyal. A következő sorok azonban már utalnak arra, hogy ez a kérés magasabbrendű gondolatok bevezetője:"Mindig így volt e világi élet,/ Egyszer fázott, másszor lánggal égett.". Az első szakasz utolsó négy sora refrénszerűen ismétlődik a többi szakaszoknál, így a hömpölygő képáradatot megfékezi, ugyanakkor telítődik a szakaszok érzelmi-gondolati tartalmával. A carpe diem gondolat jelenik meg benne, élj a mának, hisz semminek sincs értelme, nem léteznek már értékek, melyekért élni, harcolni kéne. A refrén rapszodikus visszatérése újabb és újabb képzettársításokat görget magával. A 2. szakaszban  a lírai én szabaddá engedte képzeletét, mely szárnyra kelt, s már látomásos , grandiózus képeket teremt: "Véred forrjon, mint az örvény árja,/ Rendüljön meg a velő agyadban,/ Szemed égjen mint az üstökös láng.". Ezeknek a képeknek a mélységét, szemléletességét, magát a képet a költői eszközök sorával éri el: hasonlatok: "Szemed égjen mint az üstökös lángja", felsorolás: "nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl"(mindezek erőteljes, hanghatásokat is magukban hordozó igék), alliterációk: "zengő zivatar", művészi jelzők: "üstökös láng". Vallási motívumokat is megjelentet versében, melyek arra utalnak, hogy a történelem folyamán mily nagy, tartós hatása van a bűnnek: "Gyilkos testvér botja zuhanását" (=Káin és Ábel), "Noé bárkája", mely ismét átmentheti az emberiséget egy szebb, békésebb holnapba. A költő az utolsó szakaszban ráébred, hogy mégsem a legjobb dolog a hegedű hangjával elnyomni a fájdalom, félelem, szomorúság hangját, mert van, kell lennie reménynek, melyerőt ad a mindannapok túléléséhez, addig, amíg nem lesz igazán jó dolog az élet. Akkor ismét megszólalhat a vén, sokmindent megtapasztal cigány, de az a dal már szívből jön, nem közömbösen, hanem örömmel "muzsikál" a költő a népnek. "Lesz még egyszer ünnep a világon.Akkor húzd meg újra lelkesedve."

PETŐFI SÁNDOR: Az apostol (1848. szeptember) című romantikus elbeszélő költeménye a néphez való új viszonyát, nézeteinek módosulását tükrözi Az apostolban a világ fekete, "mint a kibérlett lelkiismeret"; a nyomor és az erény - testvérek; a pár hónappal korábbi családi idillt a kétségbeejtő családi nincstelenség űzi el itt: férj, feleség, gyermekek éhezése megdöbbentő leírásban tárul elénk. Az ifjú férj, a családapa sötét homloka "egy kép, melyre miljom élet insége és fájdalma van lefestve".

Romantikus túlzások találhatók a gyermek Szilveszter sorsának - a központi témához képest - igen részletező leírásában. "Lopott, koldult, szolgált" - ennyiből állott gyermekkora, de a részeges tolvaj, az elhízott koldusasszony és a gőgös, pökhendi úrfi rajza kitűnő jellemkép. Az eposzi hagyományokat követő "in medias res" kezdés a padlásszoba nyomorában jeleníti meg (a padlásszoba kerethelyszín, hiszen itt kezdődik a mű és a gyermekkor bemutatása után ide tér vissza) őt, a megváltót, az apostolt. Lelke az Istennel társalog, az emberiség felszabadításához, boldogításához kér tőle erőt. Ezt a túlzott eszményítést beárnyékolja az a meghökkentő körülmény, hogy míg világboldogító terveit szövögeti, addig családja nyomorával szemben tétlen és tehetetlen: kenyérért sírdogáló fiát kakastejjel sütött cipóval hitegeti, csecsszopó gyermekét pedig hagyja éhen halni. A család nyomorának és a kisebbek fiú halálának leírása köze illeszti a főhős eddigi életének bemutatását, újszülött korától a jelenig.

Szilveszter életébe beleszövi olykor saját sorsának egy-egy fordulatát (pl. a szilveszteri születésnap, legkedvesebb tantárgya a világtörténet; a kastély kisasszonya szüleit megtagadva felesége lesz; a falu népe elűzi), eszméivel pedig teljes mértékben azonosul. Szilveszter a következő tanulságokat vonja le ("szőlőszem"-hasonlat) a föld "megérését", az általános boldogság korát nem az elnyomott néptömegek világméretű összecsapásától várja, hanem egyes kiemelkedő emberek, a "nagy lelkek" önfeláldozó harcától. Ha a szőlőszemet, a kicsiny gyümölcsöt sokszor százezer és miljom napsugár érleli, a föld, a nagy gyümölcs megérése "belékerül évezredek vagy tán évmiljomokba". Szilveszter életének az a hit ad értelmet, hogy ő is egy ilyen sugár lehet. Átértékelődött tehát a korábbi lángoszlop-szerep: a költő-apostolnak nem e népet kell vezetnie, hanem a nép helyett kell cselekednie, a néptömegek forradalmi tettét kénytelen magára vállalnia. Szilveszter elvont nép-fogalma három alkalommal kerül szembe a kiábrándító valósággal. Mint falusi jegyzőt az érte addig lelkesedő nép egyik napról a másikra - teljesen megváltozva a papi felbujtásra, aki félti hatalmát és ő maga is szolgalelkű a nagyúrral szemben - "káromkodó fenyegetéssel" űzi el. Ez az állhatatlanság, szolgalelkűség mélyen megdöbbenti, s talán itt csalódik először Szilveszter az egyházban is. A kétségbeesést - egyelőre - az az önvigasztalás oldja, hogy a nép "még most gyermek", "kit el lehet könnyen bolondítani", s ezért kettős erővel fog érte küzdeni.

Hasonló csalódásban van része a titkos nyomdában megjelent könyve fogadtatásakor is (XVI.). Eszméit, gondolatait mohón nyelte el a szomjas világ, s lelke megfrissült tőle. Mégis: a hatalom egyetlen szavára a megrémült nép megtagadta a könyvet, szerzőjétől elfordult, s megbüntetését követelte.

Szilveszter "rémesen lakolt": feleségétől, életben maradt gyermekétől nem búcsúzhatott el; az utcán tartóztatták le, s tízévi börtönre ítélték. Mikor egy évtized múlt kiszabadul, első szava: "Szabad tehát a nemzet, a haza?" Pont az ellenkezőjét tapasztalja: a világ nem haladt célja felé, az emberiség visszafejlődött, még mélyebbre süllyedt a szolgaságba, s a zsarnokság "óriásodott". Szilveszter a maga elé tűzött célnak megfelelően egyedül vállalja - a néptömegek helyett - a forradalmi tettet: a "szolgacsorda" éljenzése közepette rálő a királyra. Az apostolt, a megváltót az emberek ugyanúgy megrugdalják, leköpdösik s halálát követelik, mint annak idején Jézus Krisztust, s ő ugyanúgy sajnálkozva nézi népét, aki nem tudja mit cselekszik.

Szilveszter tehát elbukik, bukása magányosságából, elszigeteltségéből fakad, ".egy mer.egy a sok között.". Az évszázadokig szolgaságban tartott és megfélemlített tömeg nem mer a forradalmár oldalára állni. Szilveszter sorsa azt a nagy tanulságot hordozza, hogy a forradalom vezetői nem vívhatják meg harcukat eredményesen, ha nem támaszkodnak a nép erejére.

A befejezés mégis biztatást sugall, annak a kornak a látomásával melyben egy új nemzedék megemlékezik majd azokról a szentekről és nagyokról, akik a szolgaságban is szabadok voltak, és széttöri bilincseit.

A műben megnyilvánul mindaz, amiért Petőfi küzdött: a demokratikus eszme, az antiklerikalizmus és a világszabadság eszméje. A költemény szerkezeti- és versformája arra utal, hogy milyen hevülettel írta meg a költő. Az elbeszélés menetét megszakítják a harcos forradalmár költő lírai kitörései. Formája is ezt a lírai feszültséget tükrözi: rímek nélküli, hosszabb és rövidebb jambikus sorok váltakoznak benne.