A REALISTA REGÉNY

A REALISTA REGÉNY

A regény nagy terjedelmű epikai műfaj, az elbeszélő nézőpontjából bemutatott cselekmény nagy perspektíva időben és térben, a háttér részletes bemutatása, sok szereplő és lelki folyamataik, cselekvésük motivációs hátterének részletezése.

A realizmus a XIX. sz. meghatározó művészeti irányzata, valószerűségre törekvő, a valóságot átfogóan ábrázolóművészi magatartás ill. stílusirányzat. A realista művek egy lényegében jól áttekinthető világról festettek képet; a regényíró szinte mindent tudott a világról, ismerte a társadalom gépezetét. A társadalomról, személyekről, tárgyakról, ezek kapcsolatairól teljes képet akart adni az író. A cselekmény ok-okozati összefüggésben, valóságosnak ható térben és időben bontakozik ki; a szereplője a mindennapok hőse, élettere az élet, a tapasztalati úton megismerhető valóság. A realista író nem részrehajló, az emberi sorsokat, helyzeteket és konfliktusokat objektíven ábrázolja. Képzelőereje nem elrugaszkodni segít a valóságtól, hanem abban segít, hogy sokszínűen, sokrétűen felidézze azt. Stílusa nem szakad el a beszélt nyelvtől, legfeljebb a szereplők jellemzése és a történelmi hangulat kedvéért. Fő műfaja a regény és novella.

MIKSZÁTH KÁLMÁN utolsó, nagy társadalmi regénye a Noszty fiú esete Tóth Marival, amely kötetben, 1908-ban jelent meg. Legszélesebb társadalomrajza ez a regény, a legkeserűbb, illúziótlan bírálat jelenik meg. A megyei keretbe ágyazott cselekmény egyszerre ábrázolja a magán és a közélet tipikus folyamatait. A mű alapötletét egy 1901-ben történt esetből merítette. Egy húszéves elszegényedett dzsentrifiú elszöktette egy milliomos leányát. Az apa nem könnyen egyezett bele a házasságba, csak látszólag fogadta el a helyzetet, de a tervezett esküvő napján külföldre küldte a lányát. A korabeli sajtóreakcióban is már ott volt a Noszty-probléma. Az elszegényedett nemes és a gazdag polgár konfliktusa. Mikszáth igen lesújtó jellemképet fest a dzsentrirétegről. Az író keserű kritikája Noszty Feri alakjában összpontosul. Noszty, bár velejéig romlott személyiség, jól játssza kedves, lovagias hódítót. A külvilág előtt rendíthetetlenül alakítja a nemes és becsületes lovagot, a nyilvánosság előtt ért sértésekre érzékenyen reagál. Valamelyest ez is része a dzsentriszerepnek, hiszen ennek a rétegnek az egész élete a nyilvánosság előtti alakításokból áll. Legfőbb vonása a felelőtlenség. Csiszolt modora, jó külseje aljas cinizmust takar. A regény végén ugyan érvényesül az írói "igazságszolgáltatás": Noszty felsül, célját nem éri el, de kudarca nem rázza meg: egy vállrándítással tovább éli aljas életét:".Hiszen elég nagy a világ. És van benne elég leány. Szebbnél szebbek, édesebbek. A hozományok se vesztek még ki. Ej, csak egészség legyen és egy kis tűrhető kártyajárás" Vele szemben, egy romantikusan felmagasztalt, szinte valószerűtlenül tiszta, hibátlan jellemű személy áll: Tóth Mihály. Az író nem nemesellenesnek ábrázolja őt, hanem olyannak, aki csak a dologtalan dzsentriket veti meg. Ezért bontakozik ki lassan a konfliktus. Nem érdeklik a megkövesedett, ósdi hagyományok, a berögzült szokások. Szívós munkával jár utána, hogy bizonyítékot szerezzen Noszty ellen.

Életműve a magyar kritikai realizmus egyik legnagyobb teljesítménye. A magyar széppróza Móriczcal zárkózott fel az európai realizmushoz. Művészetében az a folyamat tetőződött be, amely a XIX. század végén Mikszáthtal indult meg, s a századforduló gazdag novellatermésével folytatódott: prózairodalmunk a romantikától végleg elszakadt, s eljutott a realizmusig Megvolt benne Jókai áradó mesélő kedve, Mikszáth anekdotázó hajlama, de novellái, regényei már többnyire rövid időre tömörített, az eseményeket összesűrített drámák, zárt kompozíciójú alkotások, jellegzetes szereplői pedig az önmagukkal és környezetükkel vívódó hősök.

Móricz első regénye a Sárarany (1910). Hőse Turi Dani, a vad, büszke, lázadó, tudatlanságában is tehetséges, de kibontakozni képtelen, feltörekvő paraszt. Hatalmas, másokat és önmagát is elpusztító energia él benne.

Az Isten háta mögött (1911) a legtökéletesebb Móricz-művek egyike, a "magyar Bovaryné". Egy felvidéki kisváros (Ilosva) életét festette meg benne, annak sivár, hétköznapi, fülledt, önmagába zárt kicsinyes világát. A történet egy mondatban is összefoglalható, egy vidéki kisvárosban élő szép és fiatalasszony ki szeretne törni az unalmas, kiszámítható kispolgári életből. Mégsem csupán egy öreg férj és a szép fiatal unatkozó feleség történetét írja meg Móricz. Flaubert regényének, a Bovaryné-nak a történetét öltette át az író a századelő Magyarországára. Azt kutatja, hogy mi a különbség a szabadabb, izgalmasabb életre vágyó francia szépasszony és egy poros kisvárosban élő fiatal tanítóné sorsa között. Bovarynénak sikerült legalább órákra kitörnie a szürkeségből, Veres Pálnénak még ez sem adatott meg. Hiába sóvárgott a nagy élet után: pillanatokra sem kerülhetett az elviselhetetlen közönségesség fölé, habár hódolók raja veszik őt körül, de még ahhoz is gyávák, hogy viszonyt kezdjenek vele. Öngyilkosságot kísérel meg, mint Bovaryné, kiugrik a földszintes ház ablakából, de még csak meg sem ütötte igazán magát. Ezáltal kitörési kísérlete inkább szánalmasnak, nevetségesnek mondható. "Micsoda karikatúrája ez a világ, amiben élünk, a karikatúrának" - foglalja össze a regény egyik szereplője a végső mondanivalót. A történet mindössze 48 óra alatt játszódik, az események láncolatában csak háttér a kisváros nyomorúságos, sivár látványa.

Szereplői tipikusak; a regény címszereplője, Veres Pál, korlátolt, kisszerű, műveletlen ember. Büszke szép és csinos feleségére, s megpróbál a kedvében járni. Hiába tanító, olvasatlan, tudatlan, szinte karikatúraszerűek az utolsó mondatai, miután megtudja, hogy meghalt az albíró: " Bizisten a nevét sem tudom. Ő se tudta az enyémet. Mindig valami Bovary úrnak szólított, pedig többször mondtam neki, hogy Veres Pál vagyok. Ami mégis nagy különbség!."