A Nyugat első nagy nemzedékének költői

A Nyugat első nagy nemzedékének költői

Babits Mihály (1883. Szekszárd - 1941. Budapest)

Költő, műfordító (Dante: Isteni színjáték, középkori vallásos himnuszok), az MTA tagja (1940-), a Baumgarten-díj kurátora, a Nyugat állandó munkatársa, majd 1929-től a szerkesztője.

Életének színhelyei: Szekszárd, Baja -> Szeged -> Fogaras, Újpest és Rákospalota, Esztergom (Előhegy)

Felesége: Tanner Ilona -> Török Sophie; örökbefogadott gyermeke: Babits Ildikó.

Igen művelt költő 626c21g (poeta doctus) (több nyelven beszélt: latin, francia, angol, német, görög), korának irodalmi szervezője. Megírja az európai irodalom történetét.

Munkássága

Kötetei: 1909. Levelek Iris koszorújából

1911. Herceg hátha megjön a tél is

1916. Recitatív

1920. Nyugtalanság völgye

1925. Sziget és tenger

1929. Az istenek halnak, az ember él

1935. Versenyt az esztendőkkel

Regényei: Halál fiai, Gólyakalifa, Tímár Virgil, Elza, vagy a tökéletes társadalom

Lírája: Babitsra jellemző a gondolati-filozófiai mélység, a töprengő, a kérdező és kétkedő eszmélkedés GONDOLATI LÍRA

Versek

In Horatium (Levelek Iris koszorújából)

A cím kettősséget hordoz: kihívás, szembenállás Horatiusszal <=> Horatius előtti tisztelet, főhajtás

arisztokratikus magatartás az indításban + "soha nem halott verseket" akar dalolni

a világ örök mozgása, változása: újjászületése és pusztulása (mitológiai utalások, képek)

célkitűzése: a költészet megújítása: régi forma + új tartalom igénye (fiatalos lendület, lelkesedés)

a megelégedést, arany középszert (((nem középutat?))) hirdető Horatiusszal szemben a költő a "soha-meg-nem-elégedést", az új keverését (((??))) és követését hirdeti (önmegszólítás)

alchaioszi strófa

A lírikus epilógja

létösszegző vers, epilógus: önmagát, költészetének természetét, törekvéseit, és ennek eredményeit vizsgálja (elégedetlenségéről szól)

agnoszticizmus és szubjektív ideologizmus hatása

a fiatal költő mindenről szeretne írni, de csak önmagáról tud

az önmagában zártság, magányosság, elszigeteltség keserűsége (én-hez kapcsolódó metaforák,              )

szonett-forma (zártság), keresztrímek

Húsvét előtt

a vers tiltakozás az emberi élet és az értékpusztulás ellen; szembefordulás a háború pusztításaival, ugyanakkor a feltámadást, a béke reményét hirdeti, igézi; a vers legfontosabb üzenete a békevágy kinyilvánítása

zaklatott, hiányos mellékmondatokból felépülő hatalmas versmondat a költemény első része, melyben a háború (szörnyű malom) kegyetlenségét, a világ rendjének felbomlását idézi fel (hanghatások, erőteljes képek). Négyszer tér vissza a szenvedést is vállaló mellékmondat ("ha kiszakad ajkam").

a béke, a merész igazság kimondásának félelme visszarettenti, de végül kimondja, szinte követeli a békét. Nem az értékeket pusztító háború sikereit akarja megénekelni, hanem azt, aki először kimondja a béke szavát -> végül maga mondja ki annyi késleltetés után (fortissimo: legerőteljesebb a hang)

majd lehalkul a "szabadító drága nő" kimondása után a vers: könnyed, dallamos versforma, magyaros verselés: általános megbékélés, megbocsátás, tavaszi újjászületés, keresztény gondolatok hirdetése

Babits a háború pusztításától megerősödött (((???))) ember minden áron békét akar (pacifizmus)

költői reminiszcenciák (Vörösmarty, Kölcsey, Berzsenyi)

Cigány a siralomházban

című keserű, mások fájdalmát (emberi együttérzésből fakad) megértő költeménye illetve költészetének összegző jellemzése

az első három strófa gazdag hasonlat, melyek a babitsi költészet korszakait jelzik (1. hajdan: részletekre odafigyelve, nagy gonddal, aprólékosan alkotott; 2. később: már szenvedve költött, de kiállt a háború ellen: erőteljes, impresszionista versek; 3. ma: "halkan, elfojtva, remegve jön" a vers)

szomorúság, együttérzés, részvét a szenvedőkkel; a városi szegény, közösség felé fordulás <=> énközpontúság; azokért szól, akiknek fogalmuk sincs a boldogságról, életük kilátástalan, amelyből csak öngyilkossággal lehet menekülni. "Szomorú világ ez!" : énen kívüli világ benyomása, a világ olyan, mint a siralomház

a vers végén elutasítja korai költészetét, hiábavalónak tartja háborús költészetét, és megkérdőjelezi jelen munkásságát is.

Ősz és tavasz között

(Újabb versek): közeli halál keserves, fájdalmas tudomásul vétele

a vers a szüret utáni ősz természeti képével indul (kellemetlen hanghatások) a strófazáró hasonlatban már megjelenik a halál rémülete, ettől kezdve minden kép, utalás a halál felé mutat: siető, rövidülő esték, úgy sietnek, mint az öregség (hasonlat) (a siető esték a közelgő öregséget idézik) a versszak végén keserű felkiáltás (később visszatér)

gyermeki emlékeket idéző hó (játékosság), de a fehér ágyban benne van a halottas ágy képzete is

óév és újév fordulója az idő megállíthatatlan múlását kelti fel (számvetés: elégedetlen eddigi életével, még sok mindent akar csinálni az életében)

búcsúzás szomorúsága, türelmetlen idegesség

általános jellegű, elmúlás személyessé, egyénivé válik. Természeti kép és a költő párhuzamba állítása: a tavasz nem újjászületést hoz, hanem a tél múlásával az ember is elpusztul.

a természetben van megújulás, az emberi életben nincs. (metafora: madár, lomb)

9. vsz: elmagányosodás (a XVI. sz -i jeremiádok: Jeremiás panaszai) -> panasz; elhagyatottnak érzi magát, az élet hiábavaló volt eddig

utolsó versszak: metafora (száradt tőke) keretet ad a versnek. Minden hiábavaló, nincs többé remény: a halál iszonyatát csak az "asszonyi jóság" enyhítheti

Jónás imája: költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög: feleslegesnek érzi eddigi költészetét (tétovaságról, bizonytalanságról vall) -> kiutat keres, és ezt Istentől kéri: bátran és nem bujkálva kíván újra megszólalni, már nem rest szolgaként (ezt a felismerést a szenvedés hozta meg)

2 nagy mondat (laza szerkesztés)

Kosztolányi Dezső (1885. Szabadka - 1936.)

Lírája: Kortársai közül rendkívüli tehetségének virtuóz eleganciájával tűnt ki. Az ő erkölcse a szépség volt, elvetett mindenféle messianizmust, váteszi gesztust. Az alkotás függetlenségét hirdette (gyanakvással fordult minden elkötelezettség ellen)

Szereplíra: A szegény kisgyermek panaszai (1910.) -> gyermekkor: betegeskedés, haláltól való rettegés, félelem. A felnőtt költő beleéli magát a szabadkai kisgyermek helyzetébe.

Mint aki a sínek közé esett... (tudatosul benne egész élete, halálérzése)

Mostan színes tintákról álmodom: gyermeki lélek, aki vágyait fogalmazza meg (tiszta, őszinte, közvetlen), gazdag fantáziájú ember szól a versben, aki az élet egészét ragadja meg.

Boldog, szomorú dal

Vörös hervadás: öntudattal rendelkező ember zaklatott tiltakozása a halál ellen

Őszi reggeli (rezignált, bölcs mélabú a vers alaphangulata)

Hajnali részegség

Szeptemberi áhítat (halálközelséget érző ember megnyilatkozása)