A NOVELLA MŰFAJA: A NOVELLA ROMANTIKUS VÁLTOZATA

A NOVELLA MŰFAJA: A NOVELLA ROMANTIKUS VÁLTOZATA

A novella epikus műfaj, rövid terjedelmű elbeszélés. Rövidsége miatt erős megszerkesztettség jellemzi, lélektani ábrázolás és társadalmi kép. Általában kevés szereplővel dolgozik és egységes cselekménnyel, melyben fontos szempont a fordulópont. A romantika (XVIII. század vége - XIX. század) a klasszicizmust váltotta fel, de egy ideig együtt is élt vele, s virágkorában a realizmus mellett érvényesült. Képviselői felfedezték saját nemzeti hagyományaikat, a történelmi múltat eszményítették, szembeállítva a jelennel. A romantika uralkodó hangneme a líraiság összhan 656b19g gban van a romantikus világszemlélet egyik fő elemével, az egyéniségkultusszal, a külvilág ábrázolása helyett a lelkiállapotok kifejezésére törekedett. A romantika írói gyakran éltek a jellemkontraszt eszközével, ellentétes szereplőket állítottak szembe, felnagyítva azok jó és rossz tulajdonságait. Kifejezésmódja közvetett, jelképek, metaforák, hasonlatok közvetítik a romantikus érzelmek, hangulatok sokszínűségét.

JÓKAI MÓR a magyar nyelv kimagasló ismerője volt, szógazdagságát különösen jól érzékeltetik leírásai, terjedelmes körmondatai. Legvonzóbb sajátossága mesélőereje, meseszövése bonyolult, szélsőségesen romantikus. Jellemei eszményített alakok, egyéniségük mozgatója egy eszmei megszállottság. Nemcsak csodálatos regényekkel gazdagította a magyar irodalmat, hanem elbeszéléseivel, novelláival is. Egyik legismertebb elbeszélés-gyűjteménye A tengerszem tündére című kötet, amelyben tíz történet szerepel, köztük a már jól ismert Nagyenyedi két fűzfa című kisregény. A kis szürke ember című elbeszélése jellegzetesen romantikusan felépített történet. Az alcím is fontos: Egy invalidus (hadirokkant) irkafirkáiból, hiszen már ez is előrevetíti azt a nézőpontot, amiben az író elmeséli a történetet. Egyes szám első személyben beszél egy szürke kis emberről, aki jelentéktelen (szürke), egyszerű, lényegtelen alaknak tűnik. A kezdőmondat vissza-visszatér, ezáltal idézi fel ismételten az alaphangulatot: a tiszteletet, megbecsülést sugárzó képeket, az eltűnődő, merengő, békés hangulatot. "Szegény öreg apó! Mintha most is látnám." egyszerűséget, de ugyanakkor mély tiszteletet árul el, s ez a kezdőmondat nemcsak a mű folyamán, hanem a legvégén is megjelenik, ez a zárómondat, mintegy keretbe foglalja az elmondottakat. A szürke kis ember fáradhatatlanul lovagol emberei előtt, nem törődve azzal, hogy sebesült, fázik, álmos, megfáradt. Ezzel az eszményített képpel állítja szembe a szintén sebesült, fáradt, éhes katonákat, akik megállnának, de hogy is tehetnék, mikor ez az idős vezető bírta az utat és őket is bíztatta. "S ki maradt volna el, ki lett volna fáradt, midőn a kis szürke ember nyitott sebeivel, étlen, álmatlan lovagolt legelöl, télben, hóban, zivataros éjszakéban?", ennek a felsorolásnak, jellemzésnek szó szerinti ismétlése (3 bekezdésen belül) arra szolgál, hogy idealizálja, a romantikára jellemzően túlozza a szürke ember jellemét. A kis öreg kemény katona volt, akkor is harcolt, hogyha kilátástalannak tűnt helyzete, sőt a megadásra felszólító követet is visszaküldi, azzal a válasszal, hogy "én tizenkétszer voltam már körülfogva, most vagyok tizenharmadszor. Mind a tizenkétszer kivágtam magamat.", és most is győzött. Azonban döntése előtt megkérdezte katonáit, hogy azok vállalják-e vele a harcot, eszményítettsége itt is kiderül, hiszen "ki ne ment volna vele, midőn őt látta legelöl?". A kis sereg "roppant erő ellen" másfél napig harcolt, s önmagukat nem kímélve, önfeláldozásuk, bátorságuk által megvédték azt a kis hidat, aminek elesése Erdély vesztét jelentette volna. Szeben alatt is harcolt a kis szürke ember, ott is nyert és nemcsak győztesnek, erősnek, bátornak, de irgalmasnak is bizonyult, mikor amnesztiát adott a benne élőknek, hiszen nem fegyvertelen emberekkel visel hadat. Ám ez nagyon rossz tett volt, hiszen kegyelmet adni a kormány tudta és beleegyezése nélkül diktátori dolog volt, legalább is így gondolták a "hatalmasok". Dicséretben, kitüntetésben és megrovásban egyszerre részesült, de ő ekkor is katonái életét, jólétét tartotta szemelőtt és anyagi támogatást kért serege ellátására. A kitüntetések kapcsán Jókai ironikusan egy kis társadalombírálatot is belesző meséjébe: sokan kaptak kitüntetéseket, kinevezéseket, ha jó helyen voltak, jó időben, azaz: "Ugyanakkor még kineveztek egynéhány hazafit altábornagynak, a többi táblabíró urakat pedig, kit ezredesnek, kit őrnagynak. Ebből képzelhetni, hogy mily nagy megtiszteltetés lehetett akkor egy katonai rendcím elnyerése." Kolozsvárra vitték az arany rendkeresztet, egy huszárezredes, aki heteken keresztül tanulta a német szavakat, melyeket majd elmond a kis szürke embernek, akiről csak most derül ki, hogy nem magyar (bár utalások voltak: hamis kiejtés). A beszéd némely érzékeny részein el-elpityeregte magát az ezredes, s ekkor a tábornokká kinevezett szürke kis ember is sírt - ám a beszéd végén elfogódottan így szól: "Valóban ez mind igen szép volt. Sajnálom örökké, hogy magyarul nem tudok, s egy szót sem értettem belőle; kérem önt, fordítsa le nekem németre, amit beszélt." Az eddig könnyező társaság erre természetesen elmosolyodott. A vén huszár erre leírta elmondott szavait, dicsérve benne a filhungarok (magyarpárti) légiókat. Ennél a résznél ütközik ki igazán a tábornokká vált szürke kis ember nagysága, hiszen azt mondja: "Ezt ki kell törölni, csak a magyar és a székely katona!". Az értéktelen kitüntetés nem felejttette el vele azt, ami igazán fontos volt számára, a katonákat, hiszen rákérdez az anyagi támogatásra, s mikor kedvezőtlen választ kap, elszomorodik, hiszen szereti embereit és "sem rabolni, sem szűkölködni nem hagyom fiaimat". Az utolsó mondat a már jól ismert szavakból áll, amivel kezdődött az elbeszélés, "Szegény öreg apó! Mintha most is látnám.".

A novella hagyományos szerkezetéhez képest itt változásokat fedezhetünk fel, hiszen elég tág az idő és térbeli mozgás, a jellegzetes történetfelépítés (bevezetés bonyodalom, bonyodalom kifejtése, tetőpont, megoldás) sem valósul meg maradéktalanul tökéletesen, hiszen hiányzik pl. a megoldás, és a bonyodalom sem igazán nagy konfliktus. Kevés szereplőt vonultat fel, sőt nem beszél csak a főhős meg a mesélő, aki jelenlevő, nem utal előre, s néha aktualizál. Az elbeszélő az utolsó előtti mondatban kilép a  történetből, egyes szám harmadik személyben beszél a katonákról "rájuk költötte volna mind a két Indiát, úgy szerette őket!", de az utolsó mondatban ismét szereplővé lép át. A romantikára jellemző idealizálás, rajongás ellentétezés (katonák-tábornok; szürke-hős), ismétlések által fokozott érzelmi, hangulati állapotok (béke, tisztelet, csodálat, emlékezés) mind meseivé teszik az elbeszélést. Maga a történetet nem izgalmas, sót nem is lehet azt mondani, hogy (hagyományos értelemben) Jókai elmesélt valamilyen esetet, inkább a személyt akarta bemutatni, azt elmesélni, hogy milyen hatással volt katonáira, a tetteinek leírását nem is viszi túlzásba, csak a jellemzésre használja őket.