A HIMNUSZ MŰFAJA. A HIMNUSZ KÖZÉPKORI VÁLTOZATA

A HIMNUSZ MŰFAJA. A HIMNUSZ KÖZÉPKORI VÁLTOZATA

A himnuszok is közösségi célra, közösségi éneklésre születtek, akárcsak a zsoltárok. Különösen gyakoriak a középkori vallásos költészetben egyházi énekek formájában. A himnusz eredetileg a görög irodalo 111g61b mból származik. A himnusz az óda válfaja: hangjában imaszerűség van, az Istenbe vetett hit, a hála, a hazafias remény hangján szólalnak meg benne, ünnepélyes és magasztos hangvételű. A himnuszok gyakran szólaltatják meg a Jézust elveszítő Mária fájdalmát. Ezeket planctusoknak nevezzük. Ilyen planctus az első ránk maradt magyar versűnk az 1300 körüli időkből, az Ómagyar Mária-siralom.(amit azonban csak 1922-ben találtak meg)

Ez a legrégibb írásos emlék a Lőveni Kódexben található. A magyar verset később írták be, sok hibával. Kutatások szerint a vers mintegy fél évszázaddal korábban keletkezett annál, mint amikor a kódexbe bemásolták. Sokáig egy franciaországi latin himnusz fordításának tartották, de kiderült, hogy szabad átköltésről van szó.

A vers lírai énje teljesen eggyé válik a szenvedő Máriával. A versre heves érzelemnyilvánítás jellemző. A megszólítások ("Ó, én édes uram"), felkiáltások "Jaj nekem, én fiam!"), a hiányos mondatok tanúskodnak a zaklatott lelkiállapotról. A szóhasználat: az indulatszók (jaj, ó), a szó- és szószerkezet-ismétlések (szívem búja) egyszerre szólnak a fájdalomról és a szeretet nagyságáról. Az Ómagyar Mária-siralomban megnyilvánuló érzelmek gazdagságát az ellentétező párhuzam, a ritmus és a rím teszi hangsúlyossá (páros-, bokor-, félrímek: ritmusa kétütemű). A versben már fejlett rímek és szép alliterációk találhatók: "Világ világa,/ Virágnak virága!/ Keserűen kinzatul,/ Vos szegekkel veretűl."

A versben mindvégig a gyermekét sirató anya beszél, de változik a címzett ("Uram", "én fiam", "zsidó"). Az anya saját fájdalmát siratja el, fiát szólítja becézgetve, önmagát ajánlja a halálnak a gyermeke helyett, majd kínzóihoz könyörög kegyelemért: Végy magadhoz engem, halál,/ egyetlenem éljen "Kegyelmezzetek fiamnak,/ nem kell kegyelem magamnak!"

Szent László éneke (1470 körül) feltehetőleg egyszerre két nyelven (magyarul, latinul) íródott ének, átmenet az egyházi és a világi líra között. A himnuszműfaj kellékei által a király lovagi erényeit és keresztényi érdemeit méltatja. Versformája felező 10-es. Kezdete himnuszi kellék: "Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály". E mű már eltávolodik a középkori himnuszoktól, hiszen nem Istenhez szól, hanem egy emberhez, (igaz, hogy szent), hiányzik a műből a doxológia (Istendicsőítés), ami addig mindig előfordult a vallásosabb himnuszokban. Ez a himnusz tehát már nem tisztán vallásos fogantatású, hiszen a lovag király eszményét dicsőíti.