Betegség és ri tua lé

Betegség és ri tuá lé

1. Társadalmunk rituáléi

Az ismert régi kultúráknak kivétel nélkül volt egy közös vonásuk: életük különös átmeneti szakaszaira szimbólumokból rituálékat alkottak, de a mindennapjaikra és a mindennapok feladataira is megvoltak a rítusaik. Csak a modern ember tartja túlhaladott babonáknak a szertartásokat, és gondolja úgy, hogy nélkülük is elboldogul. E szemlélet mellett még meglepőbb, hogy a háttérben milyen sok rituálét átmentett a mi felvilágosult korunk. Észrevétlenül vagy szándékosan figyelmen kívül hagyva még mindig rítusok uralják a társadalmat. Van néhány közkedvelt szertartásunk, a keresztelő, a bérmálás, az eljegyzés, az esküvő és a temetés. Ám ezek mellett létezik számtalan félig vagy egészen tudattalan cselekvés is, mely mind a maga rítusjellegéből él. Mindennapjainkat apró kényszerszertartások töltik ki. Például megyünk a járdán, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy lépteinkkel önkéntelenül követjük a járda kövezetének mintáját. A vonaton ülve ugyanilyen kényelmesen elkezdjük számolni az elsuhanó villanyoszlopokat. Többször is megnézzük, hogy tényleg bezártuk-e az autót, a ház kapuját, hogy kihúztuk-e a konnektorból a csatlakozót és így tovább. Ezeknek a cselekvéseknek nincs semmilyen logikailag követhető értelmük. A rituálék tipikus módon csak magáért a cselekvésért folynak le. Az ilyen mindennapos és látszólag mellékes apróságok mellett egész sor fontos rítussal is rendelkezünk.

Igazságszolgáltatásunk arra épül fel, hog_X a társadalom tagjai hisznek a jogszolgáltatás régi rituáléjában, és el is ismerik azt. A rituális jelleg minden tárgyalás erősen szertartásszerű menetében megnyilvánul. A jogrend majdhogynem egyetlen (szerzetes) rendnek felel meg. A bírák, a védő és az ügyész talárjai megannyi jelentéssel terhes rituális öltözék. Mi másért öltené magára egy felnőtt bíró azt a különös ruhát és parókát,

ha nem azért, hogy )ustitiának rituális szolgálatot tegyen? A bíró anélkül végzi a feladatát, hogy tekintettel lenne a saját vagy az elítélt ember személyére, csak a szabályoknak és a jog rítusainak veti alá magát, és a tárgyalás befejeztéig felhagy azzal, hogy saját egyéniséggel és véleménnyel rendelkező magánember legyen. Ha ez nem sikerül neki, azaz nem kizárólagosan a törvénykönyv betűinek engedelmeskedik, akkor elfogódottnak nyilvánítják és elutasítják.

Minden szerződéskötés, melynek során a felek saját kezű aláírásukkal ismerik el; hogy tudatában vannak a tényállásnak, megfelel a rituálé kritériumainak. Az ember nem írhatja oda géppel vagy névbélyegzővel a nevét, annak ellenére, hogy úgy sokkal olvashatóbb lenne. A politikai szerződések esetében a ratifikálást követő ünneplés rituális jellege különösen szembeötlő. Életünket a szimbólumok és a jelek határozzák meg, ruházatunk színétől kezdve a közlekedési táblákig. Minden iIy módon kialakított rituális esemény abból él, hogy elismerik és követik. A közlekedési szabályok és táblák önmagukban véve teljesen értelmetlenek, de amennyiben mindenki tiszteletben tartja őket, akkor a legnehezebb helyzeteket is szabályozzák. A rituálék nem logikusak, hanem szimbolikusak, ők a ható minta. Nélkülük lehetetlenné válna a társadalomban való együttélés.

A probléma az, hogy a tudattalan rituálék nem működnek olyan jól, mint a tudatosak. A modern ipari társadalomban pedig a rituálék tendenciaszerűen egyre inkább tudattalanok. )elentésük egyre ritkábban horgonyzódik le a tudatban, így aztán fokozatosan belesüllyednek az árnyékba. A társadalmi élet területén értelmüktől kiürült formákkal találkozunk. Ezek a formák kifejezetten szívós természetüket annak köszönhetik, hogy hajdan tudatos mintákba mélyesztették gyökereiket. Eredeti értelme már rég feledésbe merült, ám a szokások így is fennmaradtak, és továbbra is keretet biztosítanak a társadalom számára. Azok a kísérletek pedig, hogy reformokkal tüntessük el őket, mélyre nyúló gyökereik miatt időnként csődöt mondanak. Condoljunk arra, hogy az 1789-es francia forradalmárok mekkora lendülettel próbálták meg eltüntetni a 7 napos hetet és ésszerűbb, produktívabb tíznapos ritmusba szervezni a napokat. Ám a hét ritmusa túl mélyen gyökerezett a valóságban, és túlélte a forradalmat.

Azzal is védjük a mintát, ha úy követjük a szabályokat,

hogy nem ismerjük már azokat a gyökereket, amelyekből annak idején kinőttek. A veszély mindössze annyi, hogy a tudatosság csökkenésével a lelki töltés is csökken. Ha a szabályoknak csak mechanikusan, tudatosság nélkül engedelmeskedünk, akkor azoknak megrendül az erejük. Ha nem ismerjük fel többé az értelmüket, értelmetlennek tűnnek. Ezért már nem is értelmezzük őket, és így szükségképpen veszítenek a jelentőségükből.

2. Az átmenetek rituáléi

Az élet átmeneti stádiumai megkövetelik és minden időben meg is kapták a maguk rítusait.

Míg az archaikus kultúrák bíztak a pubertáskori szertartások beavató erejében, ezeknek a számunkra megmaradt utolsó relikviái, a 636c21g bérmálás és a konfirmáció, már csak afféle szokásokká zsugorodtak, és aligha töltik be eredeti funkciójukat. A mai fiatalságnak sokkal nehezebb felnőtté válnia, mert nincsenek meg hozzá a tudatos átmeneti rítusok, melyek biztonsággal lehorgonyoznák őket a felnőttvilág egészen más szabályainak és szimbólumainak a mintájában. Amikor azt hisszük, hogy meg tudjuk óvni őket a legsötétebb babonák szörnyűségeitől, épp a jelentős érési lehetőségeket raboljuk el tőlük. Az archaikus kultúrák beavatási rítusai meglehetősen kemények és borzalmasak voltak: az ifjak napokon át kint voltak a vadonban, vagy sötét földüregekbe tették őket, máshol véres bátorsági próbákat kellett kiállniuk vagy pánikot keltő szellemekkel taIálkozniuk. Mindennek ellenére járható út volt ez az új életbe való átmenet során.

Mivel rítusok nélkül nem megy a dolog, a mai fiatalság kénytelen pótrituáléat találni magának. Például az első cigaretta*, amelyet a rokon érzelmű társai körében szinte rituális módon szív el az ember, szintén ilyen színezetű kísérlet. Ezek a fiatalok jól tudják, hogy még nem felnőttek, de bátorságukat összeszedve előre megajánlják maguknak a felnőttvilág egyik tiltott privilégiumát. Tudattalanul azt remélik, hogy ennek a tabunak a megszegésével kierőszakolhatják az új mintába való szabad bejárásukat. Az archaikus pubertásrítusokhoz hasonlóan ez is szorongással jár. De bátran és agresszívan köhögve dacolnak ezekkel a kezdeti nehézségekkel.

Egy még ennél is fontosabb pótrituálé a jogosítvány megszerzése. Ahhoz, hogy egy autós társadalom tagja lehessen az ember, megfelelő módon kell tudnia igazolni magát. Amenynyiben ezt a tulajdonképpeni érettségi vizsgát kiálltá, akkor kezdődnek az utcai bátorsági próbák. A jogosítvány megszerzése utáni első évben bekövetkező balesetek száma és fajtái arról árulkodnak, hogy főleg a fiatal emberek azok, akik a vezetés során akarnak megismerkedni a félelemmel.

Ezekkel a pótcselekvésekkel egyrészt az a baj, hogy rítusjellegük nem válik tudatossá, másrészt pedig nincs jelen á segítő kéz, ebben az esetben a felnőtt, és a fiatal nem érezheti át a biztonság érzését. Így ragadnak bele a fiatalok a pótrituáléba, és válnak láncdohányosokká, őrült gyorshajtókká, de felnőtté nem.

Régen a mesterlegényeket elküldték vándorútra, és még néhány évvel ezelőtt a fiatal lányok is szívesen vállalkoztak baby-sitternek, hogy idegenben tapasztalatokat gyűjtsenek és "

megokosodjanak". A társadalom akkor még jól tudta, milyen veszélyessé válhatnak azok a fiatal emberek, akik nem okosodtak meg a saját kárukon. Manapság, főleg a polgárgyerekek, az alaposan megreformált oktatásnak és a szülői, illetve anyai majomszeretetnek köszönhetően sokszor nem tudnak leválni az otthonukról. Ilyenkor az utcák, még ha veszélyes kiútnak is, de mégiscsak kiútnak számítanak. A horrorfilmek amelyeknek hatalmas betörése azzal magyarázható, hogy a fiataloknak szorongás-, pánik- és kalandhiányuk van, ezt a vákuumot csak illusztrálni tudják, de kitölteni nem.

3. A modern orvostudomány rituáléi

A régi időkben az élet kezdetét egy születési, a végét pedig egy halotti szertartással ünnepelték meg. Manapság a születést és halált is áthelyeztük a klinikákra, és ezzel egész sor tudattalan rítusra is ott kerül sor. Ha végignézzük az orvostudományban uralkodó rituálék sorát, könnyebben átlátjuk azt is, hogy ezek milyen szerepet játszanak a gyógyulási folyamatokban. Ezért kell részletesebben is megvizsgálnunk őket.

Alaposan szemügyre véve a modern klinikákat, olyan meghökkentő mennyiségű varázslattal találkozunk, hogy az minden sámánnak a becsületére válna. Amikor a régi világban a

betegek a gyógyítók oltalma alá kerültek, teljesen rájuk kellett bízniuk magukat, elveszítették minden önrendelkezési jogukat. A mai beteg is rögtön a portánál feladja önrendelkezési jogainak többségét. A porta még mindig fontos hely minden klinikán, úgy őrzi a másik világ küszöbét, mint annak idején a. templomőr. (A nevét is innen kapta.) A porta után kezdődő világ a maga áttekinthetetlenségében szorongást kelt. A betegek riadtan néznek a velük történő és számukra ismeretlen események elébe. Hasonló dolgok estek meg az ókorban is a gyógyulást keresőkkel, ám ők Aszklépiosz templomába lépve sokkal tudatosabban élték át ugyanezt az érzést. Miután a kórházban egy szigorú sémát követve felvették a beteget, olyan gyorsan ágyba dugják, amilyen gyorsan csak lehet. Még akkor is, ha teljesen egészséges, és egy vizsgálat vagy egy beavatkozás előtti este kellett bemennie a kórházba. Ezzel egy csapásra biztosítva van, hogy a beteg - legalábbis fizikailagaz orvos lábainál hever. Mindebből természetesen kiviláglik, szó sincs arról, hogy itt egyenrangú felek tárgyalnának egymással. A beteg számára nem sok beszélnivaló marad, és döntenie sem igen lehet. Formailag és tartalmilag is a lehető leggyorsabban pácienssé (azaz "türelmessé") teszik őt. Az, hogy a betegek parancsra levetkőznek és egy nővér, mint a gyerekeket, ágyba dugja őket, úgy hozzátartozik a dologhoz, mint az a tény, hogy többé már nem ők döntik el, mikor fekszenek le és mikor kelnek fel. A gyermeki felelősségvállalás szintjére lefokozva már nem járhatnak többé szabadon. A legtöbb klinikán többen vannak egy kórteremben, ahogy annak idején, gyermekkorukban is többen voltak egy teremben. Ennek megvan az a mellékes következménye is, hogy a nővér dönti el, mikor van takarodó és lámpaoltás, természetesen "a kedves gyerekek érdekében": Lámpát eloltani, szemet becsukni! Másnap reggel azonban, a mosakodási parancs után nem az következik, hogy mit is ennének legszívesebben a kedves betegek. Hogy mi a legjobb nekik, azt megint mások döntik el.

Nagyszabású színjátékot adnak itt elő azzal a céllal, hogy pácienssé és tulajdonképpen gyerekké fokozzák le az embert. Ezt a folyamatot számos apróság segíti elő: ha sétálni akar a beteg, akkor pizsamában vagy hálóingben és fürdőköpenyben kell kimennie. Nem ölthet ruhát erre az alkalomra, mint a normális, nagykorú felnőttek. Nem lehet olyan egészséges, hogy a vizit idején ne kelljen az ágyban feküdnie, türelmesen

várva arra, hogy mit nyilatkoznak majd ki ágya felett a félistenek. Valóban ők azok, akik messzemenőkig döntenek a beteg sorsa felől, akivel csupán a döntés eredményét közlik. Miközben az orvosok tanácsaikat osztogatják, egy alig érthető titkos nyelvet használnak. Mindenféle görbét, grafikont és mérési eredményt hasonlítanak össze egymással, és az egész leletpaksaméta olyan, mintha egy hét pecséttel lezárt titkos könyv lenne.

A viziteknek, azaz a betegágynál tett orvosi látogatásoknak is megvannak a maguk szigorú rituális szabályai. A hierarchia csúcsán álló főorvos olyan, mint egy főpap. Magától értetődő tehát, hogy vele szemben nem engedheti meg magának az ember mindazt, amit a nővéri "gyalogos hadakkal" szemben igen. A főorvos azt a benyomást kelti, hogy mindent tud, és semmit sem kell megindokolnia. A betegben pedig feldereng a szigorú apának, a család fejének emléke. Ha véletlenül még ezek után sem tölti el őt a tisztelet és a nagyrabecsülés érzése, akkor egy kis nyomással ezt is kiváltják belőle. Korunkban már többször kísérleteztek a hierarchiák leépítésével. Az orvoslás terén lévő hierarchiák megszüntetésére irányuló próbálkozások különösen mélyen gyökerező ellenállásba ütköznek.

Ennek az egész gondosan megtervezett regressziós rituálénak (regresszió: egy megelőző fejlettségi szintre való visszakerülés) megvannak a maga kellemes oldalai is a betegek számára, például mindenhová elszállítják őket, annak ellenére, hogy maguktól is minden további nélkül oda tudnának menni. De nem szabad megerőltetniük magukat, és nem szabad túl sokat gondolkodniuk sem. Tudomásukra hozzák, hogy a testnek, a léleknek és a szellemnek nyugalomra van szüksége, mert ez hozzájárul a gyógyuláshoz. És természetesen az is magától értetődik, hogy azt, mikor tud megint a saját lábára állni, az orvos dönti el, és nem a beteg. És azt is, mikor szabad majd hazamennie. Amennyiben a páciensek nem ismerik fel a jeleket és a megszokott módon saját elképzeléseik támadnak, akkor rendreutasítják és visszaparancsolják őket az előre meghatározott keretek közé. Az orvostudománynak természetesen számtalan indoka van ezen intézkedések magyarázatára, anélkül hogy a rituálé szót egyszer is megemlítené. Azt mondják, az orvosoknak kell annyira latinul tudniuk, hogy nemzetközi szinten is megértessék magukat. Tanulmányaim és munkám elmúlt húsz éve alatt még egyetlen olyan orvossal sem talál44

koztam, aki latinul társalgott volna a kollégájával vagy olyannyira a birtokában lett volna ennek a nyelvnek, hogy ezt megtehesse. Ha valaki mégis megpróbálkozna ezzel, egészen biztos, hogy a kollégái bolondnak tartanák. Az orvosok mindig csak annyi latint használnak, hogy "egymás között" maradhassanak. Azaz a döntő szavakat elzárják a páciens elől, mert gyereknek tekintve őket, nem akarják megosztani velük a teljes igazságot. (A szerkesztő megjegyzése: a német orvosi nyelvben sokkal több latin kifejezésnek van elterjedten használt német megfelelője, mint a magyar vagy az angol orvosi nyelvben.) Ugyanez a helyzet a klinikai személyzet "steril" fehér ruhájával, amely alól nem lehet kivétel. Higiéniai megfontolásból a fehér szín semmivel sem jobb, mint mondjuk a sárga. Miért tehát ez a világszerte elterjedt fehér? Valószínűleg azért, mert a fehér minden más színt egyesít magában, és így az egészség és a tökéletesség szimbóluma.

Akárcsak a higiéné körüli varázslás, sok minden árulkodik efféle mélyebb okokról. A higiéné eredetileg a magyar Semmelweisnek köszönhetően szerzett fő helyet az orvosi pótrituáléban, akkor még az orvostársadalom leghevesebb ellenállásába ütközve. Manapság éppolyan hevesen és helyenként irracionálisan védik, mint ahogy eredetileg harcoltak ellene. . Az ilyen nagy érzelmi töltés általában annak a jele, hogy valamely téma mögött több minden rejtőzik. Ebben az esetben a rituális tisztasági előírásokat és tisztulási ceremóniákat látjuk átragyogni a mélyből.

A normál ovosi gyakorlat is tele van tudat alatti rituálékkal. Miután a betegek a beteglap formájában bejelentkeztek az alárendelt segéderőknek, a páciensek alaposan rászolgálnak a nevükre, ugyanis megkezdődik a hosszú, türelmes várakozás. A feszültség atmoszférájában más betegektől körülvéve epedve várnak a döntő pillanatra, mikor az orvosi szobába hívják őket. Ugyanannyira várják ezt a pillanatot, mint amennyire tartanak tőle. Ezer évvel ezelőtt is ugyanígy félve várt a beteg arra, hogy találkozzék Aszklépiosszal, a gyógyulás istenével. Végre aztán bebocsáttatnak az orvos misztériumaiba, és ezek valóban misztikusnak bizonyulnak a számukra.

Régebben betegnek nyilvánították az embert, manapság kiírják betegállományba. Ezzel egy hatalmi szó hangzik el. A betegség megkapja a maga idejét, terét és gyógyszerét, és ezután meg kell adnia magát. A kiírással a doktor úr hivatala

erejénél fogva határidőt szab a betegnek és tünetének. Ha a határidő lejárt, az érintettet automatikusan ismét egészségesnek nyilvánítják. Ezt az ultimátumot okiratba is foglalják (a munkaképtelenségről szóló igazolás), és egy második "okiratot" a kezébe nyomva általában rövid idő alatt elbocsátják a pácienst. A recept a nem értő számára kétszeresen is érthetetlen. A rajta levő kézírás olvashatatlan, ráadásul a szavak és a rövidítések mintha egy másik világból származnának. De az ugyancsak fehérbe öltözött és ugyanahhoz a céghez tartozó patikus megfejti a receptet (16), és átnyújtja a megmentő cseppeket vagy tablettákat. Ez a minta legalább olyan hatásos, mint amilyen a régi.

Mindennek a varázslásnak a következtében áz orvosok megalapozzák társadalmi rarigjukat. A beteg pedig minden további nélkül belátja e rang rendkívüli fontosságát. Végül is valóban előnyös pozíció ez. Noha egyedül Isten dönt élet és halál felett, a gyógyító céh csaknem a közelébe manőverezte magát. Ha megnézzük a sámánok külsőségeit szabályozó kritériumokat, mindig egy orvos képe áll előttünk. Mindkettő sajátja a különleges viselet, és mindkettő ugyanazokat a színeket hordja. Az igazi sámánok aligha mondanának le arról, hogy gyógyító amuletteket akasszanak magukra. Az orvosok ehelyett a fonendoszkópot hordják, amit alkalomadtán a beteg szívére vagy más fontos helyre raknak. A sámánok sokszor a beavatatlan világ számára érthetetlen beszéddel érintkeznek egymással, és olyan rituális cselekedeteket hajtanak végre, amelyeknek mélyebb értelmét csak ők ismerik. Ebben a két dologban egyáltalán nem maradnak le mögöttük a modern orvosok. Végül pedig a gyógyítók mágikus jelekkel veszik magukat körül, amelyek tiszteletet váltanak ki a beavatatlanokból, nagy benyomást tesznek rájuk, sőt még szorongást is keltenek.

Aszklépiosznak, az orvosok ősapjának hatalma volt a kígyó és annak birodalma, a polaritás (e világ) felett. Az igazi gyógyító a kisugárzása okán tűnik ki, ami az érzékek számára a feje körüli sugárkoszorúban (glória) látszik a leginkább. Így aztán nem véletlen, hogy az orvos jellegzetes alakját a leggyakrabban a fül-orr-gégész tükrével a fején ábrázolják, amely a koszorút utánozza, és elöl, a homlok táján még egy fényes napszimbólumot is magán hord. Ez az a tükör, amely a fénysugarak mellett az összes beavatatlan figyelmét magára vonja.

A betegség mindig regressziót (visszafejlődés) is jelent, és a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség állapotába juttatja a beteget. A horizontális testtartás mintha azt jelezné: nem az élet fekszik a lábainknál, hanem mi fekszünk az élet lábainál. Ebben az értelemben a betegség minden formája megváltoztatja az embert. A kikényszerített nyugalom mellett alázatosabb lesz, átéli a "legyen meg a te akaratod" jelentőségét, és már ennek megvan a maga gyógyító ereje. A betegség mintegy lehetővé teszi, hogy feladjuk a talán legfárasztóbb emberi magatartást, azt, hogy "legyen meg az én akaratom!". Minél tudatosabban merül bele az ember a kiszolgáltatottság állapotába és ideális esetben az ebből következő alázatba, annál hatásosabb a gyógyító rituálé.

Ennyiben az összes - mégoly jó szándékú - kísérlet arra, hogy segítsen a páciensnek egyenjogú és nagykorú partnerré válni, mindig hatástalan. Ez különösen a magánkórházakban látszik, ahol az első osztályú ellátás semmivel sem hoz jobb eredményeket. Ilyenkor ugyanis épp nem arra van szüksége a páciensnek, hogy a beteg helyzetében továbbra is érvényesítse a bevált hatalmi játékait és igényeit. Arra van szüksége, hogy tudatossá váljon benne, most alapvetően kiszolgáltatott helyzetbe kerü It.

Nem a klinika hierarchikus szerkezete vagy az ott előadott "isteni színjáték" az, ami valóban veszélyes a gyógyulási esélyekre nézve, hanem ha az ott dolgozó orvosok viselkedése azt sugallja a betegnek, hogy ők mindenhatók, az ő kezükben van minden.

A tudományosan gondolkodó orvosok által gyanakvással szemlélt placebohatás (17) és az "orvos mint gyógyszer" egy modern orvosi rituálé alapvető részeit képezik. Ebben az esetben az orvos egy projekciós felületet nyújt ahhoz, hogy a beteg kivetíthesse rá azt a vágyát, hogy magasabb vagy akár a legmagasabb helyről vezessék és irányítsák. Egy olyan orvostudomány, amely az Istent, illetve az egység elvét kihagyja a játékból, mindig pótistenekre lesz utalva, mert anélkül nem tud gyógyítani. Maga a természettudományos medicina sem tud Istenről lemondani, pedig igazán megpróbál objektíven cselekedni és távol tartani magát a lélektől. Neki is van istene, akit úgy hívnak, hogy "Tudomány". A tudományhívő emberek számára magában a tévedhetetlen, mindenható tudományban való hit is egy gyógyulási esélyt jelent.

4. A régi orvostudomány rituáléi

Az ókorban a kórházak Aszklépiosz isten templomai voltak. A betegek és a segítségre szorulók messzi távolból zarándokoltak el oda. Megérkezésük után a templomszolgák által előkészített behangolási és megtisztulási rituálékon estek keresztül. Az orvostudomány a szó mai értelmében nem létezett. Nem opéráltak, és a maiakhoz hasonló hatékony gyógyszereket sem kapott a beteg. Az általunk ismert területek közül csak a higiéniának és a dietetikának jutott szerep. Annak idején ezeket mindenesetre sokkal átfogóbban értették, mint manapság.

Ennek a medicinának Aszklépiosz temploma állt a középpontjában. A gyakran ismételt rituálé következtében olyan mező alakult itt ki, amelyben megtörténhetett a gyógyulás. A beteget heteken át arra készítették fel, hogy ott-tartózkodásának döntő éjszakáján átélje a templomban való alvás, az úgynevezett inkubáció élményét. Ezen a bizonyos éjszakán lefeküdt a templomnak egy bizonyos helyén, ahoi már előzőleg gondoskodtak a megfelelő atmoszféráról, a fényről és illatesszenciákról, és végül is elaludt. A döntő dolog alvás alatt történt meg vele, annak a mondatnak megfelelően, hogy az az Úr álmot küldött az övéire". A beteg megálmodta a meg"

oldást a problémájára, vagy közvetlenül képekben látta maga előtt, esetleg Aszklépiosz maga jelent meg neki, és értelmezte a számára, hogy hová vezet az útja.

Modern értelmünk számára ez hihetetlennek tűnik, mégis meg kell mondanunk, hogy ez az orvostudomány sikeres volt, és gyógyulást hozott. Mai pszichológiai tudásunk alapján azt mondanánk, hogy az akkori orvosok olyan teret teremtettek, amelyben a megoldás felszállhatott a tudatalattiból. Ha a gyógyulás szót a mélyebb értelmében használjuk, és nemcsak a testi állapot javítását jelenti a számunkra, akkor ennek a régi orvostudománynak nem kell a mai mögé elbújnia. Épp ellenkezőleg. Ők már akkor tudatosan kezelték azokat a folyamatokat, amelyeket épp most kezdünk újra felfedezni magunknak. Az ókori orvostudomány azon alapult, hogy ismerte a rituálék jelentőségét.

Sok minden szól amellett, hogy a morfogenetikus mezők állítják elő azokat a tulajdonképpeni struktúrákat, amelyekben a fejlődés és a gyógyulás is végbemegy. Magát a nagy fejlő48

dést, az evolúciót is ennek alapján tudjuk jól magyarázni. A mezők adják a keretet, amelyben a fejlődés tapogatózva halad előre. Egy bizonyos keretbe azonbari csak pontosan meghatározott képek férnek bele, és ezért nem történhet meg bármi az evolúció során, hanem csak az, ami az előre megadott keretékbe beleillik. Ezért van az, hogy nem minden esetben érhető el a gyógyulás a szónak abban az értelmében, hogy a beteget mintegy teljesen újrateremtik, hanem csak akkor, ha ennek az újrateremtésnek az érintett természetben megvan az alapja, illetve, ha tervbe van véve a mintájában (18). Ha viszont azt értjük gyógyulás alatt, hogy az ember felszabadítja, beteljesíti a saját mintáját, akkor minden esetben megvan rá a Iehetőségünk.

5. Betegség és m i nta

A kórképek a mezőket jelenítik meg. Az egyes tünetekhez nemcsak egy testi forma tartozik, hanem egy környezet is, amely a hozzátartozó viselkedési mintákból és túlélési stratégiákból áll. A betegségben egy bizonyos mennyiségű energia szilárd struktúrája dermed. Ez a struktúra mintaként bevésődve van jelen, mélyen a tudattalanban. Ezek közül a jéghegy csúcsához hasonlóan csak a forma ér fel a láthatóságig. Az addikciók (hozzászokás, függőség - alkohol, cigaretta, nyugtató stb.) példáját szemlélve mindez nagyon világosan látható. Nem a testi megvonásos tünetek jelentik itt a tulajdonképpeni problémát, ezeket ugyanis az elvonókúra során napok alatt legyőzheti, hanem az a mélyen fekvő, nehezen mozduló minta, amelytől a függőségben szenvedők nem tudnak szabadulni. Bármilyen jó szándékkal végezzék is a terápiát, ha nem jutnak el a betegség alapjául szolgáló mintákig, hosszú távon vajmi kevés sikerrel járnak. Idő kérdése, hogy az adott minta mikor keríti ismét hatalmába az embert. Épp a függőségben szenvedő betegek számára igen fontos, hogy belássák, ezt a mintát egyáltalán nem lehet megváltoztatni. Az az egyetlen lehetőségük, hogy a minta kiélésének egy másik formáját válasszák.

A kórkép formaadó mezeje a mélyen fekvő mintából táplálkozik. A minta egy olyan kerethez hasonlítható, amelybe különböző képeket tehetünk, feltéve, ha megtelelő méretű. Tehát az ilyen képkeret nem mindegyik képhez jó. A keret határozza

meg azt az elvet, amely a maga mezejében kifejeződésre juthat. Egy bizonyos talajon például különböző növények nőhetnek, de nem bármilyen növény marad meg. A spárga, az erdei fenyő és a pálmafélék a homokos talajon egyformán jól fejlődnek. A jegenyefenyő és más tűlevelűek azonban nem. Az összes, ugyanazon a talajon élő növénynek vissza kell tükröznie az alapja elvét. A homok esetében ez az elv talán a kisigényűség és a szerénység.

A betegségekre átvive ez annyit tesz, hogy van egy alaptéma, például egy agressziós probléma, és ez a minta szintjén lerögzíti a kereteket. A felszínen ez látszólag egészen különböző módon valósulhat meg, például allergiákban, magas vérnyomásban, epekőben vagy körömrágásban. Ezzel azonban csak a felszínen megjelenő testi síkot írtuk le. A viselkedés szintjén is különböző lehetőségek jelentkezhetnek, amelyekben ugyanaz a minta fejeződhet ki. A gyakori dührohamok, az embernek saját ösztöneivel való bánásmódja vagy az árnyéktémák erőszakos megközelítése jelentenék ezeket a lehetőségeket. A gondolkodás síkján is különböző formákban nyilvánulhat meg ez a minta: agresszív szexuális fantáziák vagy végletes gondolkodásmód. A lelki síkon az autoagresszív (önmaga ellen forduló) érzelmek vagy a depresszióig terjedő önmarcangolási fantáziák lennének a variánsok, de ugyanúgy az a szélsőséges érzelmi élet is.

A különböző szinteken ott vannak a legváltozatosabb leképződési lehetőségek, melyeknek mindegyike mégis az alapvető minta által előre meghatározott kereteken belül marad. Csak a mélyben lévő minta pontosabb vizsgálata fedi fel részletesen, miről is van szó. Ha például azokról az agressziókról, amelyeket az élet sötét, "piszkos" témái gyújtanak lángra, az allergiák kerülnek a szűkebb választékba. De itt is számos lehetőség

" g ( g

között "választhatunk, ami az aller ének aller iát kiváltó anyagok) nagy számában és gazdag szimbolikájában tükröződik vissza.

A keretfeltételeket megszabó minták határozzák meg az életünket. Az ezoterikus elmélet szerint azért hozzuk őket magunkkal az életbe, hogy az idők folyamán megéljük azokat.  Az önmegismerés végül is nem más, mint az, hogy tudatosítjuk magunkban a mintát, az önmegvalósítás pedig a minta elfogadását és beteljesítését jelenti. Az önmegismerés munkaterülete következésképp a felszíni síkoktól - azaz a testtől és a

viselkedéstől - lényünk isteni magjáig, azaz a Selfig (önvaló) terjed. Ha a tudattalan minták foglyai vagyunk, azzal elzárjuk az igazi lényünkhöz vezető utat.

A "Betegség mint út"-ban megkezdett út a felszínen kezdődik, és a testileg látható és érezhető tünetekből következtet a mélyebb lelki struktúrákra. A genetika egy másik, időközben általánosan elfogadott lehetőséget jelent ahhoz, hogy hozzáférjünk a mintánkhoz (19). A DNS genetikai kódja az összes rólunk szóló információt tartalmazza. Itt nemcsak a testi keretfeltételek, hanem a viselkedésé is le vannak fektetve. Következésképp az ősmintát is meg lehetne itt találni, ám a kutatások ehhez még nem eléggé fejlettek.

Az orvostudománynak az a kérdése, hogy valami "öröklött vagy szerzett-e", a mi nézőpontunkból értelmetlen. A látszólagos alternatíva jelenti a gondot, amely alapos vizsgálódás után illúziónak bizonyul. Valamikor mindent örököltünk, és minden le van rögzítve a mintában. Némi távolságból szemlélve eltűnik az alternatíva. A genetika mai tudása szerint is sok minden rögzítve van már a fogantatásnál. Ezzel az eseménynyel egy meglehetősen világosan meghatározott keretet kap előre az ember az életéhez. Az emberi petesejt megtermékenyítéséből minden esetben ember keletkezik. Az a lehetőség, hogy egy kutya vagy egy kenguru szülessen, a megtermékenyítés pillanatától fogva nincs benne az előre megadott keretekben. Még ha kezdetben külsőleg nincs is olyan nagy különbség egy leendő kutyához vagy kenguruhoz képest, ez ügyben a kocka már el van vetve. A minta már ott van, és az élete során tesz szert az illető azokra a lehetőségekre, hogy ezt a mintát megtapasztalja.

Egy másik sík, amelyen a minták felismerhetővé válnak, az a C. C. )ung-féle archetípusok szintje. Az archetípusok szintjével az úgynevezett őselvek közeli rokonságban állnak. Ez utóbbiak képezik például az asztrológia (20) alapját is. Az őselvek nem mások, mint tiszta archetípusok. De míg nagyon sok archetípus létezik, az ember többnyire csak két vagy tíz (21 ), a planétákról elnevezett őselvvel dolgozik. A minták tartalmazzák az ember élete során megtanulandó leckéket. A minták pedig az őselvekből épülnek fel.

A betegségek értelmezésének megértéséhez nem kell az őselvek szintjéig leásnunk. Másrészt ez a lépés, amely egyszerre nehéz és érdekes, sok mindent megkönnyíthet, mint

ahogy a kórkép-szemináriumok tapasztalatai is mutatják. Ennek a könyvnek a keretei csak azt teszik lehetővé, hogy bepillantsunk ebbe a gondolkodásmódba (22).

6. A függőleges gondolkodás és az őselvek

Világszemléletünk szerint a valóságon vízszintes és függőleges síkok húzódnak keresztül. Az őselvek a függőleges rendező elveknek felelnek meg, amelyek kb. a periódusos rendszer kémiai elemeivel lennének összehasonlíthatók. Mivel minden elemekből áll, az elemek a legkülönbözőbb megjelenési formákban játszanak szerepet. A szén és a gyémánt is szénből áll, és ezért ez az elem az, ami ezt a kettőt "függőleges" értelemben összeköti egymással, annak ellenére, hogy a megjelenési forma szintjén a két anyag alig hasonlít egymásra. A "függőleges síkokkal" való munka az ezoterikus tanok terüle"

te, a "vízszintes síkokba való leíró besorolás a tudomány feladatkörébe tartozik.

A következő sematikus ábra illusztrálja a két gondolkodásmód közötti különbséget, három fggőleges és néhány vízŐSELV: VÉNUSZ: MARS: SZATURNUSZ: ELV: Kapcsolat, Energia Koncentráció 

harmónia megszilárdulás kiegyensúlyozás

LELKI SÍK: Szeretet Bátorság Kitartás TESTI SÍK: Érzékiség Izomerő Csontok TIPIKUS Élvezet Hare Kitartás TEVÉKENYSÉL: Evés Előrenyomulás

SZOCIÁLIS Luxushotel, Aréna, sportpálya Börtön, kórház, KÖRNYEZET: Bordélyház csatatér kolostor TESTTÁ)AK, Bőr (kontaktus), Izom, vér Bőr (határ) SZERVEK: ajak, vese homlok, pénisz térd, csontváz BETECSÉCRE Diabetes, Sebesülések, Kőképződmény, VALÓ akne, túlsúly akut fertőzések pikkelysömör, HA)LAM: artrózis ÉTELEK: Édességek Nyers ételek, Magok,

steak diófélék

szintes láncot bemutatva. segít továbbá megérteni azoknak a jelenségeknek a mélyebb alapjait is, mint amilyenek pl. a tüneteltolás, a tünet feldolgozása és beteljesítés.

A mai tudományra orientált korunkhoz sokkal közelebb áll a "vízszintes" gondolkodás. Az őselvek segítségével történő "függőleges" vagy analógiás gondolkodás sokkal nehezebben megy, mert ellentmond a megszokott logikánknak. Csak a pszichoterápiába tudott behatolni. A psziché világának viselkedése se logikusnak, se kronologikusnak nem mondható. Mint ahogy ezt az álmaink is minden éjjel mutatják, itt az egyidejűség és az analógia uralkodik.

Egyáltalán nem volt olyan régen, amikor minden ember ezt a "pszichés" világszemléletet vallotta. Ám mára már az emberiségnek az a kisebb része is, amelyikhez mi magunk is tartozunk, elhagyta ezt a világszemléletet. Azonban titokban és intuíciójában sokkal szorosabban kötődik régi gyökerek alapján ehhez a világszemlélethez, mint ahogy ezt bevallaná magának. Az ősrégi szimbolika ma is élénken é! tovább. Talán szégyelljük magunkat miatta, és mint előítéletet és babonát lenézzük, de mégis ragaszkodunk hozzá. Alig van olyan nagyobb újság, amelyik rrtegengedhetné magának, hogy lemondjon a horoszkópokról, és sokkal több ember olvassa ezeket, mint ahányan nyíltan beismerik (23). Még mindig feketében járunk temetésre, annak ellenére, hogy semmilyen értelmes magyarázatot nem tudunk adni a dologra. Vöröset látunk, ha elfog bennünket a düh, és nem sárgát. Feketének látjuk a világot, ha elhagy bennünket a remény. Ha valakit őrültnek tartunk, ezt azzal a jelbeszéddel nyilvánítjuk ki, hogy mutatóujjunkkal a fejünkre bökünk, és nem a térdünkre. A térd az alázat kinyilvánításának a helye, és nem a (bolond) ötleteké. A makacsságot a bikanyak szimbolizálja a számunkra, míg a hattyúnyak az elegancia és a kecsesség jele. Mindez és sok más ilyen közismert összefüggés létezik anélkül, hogy logikus magyarázattal tudnánk rájuk szolgálni. Pedig csupán arról van szó, hogy a közhasznú logika helyett az analógián alapulnak.

A betegségek olyan minták kifejeződései, amelyek erős gyökerekkel a valóságban horgonyoznak. Legabsztraktabb kifejeződésüket az őselvek mintáiban és azok egymáshoz való viszonyában találjuk. A betegségek tartós megszüntetéséhez néhány felületi kozmetikai változtatás nem elég. Egy képet sohasem lehet úgy kitörölnünk, hogy nem pótoljuk egy másikkal,

amivel a kép alapjául szolgáló minta nem tűnik el csak úgy egyszerűen. A betegségeket a legjobb esetben is csak a magunk mindenkori keretein belül lehet kicserélni. A hagyományos orvoslás allopatikus eljárásainak, sőt még az úgynevzett pozitív gondolkodásnak is az a veszélye, hogy nem teszek mást, mint hogy a felszíni síkokon pusztán kémiai orvosságkkal vagy jószándékú affirmációkkal lefedik a mélyen fekvő mintát.

Az igazi gyógyulás az előre megadott minta keretén belül követel egy alternatívát is. Ha csupáncsak a tünet ellentétével próbálunk ellene hatni, azzal rövid távon ugyan megkönnyebbül a beteg, de hosszú távon eszkalálódik (kiterjed) a probléma. A harc anélkül, hogy akarnánk, még erősebbé teszi azt, ami ellen harcolunk, úgyhogy idővel mind újabb és újabb falakat kell ellene emelnünk. Aki kortizonnal harcol a bőrkiütés ellen, a kiütéseket ugyan levarázsolja a bőréről, de a megfelelő energiát egyre mélyebbre nyomja. Az aztán általában a tüdejében Iandol. A tüdő a bőr mellett a második olyan szervünk, amely a kapcsolatok szolgálatában áll. Minél jobban sikerül a bőrünkön lévő kiütéseket legyőzni, annál nagyobb lesz a mélyben a betegségpotenciál, és a védekezésre szánt lépésekkel egyenlő mértékben növekszik. Elvileg hasonló történik, mint amikor az ember a szomorúságot vidám jelszavakkal próbálja legyőzni. Egy rövid távú javulás után, amelyet hamisan gyógyulásnak értelmeznek, az elnyomott téma egy más helyen ismét felmerül.

A betegségtüneteket csak lelki tartalmakkal vagy viselkedésmintákkal lehet valóban kicserélni. Ezeknek azonban egyezniük kell az őselvekkel, azaz az alternatíváknak ugyanabból a szimbólumláncból kell származniuk, és semmi esetre sem az ellenpólusból. Őselvi mintákat tekintve a lehető leghasonlóbbaknak vagy - másképp fogalmazva - homoepatikusnak kell lenniük. Ahhoz azonban, hogy az energiát egy másik, ám megfelelő képmezőbe tudjuk irányítani, mindenekelőtt a betegség képét kell megvizsgálnunk.

Mivel minden egyes betegség csak egésszé teszi az embert, egyiket sem nélkülözhetjük és nem is változtathatjuk meg tetszés szerint. Tünete nélkül a beteg nem teljes egész, és ki van billentve az egyensúlyából. Amennyiben allopátiásan, azaz a betegség természetével ellentétes hatású gyógyszerekkel kezelik, a kórképpel stabilizált egyensúly ismét zavart szenved.

A következő példa talán világosabbá teszi mindezt: aki bánatában elhízik*, egy olyan tünetet alakít ki, amellyel meg tudja tartani lelki egyensúlyát. Egészében véve a túlsúly, amely egy bizonyos védőréteget von köréje a szeretet nélküli külvilággal szemben, és az evéssel pótkielégülést is hoz a számára, nyilvánvalóan jobb, mint ha pl. szerelmi bánatában ön-  gyilkosságot követne el. Na már most: ha ezt a beteget allopátiásan nulldiétára fogjuk, veszélyeztetjük kialakult lelki egyensúlyát. Elveszti vastag "páncélját" anélkül, hogy valamivel pótolni tudná ezt a védőréteget, és egy másik kielégüléshez jutna. Főleg azt nem kapja meg, amire olyan nagy szüksége lenne, nevezetesen a szeretetet. Természetesen az a dédelgetés, amihez édességek formájában és kizárólag csak a gyomrán keresztül jut, nem jelent ideális megoldást, de még mindig a téma egyfajta feldolgozásának számít. Az édességek vagy a többi hasonló "jó" ugyan nem adja meg azt a törődést, amire tulajdonképpen vágyik, de még mindig az odafordulás egyik formája. A nulldiéta ezzel szemben semmit sem ad neki a problémájával kapcsolatban.

A homeopátiás orvoslásnak az lenne a célja, hogy olyasmit ajánljon fel a beteg számára, ami hasonlít az evéshez. A lelki síkon ez a szeretet. A páciensnek kellene valamit találnia, ami kielégítené a szeretetigényét. Ha embert nem talál erre, akkor legalább tanuljon meg tudatosítani magában, hogy mennyire szeret enni, és valódi élvezettel egyen - ennek sokkal több értelme lenne, mint a teljes lemondásnak. A tudattalan vagy félig tudatos édességnassolás a témának pusztán egy lehetséges feldolgozási formája. A valódi megoldás az lenne, ha az illető megtanulná saját magát szeretni.

Az ember a különböző alárendelt mintákból összeálló mintával születik meg. Ezt a mintát a genetikai vizsgálatok eredményeiből, az archetípusokból, az illető horoszkópjából, a betegségeiből vagy más visszatükröző felületekről is felismerhetjük. Az élet során ennek a mintának különböző aspektusai válnak aktuálissá. Senki sem menekülhet el előle, be kell teljesíteni, illetve meg kell tölteni élettel. Ha pl. az ember az élettapasztalatainak vagy egy terápiának köszönhetően megismerte és mélyen áttekintette a struktúrája egy részét, akkor a beteljesitésére szolgáló alternatívák is lehetőségként állnak előtte. A függőleges síkon belüli csere az az esély, amelyről az Út a teljességhez c. kötetben szó volt.

A betegségek úgy keletkeznek, hogy a szellemi-lelki témák a tudatosság szintjéről lecsúsznak a testünkbe. A betegségekből pedig fordított irányban haladva ismét a szellemi-lelki témákat lehet kiszűrni. Az őselvek tiszta képeihez vezető lépés megkönnyíti az elv többi megnyilvánulási síkjára való jutásunkat is. A helyzet hasonlít ahhoz, amikor nyelveket tanul az ember. Ha meg akarunk tanulni olaszul, franciául és spanyolul, akkor a legegyszerűbb, ha először a latint sajátítjuk el. Ebből a közös bázisból kiindulva az összes további lépés könnyű lesz.

Egy ilyen, az őselvben való gondolkodáson nyugvó terápiás lépés az lenne, ha a párkapcsolaton dolgoznánk kitartóan ahelyett, hogy vesehomokot kapnánk. A vese a Vénusz-elvnek van alárendelve, éppúgy, mint a partneri viszony és a homok. A kövek a szaturnusz-elv irányítása alatt állnak, ugyanúgy, mint a kitartó munka. A testi síkon a vesehomok a partneri viszony hajtóművébe került homokot jelképezi. A betegnek mindkét, a test síkjára lecsúszott elvvel szembesülnie kell.

Az ebből a gondolkodásból következő terápiás lépések kihívások elé állítják az embert, mivel az elnyomott, kellemetlen elvet ismét a tudatosság felszínére kényszerítik. Amikor valakiben nincs az illető témával szemben semmilyen ellenállás; akkor nem is nyomja le az árnyékba. Ha azonban arra kényszerítette az illető az adott témát, hogy egy probléma képében öltsön testet, akkor a téma lelki megfelelői is kellemetlenek lesznek a számára. Amennyiben nem azok, akkor óvatosnak kell lennünk. Kézenfekvő ugyanis a gyanú, hogy az analógiák nem egyeznek.

Az őselvek alapján a szervek és a testtájak értelmezése, illetve jelentésének felismerése is könnyebb. Hogy a nyaknak a bekebelezéshez van köze, azt a funkciója és a megfelelő nyelvi utalások is mutatják, mint amilyen pl. a benyakal szó. Hogy a térd az alázattal van kapcsolatban, azt a térdhajtás és a letérdelés aktusából könnyen kitalálhatjuk. Az azonban, hogy a vese a partneri viszonyhoz kötődik, főleg az őselvek ismeretéből derül ki.

7. A betegség mint rituálé

A betegség egy mintának a problematikus megtestesülése. A páciens ezáltal arra kényszerül, hogy (meg)élje ezt a mintát, amelynek ellene szegült és amelyet tudatosan nem fogadott el. Egy minta tudatos átélése nem más, mint rituálé. Egy betegség történései következésképp egy tudattalan, illetve az árnyékba Iesülllyedt rituáléval egyenlők. A gyógyuláshoz vezető első lépés az, hogy ezt a rituálét visszahozzuk a tudatunkba. Ebben az nyújt jelentős segítséget, hogy tudatosan és szabad akaratunkból megtesszük mindazt, amire a betegségünk amúgy is rákényszerít bennünket. A szerelmi bánatban felszedett kilók példájában ez az lenne, hogy tudatosan nassolunk. Mialatt áz ember éberen és figyelmesen kebelez be mindent, ami édes és jó, kialakul az ezzel együtt járó élvezet érzése. Így egy nassoló rítust alakíthatna ki magának, amely élvezetet jelent a számára. Fontos, hogy közben ne legyen rossz a lelkiismerete. A lelkifurdalás az allopátiás pólusból származik, és ebben az esetben kizárólag kárt okoz. "

Ha ahelyett, hogy rossz lelkiismerettel degeszre enné magát az ember, tudatos élvezeti rituálékba kezdene, máris lazulna a tünet nyomása. Tudatos élvezkedés esetén egyrészt egyáltalán nem kell nagy mennyiséget magába tömnie az embernek, másrészt a nassolásból következő zsírpárnákat is sokkal könnyebben el tudja fogadni. Tudja ugyanis, hogy mit kapott értük cserébe. Ha belemerül az ember az élvezetek tengerébe, más élvezeti síkok is maguktól feltárulnak. A Vénusz birodalmában az evés élvezete mellett további megfelelő lehetőségek is vannak. Ha a többi érzékszervén keresztül is jut az ember élvezetekhez, akkor azzal tehermentesíti a már úgyis túlterhelt gyomrát, anélkül hogy az érzéki élvezetekről lemondana. , A szemnek és a fülnek a gyönyöre, az orrnak és a bőrnek kedves dolgok többé-kevésbé ugyanazt a mintát töltik be. A bőr, mint a Vénusz szerve, ezen a területen az ízérzékelés mellett a legmegfelelőbb. Következésképp az érzéki bőrélvezet a habzsolás megfelelő alternatívája. A csókolózás igen jól helyettesítheti az édességek szopogatását. Ez esetben még az élvezetet is ugyanaz a nyálkahártya közvetíti. A simogatás is azt az érzést adja, hogy az emberrel valami jó történik, ugyanúgy, mint ahogy egy kiadós ebéd után jó érzéssel eltelve simogatjuk a hasunkat.

Az első lépés az, hogy a betegség tudattalan mintájából tudatos rituálét csináljunk. A következő lépésnek az a célja, hogy a szenvedéssel teli feldolgozási síkot egy fejlódési lehetőséget biztosító síkra cseréljük. Ez annál könnyebben megy, minél jobban beleillenek a mintába, illetve minél inkább az adott őselv alá tartoznak. A mintát nem tudjuk megváltoztatni. A minta feldolgozásának vagy teljesítésének síkját azonban igen.

A két fogalom között jelentős szakadék van. A feldolgozás mindenekelőtt munka, a teljesítésnek megvan az az előnye, hogy meghozhatja a megoldást. A már tárgyalt szerelmi bánatból való elhízás esetében akkor dolgozná fel az ember a témát a Vénusz-elvnek megfelelően, ha megengedne magának egy masszázsprogramot. Ennek természetesen élvezetesnek kell lennie. A fárasztó vagy fájdalmas masszírozási módok nem felelnének meg a vénuszinak. A szeretet, amely a testet, a lelket és a szellemet is érinti, ezzel szemben nemcsak a téma beteljesítésének, hanem a megoldásának is számítana.

A teljesítések nem célra irányulnak, nem azért történnek, hogy elérjünk általuk valamit, hanem egy belső szükségletből fakadnak, és a maga teljességében érintik az embert. A téma tudatos feldolgozása magában rejti azt a veszélyt, hogy csak egyes területeket fed le. A masszázs, éppúgy, mint a nassolás, csak a testi élvezetek síkján történik. A tudattalan feldolgozásban is részt vehet az egész ember, ám ez a feldolgozási mód nem érinti olyan mélyen a témát.

Ha valakinek a Mars őselvével van egy számára nem tudatos problémája, akkor az agresszióját feldolgozhatja úgy is, hogy elmegy a futballmeccsre szurkolni. Ám hiába van jelen testben és lélekben egyaránt, akkor sem oldódik meg a téma a harcias jelszavak üvöltésétől. Aki ezzel szemben tudatosan dolgozza fel a témáját, annak megvan az az eőnye, hogy ismeri is egyben. Ha pl. úgy dönt, hogy harci sportok űzésével vezeti le az agresszióját, akkor az értelmes döntés. Ekkor is fennáll persze a veszélye annak, hogy csak a testével van jelen a dologban, a lelkével nem. Az számítana teljesítésnek, ha elhatározná, hogy kézbe veszi az életét, bátran szembenézne az előtte álló feladatokkal, és ezután ezeknek megfelelően élne.

A rituáléhoz az érintett szintek mindegyikén szükség van a tudatosságra. A rituálék annál hatékonyabbak, minél több sí58

kot érintenek. Ebből adódik az, hogy a betegség egy-egy téma megoldása szempontjából gyakran igen kevéssé hatékony (24). A tünetek többnyire csak a feldolgozásig vezetnek, mert hiányzik a szellemi-lelki tudatosság. Ha ezeket is behozzuk a tünetbe, és a betegség tünettanából egy tudatos, minden érintett síkra kiterjedő rituálét alakítunk, közelebb kerülünk ahhoz az esélyhez, hogy felszabadítsuk a témát.

Ez a kulcsa annak is, hogy felszabadítássá váljanak a feldolgozási kísérleteink. A fenti példához visszatérve, lehetséges lenne, hogy az illető olyan tudatosan átadja magát a kiválasztott harci sportnak, hogy a szellemével és a lelkével is részt vesz benne, és harci művészetté fejleszti. Ennek a filozófiája pedig az egész életét áthatja, a felszíntől a mélyen fekvő gyökerekig. Így alakul ki az agresszió témájával szemben szinte magától az a nyitottság, amely az élet más területein is utat tör a marsi energia számára, és ahhoz vezet, hogy az ember bátran mer élni. Amikor a betegségek arra ösztönzik az embert, hogy rituális jelleget adjon az életének, akkor nemcsak önismeretet, hanem önmegvalósítást is hoznak. Az a cél ugyanis, hogy a fejlődés teljes útját, az egész életet egy tudatos rituálévá alakítsuk.