Az öregkor probléma

Az öregkor problémá

1. Az öregedés korunkban

Egy olyan korban, amely a fiatalságot isteníti, az öregség és  az öregedés folyamata szükségképpen problematikus. Alfred Ziegler mondja ezzel kapcsolatban: "Minél inkább elvakít egy  kort Hébé, a fiatalság istennője, annál inkább járvánnyá kell ' válnia az öregség élettel ellentétes szürkeségének. Hébé agg népeket hoz a világra" (76). Abból indul ki, hogy az elöregedés járvány, a mi fiatalmániás társadalmunk legitim árnyéka, 

"

olyan, mint "a vad reneszánsz szerelem, amely szifiliszt hozott a világnak. Minden kornak megvannak a maga betegsé- ; gei, és ezek egyfajta korrekciós eszközként szolgálnak. Ezek hozzák egyensúlyba a kor egyenlőtlenségeit. Az orvostudo-  mány évszázados vitája, hogy az öregséget a normális fizioló-  giai adottságok körébe kell-e besorolni, vagy pedig betegségnek számít, és kezelni kell. Ceorg Croddeck a következőket fűzte ehhez: "Az időskori jelenségeknél nem arról van szó,  hogy a szervek el vannak nyűve, hanem arről, hogy gondokkal terheltük meg őket. Ha az ember 70 éves, akkor a szervei is 70 éve cipelik ezt a terhet" (77). A modern orvostudomány az öregedés jelenségeit olyan betegségekre utaló jelként fogja fel, amelyek ellen érdemes harcolni. Manapság a Iegtöbb ember hajlandó öreggé válni, de öregnek lenni senki nem akar. : Ez a paradoxon világít rá a dilemmánkra. Éppen azért, mert olyan kevéssé értékeli az öregkort és a fiatalságot oly nagyra  tartja, szemlátomást elöregszik a társadalom. Minden lehetségessel megpróbálkozunk, csak hogy fiatalok maradjunk, és ezenközben mindig öregebbé válunk. Végül is minden fiatalságkultusznál az öregségre orientálódunk, már csak azért is, mert mindent a haladásra teszünk fel, az pedig a definíció szerint a jövő zenéje. Az emberi életre vonatkoztatva a hala-  dás az öregkor és a halál irányába mutat. Sok fáradságunkba kerül elfojtanunk azt, hogy minden erőfeszítésünk, amely a

jövőre orientált, az időskor és a halál felé visz közelebb bennünket, és ezzel az örök fiatalsággal és az örök élettel kapcsolatos álmainknak pontosan az ellenkezőjét érjük el velük.

A régi korok fiatalságvizével csobogó kútjai nevetségesek a számunkra. Még sincsenek olyan nagyon messze próbálkozásainktól, amelyekkel a korunkat próbáljuk becsapni és a halált száműzni a látóterünkből. Egy egész ipar él ennek a két rémisztő témának a létezéséből. Azok a színes tabletták, amelyek a korral meggyengült vagy megmerevedett ereket védik vagy a másképp keletkezett hiányos vérellátást hivatottak növelni, a gyógyszeripar legjövedelmezőbb bevételi forrását jelentik, annak ellenére, hogy legtöbbször bizonyíthatóan egyáltalán nem használnak. Amit átvitt értelemben már nem tudunk magasra húzni, azt konkrétan felvarratjuk, az arctól a nyakon és a mellen át a hasig és a fenékig. Egyesek azzal próbálkoznak, hogy még meg nem született állatok friss sejtjeivel javíttatják fel magukat. Ez pedig erősen emlékeztet a középkori uralkodók szokásaira, akik friss leányvérrel frissítették fel a maguk megfáradt vérét. A román diktátor, Ceauescu még napjainkban is próbálkozott ilyesmivel. Lankadó életét újszülöttek vérének infúziójával igyekezett megfiatalítani. Modernebbek, ám nem kevésbé sajátosak azok a próbálkozások, amikor az ember affirmációk (78) segítségével próbál szert tenni a fizikai halhatatlanságra. Közelebbről szemlélve a különböző korok fiatalságvizével csobogó kútjai naivnak tűnnek. Az illúziókat kergető reményektől felkorbácsolva rövid távon sok követőre találnak, akiknek persze minden időkben csalód"

niuk kell. Akár a plasztikai sebészek "veszik el a ráncokat, vagy a naiv lelkeknek age-control krémeket (79) kennek az arcukra, vagy az ősz hajat tüntetik el a bemosók és festékek segítségével, esetleg az öregedési foltokat harsogják túl valamivel, mindig ugyanarról a naiv próbálkozásról van szó az idő ellen. Ez a harc pedig csak egyetlen győztest ismer, a halált, és annak előhírnökeként az öregséget.

Minél inkább győzedelmeskedik az öregség az egyéni életben és a társadalomban, annál inkább hajlunk arra, hogy fiatalos ideálokba kapaszkodjunk. A reklámok, a divat, a film és a televízió mind, mind fiatalosan friss bájakat közvetít, és fiatalságuk virágában levő, dinamikus, aktív embereket mutat be. Olyannyira az előtérbe tolják az élet első felét, hogy a másodikra már semmi sem marad, és ha őszinték vagyunk, nem is

akarunk semmit sem látni vagy hallani róla. Inkább átadjuk magunkat annak a téves reménynek, hogy mi magunk soha nem is kerülünk a közelébe. Pedig az elsó lélegzetvételünkön kívül csak kevés olyan biztos dolog van, mint az utolsó. Tetemes elfojtási mesterkedésekre van ahhoz szükség, hogy ilyen következetesen ne vegyünk tudomást erről a tényről és az élet természetes ritmusáról. Az ilyesmi csak egy szervezett, kollektív, a társadalom minden szintjére kiterjedő struccpolitikával ' sikerülhet. Arra, hogy a várható életkor megemelkedett, rendkívül büszkék vagyunk. Ám görcsösen nem veszünk tudomást arról, hogy ezáltal mindenekelőtt az öregség az, amit ezzel ' elvárhatunk. Amikor az orvostudomány attól a gyanútól akar bennünket megszabadítani, hogy valóságos ráktársadalommá váltunk, akkor azzal érvel, hogy a rákos megbetegedések magas számának a várható magas életkor az oka. Ez az érv természetesen számos krónikus betegség esetében is alkalmazható, a reumától az öregkori cukorbajig. Azok a kísérletek, melyek az életet pl. egy intenzív osztályon mesterségesen meghosszabbítják, gyakran csak a szenvedés idejét nyújtják meg. Ennyiben a hagyományos orvoslás majdnem hogy árnyékorvoslás, ugyanis az árnyék és a kísértetek sötét birodalmát segíti  a saját jogaihoz. A modern intenzív osztályok ennek a világnak az igazi kísértetjárta helyei, ahol az élet és a halál kózött járkálnak a lények, és sem itt, sem ott nincsenek igazán ott-  hon. Ki tudja felmérni, hogy mit él át egy lélek, mialatt a teste  az ágyhoz kötve kómában fekszik, akit nem hagynak meghalni, és így néha évekig nem mehet tovább a maga útján?

2. Az élet mintája ellen vívott ' modern háború

Még sohasem volt olyan kultúra, amely ilyen sikeresen ne vett i volna tudomást azokról a fejlódési fázisokról, amelyek az élet , és ezzel az öregedés folyamatát is megvilágítják. A születéssel kezdődik a dolog, amiből egy sajátos orvosi drámát csinál- ; tunk. Egyre több szülést sorolnak be a veszélyeztetett szülések kategóriájába, és a császármetszés segítségével "oldják meg". Ez nem jelent mást, mint hogy az élet kezdete egyre kockázatosabbá válik. Ha meggondoljuk, hogy minden kezdet már a

legkisebb térre besűrítve tartalmazza a további fejlődést, akkor ez a tény jellemző fényt vet korunkra. Orvosilag megfelelően felszerelkezve szállunk szembe az élet egyre problematikusabbá váló kezdetével, és eközben nem vesszük észre, hogy mi magunk voltunk azok, akik mindent olyan szörnyen bonyolulttá és veszélyessé tettünk.

Az orvostudomány viszonylag fiatal ága, a nőgyógyászat tett még egyet s mást ebben a vonatkozásban. Például sikerült rávennie a nőket, hogy az egyik legalkalmatlanabb testhelyzetben szüljék meg gyerekeiket. Minden természeti nép a szüléshez szükséges nyomást természetes módon, guggoló helyzetben fejti ki. Nincs gátmetszés és gátszakadás. A háton fekvő helyzetnek, attól az egyetlen előnytől eltekintve, hogy a nőgyógyász számára áttekinthető munkaterepet biztosít, csak hátrányai vannak. Aki ezt nem tudja magának elképzelni, próbálja meg egyszer, hogy háton fekve produkálja a székletét. Még az ilyen nyomorúságos kis ügyekhez sincs meg a kellő nyomás. A hollandok, bár ezt az alkalmatlan szülési pózt kedvelik, mégis demonstrálják, hogy egy-két dolog másképp is mehet, mint nálunk. Hollandiában a gyerekek 90%-a nőgyógyász jelenléte nélkül, otthon születik. Csak szükség esetén megy ki az úgynevezett Klinimobil, ügyeletes orvosokkal a fedélzetén. Természetesen a gyerekhalandóság alacsonyabb Hollandiában, mint nálunk, akik szeretünk mindent az elejétől kezdve agyonkomplikálni.

Ebben a stílusban megy a dolog tovább a következő nagy érési lépésig, amikor a betörő pubertással előjönnek a felnőtté válást hírül hozó ösztönök. A szükséges rituálék nélkül tehetetlenül állunk szemben azokkal a szükségletekkel, amelyek természetesen megkövetelik a fejlődést. A felnőttek oldaláról mindig újabb és újabb kiképző programokkal próbálunk szembeszállni velük, miközben a kamaszok éppolyan veszélyes, mint sikertelen pótrituálékkal próbálkoznak. Amennyiben a lelki síkon nem zajlik le a pubertás, akkor a felnőtté válás veszélyeztetetté válik, és a szülői házhoz kötő köldökzsinór elvágásának következő szükséges lépése még nehezebb lesz. A német nyelv a hollószülők elnevezést a rossz szülőknek tartotta fenn. Pedig a hollószülők, amint erre megérettek a gyerekeik, nagyon okosan kidobják őket a fészekből, hogy a saját életüket tudják élni. Nekünk valószínűleg még hosszú időre és sok tudományos kutatásra lesz szükségünk ahhoz,

hogy megértsük a holló természetes bölcsességét. Így nem kell - csodálkoznunk azon, hogy társadalmunk egyre jobban elöreg- ^{y s}zik, és emellett egyre kevésbé válik felnőtté. A pszichoterapeuták egész serege él abból, hogy olyan emberekkel, akik koruknál fogva már elérték az élet közepén jelentkező krízist,  még mindig pubertást játszanak. Az élet minden olyan fázisa, amellyel nem birkózott meg az ember, alapot szolgáltat arra,  hogy a következő zátonyra fusson. És minden későbbi feldolgozás sokkal nehezebb, mert a fejlődést elősegítő környezet  mindig csak az illető fázis természetes idején áll az ember _{i r}endelkezésére. I

Az elrontott születés és a meg nem harcolt pubertás az élet közepének krízisét is gyakran zátonyra futtatja. Ezek minden ember életmintája döntő pontjainak számítanak. Amellett, hogy önmagukban is döntőek, az öregedés rémtémája további terhekkel nehezíti őket. Az öregedés még akkor is boldogtalanná teszi az embert, ha az előző kríziseket azok rendje és módja szerint megoldotta. A mandalában, az élet ősmintájában az élet derekának krízise fordulópontként jelentkezik. A ^{i m}andala egy olyan szimbólum, amely minden kultúrában közös. Nálunk a gótikus katedrálisok rozettás ablakaiban maradt ^{I f}enn, keleten sok formában a meditáció alapjául szolgál, és minden kultúrában hátrahagyott valamilyen nyomot.

Mint az ember felődési útának archetí usa a le szorosabban összefügg nemcsak a mi, hanem az egész univerzum létezésével. Minden egyes atom a maga energetikai táncával a saját közepe, az atommag körül, mandalának számít. Mivel ebben a teremtett világban minden atomokból épül fel, következésképp minden mandalákból áll. Minden sejt a mandala ősmintájára épül, ugyanis a sejtekben is minden a középen elhelyezkedő sejtmag körül forog. Földünk is egy mandala, ugyanis mindig a saját közepe körül forog, amely egyúttal a nehézségi erő támadási pontja is. Maga a Naprendszer is egy mandalának felel meg, amelynek a Nap áll a középpontjában, és körülötte kering az összes planéta. A spirálködbe rendeződött univerzum végül is a mandalák formáját viseli magán. Egy mandalákból álló világban minden magában hordozza ezt az ősképet, és ez természetesen az emberre is vonatkozik. Ebből a mintából fejlődik ki az életünk, és a teremtésben soha semmi sem tudja elhagyni ezeket az általános kereteket.

Az ember élete a mandala középpontjában álló fogantatással kezdődik. A matematika a pontot a térben kiterjedés nélkül definiálja, és következésképp csak eszmeileg elképzelhető. A pont egy olyan sík szimbóluma, amely nem ebben a világban létezik, mert a poláris világban mindennek megvan a maga kiterjedése. A fogantatással elhagyjuk a dimenziómentes végtelenséget, és az anyaméhben landolunk, ahol azonban még nagyon is közel vagyunk az egységhez. A gyerek egy az anyjával. Ezt az egységet aztán a mandala közepéből a széle felé haladva az utunkon lépésről lépésre elhagyjuk.

A születésnél a tolófájások nagy erőszakkal kilökik a gyereket a magától értetődó ellátást bizto 646i86g sító paradicsomi állapotból. Az anyával és a táplálékkal való fizikai kapcsolatot, azaz a köldökzsinórt elvágják. Az első lélegzetvétellel az egy nagy szívkamra a szív válaszfala segítségével két félre oszlik, kinyílik a két tüdőszárny, és a lélegzet a maga ki- és belégzési pólusával végérvényesen a polaritáshoz bilincseli az embert. A legutolsó lélegzetvételig, amellyel ismét elhagyjuk ezt a poláris világot, az embernek szakadatlanul lélegeznie kell, és meg kell fizetnie a hadisarcot a polaritásnak. Ezután a középből kifelé, a világba vezető lépés után is, amelyet gyakran kétségbeeséssel él meg és üvöltve nyugtáz a gyerek, még nagyon közel marad az anyjához. Kezdetben szoptatja, amíg annak is vége nem szakad, és egyre inkább a maga kezébe

nem kerül a táplálása és ezzel a felelősség is. Végezetül a gyereknek rá kell állnia a saját lábára, fel kell tápászkodnia a stabil hason fekvésből a két lábon való állás veszélyesen labilis egyensúlya kedvéért. És így kellene a dolognak tovább mennie, mígnem végül átvitt értelemben is a saját lábára áIl az ember, és elvágja azt a köldökzsinórt, amely a szülői házhoz fűzi. Elkezd beszélni, és valamikor odaveti az első nem-jét a világnak. Ezzel elhatárolja magát, és kizárja a valóság egyes ; részeit. Minden egyes nemmel és minden lépéssel egyre távo-  lodik a középtől, és törekszik a mandala perifériája felé.

A pubertásban aztán vége van a "gyerek"-nek, és "nő" vagy  "

férfi" lesz belőle. Az archaikus kultúrákban a gyereknek rituálisan meg kellett halnia, hogy megszülethessen belőle a felnőtt. Rémülettel és gyötrelmek között "halt meg" a gyakran véres pubertásrituálék közepette, és a szülei ennek megfelelően meggyászolták. Csak a gyerekkor halálából születhetett meg a felnőttkor. Ezután eggyel több felnőtt tagja lett a törzsnek, aki minden gyermeki vonást messze maga mögött hagyott egy másik világban.

A pubertás után olyannyira a tudatában van az ember annak, hogy ő maga csak egy fél, illetve tökéletlen, hogy a fiatal  elindul megkeresni a hiányzó másik részét. A népnyelv tudja, hogy akit az ember keres, az a jobbik fele. Ha megtalálja, akkor kezdetben ténylegesen a jobbik felének tűnik. Idővel általában kiderül, hogy inkább az ember saját árnyoldalát találta meg. Sok embernek nincs meg a bátorsága ahhoz, hogy felismerje és belássa, még mindig és csak most igazán a jobbik feléről van szó, nevezetesen arról, amelyik a tökéletességéhez  hiányzik.

A bibliai utasításnak megfelelően, miszerint "Hajtsátok uralmatok alá a földet", továbbhalad az út a középtől kifelé, és valamikor, miután többé vagy kevésbé sok mindent elért az ellentétek világában, megérkezik a mandala szélére. Most minden megfordul, az út már nem a megszokott irányba vezet tovább, és minden arra irányuló kísérlet, hogy ennek ellenére továbbmenjünk rajta, zátonyra fut és zátonyra is kell futnia. Hogy milyen markáns az életnek ez a fordulópontja, az abból is lemérhető, hogy még a hagyományos orvoslás is számon tartja, pedig egyáltalán nem ismeri az alapjául szolgáló mintát. Hogy egy nőnél a menstruációk abbamaradásával és a jelentős mértékű hormonális átállással kísérve beállt a klimax,

azt nem nehéz felismerni. Ám a férfiaknál sem lehet tartósan nem észrevenni a "kapuzárási pánik"-ot. Azok a népek, amelyek tudatosan élik a mandalamintát, nem ismerik a mi medicinánkat is nyomra vezető, a hőhullámoktól a depressziókig terjedő tipikus változáskori problémákat. Ennek egyrészt talán az az oka, hogy másféle súlyozás szerint élnek, és fenntartás nélkül elfogadják a különböző életfázisokat.

Az archaikus népek számára az élet derekának ideje egyben az élet csúcspontját is jelenti, és ez a mi klimaxfogalmunk jelentésében is ott rezeg. A fizikai és ezzel a külső erő és hatalom kifejtésének ideje véget ér a belső kibontakozás javára. A külsóről a belső fejlődésre való váltás a minta előre meghatározott része. A lélekhez hazafelé vezető út kezdete jelzi ezzel, hogy eljött az idő. Egy bonyodalmakkal teli fél élet után most a fejlődés következik. Ezt az esélyt élik meg azok a népek tudatosan, amelyek megtartották a spirituális gyökerei ket.

Ami a számunkra az öregedés és a lankadó erő jelének számít, az számukra szívesen látott és kedves, ugyanis ők a hazafelé vezető út célját, az egységhez való visszatérést is más szemmel nézik, mint mi. Míg számunkra a halál a világ végét jelentő fenyegetés, számukra természetes átmenet a létezés egy másik formájába. Következésképp az életnek ez az utolsó krízise sem jelent problémát a számukra. Üdvözlik a halált, amikor az belép, néha még várják is, és mindenesetre semmi okát nem látják annak, hogy elmeneküljenek előle. Mi ezzel szemben kollektíven menekülünk. Még ha eléri is a halál az egyik embertársunkat, akkor is megpróbálunk nem tudomást venni róla vagy legalábbis átretusálni a dolgot. Hogyan másképpen lehetne az olyan próbálkozásokat értelmezni, hogy a halottakat fiatalosan kidekoráljuk? Az USA-ban az a divat, hogy a 80 éves hullákat is úgy kisminkelik, mintha tinédzserek lennének. Ezekkel a valóság leplezésére irányuló próbálkozásokkal szemben teljesen megható az a méltóság, ahogy az indiánok vagy az eszkimók erre az utolsó találkozásra készülnek. Nem éheztetik ki őket szívtelenül, mint ahogy az ilyesmit nálunk szívesen félreértik. Egy öreg indián, aki érzi, hogy eljött az ideje, ugyanolyan nyugodtan visszahúzódik, mint egy fiatal indián nő, amikor a szülésre készül. A törzsnek semmi oka sincs arra, hogy hisztérikusan reagáljon, csak azért, mert a létezésnek ezen a síkján mostantól fogva egy taggal többet

vagy kevesebbet számlál a törzs. Ez a természet rendje, és magától értetődően elfogadják. Mi vagyunk azok, akik a haldoklókat, különösen az idős haldoklókat berakjuk a klinikákra és ott is a sötét sarkokban, elfüggönyözve tartjuk, ahol nem kell végignéznünk az "iszonyatos történést". Ezt a méltatlan viselkedést vetítjük ki aztán az úgynevezett primitívekre, akik ebből a szempontból jóval előttünk állnak.

Amikor már nincs esélyünk arra, hogy odaszúrjunk egyet a ," halál felé, akkor megpróbálunk nem tudomást venni az élet kö- ! zepének kríziséről. Nem is hagyjuk, hogy emlékeztessenek arra  bennünket, hogy ez így nem mehet tovább, sem arra, hogy az j élet fele már mögöttünk van. Az ilyen felismerésekkel annak a ; másiknak kellene együtt járnia, hogy az élet fordul, és most már ; a halál felé tart, a fiatalságunkat végérvényesen elveszítettük, és _{s h}elyette az öregkor áll az ajtónk előtt. Ez iránt az életszakasz f iránti ellenállásunkból egy egész sor orvosilag fontos probléma keletkezik. Amit a tudatunkban nem akarunk elfogadni, azt annál durvábban kell atestünkben megtapasztalnunk.

3. A változás évei és az osteoporosis 

Mivel az olyan tipikus tünetekről, mint a hőhullámok és az izzadságkitörések, már az első kötetben beszéltünk, itt most

" p g

csak a "modern tünettel, az osteo orosisszal fo lalkozunk. Annyiban modern, hogy a mindig is létező osteoporosis egy ideje a menopauza automatikus velejárójává vált. A menopauzában ténylegesen fokozódik a csontok kalciumvesztése. Ez azonban nem egy betegség tünete, hanem a test ebben a fázisban bekövetkező átállásának a normális jele. Ennek ellenére egy ideje sok nőgyógyász ösztrogénekkel kezeli a klimaxos nőket. A kezelésnek sok nő számára járulékosan kellemes hatása van, mégpedig az, hogy nem kell a menopauzáról mint pauzáról tudomást venniük. A testet a bevitt ösztrogén annyira becsapja, hogy feltételezi, hogy minden a régiben maradt, és még egyáltalán nem jött el a változás ideje.

Aki attól fél, hogy a csontjai elveszítik a mésztartalmukat, és kalciumhiánya van, annak tulajdonképpen kalciumot kellene bevennie. Érdekes módon a pótlólagosan beszedett kalciumnak ebben az életkorban semmilyen hatása sincs. A test az így kapott kalciumot feleslegesnek tekinti, és ismét kiválasztja.

Abből indul ki, hogy most megkönnyebbülhet, már nincs szüksége masszív csontozatra, mivel a változással az élet témái is átalakulnak, és a súlypont a külső aktivitásról a belsőre kerül át. Most már nem annyira a fizikai csontjaira támaszkodik az ember, hanem a belső lelki struktúrája adja meg számára a szükséges támaszt. A menopauzának a külső életre vonatkozóan ténylegesen szünetet, illetve pihenési fázist kellene jelentenie. Csak azzal vehetjük rá a testet, hogy továbbra is ugyanannyi kalciumot raktározzon a csontjaiban, mint eddig, hogy alaposan rászedjük.

Ezzel a hormonális trükkel lehet nem tudomást venni a változásról, továbbra is a fiatalt játszani és a saját csontjait provokálnia az illetőnek. Ebben a nálunk uralkodó ifjúságkultuszban, ami persze az öregkor elutasításával jár, egyáltalán nem csoda, hogy ennyire közkedveltté váltak ezek a trükkök. Mindenesetre kérdéses marad, hogy érdemes-e egy élethazugság kedvéért feláldozni az esélyt arra, hogy tudatosan birkózzon meg az ember az életnek ezzel a nagy átmeneti krízisével. Annak van itt az ideje, hogy az ember éppúgy megkönnyebbüljön mind fizikai, mind lelki síkon, és előkészüljön a visszafelé tartó útra, a lélekhez való hazatérésre. EI7hez pedig szükségszerű, hogy megszabaduljunk a ballaszttól. Minél inkább átvitt értelemben történik ez, annál stabilabb maradhat a test struktúrája.

A modern ember annak ellenére, hogy az ellenkezőjére len' ne szüksége, ellenségesen viseltetik az élet változásaival

szemben. Már az, hogy a nyár télre vált és fordítva, elég ahhoz, hogy az emberek millióinak tele legyen az orra, mert beszerezte magának a tavaszi vagy az őszi náthát. A szükséges kórokozók minden sarkon fellelhetők.

Olyan egyszerűnek tűnik, hogy minden kellemetlen dolognak a testünkkel itassuk meg a levét. Hogy az orvostudomány ezt a játékot még támogatja is, az csak álmélkodást váithat ki belőlünk - ilyenek a nőgyógyászati érvek is. Aki a nókben félelmet kelt, mondván, hogy eltörik a csontjuk, ha nem nyelik le az ösztrogéneket, attól többek között azt is meg lehetne kérdezni, hogy lehet az, hogy az ösztrogén-idők előtt a nők milliói csonttörés nélkül élték át ezt az időszakot, és sok idős nőnek ez még manapság is sikerül.

Ezt az érvet a maga arcátlanságában az a másik, a változások idejének legalább ennyire kedvelt tanácsa csak túllicitálja,

miszerint "ha nem veteti ki a méhét, akkor rosszindulatúvá fajulhat". Ugyanezzel a logikával akár azt is javasolhatnánk az illetőnek, hogy amputáltassa a karját, nehogy egyszer eltörjön. Mindemellett még bőrrákot is kaphat, és az is rosszindulatúvá válhat. Az effajta pánikkeltés nemcsak a méhkivételek számá- ; nak példátlan emelkedéséhez vezetett, hanem széles körben . aggasztóan elbizonytalanította a nőket. Természetesen mindig vannak olyan helyzetek, amikor ki kell venni a méhet. Honnan tudhatja azonban egy nő, hogy a nőgyógyásza a méhelle- ' nes keresztes háború harcosa-e, vagy megalapozott orvosi oka van a javaslatának? Az én legszégyenletesebb "orvosi" tapasztalataim közé tartozik, hogy a miómát* egyedül azzal össze lehet zsugorítani, ha az érintett a biztonság kedvéért egy olyan nőgyógyásszál is konzultál, aki nem kórházban dolgozik, és  ezért nincsenek is általa betöltendő betegágyai, következés- c képp nem érdekelt operálni...

Az osteoporosis problematikájánál sajnos nincs semmilyen ; ennek megfelelő trükk, azonkívül talán, hogy az ember előve-  szi az egészséges józan eszét, és egy pillantást vet a nők gene- I rációinak láncára a saját nagyanyjától vissza Éváig, az első nőig. Mindegyiküknek nőgyógyászok nélkül kellett rendben  tartania a hormonháztartását, és még így is magasabb volt az átlagéletkoruk, mint a férjeiké, és az is biztos, hogy nem törték el gyakrabban a csontjaikat.

Az egész problematikával kapcsolatban az az értelmes megelőzés, ha a nők a változás kora beállta előtt a nőies pólust kielégítő és beteljesítő életet élnek. Ha pedig eljön a változás ideje, azokat a témákat, amelyek még megmaradtak, áthelye- I zik a szellemi-lelki síkra. Ez igazi mély megkönnyebbülést jelent a számukra. Aki saját forróságát a megfelelő helyzetekben a férfira árasztotta, annak nem kell azután a nem megfelelő alkalmakkor a forró nőt játszania. Most annak jött el az ideje, hogy más tartalmak iránt lobogjon és az ellenpólus, a szellemi világ iránt lelkesedjen. Aki kihordta a saját gyerekek utáni vágyát, a változás után nem kell hogy a méhében még valami újra kinőjön. A termékenység és a fejlődés most a szellemi-lelki szintre tartozik. Aki a klimax idején kidobja a ballasztot és átállítja az életét a külső kibontakozásról a belsőre, annak nincs már szüksége olyan nehéz csontokra. Így is elég erősek a csontjai ahhoz, hogy a lélekhez vezető, hazafelé tartó utat anélkül járja végig, hogy közben eltörnének.

Kérdések

1. EI tudom-e fogadni a változás feladatát, azaz a feladást, ami az élet közepének krízisével jár együtt?

2. Bevallottam és beteljesítettem-e magamnak az utódok és az élet utáni vágyamat, vagy hagyom, hogy miómák formájában nőjön ki az, ami hiányzik a számomra? Eleget éltem-e? )óllaktam-e az élettel?

3. Vannak-e síkok, amelyekre szívesen átváltanék, de nem merek? Miben válhatnék átvitt értelemben termékennyé?

4. Milyen ballaszttól kellene megszabadulnom? Milyen feladatoknak kellene nekilátnom?

5. Hol hiányzik számomra a struktúra? Hol találhatnám meg?

4. A kapuzárási pánik

Ez a férfiaknál jelentkező változás kora, illetve az átalakulásra való felszólítás. A férfinak is el kell döntenie, hogy tudatosan kívánja-e végigjárni a visszafelé vezető utat, vagy inkább tudattalanul akarja végigszenvedni. Azt kell eldöntenie, hogy ezután is mindent úgy akar-e tovább csinálni, mint eddig, vagy visszafordul. A minta úgysem enged, és így vagy úgy, de kikényszeríti a fordulót.

Ebben az életkorban a legtöbben érzik is, hogy valami vonzza őket visszafelé. Csak mint mindig, most is arra hajlunk, hogy a testi síkon hordjuk ki a dolgokat. Így lesznek az 50 évesek ahelyett, hogy lelkükben válnának gyerekekké, külsőleg gyerekesek, fiataloknak való ruhákban járnak, sportkocsikat vásárolnak, és fiatal barátnőket keresnek maguknak. A manapság uralkodó fiatalságkultusz mellett persze mindez nem is nehéz. A sportautókat már csak az áruk miatt is főleg jómódú, idősödő urak számára gyártják, a divat amúgy is a fiatalsághoz igazodik. Annak következtében pedig, hogy a fiataloknál gyakran elmarad a szülőkről való lelki leválás, elég fiatal lány van, aki megoldatlan apaproblémáját egy idősebb úr oldalán próbálja elintézni. A krízisnek ez a külvilágban történő és kissé nevetséges kezelési módja azonban még min375

dig jobb, mint a helyzet teljes letagadása, ugyanis lehetőséget   ad arra, hogy az érintett megtegye az esedékes lépést. Aki átvitt értelemben véve tagadja le magának a dolgot, az arra kényszeríti a testét, hogy ugorjon be helyette. A depresszió lenne a visszafordulás egy ilyen megoldatlan formája. De-  presszió szó szerint azt jelenti, hogy "el a nyomástól" vagy feszültségmentesíteni", és ténylegesen tartalmazza azt az élethez való hozzáállást, hogy az ember minden feszültségtől megszabaduljon, még ha teljesen megoldatlan módon is.

Ahelyett, hogy az ember eleresztené fülét-farkát és a saját 

élete problémáját átengedné a szociális államnak, el kellene  lazulnia, ám nem akárhogy, hanem igényes módon. A manda-  la perifériáján a legnagyobb a feszültség. Éppen ott válik fel- I adatává az embernek, hogy visszatérjen a minden feszültség-  től mentes egységbe, ahol a leginkább gyakorolja a hatalmát  és a befolyását. A népi bölcsesség a maga módján ezt így Í3 fogalmazza meg: "Akkor kell abbahagyni, amikor a legszebb." Í E mögött az a tapasztalat áll, hogy attól a ponttól kezdve ' szükségképpen hanyatlik a dolog színvonala.

A mítoszok számtalan változatban ábrázolják a lélekhez va- 

ló visszatérés folyamatát: Parszifalnak éppúgy meg kell keres- ; nie az egységhez visszavezető utat, mint Odüsszeusznak vagy az argonautáknak. Minden mesehős ezt az archetipikus mintát követi. Időnként egy gonosz mostohaanya könnyíti meg, hogy elhagyja az egységet. Utána az uralma alá kell hajtania a földet, és végül meg kell találnia a másik felét, azaz integrálnia kell az árnyékát. Miután egybekelt a hercegkisasszony képében megtalált árnyékával, mindketten hazatérnek az apához, és "boldogan élnek, míg meg nem halnak".

Ez a minta hasonló módon a modern emberekre is érvényes (78). A keresztény vallás jelentős támaszt nyújt a visszafelé vezető úton, hiszen )ézus ígérete szerint, aki benne hisz, "ha meghal is, él".

A keleti vallások medi-tációnak a közép a célja, és korábban ugyanez volt a medi-cináé is, mint ahogy a szóból ez még ma is látszik. Mindenesetre egy archetipikus medicina volt, amely az útmutatóként használt szimbólumokra támaszkodott, valahogy úgy, mint az a medicina, amelyet az indiánok űznek. Náluk nem tabletták formájában kell bevenni az orvosságot, hanem a szívén kell viselnie az embernek.

Kérdések

1. Életmintám melyik pontján állok most?

2. Életutam melyik részével állok hadilábon?

3. Hol és milyen formában fejtek ki ellenállást a minta megkövetelte visszafordulással szemben ?

4. Hogy, bánok életem feszültségeivel?

5. A feszültségektől való megszabadulásnak milyen útjai állnak nyitva a számomra?

6. Megvalósítottam-e életcéljaimat, vagy már túléltem őket? 7. Mi menthetné meg most az életemet?

5. Combnyaktörés

Ezzel a témával ahhoz a rémképhez kerülünk közel, amelyet a nőgyógyászok újabban az idősödő nők számára festenek a falra. Ha eltörik az ember combnyakcsontja, ami gyakorlatilag csak időskorban történik meg, akkor azonnal az úgynevezett kifáradásos törésre gyanakszunk. A csontok kifáradásának az az élettani magyarázata, hogy idős korra sokat veszítenek a kalciumtartalmukból. Ez az úgynevezett osteoporosis, ami nőknél és férfiaknál egyaránt előfordul. A kifáradásos törés diagnózisa teljes mértékben becsületes, ugyanis azt mondja ki, hogy egy fáradt csont utánaengedett. Ezért nem meglepő, hogy sokszor nem is kell hozzá semmilyen erőhatás, már az is elég a töréshez, hogy az ember könnyedén a csípőjére esik.

Az esés magában hordozza a hanyatlás teljes szimbolikáját. A balesetek nagy száma a zuhanás vagy az esés gyakoriságára és ezzel egy jelentéssel terhes mitológiai téma aktualizálására vezethető vissza. "A fennhéjázás az esés előtt jár", tartja a német közmondás a helyzetet értelmezve. Lucifert, Isten egyik angyalát magával ragadta a gőg, mielőtt lezuhant volna a polaritásba. Ez a bűncselekmény tette az első embereket, Ádámot és Évát bűnössé. A dolognak a bűnbeesés után a paradicsomi egységből való kiűzetés lett a következménye. Az Ótestamentumban a bábeli torony építésének történetébe sűrítődött be a minta, amely végül is, mint minden vétek, összeom377

lásban végződik. Az antikoknál az isteneknek való ellenszegülés vétke számított az egyedüli igazi bűnnek és ugyanakkor az egyetlen esélynek is arra, hogy az ember megkezdje saját fej-  lődésének útját, amely az istenné válással fejeződik be. Ez az ' út pedig majdhogynem szükségszerűen tartalmazza a zuha-  nást, mint ahogy azt Prométheusz lezuhanása is mutatja.

Minden esetben egy adag fennhéjázás testesül meg és egyúttal kúrálódik ki. Altalában "öreg csontok" zuhannak úgy, ' hogy eltörik a combnyakcsontjuk. Az ő vétkük legtöbbször ; abban áll, hogy nem vesznek tudomást a korukról, és még _li mindig olyan tetterős emberként viselkednek, mint egy fiatal. I A kifáradásos törés, amely egy fiatalt ugyanabban a helyzet-  ben megkímélt volna, ismét a helyére teszi a valódi időskori é viszonyokat, és a csontokat eltolja egymástól. Most már nem I tud öles léptekkel haladni, és a természet szabta határokat sem ;

ia tudja már átlépni. A betegség helyretette a dolgokat, és egy _{i o}lyan magatartásba kényszeríti az embert, amely a pihenéssel  és gondolkodással egyenlő, és inkább megfelel a korának. A , mozgalmas külső élettől való távolságtartás pozícióját szabad  akaratából kell elfogadnia. Tiszteletben kell tartania az ember-  nek a saját korát és mindazt, ami azzal jár. A természetes I fáradtság, amelyet külsőleg túljátszik, a csontokban testesül meg. A csontjai pedig megkövetelik a jogukat ahhoz, hogy kipihenhessék magukat. Amennyiben a beteg alkalmazkodik ehhez az igényhez, akkor minden esélye megvan arra, hogy belsőleg még nagy lépéseket tegyen meg a fejlődés útján. Hasonló a helyzet, mint amikor egy sportoló sérül meg, mert túlértékelte a saját természet adta lehetőségeit. !

A megtariulandó lecke az lenne, hogy az ember fogadja el a _I, saját helyzetét, és ne vegyen a vállára többet, hanem adja át magát a pihenésnek és az ezzel együtt járó gondolkodásnak. Meg kell szakítani az aktív, fiatalosan vezetett élet folytonosságát, és egy pihenési szünetet beiktatva új, a korának megfelelő sínekre kell kormányoznia az életét.

Kérdések

1. Fennhéjázássá vált-e a bátorságom? Illik-e még a koromhoz? Kinek és mit kell vele bebizonyítanom?

2. Hajlamos vagyok-e rá, hogy túljátsszam a koromat? Nem vettem róla tudomást, hogy nemcsak öreg csontjaim van- , nak, hanem magam is egy öreg csonttá váltam?

3. Tudatosságom megcsontosodásával kompenzálom-e a gyengévé váló csontozatomat? Túlfeszítem-e a testemet, hogy kíméljem vele a lelkemet?

4. Hogyan bánok természet adta határaimmal? Mely pontokon respektálom őket kevéssé?

5. sikerül-e megkönnyítenem a magam számára a lélekhez visszavezető utat, és sikerül-e kidobnom terhessé vált ballasztjaimat?

6. Szakállnövés a nőkön

vagy az ellenpólus integrációja

A mesék mintájából kirajzolódik, hogy a hősnek az a dolga, hogy megtalálja a másik felét, egyesüljön vele és aztán térjen haza. C. C. )ung szerint a férfinak élete során az a feladat jut osztályrészül, hogy felfedezze és életre keltse a nőies részét, az Animát. A nőnek pedig ennek megfelelően az a dolga, hogy lelke férfias részét, az Animust megtalálja és hozzásegítse a jogaihoz. Az ellentétek egyesülését az ezoterika kémiai házasságnak, az asztrológia a Nap és a Hold konjunkciójának hívja, az alkímia pedig az androgyn fogalmában fejezi ki. Az ilyen képek és különösen a kétnemű androgyn képe nem szabad, hogy azzal ámítsanak el bennünket, hogy ezt az egyesülést szellemileg-lelkileg értjük. A testi síkon szeretkezés során az orgazmus egy pillanatra megérezteti az emberrel, hogy milyen érzés az egyesülés, különben pedig kevés alkalma van arra, hogy megváltsa az ellenpólust. Amikor a testileg merev férfinak öregkorára meglágyul az arckifejezése, a tartása és a mozgása, akkor lehet, hogy lelkileg közeledik az Animához,

és akkor szívesen el is fogadja mindezt. Amikor az ember testében az ellenkező nem ismertetőjelei kezdenek felmerülni, akkor az azt is mutathatja, hogy annak szellemi-lelki integrációja nem történik meg, és a test kompenzálja ezt a hiányt. Ilyen esetben pedig világos, hogy mit kell megtanulnia az embernek: hagynia kell, hogy lendületbe jöjjön a másik oldalaátvitt értelemben.

Amikor a menopauzában szakálla és bajsza nő a nőnek, akkor az tipikus jele annak, hogy a férfias pólusra kell irányíta- k nia a figyelmét, de mint ahogy mondtuk, a másik síkon. Magá- , ban véve a szőrzetnövekedés tökéletesen ártalmatlan, mégis ellenszenvet vált ki, és ezzel elárulja, hogy a téma robbanékony. Mutatja, hogy az érintett az erre kevéssé alkalmas külső síkon fejezi ki a férfias oldalát - nagyon is férfias módon. Pedig a saját nőies-holdszerű útját kellene megkeresnie ahhoz,  hogy kellőképpen számításba vegye a férfias-napszerű princí- 

piumot. Nem férfiassá kell válnia, hanem közelebb kell kerülnie a férfias pólushoz, a jang elvhez. Egy, a szellemi-lelki  szinten megrövidült Animus az ember bőrén keresztül keres magának kiutat. A borotválkozás, mint a nemkívánatos szőrzet Í megjelenésére adott férfias válasz már csak azért sem jöhet I szóba a nőnél, mert a fenyegető borosták férfias keménységet kölcsönöznének az arcának. Az érintettek általában szálanként húzkodják ki a szőrszálakat azzal a kifejezett szándékkal, hogy kiirtsák őket. Hogy ez aligha sikerül, azt igazolja, hogy milyen fontosak az organizmus számára az ily módon kapott üzenetek. A szőrszálak marcona módon való tépkedése azon-  ban legalább marsikus-agresszív viselkedésre késztet, akkor is, ' ha ebben a korban a férfias póluson inkább a napszerű szim- ; bolikát kellene felfedezni. A női hormonok termelésének csökkenése élettanilag magyarázza a férfias rész viszonylagos túlsúlyát. A férfias rész pedig a nőknél is mindig ott van és rendelkezésre áll. A férfias szőrnövekedési minta mellett maszkulin arcvonások is kialakulhatnak. Ha fiatalabb korában nő szakálla a nőnek, az azt mutatja, hogy a férfias elvet egy kevéssé megoldott, túlzottan materiális síkon éli ki. A tünet akkor azt jelzi, hogy a túlsúlyba került Animust finomabb síkokon kell megvalósítani, mint amilyen a szellemi sík is. Ennek a változás kora után mindenképpen itt az ideje, előtte természetesen kevésbé.

Hasonló jelenség mutatkozik az idősödő férfiaknál, akik el380

hanyagolták az Anima felfedezésének munkáját, és puha, nőies arcvonásokat és testformát alakítanak ki helyette. Az arc elpuhulásától az egészen atipikus kerekségeken át odáig is elmehet a dolog, hogy a férfinak melle nő. A népnyelv tiszteletteljesnek nem mondható jelzővel "nőiesen elpuhultnak" tartja az ilyen férfiakat, és ezzel jelzi, hogy itt a fejlődés hamis vágányra siklott.

Az idős nők és férfiak ily módon, hogy testileg átalakulnak, igen hasonlóvá válhatnak egymáshoz. Néha ez a "mint kint, úgy bent" alapmondat értelmében egy párhuzamos belső fejlődés kitejeződése is lehet. Indokolt lehet azonban a gyanú, hogy gyakrabban kompenzációról van szó: "a belső helyett kívül". Az első változatot arról lehet felismerni, hogy az ilyen öreg arcok nagyon szépnek és harmonikusnak tűnnek. Az öreg indián nőknél és férfiaknál ennek megfelelően androgyn kisugárzást élhetünk meg, de minden olyan embernél is, akik igazán élték az életüket és merték integrálni a jobbik felüket. A bölcsesség és az együttérzés nem a nemek kérdése, és mindkét nemnél hasonlóképpen fejeződik ki. Következésképp hasonlóvá válnak az arcok és a testek is.

A nemeknek az a tendenciája, hogy öregkorra közelítenek egymáshoz, a visszatérés és a religio témájával is összefügg. Ha átvitt értelernben véve elhanyagolják ezt a visszafordulási tendenciát, akkor az az árnyékba süllyed, és mint úgynevezett involúció (szerv visszafejlődése) jelenik meg a testben. A pubertás után a csecsemőmirigy visszafejlődése normális elenség, mint ahogy a méh összezsugorodása is a menopauza után. Ám az involúció más szerveket is érinthet, és különösen akkor válik kellemetlenül érzékelhetővé, ha az agyat érinti. Így az idős emberek kifejezésüket és viselkedésüket tekintve nemˇritkán újra gyerekessé válnak, és a gyermeki együgyűség ősi állapotokat idéz fel. Az öregkori makacsság a gyermeki dackorszakra hasonlít. Az öregember az evésnél ismét nyáladzik, a beszéde értelmetlenné, járása bizonytalanná válik. Szexuális energiája kialszik, és közelít az élet kezdetekor fennálló állapotához. Az agresszió témája szintúgy visszalép, az embert egymás után elhagyják a fogai, ugyanúgy, mint ahogy annak idején egymás után jöttek. Amikor a visszafelé gondolkodásnak és a hazatérésnek ez a folyamata a tudatban zajlik le, akkor sokszor azt eredményezi, hogy unokák és nagyszülők feltűnően jól megértik egymást.

A hazatérésről és az élet során oly sok fáradsággal felépített Én elengedéséről van szó. Az öregkori testi jelenségeknek a tipikus betegségekig terjedő skáláa, mint a dementia (a lelki működés kóros hanyatlása) és az Alzheimer-kór, a testen keresztül kényszerítik ki az Én hanyatlását, ugyanis elveszik tőle az alapját képező agyat. Ezt a folyamatot is be lehet emelni a tudatba. Ez történik, amikor a sok tudást elengedte az ember, és az bölcsességgé változik. Akkor a gyerekek és az aggok, két  oldalról közelítve, ugyanazon a síkon találkoznak.

7. Az öregkori távollátástól a ráncosodásig 

Ezek a "normális öregkori jelenségek" annyira széles körben el-  terjedtek, hogy nem is látunk bennük semmi betegeset. A távol-  látással elnéz az ember afölött, ami közel fekszik hozzá, és a ? messzeségbe kóborol. A feladat így hangzik: áttekintést és kilátást szerezni magának és átvitt értelemben távollátóvá válni. Az élet horizontja éles marad, és a közeli dolgok elmosódása miatt még inkább hangsúlyossá válik. Fontos, hogy a távolba kóbo-  roljon az ember, és világossá tegye a maga számára, hogy mi vár rá ott a jövőben. A távoli kilátás mögött a közel fekvőnek vissza kell lépnie. Miután megtalálta az élete perspektíváját, akkor a közel fekvő dolgok ismét elérhetik az embert.

Egészen analóg módon lehet értelmezni a rövid távú memória hanyatlását. Míg az utolsó háború eseményeire emlékszik az ember, és világosan maga előtt látja őket, a közvetlen.  múlt elmosódik a számára, a felejtés ködébe burkolózik pl. azoknak a dolgoknak a listája, amelyeket épp be akart vásárolni magának. Itt is világossá válik a feladat: ki kell szabadítania magát a mindennapok monoton kicsinyességéből, és inkább az élet nagy íveit kell felfedeznie magának, az élet fontos témáira kell emlékeznie. Amennyiben ezt a szellemi munkát elvégezte az ember, ismét megfelelő tér keletkezik benne a közeli dolgok számára, arról az előnyről nem is beszélve, hogy a szellemi tevékenység mozgékonnyá teszi az embert, és a tréningben levő emlékezet ép marad.

Az öregkori nagyothallás arra figyelmezteti az érintettet, hogy bizonyos dolgokat nem bir tovább hallgatni. Fennáll a gyanú, hogy már túl sokszor hallotta őket, és most kikapcsolt. Ebben az összefüggésben feltűnő, hogy a legtöbb öregkori na382

gyothalló sajátos egyenetlenséget mutat: egyes dolgokat egyáltalán nem hallanak már, másokat azonban a várakozások ellenére jól. Aki ismer ilyen öregkorára nagyothalló embereket, időnként nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy itt egy bizonyos mértékű rászedés van a dologban. Míg az ugyanabban a szobában levő partnerük kikiabálhatja a lelkét is, a szomszéd szobában a gyerekek érdekes beszélgetését jól hallják. Így ez a tünet az ember saját világába való visszahúzódásának egy megoldatlan formája, ahová a többiek, még ha kiabálva próbálkoznak is, nem tudják követni. A tünet elszigetel és távolságot tart a világtól, magányossá és zárkózottá teszi az embert.

Az egyre rafináltabbá váló protézisek nagy mennyisége ellenére a nagyothallás olyan tünet marad, ami sok embert kívülállóvá tesz. Mialatt ugyanis az aktívabb látásért mindig tudunk tenni valamit, a passzívabb hallásnál minden technika ellenére tehetetlenek maradunk. Nagy számuk miatt a nagyothalló öregek a maguk elmagányosodásában és elszigetelődésében társadalmi árnyékokká válnak, és ahogy ez minden árnyékterülettel előfordul, nem szívesen látjuk meg őket. Az uralás és az önuralom áll nálunk az első helyen. Valakit meghallgatni és engedelmeskedni, az a legtöbb modern ember esetében árnyéklétbe kényszerül. Az öregek mutatják a számunkra, hogy hová vezet ez az elfojtási politika.

Az otosclerosis (progresszív halláscsökkenés), a hallócsontocskák elcsontosodása a hallás és az engedelmesség területén fejezi ki testileg a már-nem-hajlékonynak-lenni témáját. Az embernek elege van (eleget hallgatott és engedelmeskedett), megmerevedik a külső rezgésekkel szemben, és mint egy csiga, visszahúzódik saját magába. A nagyothallók a szó mélyebb értelmében véve nem rezegnek már együtt a világgal. Még maguk a vakok sem ennyire izoláltak.

A feladat úgy szól, hogy az embernek valóban gondolkodnia kell, csökkentenie a külső kontaktusokat, és ahelyett, hogy állandóan a többiekre hallgatna, befelé kell fülelnie. Meg kell tanulnia a saját belső hangjának engedelmeskedni. A mindennapi életben tetten érhető tendencia ugyanis az, hogy csak azt hallja meg az ember, ami érdekli - mutatja az utat: a fontosra, a lényegesre kell hallgatni. Ahogy a külső hangok elhalkulnak, a belsők érthetőbbé válhatnak. A tünetben rejtőző esély pedig az, hogy az ember elfogadja: mostantól befelé fordul.

Az öregkor hanyatló mozgékonysága az ízületek merevségéig is elmehet. A szervezet demonstrálja, hogy mennyire berozsdásodott, és hogy hiányzik az olaj a hajtóműből. Meg akarja mutatni, milyen nehezére esik a mozgás, és hogy már nem sok minden megy előre az életben, felfelé pedig még inkább nem. A feladat megint csak úgy szól, hogy külsőleg _{5 n}yugalomba vonulva az embernek a saját belső pihenő pólusára kell gondolnia. A középnek ebből a nyugalmából aztán megint kinőhet a belső mozgékonyság és ennek következté- ; ben a külső is.

A bőrön megjelenő "időskori szinjáték" is egy éppannyira i elterjedt, mint amilyen kevéssé kedvelt változat, mindamellett orvosi szempontból ártalmatlan. Hogy időskorban az ember _{i b}őre a belső élete tükre, azt mindenki elismeri. És ki szereti, hogy a saját története olyan érthetően rá van írva a bőrére és  az árcára? Dorian Cray históriája is érthetővé válik, aki eladta a lelkét azért, hogy külsőleg fiatal maradhasson. Az ember  élete során összegyűjtött számtalan folthoz jönnek még a sajátos elszíneződések, az öregkori májfoltok, nem is szólva a belső kiszáradásról tudósító ráncokról. A szarkalábak különö- f sen tartós események nyomait jelzik, a nevetőráncok mély barázdákká válnak. A rugalmasság eltűnt, helyette sajátos kinövések jelennek meg a kinyomozhatatlan mélységből. Ezek sötét tematikáját a szemölcsökről szóló részben már tárgyaltuk. Az ember meg van jelölve, mint egy foltozott szőnyeg, csakhogy nem tarka, inkább szürke, őszbe vegyülő.

A mindebből kirajzolódó tanulnivaló egyenesen beleveri az ' ember orrát a saját makacsságába, a kinövéseibe, a lelke sötét ! foltjaiba és abba az elkerülhetetlen felismerésbe, hogy nem feddhetetlen életű. Az életutazáson, ami mindenekelőtt lelki utazás, a testnek vizeletet - értsd alatta Ielki folyadékot - kellett kieresztenie. Mint ahogy a hervadó virág, amely most már csak azzal törődik, hogy továbbadja az esszenciáját és a hagyatékát tartalmazó magját, és minden mást annyiban hagy, az öreg embereknek is az esszenciájukkal és a hagyatékukkal kellene törődniük. A lényeges megmarad belőlük, a toknak azonban el kell múlnia.

8. A szürke szín

Az öregedés tematikáját a megőszülés és a szürkülés, illetve a rettegés fogalmai alatt is tárgyalhatjuk. A bőr változásaitól az érzékszervi észlelés elszürkülésén át a szürkehályogig terjedő jelenségeket is ide kell sorolnunk. Ez utóbbi egy szürke függönyt húz a tarka világ elé. Öregkorban ténylegesen hanyatlik a színérzékelés, mégpedig olyan mértékben, amennyire az érte felelős csapok visszafejlődnek. Az elhomályosodott tekintet homályos és borús kilátásra szegeződik. A szürke fátyol a fül előtt is szétterül. Romlik a magas hangok észlelésének képessége, az ízlelés és a szaglás pedig figyelmen kívül hagyja a pikánsabb ízeket és illatokat. Maga a lélek is úgy tűnik, mintha sokszorosan elszürkült volna, fáradtnak és kilúgozottnak, kedvetlennek és színtelennek látszik.

Az ember haján mutatkozik meg leginkább, hogy kifakul az élet. Ezt a rezignáció (82) jeleként értelmezhetjük. Mielőtt még kihullana az ember haja, az öregedés tipikus jeleként megőszül, s ez sokak számára iszonyatotjelent. Ugyanakkor a férfiak őszülő halántéka meglehetősen kedvelt je7enség. Az ősz halánték dokumentálja, hogy gazdája kellő tapasztalatokra tett szert a világban és az életben. Ez pedig együtt járhat az öregedéssel. Ziegler úgy gondolja, hogy az öregkori megőszülés azzal a rettegéssel függ össze, hogy ez az életfázis válik az ember soron következő feladatává. Ő pozitívnak látja az öregkor lehetőségeit, mivel mégiscsak arról lenne szó, hogy az embernek magának meg kell tanulnia rettegni, és ezt a fiataloknak is meg kell tanítani. Ez az összefüggés a korai őszülésnél különösképpen szembetűnik, kiváltképpen azokban az esetekben, amikor az ember hirtelen, egyetlen éjszaka leforgása alatt őszül meg. Ilyenkor a rémület és a halálfélelem okozzák azt az iszonyatot, amelyet az érintettek tudatilag nem tudnak megemészteni. A testnek kell helyettesítőként beugrania és az iszonyatot a haj színében kifejezésre juttatnia.

A feladat úgy hangzik, hogy kivonulni, megtanulni félni és leszállni a sötétebb pólusba, szabad akaratból elmenni oda, ahol az élet elveszíti minden tarkaságát: az árnyék világába, az élet éjszakai oldalára. Ott most a saját elemében van az ember, éjszaka a sötétben minden tehén fekete. Az éjszakai lovaglásnál nem számítanak a felső világ tarka színei, itt a lélek mélységeiről van szó. Az élettapasztalatok feldolgozásá385

nál a nagy ív, az absztrakció áll a középpontban. Ha szembekerülve az árnyékunkkal elfogadjuk és integráljuk azt, akkor ez mélyebb értelemben lehetővé teszi, hogy az eniber bölcsességben őszüljön meg. Ha a fény és az árnyék egyesül, abból szürke keletkezik, és a világ színessége illúziónak tűnik. "Bölcs" és "fehér" (németül "weise" és "weiss") nem állnak olyan messze egymástól. A fehér minden színt tartalmaz, mint ahogy a bölcsességben is benne van az ember összes tudása. Az illető tudatosságától függ, hogy mit jelez egy öreg és ősz fej: a színek hiányát vagy a fehéret, ami az összes színt tartalmazza. Hogy a hajszín a belső állapotot tükrözi-e vagy kom-  penzál, azt kívülről nem lehet eldönteni. Ezt mindenki csak a maga számára tisztázhatja.

Aligha tudunk olyan gyorsan bevásárolni, mint ahogy a dolgok elöregednek. Az ember az ócska rongyokkal, a régi nézetekkel és a régi tudással lehetetlenné teszi magát. Mindez azt dokumentálja, hogy már ócskavasnak számít, és ennél kevés olyasmi van, ami rosszabb lenne. Abban a törekvésünkben, hogy mindent mindig a legújabb állapotában tartsunk, védekező varázslatot űzünk mindennel szemben, ami régi. A kísértetvárak és a régi várromok (83) szerepét manapság az öregotthonok és az öregeket megőrző intézmények vették át. Lehetnek ezek a helyek kívülről mégoly csinosak, mégis elkerüljük őket, nem akarunk megfertőződni az öregedés vírusával. Tartunk tőle, hogy megszáll bennünket az ilyen helyekről fújó (gonosz) szellem. Az ellenpólusok közvetlen közelsége itt megint csak különösen világossá válik, mivel az új szelleme teljesen megszállt bennünket. Átok, hogy megöregszik az ember, és ráadásul egy fiatalságtól megszállt és újításmániás társadalomban öregszik meg.

Megpróbáljuk megkímélni magunkat az öregedés rémszellemétől, ám ezért meg kell fizetnünk az árat. Ugyanúgy, mint ahogy korábban mindenféle anyagi áldozattal próbálta az ember megszelídíteni a kísérteteket és a szellemeket, hogy békén hagyják őt, manapság majdnem az egész társadalom nagy összegeket fizet be nyugdíjra abban a téves reményben, hogy azáltal elvesz valamennyit az öregkor rémületéből. A nyugdíjelőleg fizetése inkább ahhoz vezet, hogy az ember, anyagilag úgy-ahogy ellátva, különösen világosan éli meg az öregség rémületét és iszonyatát. Semmi sem tereli el a figyelmét arról, hogy mi is ennek az életkornak a tulajdonképpeni témája.

A szürke öregségnek az iszonyat a feladata. A társadalomban az öregek azok, akik megtanítják a fiatalokat rettegni, fiatalságkultuszuk játékelrontóivá válnak, és elszürkítik az . egyoldalúan gyér és sekélyes gondolatokat. Úgy, mint magukat, másokat is megőszitenek, és időben eliszkolnak a háttér sötétjébe. A nap fénye már nem nekik süt, az ő elhasználódott bőrüknek már csak árt, és elvakítja gyengülő szemüket.

Az egyén számára az öregkor jelenti az esélyt arra, hogy konfrontálódjon mindazzal, ami sötét és iszonyatos felhalmozódott az életében, és végezzen a kísérteteivel.

Emellett az életnek ebben a fázisában a bolondos elem is lényeges szerepet játszik. Az öreg bolond a kortársak számára teljesen érthetetlenül viselkedik, mert ő a dolgokat már egy másik perspektívából látja. Az udvari bolond képében a bolond klasszikus szerepe és az ezen a fokozaton meglevő esély ragyog feI. Az udvari bolond volt az egyetlen, aki szépítés nélkül megmondhatta az uralkodónak az igazságot, anélkül hogy felelősségre vonták volna érte. Mivel kívül állt az igazságszolgáltatáson, nem lehetett bűnös. Az volt a legnagyobb bűne, ha unalmasnak bizonyult.

Itt mutatkozik meg, hogy milyen árvává és megfosztottá vált manapság ez az archetípus. Van egy egész seregnyi kiöregedett politikusunk, akik továbbra is ragaszkodnak a hatalomhoz, még a sírba is magukkal viszik. A korábbi korok udvaroncait és talpnyalóit az alkalmazottak kiöregedett serege helyettesíti. Szürkeségükkel és nyárspolgári mivoltukban csak hiányosan helyettesítik az udvari ünnepeken a metreszeket. Csak a lakájmintákat tartották meg teljes virágukban. Nincsenek bolondos öregjeink, akik megengedhették maguknak, hogy kimondják az igazságot, és ráadásul vicces módon. Mit kellene adnunk azért, hogy legyenek olyan öreg politikusaink, akik betöltenék az udvari bolond óvó-intő szerepét, akiknek már semmi veszítenivalójuk sincs, és ezért mindent megengedhetnek maguknak, akik szépítés nélkül beírnák az üzleti klikkek könyvébe az igazságot.

Az öreg bolond, aki végre kimondhatja, amit mindig is ki akart mondani, következésképp az öregség témájának megoldása lenne. Direkt és vicces, akár trágár formában is helyet tudna csinálni magának. Amennyiben eddig a szívébe temetett mindent, akkor most itt lenne az ideje, hogy az öregség védelmében az összes sötét és megbotránkoztató mondani387

valóját a napvilágra engedje. Ő maga megkönnyebbülne ettől, másoknak pedig talán fontos kezdeményező lépéseket adna. Még idejében festené intelmeivel a bajokat a falra. Megszabadulva a létfenntartás és a fáradságos társadalmi játékok terhétőI, vissza tudná nyerni azt a gyermeki örömöt, amit az élet titkai és meglepetései adnak az embernek. Időnként találkozunk még az egyre ritkábbá váló nagy családokban ilyen bolondos öregekkel, akiket a gyerekek mint magukfajtát fogadnak el, mivel ők éppolyan komolyan veszik és fontosnak tartják a gyerekek játékszabályait, mint a felnőttekét. Nem becsülik le a gyermeki játékot, és nem is burkolják be a felnőttek  komolyságával. Ők (a bibliai feladatnak megfelelően) ismét hasonlóvá váltak a gyerekekhez. Így aztán a gyerekek sokszor sokkal jobban szeretik őket, mint a szüleiket. Az az öregkort gyakran sújtó megoldatlan pszichiátriai őrültség legjobb meg-  előzése, ha az ember kiéli a benne levő bolondos bolondot. 

Az öregkor leginkább idézett archetípusa a bölcs öreg. A mi  társadalmunkban már csak azért sem juthat szerephez, mert az öregkor olyan görcsösen kapaszkodik az életbe, hogy híján  van annak az oldottságnak, amely nélkül nincsenek bölcs öregek. Bölcsek, mert mint Szókratész, tudják, hogy semmit sem ^{s t}udnak, és az élet sokkal több, mint a tudás és a cselekvés.

9. Az Alzheimer-kór

Régebben "preszenilis dementiának" hívták ezt a betegséget, mivel az élet korábbi fázisaiban idézte elő a normális öregkori leépülés jelenségeit. A betegség főleg az 50. és a 60. életév között éri el az embert, különös előszeretettel a nőket. A betegség az agy elöregedési folyamatának korán beinduló karikatúrája, és gyorsan teret hódít az öregségtől amúgy is annyira szenvedő társadalmakban. A nyugati ipari országokban a negyedik leggyakoribb halálok lett, mégis a (még) nem érintettek tudatában ez a kór semmilyen szerepet sem játszik. A "nagy felejtés" maga is a felejtés áldozatává válik. Egy olyan betegség, melynek eredményeként az ember elveszíti az értelmét, provokációnak számít az olyan társadalomban élő ember számára, amely az értelmet mindenek felett valónak tartja. Amikor Alois Alzheimer bajor pszichiáter 90 évvel ezelőtt először leírta ezt a kórt, az orvosok egy ideig nem is akartak hallani

róla. Csak annak következtében kezd megjelenni a köztudatban ez a tudatvesztés legrosszabb formáját, azaz az agy degenerációját jelentő betegség, hogy az utóbbi években rohamosan emelkedett a megbetegedések száma. Az öregkor szürke függönye itt az úgynevezett amiloidlerakódások formáját ölti. Ezek az idegsejtekben és főleg a közöttük levő összeköttetésekben, a szinapszisokban telepszenek le. A fehérjelerakódások az alumíniummal összecsomósodva egyfajta habarcsot képeznek, amely egyformán bebetonozza az idegsejt belsejét, külsejét és a nyúlványait. Így az idegek nem tudják ellátni a legfontosabb funkciójukat, ami az összeköttetések teremtése lenne. A lerakódások célzottan a logikai működésekért felelős nagyagy és az érzelmi életben szerepet játszó limbikus rendszer működését blokkolják. Mialatt az emlékezet, az intelligencia, a döntéshozatali képesség, az orientáció, a beszéd, tehát egyszerűen minden, amit az értelmünkhöz számítunk, elvész, az érzelmek és a szociális minták a ritmusérzékelés és a muzikalitás gyakran sokáig megtartottak. Miútán az utóbbi időben intenzívebben kutatták a problémát, különböző nyomok mutatkoztak. Egyrészt genetikai defektusokra gyanakszanak, mivel az érintettek egytizedénél igazolták a betegség öröklött jellegét. Ehhez jön még, hogy gyakorlatilag minden úgynevezett mongol idiótánál, miután betöltötte a 30. életévét, kialakul az Alzheimer-betegség. Ennyiben mindkét betegség egyaránt a 21. kromoszóma defektusára vezethető vissza. Az azonban, hogy végül is mi váltja ki ezt a defektet, még nem tisztázott. Ezenkívül vannak, akik az agresszív oxigén hatásának, az idegek zsírburkát megtámadó úgynevezett oxigéngyököknek, illetve azon védőanyag hiányának tulajdonítják a betegséget, amely az ilyesmit megakadályozza. Nem az oxigén mint olyan került gyanúba, hanem azok az egyes, küIönösen agresszív molekulák, amelyek pl. az ózon felbomlásakor keletkeznek.

A tünetek alig észrevehetően, könnyű emlékezeti zavarokkal kezdődnek. Főleg a rövid távú memória károsodik, míg a hosszú távú emlékezet továbbra is épen működik. Az, hogy a közelit elfelejtik, a messze távoli múltra azonban jól emlékeznek, amúgy is tipikus az öreg embereknél. Az alattomos kérlelhetetlenséggel a hanyatlásba vezető betegség előrehaladtával a beteg gyakran nyugtalanná és űzötté válik. Szinte kényszerszerűen megy a maga apró, tipegő lépéseivel. A tájékozó389

dás és a beszéd zavarai, a felismeréssel kapcsolatos problémák, az értelmes cselekedetek kivitelezésének képtelensége, végül pedig depressziók, ritkábban eufóriás hangulati zavarok jelentik a betegség további tüneteit.

A betegség mindig az élet második felére és ezzel arra az időre esik, amikor az ember visszafordul és magába száll. A tünetek értelmezésekor kiderül, hogy ez a betegség az ember fejlődési útjával van kapcsolatban, és mutatja, hogy hogyan vesztette el az illető a kapcsolatát ehhez az úthoz, illetve  hogyan tolódott át ez a fejlődés a testébe. A betegek gyerekes- i sé válnak, és a szó konkrét értelmében visszafejlődnek.

A rövid távú memória egyre súlyosbodó kiesése mutatja, , hogy hogyan adják fel a betegek a közeli dolgok feletti felelős-  séget. A szó legszorosabb értelmében véve elfelejtik az életü-  ket, először a jelent, majd az időben visszafelé haladva a múltat is. Az emlékezet összeomlásával könyörtelenül arra kényszerülnek, hogy a jelenben éljenek, illetve számukra a  múlt eggyé válik a jelennel. Az itt és mostban való élet, ami  egyébként a fejlődés útjának a céla lenne, ebben a megoldatlan formában iszonyatossá válik. Amikor a megoldott formá-  ban merül el az ember a pillanatban, akkor a polaritásban való élet lényeges feladatai már a háta mögött vannak. Az Alzheimer-betegeknél a nyugtalanság és az űzöttség elárulja, hogy mi minden lenne még előttük. Az idő elvesztésével az életút megértésének lehetősége és a feladatai ott maradnak az úton. Aki semmire sem emlékszik, és a lineáris időn kívül él, az már semmilyen felelősséget nem tud viselni. A tájékozódó-  képesség hanyatlása is ugyanabba az irányba megy. Az élet végén az ember, ahelyett hogy elérte volna a célját, utat vesztett. A betegek már nem tudják, hogy hol vannak, és merre vezet az út. A gyakori depressziók teljes reménytelenségről árulkodnak. A másokra való tekintet hiánya, ami időnként a rokonok idegeire megy, majdhogynem kikerülhetetlen. Mivel az értelem minden kontrollfunkciója kiesik, ugyanolyan gátlástalanul nyilvánítják ki minden érzelmüket, mint a kisgyerekek. Mindaz, ami neveltetése és élete során felgyülemlett a betegben, az most utat törhet magának. Az ápoló személyek csak nehezen értik meg a beteg szenvedését, ami különösen éjszakánként ölt aggasztó mértéket, amikor is pániktól hangosan kiabálva felriad vagy kóborol a házban. Mivel sem a tájékozódása, sem az emlékezete nem működik, éjszakánként tel390

jes sötétségben ébred, anélkül hogy tudná, hogy hol van. A betegség előrehaladtával azt sem tudja, hogy ő kicsoda. Már az is megnyugtathatja, ha egy kicsi, inkább szimbolikus fényt égve hagynak, ugyanúgy, mint ahogy ez a gyerekek számára is megkönnyíti a valóság sötét oldalának elviselését.

A betegséget leginkább úgy foghatjuk fel, hogy az ismét gyermekké válás feladata lesüllyedt a testbe. A betegek sokszor úgy szaladnak az ápolóik után, mint a kisgyerekek, ugyanúgy kapaszkodnak a szoknyájukba, vagy legalábbis arra van szükségük, hogy az ápolójuk akusztikus jelekkel, énekkel, dúdolással, beszéddel meggyőzze őket arról, hogy ott van a közelben. Mint a kisgyerekek, ők is gyűlölik a csukott ajtókat és a bizonytalanságot. A legszívesebben a megszokott környezetükben vannak, és bizonyos körülmények között a jó szándékú meglepetésekre vagy változásokra is pánikkal reagálnak. Az érvekkel egyáltalán semmit sem tudnak kezdeni, de hálásan és örömmel reagálnak a szeretet olyan megnyilvánulásaira, mint a simogatás és a dicséret. Ha az ember meg akarja kímélni magát a beteg dühkitöréseitől, akkor adjon mindig igazat neki, hagyja, hogy minden játékban ő nyerjen, és mindenért saját magát nyilvánítsa hibásnak. Végül minden szempontból úgy kell gondoskodni róluk, mint a gyerekekről, az etetéstől a pelenkázásig. Mialatt a betegek visszatérnek életük kezdetéhez, alázatot követelnek a környezetüktől. Ezt pedig annál inkább nehéz gyakorolni, mivel a javulásra alig van remény.

Az acathisiának nevezett nyugtalanság, amely apró tipegő léptekkel körbekergeti a betegeket, arról tanúskodik, hogy muszáj menniük, de arról is, hogy a lépések túl kicsik, és nincs irányuk. A betegek körben forognak. Hogy milyen igényük van a kommunikációra, az élettel való kapcsolatra és az aktivitásra, jól látszik abból is, hogy nem bírnak nyugton ülni és egyedül maradni. Az, hogy minden lehetséges alkalommal eltévednek, mivel már semmit sem ismernek fel és orientáció nélkül tévelyegnek körbe-körbe, világossá teszi, hogy átvitt értelemben is mennyire letértek az útjukról.

A beszédzavarok arra utalnak, hogy milyen nehéz és egyre lehetetlenebbé válik számukra a kontaktus. Beszéd közben állandóan elveszítik a fonalat, mint ahogy az élet vörös fonalát is elveszítették. A film egyre gyakrabban elszakad, míg végül néhány összefüggéstelen kép rnarad. A mondatok egyre rövi391

debbé válnak, szavakká lesznek, és fokozatosan elvesztik a logikus értelmüket. Végül pedig teljesen elapadnak. A betegeknek már semmiről nincs mit mondaniuk. Átvitt értelemben véve sincs már szavuk, azaz gondnokság alá helyezik őket. Emellett a nonverbális kommunikációval még mindig sok min-  dent ki tudnak fejezni. A beszédprobléma orvosi szakkifejezé-  se a dysphasia, ami annyit jelent, hogy már nem rezegnek együtt a többiekkel ugyanabban a ritmusban. A majdnem tel- s jes némaság eredményeként a beszéd terén is dezorientáltak. ;

Az agnózia, egy további tünet a felismerésre való képtelen- ' séget jelenti. Ez a végén odáig is elmegy, hogy a betegek saját ' magukat sem ismerik már fel. Az önmegismerés, mint az em- = ber útjának célja, az árnyékba süllyedt. Így természetesen a világ megismerésének feladatával sem tudnak már elkészülni. Az apraxia, a gyakorlati cselekvések kivitelezésének képtelen- i; sége meggátolja, hogy az élet segédeszközeit értelmesen használni tudják. A betegek belesüllyednek a tétlenségbe és a tehetetlenségbe. Egy olyan világgal, amelyet már nem ismernek fel, nem is tudnak bánni.

A depressziós, lehangolt állapotok hozzák a témát a legvilá-  gosabban egy közös nevezőre. A de-pressziót feszültségmentesítésnek is értelmezhetjük, és valóban az elengedés egy megoldatlan formáját fejezi ki. A betegek lelkileg és testileg is leeresztenek, és az életükkel kapcsolatos gondokat átengedik a környezetüknek. Itt drasztikus formában mutatkozik meg, hogy az élet eredetéhez való visszatérés az árnyékba süllyedt. Ahelyett, hogy megoldott formában ismét olyanná válna az ember, mint a gyerekek, testi, lelki és szellemi szempontból ; fejlődik vissza a gyereki életkorba. Ahelyett, hogy ismét nyitott ' szájjal és szívvel tudna csodálkozni az élet csodáin, a némaságba süllyed. Ahelyett, hogy kis lépésekben meghódítaná az élet nagy körét, a legkisebb lépésekben körbe-körbe forog és eltéved. Visszamenekül a gyerekkor felelőtlenségébe, figyelmet és gondoskodást követel mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Anélkül, hogy ennek tudatában Ienne, hatalmat gyakorol, ugyanis az egész család vagy az egyes hozzátartozók nyakába varrja azt a felelősséget, amelyet ő semmiképpen sem tud elvállalni. Bebetonozott idegsejtek a magu,k megszakadt, haszontalanná vált és lassan maguktól elsorvadó kapcsolataivalez a helyzet aggasztó anatómiai tükre.

Még ha a de-pressziót a mai felfogás szerint mint afacsony 392

nyomást értelmezzük, akkor is kirajzolódik belőle a menekülés aspektusa, ugyanis a depresszióban minden életimpulzus tönkremegy. Az eredmény az élőhalott. Végül is az életerők teljes elnyomása halálhoz vezet.

A tüneteken lehangoló jellegük mellett a megoldás is átsejlik, ebben pedig ott tükröződik a megtanulandó feladat. Az emlékezet elvesztése azt is jelenti, hogy az ember eloldja magát a múltjától. Az ember feladja a kötéseket és a kapcsolatokat. A nyugtalanság és a mozgási kényszer azt hangsúlyozza, hogy milyen fontos az, hogy kinyíljon az ember és megkezdje az útját - inkább kis lépésekben, mint semmilyenekben. A tájékozódóképesség elvesztése és az, hogy a beteg nem tudja, hogy ő kicsoda, a mitológiai párhuzamokat juttatják az eszünkbe. Odüsszeusznak az a felismerés mentette meg az életét az emberevő óriás Polüphémosztól, hogy ő senki. Az óriás bezárta Odüsszeuszt és társait egy barlangba, és azzal fenyegette őket, hogy megeszi. Odüsszeusz azonban a maga hosszú útján már sokat tanult. Amikor megkérdezte tőle a küklopsz, hogy ő kicsoda, azt válaszolta: "Senki". Erre elengedte és hagyta, hogy Odüsszeusz becsapja. Azon a hazafelé vezető úton, amelyet az Odüsszeia ír le, fel kell ismerni Énünknek a rendkívüliségre és a különlegességre való igényeit. Ez abban csúcsosodhat ki, hogy rájövünk, milyen tudatlanok is vagyunk a teremtés misztériumához képest. Akármekkorára fújta is fel magát az ember Énje, mégiscsak egy jelentéktelen senki. Ezt a felismerést kényszeríti ki a maga drasztikus módján ez a betegség. Odüsszeusz és Szókratész teljes tudatossággal váltották meg ezt a feladatot. Hogy a viszonyításnak és az intelligencia állította korlátok átlépésének, a haza-, illetve visszatérésnek ez a lépése milyen fontos, arra Immanuel Kant világított rá, aki az akkori tudás csúcsaira hágva 80 éves kora után betegedett meg Alzheimer-kórban.

A némaság azt is jelentheti, hogy az ember csendben marad egy olyan világ előtt, amely ámulatot vált ki, és amelyről már eleget mondtak. Az apraxiából, a gyakorlati cselekvések kivitelezésének képtelenségéből azt a felszólítást olvashatjuk ki, hogy a dolgos gyakorlati életet most pihenni kell hagyni ugyanúgy, mint ahogy a tudás területét (emlékezetvesztés). A cél inkább a megismerés, úgy, ahogy azt Odüsszeusz értette, és ahogy a religio és a filozófia érti, ami nem más, mint a bölcsesség iránti szeretet. A Sophiára, a nőies életbölcsességre

lehetne itt gondolni, aki nem tagadja le az érzéseit. A depresszió a feszültségmentesítést jelzi, a lélek tulajdonképpeni otthona felé szálló gondolatokat. Az élet csúcspontján, miután az ember kifejtette maximális erejét, eljutott az élet közepén bekövetkező krízisbe, és most az a fejlődésének a célja, hogy elhagyja a feszültségek területét és visszatérjen az egység teljes nyugalmába. A depressziós fázisok között fellépő eufória , adhat egy kis ízelítőt abból a boldogságból, amely ott vár az emberre. Isten mennyei birodalmát az embernek saját magában megvalósítani, ez minden élet célja. A mi életünknek itt, az ellentétek világának polaritásában végül is mindig az egység, a Paradicsom, a nirvána a célja, vagy ahogy az ember nevezni akarja.

Gyakran két embert támad meg ez a betegség. Ha meggondoljuk, hogy a fehérjelerakódások már a tünetek megjelenése előtt 30 évvel megkezdődnek, és a betegség lefolyása akár 15 évig is eltarthat, akkor felmérhetjük, hogy mit jelent mindez a  beteg partnere számára. Az ápoló személy problémája, akire a betegnek egész nap és sokszor egész éjjel is szüksége van,  aligha megoldható. Az idegen ápolószemélyzet a helyzet ne- Í hézsége miatt egészen gyorsan eléri tűrőképessége határait, és  a legtöbb otthonban nyugtatókat használnak. Ezek ugyan könnyebben kezelhetővé teszik a betegeket, a tüneteket azonban rontják. A rokonoknak, többnyire a feleségeknek és a lányoknak, megvan az a felbecsülhetetlen előnyük, hogy szeretik a beteget. Ezzel azonban az a probléma is előáll, hogy eddig pozitív képük volt a betegről. Ez a kép azonban többnyire maradéktalanul összetörik, és éveken át tartó, lépésekben történő és visszavonhatatlan búcsúzáson kell átesniük, amely több erőt visz el, mint amennyit bárkitől megkövetelhet az ember. Gyakran nem is tudni, hogy ki szenved jobban, a beteg vagy azok, akik szabad akaratukból mellettük maradnak. Mialatt a betegek visszafelé haladnak visszavonhatatlan útjukon, az őket kísérő emberek az önfeláldozás útját járják. Ez annak a visszafelé vezető útnak az egyik változata, amelyet a rájuk bízott betegek megtagadtak. Míg nekik tudattalanul kell ezt az utat végigjárniuk, illetve végigszenvedniük, a mellettük álló segítők arra kényszerülnek, hogy mindezt tudatosan éljék meg. Egyes emberek, akik ezt az utat vállalták, elmondják, hogy mennyire megváltoztatta és gazdagította őket ez az út. Aki ezt az emberfeletti feladatot vállalja, sokat megtanul

saját magáról és a mindannyiunkban benne rejlő gyermeki létről, a bátorságról és az alázatról. Egy gyerek felnevelésével ellentétben, ahol minden problémában ott van a javulásra való kilátás, itt az ember tudja, hogy a helyzet kilátástalan, és ez óhatatlanul lesújtó. Míg a gyerekek felnőnek, az Alzheimerbetegek elsüllyednek. Ezért az ápolók nevelési kísérletei évtizedekkel megkésve érkeznek, és nincsenek is a helyükön. A hazafelé vezető úton szükség lenne az útmutatásra. Az ember útjának a sötétbe való alászállás a legfontosabb és a legnehezebb fázisa. Ez öltött alakot ebben a betegségben. A szabad akaratából ajánlkozó lelki vezető számára nem kevésbé fontos ez a fázis, mint a vezetettnek. Orpheusz és Eurüdiké történetére emlékeztet az útnak ez a szakasza, még akkor is, ha a mi világunkban többnyire a nők azok, akik szabad akaratukból vállalják, hogy egy szeretett lélek kedvéért alámerülnek a holtak birodalmába. Ezen az alapon érthetővé válhat, amikor az ápoló partner vagy a gyerekek a szeretet boldogító pillanatairól számolnak be, amely gyakran csak akkor tud érvényesülni, amikor az intellektuális páncélzat összetörik. A későbbi, az útnak az áthatolhatatlan sötétséghez egyre közelebb kerülő fokozatain azonban az ilyen tapasztalatokat is fel kell áldozni: az egyéni embernek szóló szeretet szükségképpen személyfeletti, mindent átfogó szeretetté változik, mert az ember, akit annyira jól ismertünk, eltűnik a sötétben, és az ápoló ott marad az illető gyermeki formájával. Ebben a gyermeki létben azonban nincs más, mint az ásító üresség (84). A megvilágosodott ember is feladja Énjét, amikor belép a nagy űrbe, eltűnik az egyénisége. A kettő között azonban az a jelentős különbség, hogy ő eközben teljesen tudatos.

Mivel ez a betegség "az öregkori normális leépülési jelenségeket" erősíti fel, világos és elrettentő tükröt tart egy olyan társadalom számára, amelyben egyre több az Alzheimer-kóros beteg. Nálunk az, hogy megöregedni, igen gyakran azt jelenti, hogy gyerekessé válik az ember, akár az agyér-elmeszesedés (85), akár a dementia más formáinak vagy a többszörös szélütésnek* vagy az agy "normális" leépülésének következtében. A tulajdonképpeni feladat azonban úgy szól, hogy az embernek tudatosan vissza kell fordulnia, és "ismét olyanná kell válnia, mint a gyerekek."

Kérdések a betegség kezdetén állók és az ápolóik számára

1. )ól vettem-e a kanyart, megtaláltam-e azt a pontot az éle- ' temben, ahol vissza kellett fordulnom, és felhasználtam-e  arra, hogy hazatérjek?

2. Hogy érzi magát a bennem levő gyerek? Megtartottam-e a = hozzá fűző kapcsolatot, és egyre közelebb kerülök-e hoz-  zá, ahogy öregszem? Ismét közelebb kerülök-e a gyerekek-  hez?

3. Mi szerint tudnék tájékozódni? Honnan kellene fénynek  jönnie az életembe? Milyen segítséget hagytam ott kihasz-  nálatlanul?

4. Mi által veszítem el újra és újra a többi emberhez és az ' élethez való kapcsolatomat?

5. Megtagadom-e az életemért való felelősséget?

Összegzés

Végezetül marad az a kérdés, hogyan váljon az ember a képek bőségétől egészségessé. Egyáltalán meg lehet-e gyógyulni a képek segítségével? A képekkel való gyógyulás folyamata önmagában véve nem olyan egyszerű, így az intellektuális emberek számára nehéznek túnik. Az, hogy problémáink vannak a mintákkal és a képekkel, az mindenekelőtt az egyoldalú, férfias-analitikusan orientált gondolkodásban rejlik, amely meglehetősen lebecsüli a nőies-szimbolikus ellenpólus jelentőségét. Azonkívül a fordított eljárás, a képszerű szféra túlzott hangsúlyozása sokkal inkább megfelelne a mi belső valóságunknak.

Az analízis férfias pólusa nélkül heteken, sőt hónapokon át is jól megvolnánk. Egyes népek teljesen lemondanak róla és vele együtt a haladásról, mármint arról, amit mi értünk rajta. Mindez egyáltalán nem károsítja a testi és a lelki egészségünket. Ha viszont belső képeit, mondjuk, csak néhány napon, illetve éjszakán át nem tudja megélni az ember, akkor komoly elmezavarai támadnak. A modern alváslaboratóriumokban meg tudják gátolni, hogy a kísérleti személyek áImodjanak. Amikor arra utalnak szemmozgásaik, hogy megkezdik a látható álom-, illetve a REM-fázisokat (86), felkeltik őket. Az éjszaka végére aludtak ugyan összesen hét vagy nyolc órát, de anélkül, hogy álmodtak volna. Legkésőbb kilenc nap elteltével a kísérleti csoport legutolsó tagjánál is jelentkeznek a hallucinációk, azaz olyan dolgokat látnak és hallanak, amelyeket rajtuk kívül senki más nem érzékel. Az ilyen nyitott szemmel látott agyrémképeket nevezi a pszichiátria optikai hallucinációknak. Az agyrémszerű hangok hallását pedig akusztikai hallucinációnak hívják. Olyannyira túlerőbe kerülnek azok a belső képek, amelyeket az illetőnek nem volt alkalma az álmaiban feldolgozni, hogy benyomulnak az éber

tudatba, és még nyitott szemmel is láthatóvá válnak. Ezen lemérhető, hogy mennyire alapvetőek az élethez (illetve az életben maradáshoz) a belső képek, noha itt még csak arról van szó, hogy láthatja-e az ember azokat a képeket vagy sem. Az értelmezésről még nem is beszéltünk. Ezt a fajta belső filmet" minden szellemileg egészséges ember minden éjjel megéli, még azok is, akik nem emlékeznek az álmaikra. Hogy ez egyre több emberrel esik meg, jelzi, hogy milyen csekély szerepet játszik a modern ember életében a valóság nőies, képszerű oldala. A belső képek mélyebbre süllyedtek az árnyékba, mégpedig olyan mértékben, mint ahogy a szeretetről szóló álmok, az egymásra való odafigyelésről szóló mesék és a fantaziálások vesztenek a jelentőségükből. Így a velük való á minden egyes találkozás az árnyékkal való munkának felel e meg, és gyógyító, mivel visszahozza azt, amit elvesztett, elfojtott az ember, és ami hiányzik neki.

Persze úgy érezzük, hogy teljesen jogosan részesítjük előnyben a férfias-analitikus pólust és a kritikus éber tudatot az  éjszakai pólussal szemben. Mindamellett a mi beállítottságunk  ellenkezője éppannyira elképzelhető, sőt létezik is. A senoi egy olyan nép, amely az éjszakát helyezi az első helyre a maga álmaival. A nappalaik kizárólag az éjszaka körül forog-  nak. Az éjszaka jelenti számukra a lehetőséget arra, hogy tapasztalatokat szerezzenek azokon a képsíkokon és felvegyék a kapcsolatot az isteneikkel. Az indiánoknál is tapasztalható, hogy mílyen központi szerepet játszanak a nagy álmok és víziók a mindennapi és az egész életük szempontjából.

Azt, hogy ez a belső "film" önmagában véve hatásos, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy lelki egyensúlyban tart bennünket. Ehhez az intellektuális értelmezési képes-  ségre nincs szükség. Itt tisztázódhat az a kérdés, hogy mit kezdenek a gyerekek az értelmezésekkel. Általában véve nincs szükségük az értelmezés intellektuális változatára, meg tudják maguknak takarítani ezt a kitérőt. Hajlamosak spontán elfogadni a képeket, és integrálják őket a lelkivilágukba. Fel kell adnunk azt az előítéletet, miszerint a gyerekek a szimbolikával és a betegségek üzenetével semmit sem tudnak kezdeni. Épp ellenkezőleg. Cyakran sokkal fogékonyabbak, mint intellektuális szüleik, akik mindent értenek és sokszor semmit sem fognak föl. A gyerekekkel végzett pszichoterápiában ezért pl. megtakaríthatjuk magunknak azt, hogy megvizsgáljuk a külön398

böző inkarnációkat, mert ők még fontosnak tartják a mesék és a fantáziák szimbolikáját.

A gyerekterápiában az ember megálmodhat a kis páciensekkel együtt egy mesét, és néhány perc múlva megkérdezheti, hol vannak ők maguk ebben a történetben. Ha arra kérjük őket, hogy meséljenek tovább, többnyire örömmel folytatják. Így azonnal szemléletes képek formájában rajzolódik ki az élethelyzetükre illő minta. Egy másik, legalább olyan egyszerű, mint hatásos lehetőség az, hogy a saját családjukat állatfigurákként képzeltetjük el. Az ilyen fantáziajátékban a család struktúrája és a kapcsolati minták is problémamentesen kirajzolódnak. Mivel a gyerekek spontán módon fontosnak tartják és saját magukra vonatkoztatják ezeket a képeket, többnyire abban a helyzetben vannak, hogy a képszerű minta megváltoztatásával az életük valóságát befolyásolhatjuk. Ez sokszor könnyebben megy nekik, mint a felnőtteknek.

A hatékonyságra törekvő pedagógia hatására általában már korán feladjuk a gyermeki naivitásunkat. Már az általános iskola kezdetén olyasmiket hallunk, hogy: "Ne aludj! Ne álmodozz! Ne fantaziálj itt összevissza! Na ne hülyéskedj! Inkább koncentrálj!" Amennyiben ez a nevelés sikerrel jár, teljesen fantáziátlan felnőttek kerülnek ki az iskolapadból, akik már nem emlékeznek a saját álmaikra, és gyakran már aludni sem tudnak. Nemritkán a pszichoterapeutáknál kötnek ki, hogy újra szert tegyenek erre az ősi emberi képességre. A mai pedagógia nemritkán összekeveri a tudás közvetítését a képzéssel. A valódi képzésben a kép nemcsak a szavakban, hanem a szívekben is ott van.

Mikrokozmoszként (ember) a makrokozmosz (világ) leképződései vagyunk, és ennek a világnak minden képét magunkban hordjuk. Ha ezt elfelejtjük, akkor a képek egyre mélyebbre süllyednek a tudattalanban, és a képzés azzá az információáradattá züllik, amellyel még magasan képzett intellektusunkkal sem tudunk kellőképpen elbánni. Még az információ szóban is benne van a forma, a minta, és mutatja, hogy milyen mélyen össze vagyunk kapcsolva a valóságnak ezzel a nézőpontjával. A kép a lélek tápláléka, és táplálék nélkül éhen hal a lélek.

Még a kórképek is táplálékot jelentenek a léleknek, és sokkal jobbak, mint a képek teljes hiánya. Ez a könyv intellektuális kirándulás a betegségképek világába, attól a reménytől

hajtva, hogy a képek nem maradnak ott az olvasók fejében, hanem belső műveltségre tesznek szert általuk a test és a lélek közötti összefüggéssel kapcsolatban. Túl szép lenne, ha ehhez a racionális megértés is elég lenne, és az ember pusztán azzal, ₅, hogy olvas és megérzi a mintákat, meg is tudna gyógyulni. Sajnos ez a kivétel. Miután ésszel felfogtuk a dolgot, "intézkednünk kell", és engednünk, hogy a tudás megérintse a lelkünket, és bebocsátást nyerjen az érzések világába.

Az intellektuális megértés mint első lépés azért nem jelen- ' téktelen, csak épp nem elég. A saját képvilágunkba való bele-  mélyedés lehetne a második, messzebbre vezető lépés. A meditációs zene és a szavakkal festett képek segítségével tett képzeletbeli utazások mélyebbre vezetnek, mint az intellektuális kirándulások. Amikor már egy könyv elolvasása is veszélyt jelent a régi elvekre és előítéletekre, a belső képek szárnyain megtett kirándulások mélyebb tapasztalatokat és nagyobb veszélyeket tartalmaznak a régi viselkedés- és betegségformák szempontjából. Az itt ismertetett elmélet (87) értelmében tett utazások gyakran olyan területekre vezetnek, amelyek eddig  idegenek voltak az ember számára, és el voltak zárva előle. 

Azt senki sem ígérheti biztosra, hogy az utazás ártalmatlan. Az utazásnál azonban sokkal veszélyesebb a nem utazás. Aki utazásai során ismerte meg a külvilágot, annak veszélyeket is ; rejtegetett az út. Ha egész életében csak a szülővárosában ' maradt volna, akkor megtakaríthatta volna magának őket, viszont sokkal inkább ki lenne szolgáltatva az ismeretlennek. Az utazás köztudottan képzi az embert, és közben képekkel gazdagítja a lelkét.

Hasonlóképpen álI a dolog a belső utazásokkal. A belső ; világ azáltal, hogy az ember megismeri, éppoly kevéssé válto-  zik, mint a külső. Ám mindkettő veszít fenyegető jellegéből, mivel az ismert veszély kevésbé kelt félelmet. Végül is a kórképeknél sem a betegségek témája és tartalma az, amit meg kell változtatni, hanem a látásmódunk. A megtanulandó feladat, illetve a minta mindig ugyanaz, de nagy különbséget jelent, hogy az ember egy ördögi körben topogva testi szinten van-e kiszolgáltatva nekik, vagy egy megoldott szinten szabad akaratából éli ki őket. Saját belső hangjára hallgatva kevéssé hízelgő dolgokat is megtapasztalhat magáról az ember. Ezért rövid távon kellemesebb, ha nem hallgatunk rá. Hosszú távon azonban veszélyes figyelmen kívül hagyni, mert amikor a

hosszú ideig elhanyagolt belső hang hirtelen felerősödik, már általában késő. A konzultáló pszichiáter többnyire nem hallgatja meg azt a belső hangot, és aligha tulajdonít neki jelentőséget. Ehelyett kémiai fegyverekkel próbálja leblokkolni. A tapasztalat szerint értelmesebb, ha a maga idejében és nyugalomban ismerjük meg belső világunkat, mintha a régóta kialakulóban levő torlódás nyomása alatt kezdenénk neki a dolognak. Az, ahogyan a testünkkel bánunk, tükrözi a lelkünkkel való bánásmódunkat is. Rövid távon kényelmesebb figyelmen kívül hagyni és elfojtani a belső képeket, hosszú távon azonban üdvösebb megkockáztatni a velük való konfrontációt és fejlődni, ahelyett hogy lapulna az ember. Mindkét fajta orvostudománynak, illetve pszichológiának megvannak a maga előnyei. A hagyományos orvoslásnak és pszichológiának a helyzet rövid távú javítása a célja az üdvösség mellőzésével. Az értelmező orvostudomány és terápia számára nem a pillanatnyi jólét, hanem hosszú távon az üdvösség a célja.

Régebben nem sokat utazott az ember a külvilágban, és ha igen, akkor is többnyire zarándokutakra ment, amelyek összekötötték a külső utat a belsővel. Az a tendencia, hogy anélkül teszünk külső utakat, hogy azoknak bármi közük lenne a belső lelki úthoz, viszonylag új. A kuhúrutak, amelyeket a kultusz már egyáltalán nem érdekel, éppolyan furcsán lógnak a levegőben, mint a tanulmányi utak, amelyek semmiféle kapcsolatban sincsenek az ember belső képeivel. Sokkal kényelmesebb lenne néhány kultúrfilmet megnézni helyettük. Az úgynevezett üdülőutak többsége orvosilag szemlélve az ember egészségének csúfságára vannak. Az utazás nyomorúságos voltáról most már a szervezők is tudnak, ezért aztán folyamatosan új koncepciókat dolgoznak ki, és amennyiben hiányzik belőlük a belső úthoz való kapcsolat, hamar el is vetik őket. A kalandutak lehet hogy izgalmasabbak, mint amelyeket a napfürdőzés kedvéért tesz meg az ember, az igazi kalandok azonban mindig belül történnek, legjobb esetben emellett még kívül is tükröződnek.

A régi időkben a hősi út egy belső utat jelentett, amely kívül kizárólag a belső út tükre volt. Az ember saját megtanulandó feladatait feltáró utak, mivel azok a betegségek belső tájképeiben tükröződnek, valódi hősi utazások. Gyakran nem kellemesek, és még csak nem is szépek, és időnként sok bátorságot követelnek, viszont mindig megéri megtenni őket. Mint ahógy

az első kötetben is írtuk, messzi utakra indulva jó és olykor egyenesen szükségszerű is, hogy legyen az embernek egy vezetője. Az ilyen vezetőket hívják manapság pszichoterapeutáknak. Ilyenek mindig is voltak, csak korábban, amikor még az emberek saját maguktól is mítoszaik és a mesék képutazásaiban éltek és bíztak a fantáziáikban, másképp hívták őket, és kevesebb munkájuk akadt. Az volt a feladatuk, hogy utat mutassanak és elkísérjék a másikat abba a belső világba, ami mindig ott van, és vár ránk. Amikor egyáltalán nem készülődünk arra, hogy közelebb kerüljünk hozzá, akkor ő jön oda hozzánk, tünetek és betegségképek formájában ad jeleket a számunkra.

Ha megpillantjuk és ki is használjuk a kórképek kínálta lehetőségeket, attól nem lesz feltétlenül könnyebb az életünk, de nagyobb lesz a felelősségtudatunk, és gazdagabbá válunk általuk. Minden hiba lehetőséggé válik arra, hogy fejlődjünk általa, ugyanis hozzáad valamit az életünkhöz, ami eddig hiányzott belőle. Így teljesen megváltozhat az értékítéletünk, és ahelyett, hogy kikerülnénk a problémákat vagy elmenekül- j; nénk előlük, örömünket leljük abban, hogy nekimegyünk, és Á felfedezzük a bennük elrejtett lehetőségeket. Így válhatnak a  fejezetek végén felsorakoztatott kérdések a saját meditációnk  alapjává. Mi a vesztenivalónk, ha életünk a Iehetőségek tágas Í mezejeként fekszik előttünk? Minden lehetséges, ha elfogadjuk az élet kihívásait, nemcsak a külsőségekben, hanem belső értelemben is. A saját lehetőségeket bátran kihasználó külső _{i é}let hozzájárulhat a fejlődésünkhöz, bátor belső életet élve pedig elérhetjük azt a célt, ami felé mindvégig igyekeztünk. 

A Iegkülönbözőbb vallások igyekeznek megmutatni a belső világon keresztül vezető utat, a mi kultúrkörünkben pedig a keresztény tanítás ad félreérthetetlen utasításokat vele kapcsolatban.

A kereszténység lényege: az Isten és a felebarát iránt érzett i szeretet. Sőt, Krisztus nehezebbre is felszólít: "Szeressétek el-  lenségeiteket!" Ennél többet sohasem fogunk tudni mondani a I terápiáról, és rövidebben, velősebben sem tudjuk megfogalmazni. Manapság hajlamosak vagyunk arra, hogy ugyanezt modernebb és bonyolultabb módon fejezzük ki: "Vegyétek  vissza a projekcióitokat!" Mert minden, ami az üdvösségünkhöz hiányzik, benne van a saját árnyékunkban, és mivel nem tudjuk és nem akarjuk látni, kivetítjük. Ellenségeink külső pro402

jekciós felületek, amelyek minket tükröznek. Másokban utáljuk mindazt, amit saját magunkban nem állhatunk ki. A betegségek tünetei a legtöbb ember számára belső ellenségek. Testünk a nem kedvelt oldalaink projekciós felületévé válik. Ha sikerül szeretnünk külső és belső ellenségeinket, akkor létrejön az üdvösség. És ez annál könnyebben sikerül, minél inkább abban a helyzetben vagyunk, hogy a betegséget mint a lélek nyelvét tudjuk elismerni. Akkor a betegség úttá válik. Ez nem új és nem is bonyolult, olyan időtlen, olyan egyszerű és olyan igényes, mint azok az időtlen szavak, hogy: SZERESSÉTEK ELLENSÉCEITEKET!

egyzetek

1 A statisztika szerint egy átlag német tízévente egy életveszélyes, tíz nehéz és egy egész sor könnyebb betegségen esik át. Ha összegyűtünk egy nagyváros utcájáról 1000 embert, és modern orvosi diagnosztikai eszközökkel, valamint alapos kikérdezéssel megvizsgáljuk őket, akkor egyetlenegy sincs közönük, aki teljesen egészséges lenne.

2 WHO = World Health Organisation = az ENSZ egészségügyi szervezete. 3 A kémiában a katalizátor olyan anyag, amely anélkül indít meg egy reakciót, hogy közben maga megváltozna. Katalizátor nélkül a reakció nem jön létre, s noha részt vesz benne, a reakció magát a katalizátort nem befolyásolja. Ennyiben sántít a hasonlat, mivel az említett gyógyulási folyamatok gyakran orvos nélkül is lejátszódhatnak, és az sem igaz, hogy az orvost nem befolyásolja a terápia.

4 Legújabban a PCP kifejezést a főleg az AIDS-betegeknél fellépő tüdőgyulladásra alkalmazzák. Ebben az esetben azt jelenti, hogy pneumocystis carinii pneumonia. A régi PCP elnevezésből az első semmitmondó P-t amúgy is törölték.

5 Ameddig a homeopátiát vagy a kínai orvoslást természetgyógyászatnak tartják, ez az értékítélet nem felel meg a valóságnak. A holisztikus gyógyítás keretein belül is próbálkoznak egy átfogóbb betegségfilozófia kidolgozásával.

6 A terepen bevetett fegyverek mellékhatásainak veszélyes volta fontos, még ha csak fokozatbeli különbséget is jelent. Amikor az allopátiás eljárást nem lehet elkerülni, a mellékhatásoktól mentes vagy csak csekély mellékhatásokat okozó szereket kell választani. Ezek természetesen nem felelnek meg a szó tulajdonképpeni értelmében vett gyógyitó szerek kritériumainak, mert nem vezetnek gyógyuláshoz, pusztán a beteget tünetmentessé teszik.

7 Hermann Weidelener: Lebensdeutung aus der Weishet der Sprache S.19. (Az élet értelmezése a nyelv bölcsességéből,19. o.)

8 Paracelsus utalt rá, hogy ebben a világban végül is minden méregnek számít. Kizárólag a dózison múlik, hogy milyen mértékben mérgező valami.

9 A Lachesis muta, azaz óriás csörgőkígyó mérges kígyó.

10 Az alkoholról és a vízről van szó, amelyről egy bécsi kutatócsoportnak sikerült kimutatnia, hogy döntő szerepet játszik a szer mintájának felvételében.

11 Az ezoteria számára nem különösebben meglepő, hogy ebben a poláris világban mindennek megvan a maga ellenpólusa, és hogy ezt a világot egyáltalán csak ezekben az ellentétekben vagyunk képesek felfogni. Hogy megértsük a "kicsi" fogalmát, ahhoz szükség van a "nagyra". A "jó" csak "rossz" által nyeri el az értelmét stb.

12 Egyes úgynevezett primitív kultúrák majdnem teljesen az ok-okozati öszszefüggések nélkül működnek. Ezek azonban nyilvánvalóan nem jelentenek alternatívát a számunkra.

13 Lásd ehhez R. Dahlke: Der Menscb und die Welt sind eins - Analogien zwischen Mikrokosmos und Makrokosmos (Az ember és a világ egyAnalógiák a mikrokozmosz és a makrokozmosz között). München,1987.

14 A "kontempláció" szó már magában is kifejezi az analóg összefüggést. A "kon" igekötő azt jelenti, hogy "együtt, egyesülve", a "templum" eredetileg a mennyek egy területe volt, amelyet egy madárjósnak kellett megfigyelnie, hogy a fent történéseiből következtetéseket vonjon le a lentre nézve. A mennyek felső templomát és az alsó földi templomot "összetemplomolni" volt a kon-templáció szó eredeti jelentése.

15 Lásd Dahlke: Der Mensch und die Welt sind eins (Az ember és a világ egy). München, 1987.

16 A recept jogi szempontból valóban okiratnak számít. Ha valaki illetéktelen változtatásokat végezne rajta, akkor azt okirat-hamisításért el lehetne ítélni.

17 Azt a jelentős gyógyszerhatást nevezzük placebohatásnak, amely nem a feldolgozott anyagnak, hanem a beteg szuggesztibilitásának köszönhető, illetve azon a rituálén alapszik, melynek során az orvos gyógyszert ad a betegnek. Ez a hatás még az erős kémiai szereknél is bizonyíthatóan működik. Még az olyan drogokat is helyettesíthetjük okosan beadott placebókkal, mint a morfium.

18 Ebben találjuk meg minden prófécia jelentékeny sávszélességének magyarázatát. Valószínűleg a legjobb esetben arról van szó, hogy a mintát, illetve a kereteket látjuk, hogy ezek konkrétan mivel telnek meg, azt az idő dönti el.

19 Azt, aki 100 évvel ezelőn olyasmit állított volna, hogy azok a sejtek,  amelyek a hüvelykujj szaruhártyájáról válnak le, tartalmazzák az összes  információt az emberről, biztosan kinevették volna.

20 Az őselvek természetesen nemcsak az asztrológiának, hanem mindennek  az alapját képezik. Egyedül az asztrológia az, amely tudatosan alkalmazza ezeket a képeket. Az archetípusok is mindennek az alapját képezik, és a mítoszokban és a mesékben különösen világossá válnak.

21 A 7 a klasszikus 7 planétára vonatkozik, a 10-nél hozzávenék még a három transzszaturnuszi planétát is.

22 N. Klein és R. Dahlke: Das senkrechte Weltbild (A függőleges világkép) c. könyve lMünchen,1985) részletes bevezetőt ad ebbe a gondolkodásba.

23 Az a tény, hogy olyan sok ember nem ismeri már be nyíltan, hogy vonzódik a régi analógiás világképhez, az nem az üzenetei eltűnéséhez vezeten, hanem aggasztó ellaposodáshoz és banalizáláshoz, mint ahogyan azt a színes képeslapok horoszkóp rovatának színvonala is mutatja.

24 A gyerekek képezik a kivételt, akik, mivel intuitív módon tudnak bánni a képekkel és a szimbólumokkal, a tipikus betegségképeket is arra tudják felhasználni, hogy nagyokat ugorjanak a fejlődésükben.

25 A kémiai esküvő írja le az ezoteriában az ellentétek egyesülését, és gyakran a Nap (a férfias elv) és a Hold (nőies elv) konjunkciója ábrázolja.

26 E kifejezésen azt a harcos alkoholellenest értjük, aki szerint az italozók bűnös szenvedélynek hódolnak, és nem lehet eltéríteni a missziójától. Nem azokra gondoltunk tehát, akik maguk nem isznak, de a többieket egészen addig békében hagyják, ameddig az ő italozásuk a saját életüket nem érinti.

27 A tapintási érzék és különösen az intuíció, amelyet nem lehet a fej kontrollja alá hajtani, a fej diktatúrája alatt egyre inkább a hánérbe szorul.

28 Miután a tüdőrák a férfiaknál leggyakrabban előforduló rákos megbetegedés, a dohányzással* hozzák kapcsolatba. A gyomor- és a bélrákkal, amelyben az összes rákos beteg fele szenved, az Emésztési problémák c. kötetben foglalkozunk részletesebben. Ebben a kötetben a mellrákot, a nőknél leggyakrabban előforduló rákformát tárgyaljuk. A most következő általános fejezet, amely megfelel az Emésztési problémák c. kötet általános részének, megadja azt az információt, amely az illető terület leírásával együtt segít a külön nem tárgyalt rákformák értelmezésében.

29 Legalábbis a retina egy rákos megbetegedéséről időközben már tudjuk, hogy örökletes. Ha egy újszülött mindkét szülőjétől örökölte az erre a rákra való hajlamot, akkor biztosan megbetegszik. Ha csak az egyik szülőjétől örökölte a "rákgént", akkor minden a környezeti hatásoktól függ. Ilyenkor nagyobb a rizikó, de nem kényszerítő.

30 Itt mindenesetre meg kellene gondolni, hogy a rák elnevezés régebbi, mint a mikroszkóp, amely segítségével az ember ezeket az olló formájú mellráksejteket először megtalálhatta volna.

31 Egyes leukémiai formáknál mindenesetre többet gondolunk arra, hogy a betegség keletkezése vírusoktólfügg.

32 Lásd ehhez Elisabeth Kübler-Ross közleményeit.

33 Az angol "responsibility" szóban még nyilvánvalóbb a válaszolásra (to respond) való képesség (ability).

34 Mivel a nyitottságnak a mi nyelvhasználatunkban pozitív a kicsengése,

ezzel szemben a zárkózottságé negatív, könnyen félreértések keletkezhetnek. Egy olyan ember, aki a saját közepében nyugszik, személyiségének messzemenő zártsága mellett megfelelően nyitott az életre. A testi határai ugyan zártak, de az immunrendszere nyitott arra, hogy tapasztalatokat szerezzen és persze emellett továbbra is úrrá legyen az ellenséges kórokozók fölött.

35 A félreértések elkerülése végett nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy a korai felismerés lényegesen jobb, mint a késői, csak épp a megelőzéshez nines semmi köze.

36 A hazai növények közül a fagyöngy hasonlít leginkább a rákhoz. A legkülönbözőbb fákat támadja meg, s minden szabály ellenében nem felfelé nő, hanem más irányokba. Élősködik a gazdáján, nagyobb ütemben fejlődik, és több nedvet szív el, mint az. Viszonylag jóindulatú, ugyanis alig fordul elő, hogy elpusztítja a fát.

37 Carl Simonton: Wieder gesund werden. Hamburg, 1982 (magyarul: A gyógyító képzelet, Egészségforrás Kiadó,1990).

38 Itt a saját, a rákbetegekkel folytatott munkám során készített kazettámat is megemlíthetném. Az első, a kezdet szempontjából fontosabb oldalon lévő szöveg a rák növekedésével szemben érzett agresszió irányítására szolgál. A Z. oldal a betegség visszatérésének és visszafordulásának kérdéseivel foglalkozik. R. Dahlke: Krebs. Edition Neptun, Münehen,1990.

39 Az ember a szemekben az egész, a telesség szimbólumát is láthatja. Emellett szól a körforma és a szemnek a fényhez való viszonya, amely megint csak a tökéletesség jelképe. Mint ahogy azonban a poláris világban ott áll az árnyék a fénnyel szemben, a szem inkább a férfias felé tendál. A szem a lélek tükre, és nemcsak sugározni tud, hanem ragyogni is, nemesak élesen látni, hanem nézni is. Számunkra azonban főleg racionális optikájának köszönhetően vált domináns érzékszervünkké.

40 Vö. )oachim-Ernst Behrendt hasonló című munkáját.

41 Minden napot egy éjszaka követ, minden nyár után a tél következik stb. a maga folytonos ritmusában.

42 Az úgynevezett double bind (kettős kötés) pl. az olyan helyzetekben nyil- ; vánvaló, amelyekből nincs kiút. Valaki mondjuk kap egy sárga és egy piros zakót ajándékba. Ha a sárgát veszi fel, akkor azt hallja: "Aha, szóval

I, a piros nem tetszik neked." Ha a pirosat veszi fel, ugyanazt hallja, csak i most fordítva.

43 Lásd ehhez: R. Dahlke: Bewusst Fasten (Tudatosan böjtölni). München,  1980.

44 Az alkímia a növényeket is, mint minden mást, a test, a lélek és a szellem részeire osztja. A testnek a növény szilárd anyagból való része felel meg, a lelkének az éteri olaj, amit tartalmaz. Ez jelenti az individualitását és

ezzel a különleges ízét is. A szellemnek az alkohol felel meg, amely az erjedés során szabadul fel belőle, mint pl. a borszesz.

45 Ezek mellett az egész orvostudomány által elismertek mellett vannak a meridiánoknak még olyan információs útjaik is, amelyeket eddig csak a természetgyógyászok fogadtak el, és más biorezonancia jelenségek. Emellett a bevezetőben említett morfogeⁿetikus mezők is egyfajta átfogó információs rendszerek.

46 Az itt felsorolt kérdések természetesen a felnőtteknek szólnak. A gyakran megbetegedő csecsemőknél és kisgyerekeknél értelemszerűen a megadott témákról van szó, csak természetesen más síkokon.

47 A neuroleptikumok a pszichiátriában használatos szerek, amelyekkel a pszichotikus történéseket próbálják elnyomni.

48 Oliver Sacks: Der Mann, der seine Frau mit einem Hut verwechselte (A férfi, aki összetévesztette a feleségét egy kalappal). Hamburg,1987.136. o.

49 Hans Kankl: Viele Wege führten in die Ewigkeit (Sok út vezetett az örökkévalóságba). Wien,1990.

50 A choreát hordozó gén a 22 normális kromoszómapár l= autoszomális) egyikén ül, és érvényesül a neki megfelelő kromoszóma egészséges örökségével szemben (= domináns).

51 A tudatállapotokkal végzett munka egyik USA-ból származó iránya, amelyet Robert Hoffmann alapított, Németországban a "Quadrinity-Prozess" néven vált ismertté. Itt egy héten át igen intenzíven a szülőkkel való kapcsolattal foglalkoznak. Ez után a hét után kiderül, hogy az embernek egy olyan mintája sines, amely ne az egyik vagy a másik szülőféltől származna, és ne vagy közvetlenül vette volna át, vagy az ellentétébe ne fordította volna.

52 "Ez az ország a te országod" - A dal további szövege alapjában véve az észak-amerikai táj leírása.

53 Lásd itt a rnagas vérnyomásról szóló fejezetet: R. Dahlke: Herz(enslprobleme - Be-Deutwg und Chance der Herz-Kreislauf Probleme (Szívproblémák - a szív- és vérkeringési problémák értelmezése és a bennük rejlő esély). Münehen, 1990.

54 Luther fordította szabadon az "oldalt" "bordának".

55 Azonkívül, hogy nagy mennyiségű kortizont adnak, a hagyományos orvoslásnak pillanatnyilag nines más szere az SM ellen.

56 Ebben az összefüggésben a tulajdonképpeni rohamot megelőző rövid figyelmeztető időszakot hívják aurának. Vannak fényaurák, de kifejezetten hallási, ízlelési vagy szaglási érzetekkel járó aurák is.

57 Vö. Elisabeth Kübler-Ross és Raymond Moody munkáival.

58 Oliver Sacks: Der Mann, der seine Frau mit einem Hut verwechselte (A férfi, aki összetévesztette a feleségét egy kalppal). Hamburg,1987.

59 Az akusztikus hallucinációk gyakran rémisztő hangokkal, az olfaktoriusok szaglási érzetekkel, a taktilisek érintésérzetekkel járnak, és vannak ízérzékelést produkáló hallucinációk is.

60 Különbséget kell tennünk az éhezés és a böjtölés között. Az ember heteken át böjtölhet, amennyiben tudatosan és a megfelelő körülmények között teszi.

61 Álmában különben valójában mindenki arra gondol, hogy jelentésekkel ruházza fel a szervi funkcióit, mert a tudattalan nyelve végül is szimbólumnyelv. A szimbólumok világában minden formának megvan a maga tartalma. A tudattalan spontán módon látja ezeket az összefüggéseket, míg az éber tudatnak ez ügyben nagyobb problémái vannak.

62 )óindulatúan növekedő mirigydaganatról van szó, amely gyakran golyva nélkül is előfordul. Az "autonóm" szó arra vonatkozik, hogy a csomók a szükséglettől függetlenül hormont termelnek.

63 Az előreálló szemgolyóval (exophthalmus) járó hyperthyreosist gyakran Basedow-kórnak is nevezik.

64 Franz Alexander: Psychosomatisehe medizin (Pszichoszomatikus orvoslás). Berlin, 1971.136. o.

65 A lordosis egy előre való, a kyphosis pedig egy hátrafelé való boltosodást jelöl.

66 A chorda dorsalis a hátul fekvő húrt jelenti.

67 A hangulat szónak (Laune) köze van a Holdhoz (Luna, latinul = Hold). 68 L. ehhez a keringési zavarokról szóló fejezetet az alacsony vérnyomásról

szóló részben R. Dahlke: Herz(ens)probleme - Be-Deutung und Chance der Herz-Kreislauf Probleme (Szívproblémák - a szív- és keringési problémák jelentése és a bennük rejlő esély) c. könyvben. Münehen,1990. 69 A többi mell- és testi forma típusokkal kapcsolatban I. még: Ken

Dycktwald: Körperbewusstsein (Testi tudatosság). Essen,1981.

70 Az ilyen kijelentések a reinkarnációs terápiák számos egybehangzó ta-  pasztalatából származnak.

71 Mint ahogy fent tovább kifejtettük, a toroknál a tulajdon témája jön szóba. 72 Ez a korai felismerés sokkal jobb, mint a régebben szokásos késői felismerés, másrészt azonban semmi köze a megelőzéshez. A profilaxisnak, amivel gyakran összekeverik, egy nagy lépést kellene tennie előre és meggá- _{i t}olni a tünetek kitörését, illetve akár feleslegessé is kellene őket tennie. 73 R. Hössl és R. Dahlke: Verdauungsprobleme (Emésztési problémák). Mün- 

chen,1991.

74 A hasformák súlyeloszlásáról, a lovaglónadrág formáról és a nagy térfogatú fenekek és az érvényesülés témájáról I. R. Dahlke: Cewichtsprobleme (Súlyproblémák). München,1989. t:

75 okkult = sötét, rejtett.

76 Alfred Ziegler: Bildr einer Schattenmedizin (Egy árnyékmedicina képei). Zürich,1987.

77 Georg Groddeck: Werke (Írások). I. kötet, 64. o.

78 Az affirmációk a "pozitív gondolkodás" követői által bevetett mondatok, amelyekkel minden lehetséges negatív (mint pl. a betegség) ellen harcba szállnak.

79 Az angolból vett kifejezés az "öregedést kontrolláló krémek"-et jelenti, és olyan tiszteletre méltó fogalommá vált, mint az "életbiztosítás", melynek segítségével eddig még egyetlen életet sem sikerült biztosabbá tenni.

80 L. ehhez R. Dahlke: Mandalas der Welt (A világ mandalái). Münehen, 1985.

81 Az arany gyereket keresve című hollywoodi filmben pl. pontosan erről a mintáról van szó.

82 Re-zignáció = a (színes élet) visszavétele, szó szerint latinul annyit jelent, hogy pecsétet feltörni, visszaadni, érvénytelenné tenni.

83 Hogy a turisták kedvelik az ilyen hátborzongató helyeket, ábban van valami jó is, mert így az elnyomott szellemárnyékok életre kelnek. Az ilyenfajta kísértethelyeknek - szörnyűségek terme, szellemvasutak - és a horrorfilmeknek is megvan az az előnyük a megöregedett polgártársak megőrzésére létesített intézményekkel szemben, hogy az ember távolságot tud tőlük tartani. Nem emlékeztetik olyan közvetlenül a saját jövőjére.

84 A nagy űr éppolyan tökéletlen leírása csupán a tökéletesnek, nevezetesen az egységnek, mint a krisztusi tanításban a Paradicsom. Még ha a különböző kultúrákban különböző meghatározásokat használnak is rá, a mi poláris világunknak ezen az oldalán elvileg csak egy egység létezhet, ami attól függően, hogy milyen látószögből nézi az ember, mindent magában foglal, vagy maga az abszolút űr, amelyben potenciájában minden benne van.

85 Az úgynevezett elmeszesedés is, ami az agy mellett más szervek ereit is megtámadhatja, az Alzheimer-betegséghez hasonlóan "elfehérjésedés". Már sokkal azelőtt megindul a fehérjék lerakódása, hogy a mész lerakódna. Ezek még a koleszterin-* és a zsírlerakódások előtt történnek. A koleszterin ellen, amely életfontosságú anyag, jogtalanul alakult ki a hisztéria.

86 REM angolul: rapid eye movement, azaz gyors szemmozgások. Az álomfázisokat gyors szemmozgások kísérik.

8i A "pozitív gondolkodás" ködétől csak eltanácsoljuk az olvasót, ugyanis a különböző szenvedéseket a pozitív affirmációkkal lefedik és ezzel még mélyebbre lökik az árnyékba. Ennek a könyvnek az értelmezéseit ilyen elfojtásokra használni arra hasonlítana, mintha egy organizmust böjtöléssel tennénk fogékonyabbá a pszichofarmakonokkal szemben.