A mell

A mell

A mell egyrészt a nõi mellmirigyet tartalmazó szerv, másrészt  a felsõtest központi területe. A fej és a medence csontos tokja mellett a mellkas a harmadik olyan "tartály", amely életfontosságú szerveket rejt magában. Az egyik a kapcsolatteremtõ és kommunikációs szervünk, a tüdõ*, a másik pedig az ember energetikai középpontja, a szív*.

Míg a koponya és a medence szilárd és ennélfogva megle- ; "

hetõsen merev "tartály, a bordákból és izmokból álló mellkas meghökkentõ módon mozgékony. Nemcsak hogy a szívvel és a tüdõvel két olyan szervet foglal magában, amelyek megszakítás nélkül, gyors ritmusban mozognak, hanem a légzés ritmusát is követi. Ez annyit jelent, hogy percenként egy tucat- , szor kitágul és összehúzódik. Az teszi lehetõvé ezt a rendkívüli mozgékonyságot, hogy a bordák a gerincoszlophoz ízületekkel, a szegycsonthoz pedig rugalmas porcos összeköttetéssel rögzülnek. Rugalmassága ellenére a mellkas szilárd várként veszi körül érzékeny tartalmát. Középen fekszik a szív, a vérés az energiakeringés központja. A test síkján minden a szív körül forog. A keleti felfogás szerint a szívcsakra, az anahata a test negyedik és egyben a középsõ energiaörvénye, egyúttal az energiából álló ember középpontja is. A tüdõ a kommunikáció szerve, mivel végül is a beszéd nem más, mint a gégefõ és a szájüreg modulálta kilégzett levegõ. Ha meggondoljuk, hogy az ember mindenekelõtt társas lény, akkor világossá válik, hogy milyen központi szerepet játszik érzelmeink és kommunikációs cserénk központja a létezésünk szempontjából. A mell értelmezésénél az is lényeges, hogy az ember közepe, következésképp az a hely, ahol minden integrálódik, ami csak a racionális fentrõl le, az intuitív-archaikus lentrõl fel és az érzelmi bentrõl kifelé jön. Formája és funkciója tükrözi, hogyan boldogul az ember ezzel a négyszeres feladattal.

1. A kitágu It mel I kas

Amennyiben a mellkas magába záró és védelmezõ szerepét a túlzott védelemigénynek megfelelõen izomfeszültséggel és merev ízületekkel megerõsíti, akkor a kasból kalicka lesz, amely fogva tartja a szívet és a tüdõt (69). Ez a kalicka lehet, hogy a maga felfújt állapotának köszönhetõen egészen tágas, ám akkor is csak börtön marad. Ha egy madarat kalickába zár az ember, azzal élete alapvetõ értelmétõl fosztja meg. A börtönszerû mellkas gátolja a tüdõ mûködését, nincs lehetõsége, hogy az összes elhasznált gázt kipumpálja magából, s 414f52e e arra, hogy a kapacitásának megfelelõ mennyiségû friss levegõt beszívja. A levegõ oxigéntartalmánál fogva az elsõdleges életenergiát jelenti a számunkra. Az oxigén, illetve a prána, az életerõ tartja életben és látja el energiával az embert. Miután amúgy is hajlamosak vagyunk arra, hogy tüdõnk kapacitásának csak egy kis részét használjuk, ha egy további megszorítás következtében még ennél is kisebb mennyiségû levegõt cserélünk, az az életben maradással ugyan összeegyeztethetõ, ám a beteljesedett élettel nem. A szívvel egy olyan szerv kerül fogságba, amely az életnedvek cseréjérõl és a szívbõl jövõ érzelmekbõl él. A szív központi tevékenysége, a szeretet, elhal a fogságban, ugyanis az élteti, hogy adják és kapják. Amikor a mellét döngeti az ember, akkor teleszívja magát levegõvel, aztán benn tartja a levegõt, és megtapasztalhatja, hogy milyen ez a felfújt és megmerevedett állapot. Viszonylag gyorsan beáll a túlterheltség és teltség érzése. Olyan teltség ez, amely nyomást gyakorol az emberre. Felfújtsága következtében a felsõtest meghatározóvá válik. Az érzelmek szempontjából, de az energiaellátás síkján is ez a pöffeszkedés az altest rovására megy. Amikor elveinek felfújt mellkasával ad hangsúlyt, sokkal erõsebbnek mutatkozik az ember, mint amilyen valójában. Ennek az állapotnak a hordómellkassal együtt járó tüdõemfizéma a tipikus betegsége. A mellkas erõteljesen kitágult formája olyan, mint a hordó, teljesen megmerevedik, és a lélegzettel áramló életenergia számára se a kellõ rugalmasságot, se a nyitottságot nem biztosítja.

Ahhoz, hogy az ember fenn tudja tartani magáról ezt a félreismert képet, el kell nyomnia az érzelmeit. Így lesz a hatalmas, kívülrõl nézve nagy benyomást keltõ, boltíves mellkas nemritkán a lélek finom rezdüléseinek és szívbõl jövõ

érzelmeinek a sírboltja. Az ilyen mellkörfogatok tulajdonosai ritkán sírnak, és nemigen mutatják ki a gyengeségüket, vagy ha igen, akkor sem nyíltan és egyáÍtalán nem nyilvánosan. Ezzel szemben hajlamosak arra, hogy mindig agyonhajszoltan rohanjanak. Arra törekednek, hogy ahol és amiben csak lehet, õk legyenek a hangadók, és szinte kényszeresen akarnak ellenõrizni, mindent és mindenkit a hatásuk alatt tartani. Haj- ' lamosak a túlfeszítésre (hypertonus = magas vérnyomás*) a szívproblémákra, az asztmára* és a tüdõemfizémára*. A szívproblémák elvileg a tüdõproblémákhoz hasonlítanak. Az angina pectorisban* vagy az infarktusban* kiéheztetik az amúgy is · magas nyomás alatt dolgozó szívüket, az asztmánál és az emfizémánál nem kap elegendõ életerõt a túlfújt tüdõ.

2. A beesett mel I kas

A levert, kedvetlen állapotokat ezzel szemben beesett boltozatú mellkassal éli meg az ember. Míg a túl tág, úgyszólván a medrébõl kilépõ mellkas tulajdonosa a bõség közepette hal éhen érzelmileg, a beesett mellkasú ember nélkülöz. A felfújt, a maga énjét kitágító ember környezete és sokszor õ maga is szenved ettõl és tönkremegy bele, a gyengén fejlett, beesett mell is ugyanilyen énrõl árulkodik. Távol áll tõle, hogy mellre szivja az életet. Úgy érzi, hogy gyenge a tüdeje, üres, és a végét járja. Ezt az életérzést is könnyen elõidézhetjük a légzésünkkel úgy, hogy teljesen kifújjuk a levegõt, és ameddig csak bírjuk, várunk a belégzéssel. A nyomasztó üresség érzése nagyon hamar egyfajta kínzó és kétségbeesett minõséget kap. Az érintettet szinte gúzsba köti a szorongás és a félelem. Állandóan az az érzése, mintha az utolsó erejére lenne szükség ahhoz, hogy magát és a mellkasát össze tudja szedni.

Felületes légzése és gyenge szívmûködése következtében joggal érzi úgy, hogy elfeledkezett róla az élet. Azt azonban, hogy elegendõ mennyiségû friss levegõt szívjon magába és adjon át a vérének, mégsem teszi meg. Ezért aztán nem meglepõ, hogy gyakran kínozza az az érzés, hogy nem kap eleget, és kívülrõl várja a segítséget. Lelki alaphangulatára a kisebbrendûségi érzés, a depresszió és saját jelentéktelenségének tudata nyomja rá a bélyegét. Belefáradt az életbe, és nem gondol arra, hogy amit a maga szûk keblébe beereszt, annak az élethez vajmi kevés köze van. Mellkasa, amely tu306

lajdonképpen érzelmektõl akar túláradni, az õ esetében túl kicsi, üres és zárt. Csak a fejét tölti meg nagyszabású fantáziálgatással.

Hatalmas mellkassal rendelkezõ ellenlábasánál ez a kas túl nagy, túlzottan tele van és ugyanúgy elzáródott. Mindkét típus elbarikádozta magát az élet ellen a különbözõ pólusokon. A túl felfújtak erõdöket építenek, a védelemre szorulók behúzott mellkassal álcázzák magukat az élettel szemben. Így bár egymás ellentétei, a döntõ ponton mégis azonosak: kisebbrendûségi érzéseik talaján nem válnak nyitottá és átjárhatóvá az életenergia számára.

3. A mel I kas "betegségei "

Bordatörések

A bordatörések, különösen ha sorozatos törésrõl van szó, egy nyílást vágnak a mellkas erõdjébe. Óriási erõszak kell ahhoz, hogy ilyen rugalmas képzõdmény, mint amilyen a mellkas, összeroppanjon, hogy eltörjön az ember bordája. Mindennek vagy felkészületlenül kell érnie az áldozatot, vagy pedig olyan helyzetbe szorult, ahonnan nem tud kijutni. A testi helyzetleírás egyúttal arra a lelkiállapotra is érvényes, amelynek következtében szüksége volt a betegnek a bordatörésre. Ily módon tudott csak egy megmerevedett és beszûkült korlátozó helyzetbõl kitörni. Végül is olyan kísérletrõl van itt szó, melynek során megpróbál az ember lyukat ütni az õt körülvevõ erõdítményre, és erõszakkal nyitottá válni. Szellemi-lelki síkon kellett volna megvalósítania a test szintjén töréssel keletkezett nyitottságot és azt a fokozott mozgékonyságot, amit ez a nyitottság lehetõvé tett. A törés következtében, illetve helyén átmenetileg új "segédízületeket" helyez üzembe az ember. A további töréseket pedig azzal lehetne megelõzni, hogy az ember szabad akaratából újraéleszti azt a sok mozgási lehetõséget, ami már amúgy is a rendelkezésére áll. A rugalmasság a téma és a feladat, amelyet mindenekelõtt átvitt értelemben kell megvalósítania. Hagynia kell, hogy betörjön az új az életébe, ki kellene nyílnia az extrém támadásokkal szemben is, és mozgékonyságot vinni a szívbõl jövõ érzelmek és a kommunikáció világába. Így aztán tehermentesítené a mel Íkasát.

Kerdesek

1. Az erõszakon kívül mi tudja még feltörni mellkasom páncélszekrényét?

2. Érzelmi világom mely területei vannak annyira bebörtönözve, hogy az erõszakos kiszabadítás jelenti számukra az egyetlen esélyt?

3. Mely területen juttattam annyira szorult helyzetbe magamat, hogy már se ki, se be nem tudok jönni rajta, és tehetetlenül ki vagyok szolgáltatva a külsõ erõszaknak?

4. Mennyiben hanyagoltam el a különbözõ kommunikáció- ;. kat?

5. Mozgásba merem-e újra lendíteni a nyitottság és a rugal- I masság témáját az életemben?

Horkolás

Az elõrehaladott életkorral egyre gyakoribbá váló jelenség a légzésen keresztül a kommunikáció témáját érinti. Ehhez jön  még a szabálytalan légzési fázisokban kifejezõdõ ritmusprob-  lematika. Éjszaka nehézkesen és egyenetlenül folyik a kommunikáció, és tetemes ellenállásba is ütközik. A horkolók félnek attól, hogy másokat zavarnak, és mégis minden áldott éjszaka ezt teszik. Zavart a külvilággal való kontaktusuk. A szervezetük világosan kifejezi, hogy legalábbis éjszaka egyedül, csak magukban szeretnének lenni. A zajokkal tartják távol a többieket. Azzal az "ürüggyel" szerzik meg a kívánt teret maguknak, illetve érik el, hogy egyedül lehessenek, hogy nem akarnak mások terhére lenni. Ha mégoly komolyan hangsúlyozzák is, hogy milyen szívesen töltenék az éjszakát a közös házastársi ágyban, a tünetük egész másról árulkodik. Ha esetleg valaki mégis a közelükbe merészkedne éjszaka, ahhoz jókora adag alázatra és alárendelõdési hajlandóságra van szüksége, ugyanis a horkolást lehetetlenség csak úgy elereszteni a füle mellett. Vagy pedig füldugóra. Ezzel az illetõ süketté teszi magát a horkoló mellett. Nem vitás, ki itt a hangadó. Kézenfekvõ a gyanú, hogy a horkolók nincsenek olyan hely308

zetben, hogy napközben megszerezzék maguknak a szükséges teret, a távolságot és a tiszteletet, és nincs alkalmuk arra sem, hogy õk adják meg a hangot. Ezért nagy hangerõvel demonstrálják, hogy, legalábbis ami az éjszakai, illetve árnyoldalukat illeti, több figyelemre lenne szükségük. Ez az oldal pedig a lélek nõies, sötét részének felel meg.

A légzés egyik vagy mindkét fázisában megjelenõ, a fûrészeléstõl a reszelésig változó zaj a kemény, köszörületlen kommunikációt jelzi. E mögé rejtõzik az, hogy az illetõnek nehézséget jelent, ha keményen kell érvelnie vagy közölnie a mondandóját. Ennek persze nincs tudatában. A többiekben azonban éjszaka tudatosul a hangos, demonstratív és gyakran agresszív közlési stílus, amelyrõl aligha állíthatja bárki is, hogy nem hallotta meg. A horkoló az egyetlen ember, aki nem hallja a saját horkolását, s ez arra is utal, hogy egyben õ az egyetlen olyan ember is, aki nem érzékeli a saját közlési stílusát. Éjszakánként kell kinyitnia a szelepeket, hogy a maga módján kifejezze az összes, még ki nem mondott dolgot. Hogy milyen magas energiafogyasztással jár ez a fajta kommunikáció, az az erõfeszítéseibõl is hallható. A horkoló ember kevésbé pihenten ébred.

A ritmusprobléma a gyakran megdöbbentõen hosszúra nyúló lélegzetvételi szünetekben lép fel. Egy ilyen hosszú szünet aztán egy reflexen alapuló, különösen mély belégzést erõszakol ki. Ezzel demonstrálják a horkolók, hogy milyen nagyon beleragadtak az egyik pólusba, már ami a kommunikációjukat illeti. Itt egy, a kifulladásig megerõltetõ közlési mód tükrözõdik, amely a megfelelõ légzésszüneteket kényszeríti ki. A hosszú, légzésmentes intervallumok világítanak rá, hogy gyakran egyáltalán semmilyen csere sem történik. A kommunikáció (a Iatin communis = közös) közlést, átadást, továbbítást jelent. A horkolók azonban általában kiosztanak, mintsem hogy megosszák másokkal, ami bennük van, és végül saját magukat blokkolják, egészen addig, míg röviddel a megfulládás elõtt ismét levegõ után kapnak - persze úgy, hogy mindenki elkerülhetetlenül meghallja. Nem lélegezni annyit tesz, mint hogy az ember nem vesz részt az életben.

A legtöbb horkoló sokat alszik. Ez bizonyítja, hogy kimerítõ közlési stílusuk következtében egyrészt hosszú regenerációs fázisokra van szükségük, másrészt pedig hogy ez a fajta alvás nem hoz elegendõ pihenést a számukra. Az alvás csökkent

minõségét a mennyiséggel kompenzálják. Ha a horkolás maga nem is annyira egészségte_len, de egy alapvetõen egészségtelen helyzetre mutat rá.

Kérdések

1. Hol túlzom el a valóság egyik pólusát?

2. Mennyiben hiányzik nálam a két szélsõség közötti összeköttetés?

3. Milyen szerepet játszik nálam az, hogy a lelkem nõies ol- i dalát is megmutatom a környezetemnek?

4. Hol zárom magam ki az élet áramából?

5. Mi az, ami szétválasztó jellegû a kommunikációmban, mi az, ami összekötõ?

6. Hogy tudnék harmonikus életritmust kialakítani magam- · nak?

Újszülöttkori légzésmegállás vagy hirtelen bölcsõhalál

Ez az utóbbi idõben egyre gyakoribbá váló kór-, illetve halálkép orvosi szempontból tökéletesen tisztázatlan. Az újszülöttek légzésmegállás következtében halnak meg, és mindenféle belsõ harc tünete vagy jele nélkül holtan találják õket az ágyukban. Úgy tûnik, mintha elfelejtettek volna levegõt venni. Bár természetesen nincsenek terápiás tapasztalatok, az érintett szülõk nagy érdeklõdéssel próbálják a rejtélyes történést megfejteni. A lefolyásából úgy tûnik, mintha a gyerek leállította ' volna a kommunikációt a világgal, talán azt mondhatnánk, hogy ezzel a világgal. Tény, hogy a mi fenyegetésekkel teli környezetünk, különösen a nagyvárosokban és különösen a gyerekek számára, már nem olyan hely, ahol érdemes élni.

Anélkül, hogy egyedül erre akarnánk tolni a hirtelen gyerekhalálért a felelõsséget, az is biztos, hogy egyre több gyerek szenved, illetve hal meg légúti megbetegedésekben, az úgynevezett kruppnál fellépõ gégefõ-elzáródástól az obstruktív bron- i chitiszen* át az asztmáig*. Az eddig ismretlen hátterû jelen310

ségekkel párhuzamosan a világtengerekben is egy éppilyen titokzatos dráma zajlik. A bálnák újra és újra valódi öngyilkosságot követnek el. Kiúsznak a partra, és feladják magukát. Az állatok erõs halálvágya gyakran megsemmisíti a dráma meg-gátlására irányuló emberi kísérleteket is.

4. A nõi mell

A nõi mell mind funkciója, mind a formája miatt központi jelentõségû. Az orvosi nyelv latinul mammának nevezi. Ez az anyaságot és a táplálás képességét szimbolizálja. Ahogy a gyerek fejlõdik a méhben, megnagyobbodik a mell is, a szülést követõen a tej belövésével pedig feszesen megtelik. Amikor elõször teszik mellre a gyereket, az az anyánál és a gyereknél is kéjérzést vált ki. Ezzel együtt jó hatása van az utófájásokra és a méh összehúzódására. Úgyszólván ez a jel arra, hogy megindulhat a szülés utáni regeneráció. A legtöbb anya számára a szoptatás boldogsággal jár együtt. A megtelt mell ürülése a megkönnyebbülés érzését adja, és ebbõl a szempontból is kellemes. Bár a szopás a gyerekkel veleszületett reflex, mégis a lágy mell érintése és a meleg tej árama ugyanúgy a boldogság és az elégedettség érzésével tölti el (70).

A mell rendkívül érzékeny. A gyerek arcának finoman simogató érintése és mindenekelõtt a nyelvének és az ajkának szopó mozdulatai nagyon sok nõnél kéjes érzést váltanak ki. Ebben az értelemben az anyai szeretet alapja nemi jellegû is. Hogy a szoptató mellnek a nemiség témájához köze lenne, azt mindenekelõtt azok vitatják, akik az anyaságot a mennybe emelik, ám a szexualitást a pokolra kárhoztatják. A nõi mell nemi vonatkozását mindemellett nem vitatják. A szoptatásnál és a csókolózásnál is kéjjel veszik a szájukba. Ez pedig egy olyan történés, amely a felsõtest szintjén az alsón történõ szeretkezésnek felel meg. A mell itt a benyomuló pénisz szerepét játssza, a szájüreg pedig a hüvelyboltozatnak felel meg.

Függetlenül attól, hogy vajon a gyerek a szoptatásnál az anyját nõként is megéli-e, a mell a késõbbi életben is központi jelentõségû. Az embernek az a legkorábbi élménye, hogy a mellre teszik. Ennyiben kézenfekvõ, hogy továbbra is a mellen keresi a szeretetet. Ez érvényes a nõkre is. Szívesen átölelik egymást, a másikat a keblükre szorítva, puha biztonságot adva

ezzel egymásnak. Egyáltalán nem kell leszbikusnak lennie egy  nõnek ahhoz, hogy jól érezze magát egy másiknak a keblén. Egy nõ természetesen közelebbi kapcsolatban áll egy másik nõ mellével, mint egy férfi a másik hímtagjával. Valakit meg-  ölelni, mindig a vonzalom és a szeretet gesztusa. Egy szerv _{i s}em fejezi ki intenzívebben és melegebben a részvétet, és sehól máshol nem tudja az ember például olyan jól kisírni magát. Hogy a mell a maga anyai tápláló feladata mellett a kapcsolat szerve is, azt az a tény is mutatja, hogy csak az emberek melle állandóan ilyen kidomborított, a "többi emlõsállatnál" csak a szoptatás ideje alatt fejlõdik ki idõszakosan. !

A szerelemben a mell végül is nemi szervvé válik, mivel a férfi- _{i a}k mégiscsak intenzíven keresik a mellet. A mellek közötti helyet már a régi korok óta kitakarják, a másik nemet ingerlendõ. Akármilyen különbözõek voltak is az egyes korok divatjai az idõk során, csak ritkán mondtak le arról, hogy ezt az izgató árkot közszemlére tegyék. A régi idõk ezzel kapcsolatban még szabadosabbak is voltak. Condoljunk csak XIV. Lajos mellrész nélküli ruháira, az úgynevezett "primitívek" divatjáról nem is beszélve. A ' régi Egyiptomban a dekoltázs mélysége a társadalmi befolyás magasságával állt arányban. Athénban a polgárasszonyok ünne- ' pi alkalmakkor pucér mellel jelentek meg (topless). A "fent semmi" tehát nem a mi liberális korunk vadonatúj találmánya.

Más, kevésbé nyilvánvaló utakon-módokon is hangsúlyozzák a mellet: emelõkkel felemelik, melltartókkal megfékezik és  ugyanakkor demonstrálják, különleges fûzõkkel formába hozzák. Az is a mell hangsúlyozását szolgálja, ha a nõ egyszerûen csak a melle alatt keresztbe fonja a karját. Ha pedig jó szorosra fûzi a derekát, azzal is a melle jut külön hangsúlyhoz. Az ékszerek, a brossok és a láncok az alattuk lévõ értékekre utalnak. A meztelen mell látványánál sok férfi számára sokkal ingerlõbb az, amit egy "véletlenül" elõrehajló nõ a ruhájából látni enged. Ezért vetik be legalább olyan ügyesen, mint (fél)tudatosan a nõk a kivágott ruhák félrecsúszott pántjait és az efféléket.

Mint ahogy a nõk mindig is hajlanak arra, hogy a természettõl fogva kiemelkedõ mellüket a szociális játékokban is bevessék, ugyanúgy a férfiak sem akartak errõl sohasem lemondani. Ami a divatot és ezen belül a nõi mellet illeti, azt majdnem kizárólag a férfiak határozzák meg. A mell a maga puhaságával és rugalmasságával a test legkisebb ellenállást I tanúsító része. Ezt a már csecsemõként is intuitíven elsajátított

tudást használják ki minden idõk férfiai, hogy a mellén keresztül az egész nõt meghódítsák.

Míg a nõk inkább a férfiak "nyakába ugranak" (71 ), a férfiak rendszerinta mellükre repülnek. Félgömbformájának lágyalakja valószínûleg meghatározóan felelõs azért az elõszeretetért, amit az életben késõbb is minden kerek dolog iránt tanúsítunk. Nincs rajta semmi visszataszító, sõt. Vonzó, érdekes és csábító. Így írják körül igényes és kevésbé igényes módon, képekben dicsérve tökéletes kerekségét és puha formájának tökéletességét. A gyümölcsök között erre vonatkozóan az almát és néha a körtét emlegetik. Ami a mellbimbót illeti, míg a magyarok ilyen szép nevet adtak neki, a németek nem riadnak vissza attól, hogy szemölcsökrõl* (Brustwarze) beszéljenek. A szemölcs név valami visszataszítóra, undorítóra utal, amelynek a keletkezését a csúf öreg boszorkánnyal szoktuk összekapcsolni. Ki venne szívesen egy szemölcsöt a szájába? Lehetséges, hogy ez az elnevezés az inkvizíció egy maradványa, azé a kollektív projekciós õrületé, amely a vonzó külsejû nõkben rossz, csábító boszorkányokat látott. A modern nõmozgalom ennek elfedésére napjainkban a "mellgyöngyök" nevet próbálja bevezetni. A szemölcs név ebben az összefüggésben arra enged következtetni, hogy a németekben küszöb alatt negatív beállítódás uralkodik az érett nõiséggel szemben. Ennek is megvan a történelemben a maga hagyománya. A középkorban a vallási fanatikusok a dekoltázst a pokol ablakaként szidták, a kebleket pedig "az ördög fújtatójának", illetve "az ördög golyójának" nevezték. Még a politika is foglalkozott az izgató keblekkel, és rendeletekkel tiltotta és ítélte el, hogy a nõ szégyenletes módon közszemlére tegye a mellét. Különösen a katolikus országokban próbálkoztak azzal, hogy elejét vegyék a mell veszélyes fejlõdésének, például azzal, hogy éjszakánként nehéz ólomlemezeket tettek a nõk mellére.

A nõi mell a legfontosabb másodlagos nemi szerv, és optikailag a legszembeötlõbb. Ezt néha alaposan ki is használják. Mindenekelõtt az amerikai és az olasz filmipar hoz fel a férfiszíveket megdobogtató "dögös nõstényeket". A nõket három számjegygyel jellemzik, a három közül elsõ helyen a mellbõség áll. Így lesz a mell egészen nyilvánvalóan azzá a szervvé, amelyen keresztül egy nõt meghatároznak. Az ódivatú lelkülettel rendelkezõk még több szóval fejezték ki ideáljukat. A mellnek jól formáltnak, feszesnek és középnagynak kell lennie. Ha túl kicsi, akkor a gazdája fogyatékos lénynek számít, ha túl nagy, akkor a

tulajdonosával együtt provokáció tárgyává válik. Számunkra , alig érthetõ, hogy vannak olyan kultúrák, amelyek pl. a "lógó ' melleket" dicsõítik. A lógó mell ott az érettséget, a bõséges gyermekáldást és egy erõteljesen megélt életet jelent.

Minél nagyobb a mell, szexuálisan annál izgatóbb a nõ, szól errefelé az egyszerû képlet. Ez egy nagyon anyaízû szexualitás. A "hódító férfi" elbújhat az ilyen keblek között, és ' hagyhatja, hogy mint egy bébit, elkényeztessék. Ennyiben a valódi mellfetisizmus világos tünet. Az ilyen férfiak az anyát keresik a nõben, és az érett genitális beteljesülés helyett inkább az érzelmi gondoskodásra, a biztonságra és a védelemre és ezzel az erõs nõre vágynak. Ez a nagyevõ Miki egeret és társait megalkotó, cowboyosdit és indiánosdit játszó gyerekes ; amerikai kultúrára éppannyira jellemzõ, mint az olaszéra. Az olasz Mamma klasszikusan telt keblû, és tetõtõl talpig betölti ; az a vágy, hogy számos kis és nagy gyerekét ellássa.

Hogy milyen alak számít ideálisnak, az mindig a kor ízlésének a függvénye. A századfordulón még a kerekded, úgynevezett teltkarcsú alakok voltak a kelendõk, ma inkább a karcsú vonalak. A Hollywoodból meghatározott ideálkép, amelyet a dögös sztárok valósítanak meg, a nagy mellû, karcsú nõ. Ellentéte a Twiggy-ideál, a lapos, fiús alak, gyakorlatilag mell nélkül. Az ideáloknak ez a sokfélesége szükségképpen problémá- , kat szül. Tény, hogy az orrot is beleértve nincs olyan szerv, amelyet minden orvosi szükségszerûség nélkül annyit operálgatnának, mint a nõi mellet. Ugyanakkor nincs még egy nõi szerv, amelyet annyiszor kellene sürgõsen megoperálni, ugyanis a mellrák a nõknél fellépõ leggyakoribb rákfajta.

A mellrák

A mellrák nemcsak hogy a leggyakrabban elõforduló nõi megbetegedés, hanem a legfélelmetesebb is. A legszebb és a legpuhább helyen keletkezik valami kemény és rosszindulatú, s ez rémületet vált ki. A rákról szóló általános fejezetben elmondottak a betegségre általában érvényesek. Az érintett szerv helye és speciális jelentése pedig tovább bõvíti a betegség jelentését, hozzáadva annak a szintnek a jelzését, amelyen a történés zajlik. Amikor a mell puha mirigyszövete, a természetes biztonság, az öröm és a kéj számára fenntartott

hely megkeményedik és rosszindulatúvá válik, akkor ez az anyaság, az érzékiség és a kapcsolatok témáját veti fel. "Az a valami" a legérzékenyebb helyen, a szív közelében találta el az érintettet, és a beteg megtartja magának, nem árulja el senkinek, hogy mennyire megsebezték. Így a testnek kell megmutatnia, hogy valójában mi is a helyzet. Az ember a keblébe temeti a benne tomboló érzelmeket.

A mell nemcsak hogy érzékeny, hanem a formájánál fogva szexuálisan provokáló jellege is van. Így az offenzív erotika témájára is gondolnunk kell.

A mellrák esetében gyakran akkor omlik össze az immunrendszer és akkor tör ki tulajdonképpen a betegség, amikor egy mély bánat éri a beteget. Hogy ez mekkora horderejû és milyen nagy bánat, azt saját magának sem vallja be. Többet vesz a szívére, mint amennyit bevall magának. A keblére szorítja a bánatát, nem azért, hogy közel engedje magához, hanem hogy elrejtse. Nem kiabálja ki magából, hogy mennyire aggódik vagy dühös, és mekkora szégyen érte. Ehelyett a keblében õrzi, ahol az testet ölthet, és rákká változhat.

Ami önzetlen visszafogottságnak és megértésnek látszik, az sokkal inkább a félelem attól, hogy odacsapjon, panaszkodjon és a saját érdekeiért harcoljon az ember. Cyakran a büszkeség is megakadályozza a kitörést. Az egoizmus különösen távol áll az önfeláldozó anyától, és így aztán tudatosan el is nyomja. A testben azonban ismét kitüremkedik, és méghozzá pontosan azon a helyen, ahol a valódi lágyszívûség, a mindenki iránti anyai megértés lakik. Ezek ellen a magas ideálok ellen persze semmit sem lehet mondani, csak éppen az érintett nincs (még) nyilvánvalóan abban a helyzetben, hogy fenntartás nélkül ezekért a célokért éljen. A be nem vallott fenntartás testet ölt és elárulja, hogy mennyi pokoli energia szunnyadt ott eddig és ébredt fel most a saját keblében. Az összes ki nem fejezett agresszív, pusztító, összekuszáló és kíméletlen érzés most a test síkján kezdi meg a támadást.

A mell puha szövete, amelynek az adás, a gondoskodás és a táplálás a feladata, olyan egoistává válik, amilyen a beteg tudatosan sohasem szeretne lenni. A test ezzel leveszi válláról azt a terhet, hogy ezeket a dolgokat kiélje. Nem azért nem éli ki, mert nincs neki, hanem mert nem vallja be vagy nem engedi meg magának.

Ami a mellet, mint a kapcsolatok szervét illeti, a mellráknál 315

a támadás maga is gyakran az árnyékba süllyed. A rák gyakran a bõr behúzódása formájában mutatja, hogy az érintett feladta a kezdeményezést, és a visszavonulás pólusába helyezkedett. Visszavonulni azonban a testi síkon nem lehet, csak a lelkin, j és ott is csak a dolgók visszamenõleges végiggondolásának és a religio keresésének értelmében. Mint kimagasló, a testbõl kiálló szervnek, az orrhoz hasonlóan többek között a mellnek is az lenne a feladata, hogy támadó jellegû legyen. Hogy ez milyen fontos, az abból is látható, hogy ez az a két szerv, amelyet a leggyakrabban változtatnak meg sebészeti úton, hogy kifelé jobb minõséget tudjon kiállítani az illetõ.

A tudatosan ki nem élt támadó-agresszív elem ugyanúgy kifejezõdik a rák történésében, mint a manapság használatos _{I t}erápiás formákban. Ha a csomót, ami a szimbólumok nyelvén mindig egy megoldatlan problémát jelent, sebészi úton kivág- ; ják egy késsel, akkor a vérig menõ agressziót nem lehet nerr  felismerni. De az energiában gazdag sugarak (a sugárterápia) is agressziót sugároznak ki, és a ráksejtek mellett számos egészséges sejt halálát is okozzák. Ugyanez áll a citosztatikumokra is, amelyeknek pokoli agressziója mérgezéssel és blok- , kolással jár együtt. Szimbolikusan a citosztatikumok hasonlíta- ' nak leginkább magára a rákra. Ezek a visszataszító módszerek ; valami olyant hoznak be a rákos beteg életébe, ami ott eddig hiányzott. Amennyiben integrálná ezt a tudatába, akkor kihozhatná a testi árnyéklétébõl, és megszabadíthatná magát a fenyegetettségtõl.

A mitológiában van egy motívum, amely közel áll ezekhez a történésekhez. Penthesilea, az amazonok királynõje levágja a jobb mellét, hogy a harcban jobban meg tudja feszíteni az íját, azazhogy egy férfivilágban jobban megállja a helyét. Õt követve az amazonok levágják lányaik jobb mellét, hogy jobban fel legyenek fegyverkezve az élet harcára és legalább jobboldalt olyanok lehessenek, mint a férfiak. Önként lemondanak puha nõiességük egyik részérõl, mert az útjukban áll, és gátolja õket abban, hogy a kemény élettel szembeszálljanak.

A mellrák is ugyanúgy jelzi, hogy a puha, nõies jelleg hátrányossá vált az élet küzdelmeiben. Azt mutatja, hogy a puhaság keménységgé alakult, és bizonyos körülmények között a nõiesség egy részérõl egészen le kell mondani. Ami átvitt értelemben nem történik meg, az valamikor a sebészek feladata lesz, akik kivágják, ami az (élet) útjában áll. Aki nem kész arra, hogy a

szükséges metszéseket maga végezze eI a saját életében, annak végül is a megoldatlan szinten kell majd elvégeztetni.

Az a feladat, hogy az ember élete bizonyos területeit (egy idõre) feladja, hogy más, eddig elhanyagolt területek is megkapják, ami jár nekik. Vagyis: el kell hagyni az anyák birodalmát, a holdországot. Például ez azt is jelentheti, hogy az ember feladja a függõséget, a biztos, ám a fejlõdése útjában álló pozícióját. Lemond a feltételekhez kötött ellátásról és gondoskodásról, és feladja a "jó feleség", a toleráns, örökké háttérbe szorított szeretõ, a "kedves lány", a mindent elfogadó, "megértõ anya" szerepét. Szabad akaratából és átvitt értelemben kell elföldelni a családi tûzhelyet, feladni a Borsószem hercegkisasszony viselkedést, hagyni, hogy meghaljon a jó házból való, jó modorú úrilány.

A rák alapvetõen azt jelzi, hogy az ember nem a saját fejlõdésének az útját járja, vagy hogy megállt rajta, és így nem tudott egészen megszületni a lelke. A rák rámutat, hogy melyik helyen szorult be az ember a szülõcsatornába. A mellel az anyaság érzékeny területét és ezzel az anyáskodás, a rólunk való gondoskodás, a táplálás és a tápláltság témáját érte a karcolás. Így nem meglepõ, amikor kiderül, hogy a mellrákos betegeknek majdnem kivétel nélkül különös kapcsolatuk van az anyjukkal, kezdve attól, hogy elhagyta õket, a "szokatlanul jó és mély" viszonyig bezárólag. Ebben az összefüggésben a váladékozó mellbimbóra, a mellráknak a betegek 10%-ánál fellépõ figyelmeztetõ jelére is gondolnunk kell. A mellmirigy elkezd tejet adni, és jelzi, hogy a táplálás és a szoptatás témája az árnyékba csúszótt.

Mivel a mell a puhaság és a simulékonyság szimbóluma is, ezért az eltartás és az eltartottság, a sebezhetõség és a kín, a megsértõdés és az érzékenység témája is felvetõdik. A mell mint a kapcsolatok szerve a visszahúzódás és az ember magából való kikelése, a csábítás és az elcsábítás, az elretés és a kihívás témáit is veszélyesen mozgásba hozza.

Mindezeknél az a cél, hogy az ember ne azt akarja csinálni, ami "helyes", "jó" vagy amit "elvárnak" tõle, hanem találja ki, hogy mi az, ami neki magának megfelel, és azt vigye keresztül. Minden ember fejlõdése egyedülálló, akkor is, ha a célja ugyanaz, mint mindenki másé. Ez a cél pedig az egység. Ezt kell végül is megvalósítani, és csak akkor jön be a képbe a szeretet mint a ráktematika megoldása. Ennek a szeretetnek pedig már semmi köze sincs ahhoz, hogy kedves ember-e az illetõ. Amíg nem jut

el idáig az ember, azaz nem vált mindennel és mindenkivel egygyé, addig világosan ki kell fejeznie, hogy egyáltalán nem ért mindenkivel egyet, hanem a saját egyéni útját szándékozikjárni. i Ehhez pedig egy idõre le kell mondania arról, hogy puha és hajlítható legyen. Le kell mondania az alkalmazkodóképességérõl, és fütyülnie kell a "nagyon rendes nõ"-féle jelzõkre. Biztosan gyógyítóbb, ha az ember az élete bizonyos szakaszaiban szabad akaratából lemond minderrõl, mint hogy szimbólumértékû nõies vonásától, a mellétõl kelljen megválnia.

Amennyiben már elvesztette a mellét ebben az összecsapásban, akkor világossá válik, hogy mi mindent jelentett a számára. Sokkal többet vesztett el, mint csupán egy szervet. Elvesztett egy szimbólumot és ezzel annak az érzésnek egy részét is, hogy õ teljes értékû nõ. Ha az amputáció után már nem érzi magát igazi nõnek, akkor addig fõleg a teste miatt érezte magát annak. A jövõben rákényszerül arra, hogy már ne csak a testi nõiességgel határozza meg magát. Az élet más tartalmai akarnak helyet kapni az életében.

Azok a nõk, akik egyik vagy akár mindkét mellüket is kénytelenek voltak feláldozni a ráknak, és az amputációt sok évvel _{i t}úlélték, hatásosan számolnak be arról, hogy fõleg tartalmi ' szempontból mennyire megváltozott az életük. Az amazonok mítosza sejlik fel a háttérbõl. Így válhat a veszteség eséllyé ; arra, hogy az ember rátaláljon új identitására. Egy olyan tartalomnak kellett helyet kapnia az életében, amely fõleg saját magával, és nem annyira másokkal kapcsolatos. ;

Itt kell beszélnünk arról, hogy miért válhatott a mellrák a nõk leggyakoribb rákos megbetegedésévé. A megbetegedések száma egyébként is döbbenetes módon növekszik. Magyarországon a daganatos megbetegedések a haláloki statisztikákban a második helyet foglalják el. A mellrák korai felismerésrendszere (72) és az operáció, amennyiben az elsõ stádiumban elvégzik, a nõk majdnem 90%-ának teszi lehetõvé, hogy a következõ öt évet visszaesés nélkül túlélje. Az óriási növekedési arányszámnak nyilvánvalóan egy, a mai nõk életében és a mai modern társadalomban egyre gyakrabban fellépõ problematikához van köze. A mellmirigy önmagában eddig nem volt olyan szerv, amelyet különös elõszeretettel támadott volna meg a rák. Mint ahogy a bevezetõben már említettük, vannak olyan kultúrák, amelyek nem is ismerik a ráknak ezt a fajtáját. Természetesen a mell esetében egy kifejezetten érzékeny szövetrõl van szó. Más318

részt viszont i lyen érzékeny szövet az ember szájában is van, s ráadásul még egy sor rákkeltõ anyaggal is kapcsolatba kerül. Mégis jóval kevesebbszer jelentkezik rák a száj nyálkahártyáján. A tejelõ tehenek tõgye gyakrabban gyullad be, mint amilyen gyakran a nõk mellmirigygyulladást kapnak, ennek ellenére a rákos megbetegedés náluk teljesen ismeretlen.

A specifikus helyzetet keresve nem nehéz felfedezni a saját nõi út elhanyagolását. Ennek az útnak semmilyen köze nem kell hogy legyen napjaink nõiességideáljához, és sokkal több keménységet és erõt követelhet, mint amennyi egyesek számára rendjén való lenne. Az a tény is beleillik ebbe a képbe, hogy az apácák átlagon felüli gyakorisággal betegszenek meg mellrákban. Meg kell gondolnunk, hogy mennyiben jelenti az apácarendi nõvér hivatása a nõi út ellentétét. Valószínûleg azok az apácák betegszenek meg, akik nem a saját útjukat járják, mert nem elhivatást követve kerültek a kolostorba, hanem az élet elõl menekültek oda. És talán azok is, akik bár hivatástudatból lettek apácák, de késõbb elveszítették a kapcsolatukat a kolostori úttal, ám ennek ellenére ott maradtak. Mint ahogy elõsegíti a rákot, ha az ember a kolostori élettel mintegy visszaél, ugyanis menekülésre használja, ugyanúgy meg is gátolhatja a kialakulását, amennyiben ez az élet az illetõ nõt a saját útjára viszi.

A betegségnek a lakosság körében való megoszlását tanulmányozva további érdekes összefüggéseket lehet ;elfedezni. Míg az apácák átlagon felüli gyakorisággal betegszenek meg mellrákban, azok a nõk, akik fiatalabb éveikben több gyereket szültek, a legkevésbé érintettek. Amennyiben a szülések idején 25 évnél idõsebbek voltak, máris megnõ a rizikó. Azok a nõk, akik csak 30 éves korukon túl szültek gyereket, már nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint a gyerektelenek. Természetesen semmi értelme sincs annak, hogy ilyen statisztikák alapján fogjunk családtervezésbe. Ez azt jelentené, hogy a statisztikákat ok-okozati összefüggéseknek tekintjük, és ezzel félreértettük õket. Másrészt viszont meglehetõsen megbízható jelzõszerepük van. Ezek szerint a korai gyerekszülés még mindig nagyon sok nõ számára döntõ az önmegvalósítás szempontjából, míg a nagyon késõi gyerekszülés inkább egy kívülrõl elfogadott igénynek vagy egy racionális megfontolásnak felelne meg. Ezt támasztják alá a pszichoterápia tapasztalatai, ugyanis meglehetõsen gyakran derül ki, hogy a modern életstí319

lus felszíne alatt még mindig õsrégi ideálok és minták élnek. ; Statisztikákat értelmezni mindig kényes ügynek számított. Még kényesebb, ha egy ilyen témáról és egy ennyire érintett korról _{i v}an szó. Azt viszont leszögezhetjük: annak ellenére, hogy az emancipációs mozgalmak azt hangsúlyozták, mennyire fontos az embernek a saját útját járnia, nem kell mindenben követni a nyomdokaikat. Ez a mozgalom bizonyult az elmúlt évtizedek talán legfontosabb mellrákmegelõzõ kampányának, ugyanis új (szabad) teret és lehetõségeket nyitott meg a nõk számára. Ahogy azonban hatalmat kapott, az árnyéka is rögtön kirajzolódott. A mellrákot azzal lehet megelõzni, hogy saját nõies útjának járására biztatják az embert. Ebben a mon- ' datban mind a saját, mind a nõies szó hangsúlyos. A nõmozgalom azonban mégoly sok jogos követeléssel a zászlaján  egyre csak arra bátorította a nõket, hogy férfiak legyenek a , talpukon, és ezzel akaratlanul is leértékelte a nõi utat. Ahol a gyerekek, a konyha és a vallásosság szitoknak számít, sok nõnek esik nehezére, hogy megtalálja és értékesnek is tartsa az útját. Ezek a témák nyilvánvalóan mélyebben rögzülnek, mint amennyire a korszellem védelmezõinek az ínyére lenne. _i

_Aligha találunk olyan specifikus személyiségprofilt, amely ' mellrákra lenne predesztinálva. A probléma éppolyan egyéni, mint maga az út. Az elhagyott vagy a meg nem talált, de minden esetben a nem járt egyéni út problematikája azonban mindig áttûnik valamilyen formában. A növekvõ csomó azt jelezheti az  anyasággal kapcsolatban, hogy itt olyasvalami nõ, ami a valódi anyai szeretetet helyettesíti, valami hideg és veszélyes. A beteg éppenséggel olyan anya is lehet, mint amilyen a nagy könyvben ' meg van írva. Ha az anyalét nem szívbõl jön és csak eljátssza saját magának és a világnak a képeskönyvek anyafiguráját, akkor az nem az õ útja, és ezért veszélyessé válik a számára. Az anyai szeretet a maga önzetlenségében az isteni szeretetrõl ad valamelyest ízelítõt. Ha szívbõl jön, akkor mindent meggyógyító ír, de ha csak társadalmi normákat utánoz, akkor az életébe kerülhet az embernek. Ugyanezzel a problémával találhatja magát szembe a képeskönyv-nõ, akivel õ maga és a partnere is szerfelett elégedett, mert annyira sikerült megközelítenie a nõi , ideált. Ám ha ez nem felel meg saját belsõ ideáljának, akkor az õ példaképszerû élete is rákgyanús. Maga a dinamikus, modern , nõ sem automatikusan védett a mellráktól, ha csak látszólag csinálja azt, amihez kedve van. Ha mégoly sikeres démont játszik

is, ám valójában nem az, akkor éppolyan veszélyeztetett, mint az a szürke egér, aki annyira szeretne démon lenni, csak nem mer. A modern nõ, aki azért "emancipálódott", mert manapság ez hozzátartozik a korszellemhez, de a szíve mélyén a klasszikus anyaszereprõl álmodik, természetesen éppúgy a rizikócsoportba tartozik. Minden, ami a társadalmilag elõre megadott sablonok szerint történik, aggasztó, mert aligha felel meg az ember saját alkatának. Aki azonban nem felel meg a saját alkatának és jellemzõinek, az veszélyesen él. Fennáll a veszélye, hogy a testébe süllyed az a vágya, hogy elüssön a fennálló normáktól, és ezen a szinten saját maga ellen fordul. Következésképp az a rák megelõzésének legjobb módszere, ha bátor életet él az ember, és a saját egyéniségének megfelelõ utat járja. Az út teljesen egyéni, a cél azonban túlmutat az egyénen, és tökéletes.

Susya rabbi ezt mondta röviddel a halála elõtt: "Ha a mennybe megyek, nem azt fogják tõlem kérdezni, hogy miért nem voltál Mózes. Hanem azt fogják kérdezni, hogy miért nem voltál Susya. Miért nem az az egyetlen lettél, aki csak te lehettél volna?"

Kérdések

1. Milyen szerepet játszik az anya témája az életemben? Elvárom-e, hogy anyáskodjanak felettem? Kielégít-e, hogy másokkal anyáskodom? Hogy állok a saját anyámmal, a saját anyaságommal ?

2. Milyen szerepet játszik a gondoskodás a számomra? Milyen motívumoktól hajtva gondoskodom másokról? Milyen érzéssel és milyen áron hagyom, hogy gondoskodjanak rólam? Tudnék-e saját magamról gondoskodni?

3. Milyen szerepet játszik az önállóság, illetve az emancipáció az életemben?

4. Mennyire engedem meg a mellemnek, hogy legyen? Merem-e jelképként bevetni?

5. Megtaláltam-e nõként az utamat? Haladok-e elõre rajta? 6. Amit eddig éltem, az az én életem volt-e? Amit közeledni

látok magam felé, vajon az az én életem?

7. Hová kellene hogy vezessen? Mi az álmom? Mi a célom? 321