A la baza r

A la baza r

A lábfejjel, a térdízülettel és a bokával együtt a lábszár képezi azt a funkcionális egységet, amely megválaszolja azt a kérdést, hogy "Mi újság, azaz hogy állnak a dolgok?" Annak  ellenére, hogy általában véve nem szentelünk túl sok figyelmet neki, tény, hogy az embernek a lábán nyugszik az egész élete. A láb a térben való mozgás szerve, és mutatja, hogyan járjuk az utunkat. Mivel az alsó végtag a testnek a talajjal  érintkező része, a konkrét valósághoz való viszonyunkat szimbolizálja. Míg az ember karja a levegőben lóg, két lábbal áll a földön. Elárulja, hogy hogyan mozog és milyen állást foglal el az életben. Az ember álláspontja és magatartása az élete központi része. Az pedig, hogy hogyan áll hozzá az élethez,  eldönti, hogy hogyan érzi magát benne. A családi állapot mutatja, hogy egyedülállóként járja-e az élet útját, vagy kettesben. A fiatalok, akik még nem kötötték le magukat, és még mozgásban vannak, járnak egymással. ,

Mint ahogy az ember karja, a lába is hajlamos arra, hogy konzerválja a fel nem használt mozgási energiát. A leblokkolt menekülésre szánt mozdulatok izomfeszülésekben öltenek testet, az elhárított harci impulzusok görcsökké válnak, egy ' petyhüdt, erőtlen beállítódás és magatartás az ennek megfelelő jellegű izomzatban tükröződik. Ahány ember és álláspont, annyiféle láb létezik. Mégis fel lehet közöttük ismerni néhány i visszatérő mintát. Nem ok nélkül beszélünk vég-tagokról, mert  ezek segítségével kerülünk a közel és a távol végleteivel kapcsolatba. Az a feladatuk, hogy egyenesben 111f56b tartsák a szélsősé- ; geket.

A tömött, izmos lábak izomtömegei járás közben súrlódnak i egymáshoz. Cazdájuk "széles nyomtávon" jár, és hajlamos  némi modorosságra is. Mindez ugyanilyen személyiségről árulkodik. Bár erős, a spontán mozgékonyság és a hirtelen

változások nem számítanak az ilyen láb erősségei közé. A merev, robotszerű járás kényszeresen igyekvőnek tűnik. A robusztus erő helyettesíti a hajlékonyan áramló mozgékonyságot. Amennyiben az ilyen lábhoz hasonlóképpen esetlen lábfejek is tartoznak, akkor máris kész az elefánt a porcelánboltban.

A gyenge lábak jelentik az ellenpólust a maguk fejletlen izomzatával. Az ilyen lábaknak problémát jelent, hogy megtartsák tulajdonosaikat, és minden pillanatban fennáll a veszélye, hogy összecsuklanak. Az érintetteknek nehezükre esik a saját lábukon megállni, és szilárd álláspontok híján kifejezetten igényük van arra, hogy valakire támaszkodhassanak. )oggaI aggódnak az állásuk és a boldogulásuk miatt. Ennek megfelelően mindenhol támaszt és segítséget keresnek, és azért a bizalomért esengenek, amely az életük térszínén olyannyira nem akar kifejlődni. Kompenzációképpen gyakran megpróbálnak kar- és agyizmaik fokozott hangsúlyozásával szert tenni némi tartásra - legalábbis felül.

A drótszerű lábak ugyanolyan vékonyak, de gyengének egyáltalán nem mondhatók. Intenzív, spontán mozgékonyságuk feltűnő, és ez az ideges nyugtalanságig is elmehet. Állandóan úton vannak, és az okoz nekik problémát, hogy valahová megérkezzenek és ott is maradjanak. Az ilyen lábak vonzónak számítanak, mert feszesek és karcsúak, emellett mozgékonyak és érzékeny idegzetűek. Cazdájuk állhatatlansága a dolgos-mozgékony elegancia mögé rejtőzik.

A drótszerű lábaknak a testes, gyengén fejlett lábak az ellentétei, melyeknek tulajdonosa csoszogó járásával tűnik fel. Ezzel a járással vonszolja magát végig az életen. Cyerekkorától kezdve mást se hall, mint hogy "Emeld már fel a lábadat!", vagy "Megbotlasz a saját lábadban!". Persze gyakran be is teljesítik ezeket a jóslatokat. Saját maguk útjában állnak, és nehezen tudnak talpon maradni, a haladásról nem is szólva. Álláspontjaik gyengesége lehúzza őket, mint a ballaszt, amit magukkai vonszolnak. Álmosnak ható, kúszásszerű járásuk szemmel Iáthatóan alkalmatlan arra, hogy nekifussanak az életnek. Így csoszogják végig az útjukat, s általában hiányzik belőlük a szükséges állhatatosság és kitartás.

1. A térdízület - meniscussérülések

A térdízületben dolgozzuk fel az alázat témáját. Térdelni és térdet hajtani a hódolat gesztusa. Térdhajtással köszön az ember, amikor magas szellemi méltóságokkal találkozik. Korábban így lépett az alattvaló a király elé. A modern emberek már feltűnően kevéssé hajlamosak arra, hogy térdet hajtsanak. A katolikus templomon kívül még alkalom is alig akad rá, és még ott is jellemző változás megy ez ügyben végbe. Egyes ; országokban, az új "rend" szerint az ember manapság már fel ' is állhat a misének azokon a pontjain, ahol eddig térdelni kellett. Ahelyett, hogy alázattal térdet hajtanánk a Mindenható előtt, manapság konfrontálódunk vele. Az alázatnak és a hódolatnak már nincs nagy értéke.

Az egyenes és hajlíthatatlan ember vált az ideállá - mindenki a saját maga királya. Még azok a munkák is - mint pl. a  takarítás vagy a sikálás -, amelyek korábban térdre kény-  szerítették az embert, manapság annyira gépesítettek, hogy egyáltalán nem kell letérdelni hozzájuk. Így nincs mit csodál- ' kozni azon, egyre nagyobb a térdproblémák, főleg a meniscuskárosodások jelentősége. '

A meniscussérüléseknek a túlzott igénybevétel az alapja. A i két porcból álló meniscus teszi lehetővé, hogy a csuklós ízület forgó mozgásokat is végezzen. A térdhajlítás képessége teljes mértékben nekik köszönhető. Formáját tekintve az egyik a félholdhoz, a másik a teleholdhoz hasonlít. Funkciójuk szerint I is a nőies pólusnak felelnek meg. Amikor a meniscusok megsérülnek, a hatalmas felső comb- és lábszárcsont összepréseli őket, és így beszakadnak. A szokásos terápia a porckorong-  előreeséskor alkalmazott kezelésre hasonlít, és abban áll, hogy Í lemetszik a szétrombolt és a megkívánt terheléshez képest túl gyenge szöveteket. Az érintettek gyakran a porcos ütközők nélkül próbálnak meg továbbra is helytállva megfelelni a túlterhelésnek.

A tünet rávilágít az érintett vétkére. Fel kellene ugyanis ismernie, hogy hol vannak a határai, és be kellene látnia, hogy külső mozgáskényszere és a testétől megkövetelt teljesítmény túlzottá vált. Amennyiben a fájdalmas figyelmeztető jeleket figyelmen kívül hagyja, a szerénység és az alázat ki nem élt, árnyékba nyomott témái térdére kényszerítik. A szabad akaratából gyakorolt alázat helyett csak a kikényszerített szerénysé346

get, mozgékonyságának korlátait és a fájdalmak megaláztatását éli meg. Aki nem szab szabad akaratából határt túlzott külső mozgékonyságának, azt majd a meniscusa ráveszi erre.

Az a dolga az embernek, hogy őszintén és egyenesen vallja be magának, hogy melyek azok a teljesítmények, amelyeket valóban megkövetelnek tőle. Éppen a neves sportolóknál merül fel a gyanú, hogy a belső mozdulatlanság kompenzációjaként viszik túlzásba a hülső mozgékonyságot. Ebben az értelemben a térdsérülés egy becsületes, a belső állapotuknak is megfelelő tartásba, a mozdulatlanság állapotába kényszeríti őket. Az élethez szerénység is szükséges. Így tudja csak elfogadni az ember, hogy nem lehet kikényszeríteni belőle azt, ami túl van lehetőségei határain vagy nem tartozik a feladatai közé.

Ha megvizsgáljuk, hogy például a sportban mi váltja ki közvetlenül a balesetet, akkor olyan helyzetet találunk, ahol a szellemi mozgékonyság hiányát a test túlzott igénybevétele volt hivatott kiegyenlíteni. Ha a futballjátékos a maga fölényes (és felül elhelyezkedő) fejét használva ügyesebben viszonyult volna a labdához vagy az ellenfélhez, akkor nem kellett volna

Kérdések

1. Milyen szerepet játszik a szerénység az életemben? Meghajlok-e, ha szükség van rá, vagy hagyom, hogy a sors hajlítson meg?

2. Vannak-e olyan emberek vagy témák, amelyek alázatot kényszerítenek ki belőlem?

3. Megpróbálom-e kifacsarni magam, amikor valamilyen túlzott terhelésnek kell megfelelnem?

4. Miben vagyok túl szélsőséges és csak a "magasabb hatalmaknak" hagyom, hogy térdre kényszerítsenek?

5. Hogyan tudnám amellett, hogy külsőleg szeretek forgolódni, a belsőmet is mozgásba hozni?

6. A nyugalom táplálja-e a mozgásban lelt örömömet, vagy a nagyravágyás hajt?

7. Hová sodor engem a sors? Mire kellene irányulnia a tekintetemnek?

olyan nagyon kicsavarodnia. Ráadásul többnyire olyan helyzetekről van szó, ahol az érintettek belülről pattanásig feszült érzelmekkel "játszottak". A tudatos, a mozgás örömével kivitelezett testhelyzetek nem okoznak sérülést, ahhoz mindig egy adag belsö elferdülésre és elcsavarodottságra is szükség van.

2. A vád I i és a vád I i görcs

A vádli teszi széppé a lábat. A szép láb vádliizomzata egészséges módon közepes méretű, rugalmas és feszes. Ha valaki  mozgásban van vagy ugrásra kész, akkor ez a vádliján is megmutatkozik. Az az erőssége, hogy helyesen tud elmozdulni. Ha ezt nem helyesen teszi, akkor gyakran a vádli az, ami a be nem  vallott túlterhelést jelzi. A vádli érzelmi túlfeszítettségünk páncélszekrényének számít, és ennek megfelelően hátul, a sípcsont ' mögött elrejtve és védve hordjuk. A sípcsont szabja meg mozgásunk mértékét, és tőle függ, hogy mit vagyunk képesek kiállni.  Ha valaki "kap egyet a sípcsontjára", akkor az egy időre lefékezi a haladását. A futball- és jéghokijátékosok, akiknél döntő a jó ál- ; lóképesség, sípcsontvédőkkel óvják ezt az erős és ugyanakkor I érzékeny területet. Mivel az ember sípcsontja elöl helyezkedik , el, ez kapja meg általában a leginkább a magáét. A kék foltok és az erős fájdalmak mutatják, hogy milyen érzékeny és haragtartó. A puha vádli is az, azonban más módon.

Ami az éjszakánként fellépő vádligörcsök esetében az álomtörténésekből vezethető le, az a futballjáték hosszabbításainál  fellépő vádligörcsöknél nyilvánvaló. Csak a döntő meccseken vannak hosszabbítások, azoknál, amelyeknél a csapat továbbjutása a tét. Amikor a "továbbjutással" kapcsolatosan felhalmozódott érzelmi feszültség a mérkőzés vége felé eléri a tetőfokát,  akkorjelzik a begörcsölt vádlik, hogy mekkora érzelmi teher- nehezedik az egyes játékosokra. Természetesen a fizikai erőfeszítés is nagy szerepet játszik bennük. Ezzei kapcsolatban azonban feltűnik, hogy ugyanazok a játékosok az edzéseken többnyire I problémáktól és vádligörcsöktől mentesen állják ki az ugyanak- _{i k}ora megterhelést. A maratoni futók, akik nagy fizikai megerőltetést jelentő távot futnak végig, alig hajlamosak a vádligörcsre. Ennek valószínűleg az az oka, hogy ók lényegesen kisebb érzelmi megterhelésnek vannak kitéve ezeknél a hosszú és aiigha olyan érdekfeszitő feladatoknál.

Az éjszakai vádligörcsök felfedik, hogy a napközben felhalmozódott érzelmi feszültség olyan tetemes, hogy az éjszakai feldolgozás során nem tud kielégítő tudatossággal szembesülni vele az ember. Így még az éjszaka védelme alatt a testbe süllyed, és a túlfeszült vádliizomzatban teszi magát észrevehetővé.

A manapság használatos elsősegély-intézkedések, amelyek a megkeményedett izomzat ellazítását célozzák, homeopátiásan működnek. Erősen nekiszorítja valaminek az ember a lábát. Ez a szándékos megfeszítés a tudatba hozza a túlfeszítettség helyzetét, és adja egyben a megoldást is, a görcs eleresztését. Hasonlóan hatnak az érintettnek azok az elkeseredett kísérletei, amikor elkezd ugrálni. A kórkép kihozza a harc testi történéséből, és tudatos megfeszülésre kényszeríti. A gondolkodásnak ez a pillanata elég lehet ahhoz, hogy világossá váljon az ember számára a testi harc, és felismerje, hogy milyen érzelmi feszültség és mennyi becsvágy húzódik meg mögötte. Arról van szó, hogy az embernek a testével és a lelkével is tudatosan neki kell feszülnie az érzelmileg fenyegetőnek, mert ha a tudat feladja a harcot, akkor a testnek egyedül nincs esélye. Akkor görcsök formájában mutatja ki, hogy túlterhelték, ami nem más, mint a harc karikatúrája. Amennyiben azonban az errrber ismét tudatosan elfogadja a kihívást, akkor a test tehermentesül az alól a feladat alól, hogy valaminek helyetteseként neki kelljen feszülnie valaminek, amit egyedül fizikai eszközökkel úgysem lehet feltartóztatni. Ezzel a tudatossági lépéssel és a hasonlóképpen rituálisan keresztülvitt megfeszítéssel csökken a test túlfeszítettsége. Akkor aztán tovább játszhat, alhat, illetve álmodhat az ember. Amennyiben a harcot ismét érzelmileg tudatosítva vívja, akkor a test is tovább küzdhet. A fizikai vádligörcs így mindig egy adag rezignációról és feladásról is árulkodik. Az érintettek jelzik, hogy harcképtelenné váltak. Amit lelkükben nem vallanak be maguknak, az testileg válik világossá.

Kérdések

1. Melyik be nem vallott túlzottan nagy érzelmi feszültség halmozódhatott fel a vádlimban?

2. Mennyiben hiányzik az érzelmi harc az életemből, ami a görcsben testesü I meg?

3. Mi ellen feszülök neki átvitt értelemben, amikor görcsös lábszáramat nekifeszítem egy ellenállásnak?

4. Miben kellene tudatosabban megerőltetnem magam, hogy ' végig tudjam csinálni az érzelmileg telített harcomat?

5. Mi forog számomra pillanatnyilag kockán, és hogy bánok ezzel érzelmileg? Í;

6. Hol akarok kiugrani és mit akarok feladni anélkül, hogy ezt beismerném és megengedném magamnak?

3. Az Ac h i I I es- í n sza kadása

A teljes vádliizomzatot az Achilles-ín függeszti fel a sarokra. ' Miután ez a kötél elszakad, az ember már nem lép többet, az  ugrásról nem is beszélve. Hogy a sarka Achilles-sarokká és ezzel a gyenge pontjává vált, annak különböző okai vannak. Akhilleusz, á trójai háború hősének mítosza különösen veszélyeztetett területnek mutatja az ember sarkát. Az anyja meg akarta gátolni, hogy szeretett fiát a világban valami baj érje; és ezért bemártotta az alvilági folyó, a Sztüx halhatatlanságot ígérő vizébe. Valahol azonban meg kellett fognia, hogy ne süllyedjen el egészen. Mivel a sarkát választotta, ez maradt  Akhilleusz egyetlen sebezhető pontja. Itt találta el Hektór nyila, és ebbe halt bele fiatalon. Végül is a sarok testünknek az a pontja, mely a legintenzívebben köt bennünket össze az anyafölddel. Ez pedig konkrétan és szimbolikusan is a polaritást, az ellentétek nőies világát jelenti.

A kettősség világa, mint a paradicsomi egység ellenpólusa a ! halandóság és minden szenvedés helye. A sarok, amely Akhilleusznál és az emberiség fennmaradó részénél a polaritáshoz  való kötődés pontja, ezzel az a hely is, ahol minden lehetséges méltánytalanság és sérelem elérheti az embert. A boldog350

talanság, mint a polaritás kifejezése és az egység boldogságának ellentéte, különösen szívesen tör itt be az ember életébe.

Az Achilles-ín, amely ezt a különös helyet erősíti meg, a legmasszívabb és legerősebb inunk, és rendkívüli módon túl kell feszíteni ahhoz, hogy elszakadjon. Az ilyen helyzetekben már nem számol az ember a lehetőségeivel, és túlfeszíti, szó szerint darabokra szaggatja magát. Az lenne a kézenfekvő kérdés, hogy: minek? Hogy az ember megszakad egy feladatban, azt jelenti, hogy mindent és túl sokat is kockáztat. Az ínszakadás után az érintettek hirtelen ismét a tények talaján találják magukát. Az Achilles-sarok, amely már nem tud a lépéshez felemelkedni, világossá teszi, hogy az ember mégiscsak egy ember és nem több, és legalább itt, a polaritásban nem alkalmas az emberfeletti dolgok kivitelezésére. Az, hogy emberfeletti dolgokat merészel végrehajtani az ember, bűn, az antikoknál ráadásul az egyetlen.

Amikor sportolás közben megsérül az ember Achilles-ina, olyankor mindig túlfeszített, a testet igénybe vevő és az inakat túlfeszítő magas teljesítményekről van szó. Amikor az Achilles-ín utánaenged, azt mutatja, hogy a célba vett rekord túl van azon, amit képes elérni az ember. Ismeretes módon mindig az okos enged. A testnek gyakran kell eljátszania ezt a hálátlan szerepet a becsvágyó értelemmel szemben, amely gyakran irreális dolgokat vesz a fejébe. Ez különösen egyes könnyűatlétáknál válik világossá a doppingellenőrzések során. A hormonálisan "feljavított" izomkolosszusok olyan erőket fejtenek ki, amelyek sorozatban elszakítják a már amúgy is túlfeszített inaikat. Amikor a tudat biztosítékai kiégnek, anélkül hogy ezt az érintettek észrevennék, akkor a testen a sor, hogy leállítsa ezt az eszelős becsvágytúltengést.

Így gondoskodik a test gondolkodásra alkalmas szünetről, és így lesz az egyetlen megmaradt mozgási lehetőség a gondolati mozgás. Bár ebben az érintett nem annyira gyakorlott, még mindig obb, mint a teljes mozdulatlanság. Ahelyett, hogy fizikailag rúgná le magát az ember és hihetetlen teljesítményeket préselne ki magából, hirtelen itt az ideje, hogy a gondolatait hagyja bolyongani. A szervezet világosan kifejezi, hogy mennyire szüksége van a szünetre. Az érzelmi erőpróbáknak túl gyenge a belső, a csontok által szimbolizált struktúrához való kapcsolatuk. Olyan úton jár az érintett, amelyik nem

igazán illik hozzá. Abba kell hagyni, mondja a test, és azonnal gondoskodik is az elsősegélyről azzal, hogy az elvállalt becsvágy-feladatokat azonnali hatállyal leállítja. Nem akarja, hogy bármi köze is legyen az ilyen ugrásokhoz, és hagyja, hogy megszakadjon az összeköttetés. Vagy az erő és a mozgás eleme túl erős ehhez a kötélhez, vagy a kötél túl gyenge ennyi  erőhöz.

Hogy mit kell mindebből megtanulnia, az kézenfekvő. Az  eddigi koncepciót kell átalakítani, fizikai pihenés közben lelkileg kell tisztázni, hogy hol áll az ember, és hová törekszik. Az embertelen célok embertelen erőfeszítéseket követelnek, és emellett egy s más, mint pl. a fontos kapcsolatok, darabokra szakadhatnak. Fel kell ismerni, hogy mely kapcsolatok húzzák az embert a boldogtalanságba, és ezért fel kell adni őket. Vannak dolgok, amelyek nyilvánvalóan kényszerítővé váltak. Ezeket meg kell rövidíteni. Ha túl erősen kötődünk a saját lehetőségeinket meghaladó becsvágyó célokhoz, akkor elszakad a poláris világgal való kapcsolatunk. Az ember elveszítené különben a talajt a lába alól, és veszélybe kerülne, ha !

"elszállna. A testben bekövetkező szakadás az, amely vissza- _{I h}ozza a tények talajára.

Kérdések i

1. Hol feszítem túl a lehetőségeimet? Miért szakadok meg? 2. Hol hagytam, hogy a túl magasan szárnyaló álmok rabja

I egye k ?

3. Életem mely kötelezettségeit kell megrövidítenem?

4. Hol kell magamat eloldani, hol kell ismét talajt fognom 5. Hol válik a becsvágyam csapdává? ; 6. Mit csinálok, ha minden kötél szakad?