LISZT FERENC - A MÉDIUM ÉS A MÉDIA

Az élö zongorajátékkal illusztrált elöadás a zenetörténet egyik legnagyobb egyéniségét idézi meg, Liszt Ferenc intenzív életének, szenvedélyes személyiségének összetett világába nyújt betekintést. Az alkalom sugallja a meghatározást: Liszt Ferenc a mindentudás egyetemes zenei jelensége. Ez teszi képessé arra, hogy magába szívja és kivetítse elözö korok m 757c21h üvészetét, saját kora alkotásait, söt hogy megjósoljon eljövendö stílusokat. A gondolatmenet középpontjában a h-moll szonáta elemzése áll, amelyet a müvész önarcképének tekinthetünk.

I. A SOKARCÚ LISZT

Gyakran merül fel a kérdés egy-egy alkotó esetében: hogyan lehetséges, hogy mint müvész és mint ember ilyen különbözö képet mutasson? A legjobb példa erre a Liszthez legközelebb álló kortárs zseni, az istenekröl szóló muzsikájában istenire gyarló emberi mivoltával rácáfoló Wagner. Nos, Liszt esetében müvei nem szolgálnak cáfolatul, ellenkezöleg, hü portrét festenek alkotójukról. Gondoljunk csak néhány festményre, képre, rajzra vagy akár karikatúrára: Liszt mint zenefejedelem, varázsló, a nök bálványa, az abbé, a jóságos ösz mester tanítványai körében, a kortárs müveket bemutató karmester. De mind e vizuális ábrázolásoknál hívebb és hitelesebb az, amit halhatatlan zenéjében hallhatunk, és hallatlan játékában hallottak. Ennyi formában, színben megmutatkozó sokféleség láttán joggal kérdezhetjük: lehetséges, hogy ezek egyetlen ember ábrázolásai volnának?

Állítólag Liszt fiatalabb kortársa, a zongorista Busoni mondotta: "Mi csupán egy-egy színei vagyunk a napfénynek. Liszt viszont maga a napfény, ami az összes színt magában egyesíti." Az anekdota szerint egy alkalommal zongoristák társaságában egyikük olyan játékot indítványoz, hogy kinek-kinek találják meg a hozzá legjobban illö hangsort. Mikor Lisztre került a sor, mindannyian megegyeztek: ö az összes hangot magába foglaló kromatikus skála.

Tudjuk, minden emberben más és más arányban, potenciálisan ott rejtözik minden tulajdonság. Egyesek napvilágra kerülnek, mások homályban maradnak. Lisztnél széles vászonra vetítve, rivaldafényben, lenyügözö módon nyilvánul meg az emberi tulajdonságok, képességek, különbözöségek elképesztö sokasága - és ezt halljuk zenéjében is. A mai alkalom sugallja: Liszt a mindentudás egyetemes zenei jelensége. Ez teszi képessé arra, hogy magába szívja és kivetítse elözö korok müvészetét, saját kora alkotásait, söt megjósoljon eljövendö stílusokat.

II. A KORTÁRSAK MÉDIUMA - A JÖVŐ HÍRNÖKE

Ez teszi képessé arra, hogy mint elöadó- és alkotómüvész zongoraátirataiban mintegy müfordítás gyanánt propagáljon szimfonikus zenét, dalt, operát - ily módon válva kora "médiájává". Mert amit ma a rádió, televízió és hangfelvétel tesz, tette Liszt egy személyben. Ahogy egy-egy szerzöhöz nyúlt, abban megnyilvánul, milyen méltó és tökéletes médiuma volt és médiája lett mindegyiköjüknek.

Vegyünk néhány példát. Mikor Beethoven szimfóniáit zongorán szólaltatta meg, az átirat "csupán" zseniális letét maradt, nem tett hozzá és nem vett el, csak két kézzel megszólaltathatóvá tette a szimfonikus zenekari kompozíciót. Schubert vagy Schumann dalainál már a dal szellemének megfelelö variációk hozzáadásával adózik a szerzönek. Az operánál az ének és a zenekar mondanivalóját a zongora technikai lehetöségeinek nyelvére fordítja. Így például a Rigoletto négyesénél a tenor hang érzelmi áradását futamok tobzódásával tolmácsolja, mondhatnánk: müfordítja. (Itt zárójelben megemlíteném a Lisztet nem szeretök védelmére szóló sok olyan interpretációt, amikor is a Lisztnél mindig jelenlévö érzelmi kifejezésröl megfeledkezik, vagy talán észre sem veszi azt az elöadó zongorista. Ilyenkor csakugyan létrejön egy külsöséges, üres virtuozitás - amit méltatlanul írnak Liszt számlájára.) Pedig a virtuozitás lehet érzelmet kifejezö, transzcendens is. Ezt hallotta meg Liszt Paganini játékában, aminek hatására inspirálva érezte magát arra, hogy a húrok mágiáját saját hangszeréböl varázsolja elö. Így születtek a Paganini-müvekre komponált átiratai, mint például a híres La Campanella

Láttuk tehát Lisztet mint a már meghalt vagy még élö zeneszerzök médiumát. Most füleljünk oda, hogyan hallgat bele Liszt, a más dimenziók médiuma, a jövö zenéjébe. A legközelebbi jövö a vele egy idöben élö Richard Wagner, akinek müveire mondták a korabeli kritikusok: "a jövö zenéje". Ezt jövendöli meg Liszt számos alkalommal müveinek harmónia- és formavilágában, de néha még szinte egyenes ráutalással is - mint például  a Trisztánra a Dante-szimfónia második tételében. (Ismét csak zárójelben álljon itt egy anekdota a müvész és az ember már említett, egy személyen belüli kettösségével kapcsolatban: Wagner, az istenek zenésze a hálátlan ember köntösében vonul végig a szobán, ahol felesége, Liszt lánya, Cosima zongorán kísér egy énekesnöt valamelyik Liszt-dalt próbálva. Wagner megáll egy pillanatra: "Kitöl van ez a szép dal?". Mire Cosima: "Az apósodtól, Liszttöl". "Azt hittem, csak ujjgyakorlatokat ír" - veti oda Wagner.)

De Liszt a távolabbi jövöt is meglátja. Bár öregkorában futólag még találkozik is a fiatal Debussyvel, a francia impresszionizmus zenéjének szürt fénye feldereng müveiben jóval Debussy születése elött. Így például a Sposalizióban, amit 42 évvel Debussy E-dúr arabeszkjét elött írt. A Villa d'Este szökökútjai címü kései zongoramüvében a késöbb született Ravel-hangzást kicsengeni (Ravel Ondine (Hableány) címü müvében). Akit végképp nem ismerhetett, az Bartók Béla. Ha belehallgatunk Liszt Csárdás macabre-jába és Bartók Allegro barbarójába, a jövendölés nyilvánvaló. A Liszt-mü keltezési ideje 1881 - Bartók születésének éve. Hátborzongató egybeesés. Mintha így üdvözölné a nagy öreg magyar mágus a nagy magyar sámán eljövetelét. De ilyen konkrét párhuzamok nélkül is nyilvánvaló, hogy Liszt zenéje - különösen öregkori müveiben - messze túlmutat korán. Elég, ha a hetvenéves korában komponált Szürke fellegek címü müvének utolsó taktusait idézzük: itt már a 20. századi atonalitás (hangnem-nélküliség) szürke fellegeibe burkolja a hallgatót.

III. TÁRSMŰVÉSZETI INSPIRÁCIÓK

Az ezerszínü Liszt nem maradhatott meg csupán a zene határain belül. Ahogyan zongoristaként beutazta Európát (erröl mint zenei útinapló szolgálnak Vándorévek címü zongoraciklusából a svájci és olasz tájak), bebarangolta a társmüvészetek: a festészet, szobrászat, költészet birodalmát, és - mint a mindentudás reneszánsz mestere - az ott szerzett leginspirálóbb benyomásairól beszámol a kottalapjain. Tekintsünk rá elöbb egy-egy villanásnyira néhány svájci képre: Au lac de Wallenstadt (A wallenstadti tónál), Les Cloches de Genčve (A genfi harangok), Au bord d'une source (Egy forrás partján), Eglogue (Pásztorének), Orage (Vihar). - az olasz évekböl a Velence és Nápoly cím alatt szereplö Gondoliera és Tarantella vagy a már említett A Villa d'Este szökökútjai.

Az olasz évek társmüvészeteiböl vegyük a már szintén említett Sposaliziót, amely Raffaello Eljegyzés címü festményéhez füzödik. Michelangelo szobra ihlette az Il Penseroso-t. A Dante olvasása után írt Dante-szonáta elsö taktusaiban halljuk a pokol kapuján olvasható felírást "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel." Liszt müveltségét nem vették körül a minden ember müveltségét hitelesítö iskola falai, csakúgy, mint Beethoven esetében - de veleszületett érdeklödése Vergiliusként vezette az irodalom rengetegében.

Szerelmese volt a költészetnek és költöje a szerelemnek. Inspiráció forrása volt számára mindkettö: földi szerelem és mennyei költészet. És ahogy hatottak rá, volt azok felvevö médiuma és lett alkotó médiája. Ennek vagyunk tanúi a Freiligrath O lieb címü versére komponált dalától és ennek késöbb általa Notturno-nak nevezett, majd a nagyközönség berkeiben Szerelmi álmokként rendkívül népszerüvé vált zongoraátiratától) a Dante Isteni színjátéka, illetve Goethe Faustja által inspirált szimfóniákig. Ugyanez a két irodalmi monumentum két zongoraszonáta ihletöjeként is szolgált, de itt csak a Dante-szonátaként ismert münél olvassuk az irodalmi forrásra való utalást: "Aprčs une lecture du Dante" (Dante olvasása nyomán).

IV. A H-MOLL SZONÁTA: LISZT ÖNARCKÉPE

A másiknál, a hatalmasabbnál, Liszt legjelentösebb zongoramüvénél, a h-moll szonátánál semmi szó szerinti hivatkozás Goethe Faustjára. Ha nincs is írásbeli címzés, a hangjegyekben rátalálunk tévedhetetlenül a címzettekre: a tragédia három föszereplöjére: Faustra, Margitra és Mefisztóra - és ha mögéjük tekintünk, magára Lisztre, aki a fausti  müben vélhette felismerni saját bensöjének drámáját és talán épp ezért nem nevezte nevén fömüvét, mert a Faust, az inspiráció csupán fedönév lett volna. Így lett a h-moll szonátából Faust-szonáta, és végül önarcképpé. Nem véletlen, hogy Liszt, a mindentudás egyetemes zenész-jelensége ebben a fömüvében a három fausti föszereplö mellett kozmikus motívumokból, a minden emberben meglévö közös, tudattalan östípusokból, a minden nem-mindennapi ember mindennapjainak fömotívumaiból is megidéz.

IV. 1. A MITIKUS KEZDET: FAUST SZÍNRE LÉP

A mü a ponttal kezdödik, ami kétszer megismétlödik. A pont tudományos és ezoterikus értelemben a még meg nem nyilvánult, mindent magában foglaló egység, amelyböl majd a nagy robbanás (big bang), a minden keletkezik. Erröl beszél Stephen Hawking is (Az idö rövid története címü könyvében) és az ösi kabbala kether fogalma, de mindennapjaink minden pillanata is, amikor például megtermékenyül a sejt az anyaméhben, és a láthatatlan kicsi pontban ott van a késöbb megnyilvánuló ember minden tulajdonságával. Feltehetöen mindez ily módon Lisztnél csak tudattalanja mélyén létezhetett. A kétszer megismételt pont utalhat a földi élet kettösségére. Utána halljuk kétszer a leszálló hangsort (skálát), amit úgy tekinthetünk, mint a sors könyörtelen gravitációjának szimbólumát (ezt a továbbiakban sors-skálaként fogom említeni). Ekkor lép színre Faust, a hös mint a nagy mü föszereplöje, fötémája. Itt a hösi gesztus a felkiáltás: "Itt vagyok, én vagyok!!!". Ez még az elöadó zongorista számára is hösies gesztus - a mindkét kézre kirótt nagy ugrás miatt. Ez a téma magában hordja az életre jellemzö állandó le és fel irányának kettösségét. Ezt a témát látjuk majd a mü folyamán - csakúgy, mint magát az embert az élet vagy életek során - mind megannyi formában, színben, fényben, hangulatban megjelenni. Íme, a wagneri vezérmotívum elöhírnöke.

Nézzünk meg néhányat a fausti fötéma különbözö megjelenéseiböl: Faust a hös; Faust ellágyul a szerelem sejtelmében ábrándozva; a létet vállaló Faust férfiassága öntudatában; a harcokban bátor Faust; az enyelgö; a léttel kétségbeesetten viaskodó; a sorssal birkózó Faust.

De Faust színrelépése után közvetlenül megjelenik Mefisztó is torz alakjával, kaján gúnykacajával, és máris elkezd kísérteni. Faust sziklaszilárd, de Mefisztó is hatalmassá nö. Elindul a harc kettöjük közt (a jobb kézben Faust, a balban Mefisztó).

IV. 2. AZ ÖNARCKÉP KIKEREKEDÉSE: MEFISZTÓ ÉS MARGIT

Lehetne nagyobb ellentéte a torz Mefisztónak, mint az elbájoló, ártatlan szépség, Margit - aki maga a zenét öltött szerelem, a dallammá vált ideál? És mégis: Mefisztó és Margit valahol egy és ugyanaz. Hogy lehet ez? Nézzük csak meg a Mefisztó-témát. Lassítsuk le. Tegyük át magasabb regiszterbe, három hanggal följebb, és íme - itt áll elöttünk Margit. Döbbenetes ötlet, döbbenetes élet. Liszt, a nöhódító, Liszt, az abbé. Ezen a ponton érünk el Liszt életének sarkalatos problémájához, a dilemmához, amit a nök és vallás közötti konfliktus jelentett számára. Lisztben a nö és az ördög valahol egy és ugyanaz. Így a Mefisztó- és Margit-témák dallamazonosságának tükrében láthatjuk Lisztet, az abbét és nöhódítót. Itt válik a mü önvallomássá.

Mefisztó és Margit ellentétében, mely ugyanakkor egység is mint tükörben a nöhódító és az abbé kettösségére ismerünk rá egy emberen belül.  Liszt számára a nö mindig megmaradt kísértönek. Nála a sok kielégülés nem vezetett beteljesüléshez. Nála a sóvárgó, majd lángoló szerelem sohasem válik úgy, mint Schumannnál, társi, családi melegséggé. Ezt szimbolizálja élete utolsó szakaszának kapcsolata is, amikor már kész volna a házasságra Sayn-Wittgenstein hercegnével, de a terv különbözö intrikák és gáncsok következtében Liszt minden igyekezete ellenére is meghiúsul. Talán ha annak idején a 17 éves Liszt elvehette volna Caroline de Saint-Cricq-et, ha a gróf papa nem dobja ki az arisztokrata lányához nem méltó "zongoratanárkát", Liszt élete másképp alakulhatott volna. De így a szerelmek és a vadházasság viharától tépázva, lángolva, büntudat tüzétöl emésztve vetette magát az egyetlen tiszta Margit helyett a Mefisztó-Margitok sokaságának karjaiba. Elgondolkodhat a fiziológus, hogy lehet az, hogy míg Beethoven, Schubert, Schumann, Paganini - hogy csak néhány zsenit említsek - már elsö szerelmi kalandjaik során áldozatául váltak koruk végzetes férfi betegségének, Liszt e kalandok sokszorosa és jóval hosszabb élete során egészséges maradt? Talán ezt is Saint-Cricq grófnak köszönhette, hisz, miatta nem vehette feleségül élete elsö és igazi nagy szerelmét, mert nem volt arisztokrata, és talán ezért is vagy csak azért is kalandjainak gyümölcseit elöszeretettel szakította le az arisztokrácia családfáiról.

Tovább folytatva a Mi lett volna, ha...?-gondolatmenetet: ha Liszt elveheti feleségül Caroline Saint-Cricq-et, karaktere másképpen formálódik. Talán ha magánéletében és zenéjében nem csapong annyit, alkotásaiban jobban elmélyül, mint például Schumann, akinek maga okozta ujjbénulás miatt le kellett mondania a virtuóz pályáról - így még inkább szentelhette magát a komponálásnak. Igaz, akkor viszont nem válik kora médiájává, amit épp ez a végtelen sok irányú zenei csapongás tett lehetövé. Liszt hatalmas, mintegy 675 zenemüvet számláló életmüvéböl aránylag sok a jóllehet zseniális, de kevésbé elmélyült alkotás. Fiziológiai szempontból nézve: ha a magánéletében és müveiben szertepazarolt energiát az elmélyültebb komponálásra fordítja, nem lett volna más az arány? Nem lett volna több az arany az arányban? Talán nem lett volna emésztö büntudat, Mefisztó-Margit-komplexus, csakhogy akkor nem lett volna h-moll szonáta és az a Liszt Ferenc sem, akinek ez a mü az önarcképe.

De térjünk vissza a szonáta témáinak megtekintéséhez. A bevezetö két kozmikus motívum, a pont és a sors-skála, valamint a három fausti föszereplö témái mellett ott van a Liszt tudatában és tudatalattijában egyaránt meghatározó jelentöségü vallási érzület is, az ember képzeletében élö Isten-kép, amely hatalmas orgonahangzású zenében nyer kifejezést. Ez a téma is, akár a többi, megy át változáson, így látjuk ennek az Istennek haragvó arcát is, disszonanciával kérlelhetetlenné keményítve. A mü középrészében halljuk a megbékélés, bölcsesség, tiszta szeretet és tiszta szerelem zenéjét, majd sok fausti küzdelem után ennek apoteózisát egy trisztáni ölelésben. A zene lenyugszik, a szerelmesek idillikus szerelemben elszunnyadnak egymás karjában.

IV. 3. FAUST MEGHASONLÁSA

És ekkor, a baljós csend feszültségében ismét megjelenik a mü elején hallott két pont és a sors-skálák, a második kissé eltorzítva - ily módon készítve elö Mefisztót, aki gúnyvigyorral táncolja körül az alvó szerelmeseket. Ezért is halk, de mégis démonikus itt a zene. Most Faust alakját ölti magára Mefisztó, úgy, hogy a dallam Fausté, a karakter és a tempó Mefisztóé. Így is mondhatnánk: Faust gúnyájában gúnyolja Faustot... Mellette végig ott van a sajátja témája is. Erröl a részröl mondja Bartók akadémiai székfoglaló beszédében, "a minden külsö hatásról lemondó sötét coda... - a legnagyobbat a legvégére hagyva - a pokolian sziporkázó fugato... a legnagyszerübb muzsikához tartozik". Ennek az ördögi fugatónak a vége felé már külön válik, majd szembesül egymással Faust és Mefisztó. Ekkor Faust Mefisztó hatására meghasonlik önmagával: saját negatívjával kerül szembe, olymódon, hogy amíg a jobb kéz az eredeti dallam irányában mozog, a balban minden irány ennek az ellenkezöje. Formailag itt már az ABA szonátaformának megfelelö visszatérésben, az A rész variánsában vagyunk, ami a két pont újramegjelenésével indult. A visszatérö Margit-rész utáni átvezetöben a Faust-motívum mindkét kézben egyszerre két variációban ábrándozik, cirógat, és ahogy a magas régiókból egyre lejjebb száll, úgy kezd Mefisztóvá torzulni, ami egy késöbbi kor rémfilmjeinek egyik kedvenc ötlete lesz. Halljuk még a Mefisztó-Margit közös téma dallamvonalának a Margiténál gyorsabb, Mefisztóénál lassabb tempó-középarányosát, a zene egyre hevesebben háborog, viharzik.

IV. 4. A KÓDA

Elérkeztünk a mü zárórészéhez, az úgynevezett kódához, amikor diadalt hallunk a sors-skálában, a Faust témában és végül a vallásos motívumban. Még egyszer a megbékélés, bölcsesség, tiszta szeretet zenéje, még egyszer Mefisztó árnyéka - de most már csak a felfelé törekvö magasabb régiók akkordjai alatti árnyékvilágban: Faust utoljára már csak halál utáni szellemként jelenik meg sóhajfoszlányokban. Még egyszer megszólal a lefelé vétót mutató két sors-skála. Felszálló akkordokban nyílnak meg a túlvilág kapui a halhatatlanság, az üdvözülés felé. Végzödhet az élet és a nagy mü - egy végsö, mindent magába záró ponttal, a h-val.