|  | ||||||||
|  | ||||||||
| | ||||||||
| | ||||||||
 |
 |
|
|
|
||
 |
 |
|
||||||||||||||||
Kockázatelemek a bankok
vállalati hitelezésében
Szakdolgozat
A kis- és közepes méretű vállalkozások kiemelkedően fontos szerepet töltenek be a fejlett piacgazdaságokban. A rendszerváltás előtt Magyarországon marginális volt e szektor súlya és szerepe. Ma a szektor hozzájárulása a nemzeti jövedelemhez a 60%-ot is eléri (1. melléklet). A vállalkozások fejlődésének egyik központi problémája a finanszírozás.
A dolgozat célja, hogy bemutassa a bankok vállalkozásfinanszírozáskor fellépő kockázatvállalását, kockázatkezelését, és azok problémáit.
A rendszerváltás óta eltelt több mint tíz éve óta hatalmas előrelépés történt a vállalkozói szektor fejlettségét illetően, de az ágazat fontosságát a jövőben is szem előtt kell tartanunk. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy az Európai Unió politikájának egyik központi eleme a kis- és középvállalkozások védelme, fejlesztése (Small- and Medium-sized Enterprises).
A gazdasági folyamatok zavartalan működéséhez elengedhetetlen a fedhetetlen bankszektor jelenléte, melynek biztos pénzügyi hátteret kell jelentenie a gazdaság szereplők számára.
A dolgozat első fejezetében az elmúlt tíz év, a szektort érintő fejleményit veszem sorra, egyrészt a bankszektor szemszögéből, és az ott lezajlott változásokat bemutatva, másrészt a vállalkozások segítésére létrejött programokat, intézményeket számba véve.
A második fejezetben arra térek ki, hogy a banknak milyen kockázatokkal kell szembe néznie működése, de különösképpen a vállalkozói kihelyezések kapcsán. Kitérek arra, hogy a bank által vállalt kockázat és a bank tőkéje között milyen kapcsolat húzódik meg. Minden bank rendelkezik saját automatizmusokkal a kockázat kezelésére, csökkentésére vonatkozóan, de elengedhetetlen külső eszközökkel is biztosítani a prudens működést, hiszen a bankba vagy a bankrendszerbe vetett bizalom megrendülése kihatással lehet minden gazdasági folyamatra, mintegy láncfolyamatként tovább gyűrűzve. Ennek a külső ellenőrzésnek a feladatát látják el a bankok felügyeleti intézményei, Magyarországon a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete.
A bank tőkéje és a vállalt kockázat közötti kapcsolat szabályozását a Bázeli Ajánlás elvei alapján bonyolítják hazánkban is. Ezért a harmadik fejezet ezen egyezmény szerkezetét vizsgálja, különös tekintettel arra, hogy új egyezmény van készülőben, mely várhatóan 2003 végére éri el végleges formáját. Az Európai Unió tőkemegfelelési szabályozása is erre épül kisebb-nagyobb eltérésekkel.
A következő rész a bankok aktív ügyleteivel foglalkozik, azon belül is a hitelezési tevékenység elemzésével, illetve annak a bank szervezetében elfoglalt helyével. Részletesebben bemutatom a hitelképesség vizsgálatát (egy konkrét bank esetében is), aminek célja az ügyletekhez kapcsolódó hitelkockázatok felmérése, csökkentése.
Magyarországon a modern bankrendszer kialakulása spontán módon, két lépcsőben zajlott le. Az első szakasz a nyolcvanas évek elején kezdődött, amikor bankszerűen működő pénzalapok jöttek létre a központosított tőkeallokáció fellazulása nyomán. Ezekből a pénzalapokból a nyolcvanas évek közepére szakosított pénzintézetek fejlődtek ki, melyek a későbbi kis- és középbankok alapjait jelentették.
A második szakaszt az intézményrendszer megváltozása jelentette: a monobankrendszert felváltotta a piaci működésre képes kétszintű bankrendszer. 1987. január 1-jén létrejött a központi banki funkciókat ellátó MNB és az attól intézményesen elválasztott kereskedelmi bankok rendszere (Országos Takarékpénztár, Magyar Külkereskedelmi Bank, Általános Értékforgalmi Bank, és az MNB korábbi hiteligazgatóságaiból három új kereskedelmi bank: a Magyar Hitel Bank, az Országos Kereskedelmi és Hitel Bank, későbbi nevén Kereskedelmi Bank és a Budapest Bank). Később sorra alakultak meg a pénzintézetek. A megalakult bankok tovább vitték a korábbi működés alatt keletkezett problémákat, nevezetesen a rossz hitelállományt.
A modernizáció jogi kereteinek megteremtésének két szerepe volt. Egyrészt nagyobb védelmet biztosított a bankrendszer szereplőinek a mindenkori politikai hatalommal szemben. Másrészt lehetőséget teremtett a fejlett gazdaságok tőkepiacaihoz való integrációhoz.
Az 1991. évi LX. törvény autonómiát és függetlenséget teremtett a Magyar Nemzeti Banknak, ennek ellenére nem szűnt meg a nyomás az aktuális kormány részéről, mely akadályozhatja alapfeladata ellátásában: az infláció kezelésében.
Az 1991. évi LXIX. törvény a pénzintézetekről megteremtette a biztonságos bankműködés jogi feltételeit: szigorú tőkemegfelelés, kockázati céltartalék képzés, bankfelügyelet. Másik fontos része volt a bankrendszer tulajdonlásának a kérdése. Az állam 1995-től nem gyakorolhatta szavazati jogát a 25 százalékot meghaladó tulajdonrésze felett, illetve azt 1997-ig el kell idegenítenie. A nemzeti tulajdon védelme érdekében a 10 százalékos részarány fölötti külföldi tulajdonszerzést a kormány előzetes elvi hozzájárulásához köti.
A számviteli törvény, a társasági adóról szóló törvény és a csődtörvény a piaci normák felállításában jelentett fontos szerepet. Az öncsőd nemcsak lehetőséget jelentett a hitelezőkkel való megegyezésre, hanem kényszert is kintlévőségeik behajtására. A három törvény szinte egyidejű bevezetése sokkolta a vállalatokat és a bankokat is. A csőd- és felszámolási hullámok a bank szektor stabilitását is veszélyeztették. Végül 1993 nyarán megszüntették a kötelező öncsőd intézményét.
Az, hogy a bankok nem indultak tiszta lappal, sokáig meghatározta a bankpiac szerkezetét, koncentrációját és szegmentáltságát. Még 1993-ban is az öt nagybank uralta a piac kétharmadát - az örökölt ügyfélkör problémáival. Ráadásul a három leválasztott bankot eleve elégtelen tőkével hozták létre. Míg a piaci verseny által létrejött koncentrációnak nemcsak hátrányai vannak (mérséklődő verseny, szolgáltatások magasabb árai), hanem előnyei is (betétek és banki befektetések biztonsága), addig a Magyarországon mesterségesen létrehozott magas koncentráció semmi előnnyel nem rendelkezett. A piac nálunk inkább lebontotta ezt az örökséget. Viszonylag rövid idő alatt igen sok pénzintézet alakult, azonban 1993-ban ezek egyike sem hasított ki 1,5 százaléknál nagyobb részt a piacból.
A szegmentáció megfigyelhető volt ügyfélkör szerint: az ügylet mérete, illetve az ügyfél mérete a bank tőkeerejével volt összefüggésben; forráspiac szerint: a vállalati ügyfélkörre épülő bankok a bankközi pénzpiacra és a jegybankra támaszkodtak, míg a lakossági ügyfélkörrel rendelkező bankok önálló betétesi bázisra támaszkodtak.
Vállalatfinanszírozás terén nem indult hatalmas verseny a bankok között, mivel a külföldi és vegyes bankok viszonylag olcsó forrásaik előnyének ellenére nem próbáltak benyomulni a hagyományos piacokra, hanem kevésbé kockázatos kihelyezési lehetőséget kerestek (bankközi kihelyezések, devizakereskedelem). Ezek után a vállalati hitelek piacán nem ment végbe kamatcsökkenés. Tehát a hagyományos vállalatfinanszírozó nagybankok nem a kamatverseny következtében veszítettek piacokat, hanem azáltal, hogy azok fizetésképtelen adósait kiemelték a bankkonszolidáció keretében. 1993-ban öt külföldi, illetve vegyes tulajdonú bank tudta eredményét az inflációnál nagyobb mértékben növelni, ugyanakkor 9 többségi tulajdonú állami bank a saját tőkét meghaladó veszteséggel zárt. Ezek a bankok hagyományos magyar vállalati ügyfélkört finanszíroztak a válsággal küszködő mezőgazdaságban és az iparban.
A gyenge verseny következtében a banki szolgáltatások piacán rések maradtak, melyekre a bankok többsége nem kívánt behatolni. Ilyenek a b 727c23h eruházások finanszírozása, lakásfinanszírozás, agrárhitelezés. A vállalati bankszolgáltatások területén súlyos hiányosságok jelentkeztek, melyek még inkább visszavetették az amúgy is válsággal küszködő átalakuló gazdaságot. A bankszektor nem volt képes kiszolgálni a gombamód szaporodó kisvállalkozásokat, melyek egyenként csekély pénzforgalmat bonyolítottak. A bankok nem akarták vállalni a beruházások finanszírozását sem a magas kockázat miatt. A vállalati finanszírozásban működő bankok elsősorban a vállalati betétekre és a refinanszírozási hitelekre támaszkodhattak, ugyanakkor az MNB ezen időszakban csökkentette reálértékben hiteleinek nagyságát. Tehát rossz forrásstruktúra volt tapasztalható a bankok többségénél.
A bankok feltőkésítése tovább növelte az állam tulajdonosi befolyását az érintett bankoknál, s így már elérte 70-90 százalékos tulajdonosi hányadot. Az állam ezáltal jelentősen torzította piaci viszonyokat - a tulajdonos, szabályozó, felügyeleti és gazdaságpolitikus szerepkörében. Az állami bankok ügyfelei között lévő vállalatok többsége is állami tulajdonban volt, így nem lehetett óvatos hitelezői magatartást feltételezni, a banki döntések tehát érdemben nem javultak. Másik torzító elem, hogy a bankvezetők a konszolidáció során javították alkupozíciójukat a kormánnyal szemben. Továbbá nem sikerült megalapozni a feltőkésítéssel a tartós működőképességet sem.
A vállalkozások hitelképességeinek megítélésekor kevés támpont állt a bankok rendelkezésére, a hosszú lejáratú finanszírozásban rejlő kockázatokat nem akarták vállalni. Ezért jöttek létre speciális hitelek, garanciális támogatások a kisvállalkozások hitelezésének elősegítésére. (Várhegyi [1995])
A Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány 1990-ben alakult, autonóm szervezet, az alaptőkéjét a kormány, a kereskedelmi bankok és az érdekképviseletek biztosították. Célja: támogatások nyújtása a magyarországi kis- és középvállalkozások létrejöttéhez és fejlődéséhez. Az MVA feladata a Phare kis- és középvállalkozás fejlesztési programjának végrehajtása (SME Program). Megalakulásától számítva a Phare-program mintegy 80 millió euró biztosításával járult hozzá a szektor fejlődéséhez.
A kis- és középvállalkozások által igénybe vehető hiteleket két nagy csoportba sorolhatjuk: csak kis- és középvállalkozások által igényelhető hitelek, illetve bárki által hozzáférhető hitelek. Az első csoportba tartoznak a következők: a Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány által Phare- és hazai - az MNB és kereskedelmi bankoktól származó - források bevonásával kialakított és menedzselt Phare-hitel és a mikrohitelek, a német Start-hitel és a japán hitel, a felszámolási hitel. A második csoportba sorolhatjuk a rövid lejáratú bankhiteleket és a fejlesztési hiteleket (Egzisztencia-hitel, MRP).
A Phare-hitel[1] pénzügyi alapját az Európai Unió teremtette meg 1990-ben, amikor 7,85 millió ECU-t irányoztak elő a kis- és középvállalkozások számára nyújtandó közép- és hosszú lejáratú hitelek biztosítására. A cél: ösztönzés és segítségadás a bankoknak a kisvállalkozások ellátására (vissza nem térítendő támogatások formájában).
Összességében elmondható, hogy az Európai Unió által biztosított hitelek, illetve az ország-hitelek ellenére is a hitelkereslet jelentősen meghaladta hitelkínálatot. (Révészné [1995])
A Hitelgarancia Rt.-t (HG Rt.) a magyar állam és a magyarországi bankok alapították 1992-ben azzal a céllal, hogy készfizető kezességvállalásával (garanciájával) segítse a hazai kis- és középvállalkozások hitelfelvételét és bankgarancia igénybevételét.
A cél olyan vállalkozások hitelhez, illetve bankgaranciához juttatása, akiknek nincs elegendő felajánlható biztosítékuk, és a biztosítéki háttér megerősítése vagy kiegészítése nélkül a bank túlzottan kockázatosnak tartaná a hitelnyújtást. A hiteligénylőnek a HG Rt. készfizető kezességén kívül egyéb - a bank által elfogadott - fedezetekkel is rendelkeznie kell. (A bankok saját hatáskörben döntik el, hogy összesen milyen mértékű fedezetet kívánnak meg.) Olyan belföldi egyéni vagy társas mikrovállalkozás, kisvállalkozás, középvállalkozás és szövetkezet kaphat garanciát, ahol a foglalkoztatottak létszáma nem haladja meg a 250 főt.
A vállalkozások a következő típusú hitelekhez igényelhetik a kezességvállalást: forgóeszközhitelhez, folyószámlahitelhez, forgóalappótló-hitelhez, beruházási és fejlesztési hitelhez, vállalkozói hitelkerethez, ill. bankgaranciához. A kezességvállalás a maximum 15 éves futamidejű hitelekhez vagy bankgaranciákhoz kérhető. A kezességvállalás mértéke elérheti a kért hitel vagy bankgarancia 80%-át, sőt, 10 millió forint alatti hitelnél akár 90%-át is. (HG Rt. [2003])
A Hitelgarancia Rt. mellett több garanciaintézmény is működött: Kisvállalkozói Garancia Alap, Start Hitelgarancia Alap, Agrár Vállalkozási Hitelgarancia Alapítvány, Exportgarancia Rt. (jelenleg Exim Bank).
A vállalkozói hitelek reálkamatát alapvetően három tényező befolyásolja: forrásköltség, termelői és fogyasztói árindexek közötti eltérés, kamatrés. A rossz forrásstruktúra, amit már említettem, hozzájárult a magas forrásköltségekhez. Míg vállalkozások hiteleinek kamatait a termelői árakból kell fedezni, a betétek kamatait a fogyasztói árindex alakítja, a vállalkozók magas reálkamatot érzékelnek. A kamatrés is sokkal nagyobb, mint az európai fejlett bankrendszerekben. A keresleti oldalt tekintve, nehezítette vállalkozók tőkéhez jutását (mivel legtöbb esetben nem is finanszírozásról van szó, hanem az induláshoz szükséges tőke előteremtéséhez) az is, hogy a bankrendszeren kívüli hitelpiac alternatív tőkebevonási képességei is korlátozottak voltak a fejletlenebb kötvény- és részvénypiac miatt. A magas reálkamatok ellenére is a bankhitel a domináns.
A vállalkozói hitelezést nehezítette az is, hogy az elaprózott ügyletek növelték a költségeket, nagyobb számú alkalmazottakra volt szükség, és fejlettebb technológiát kellett alkalmazni. (Várhegyi [1995])
A bankkonszolidáció során, bár a pénzintézeti törvény előírta, hogy 1997-ig az állam tulajdoni hányadát 25%-ig le kell csökkenteni, az állam jelenléte a bankszektorban 1994 végére elérte a 80-90%-ot. Ekkor kezdődött el a privatizációs időszak, és két fontos kérdésben kellett dönteni az értékesítendő bankokat illetően. Az első, hogy szakmai (MKB) vagy pénzügyi (OTP) befektetőknek értékesítsenek; a második a diverzifikálás (és a kvázi-privatizáció) kérdése. 1994 végén, illetve 1995-ben többlépcsős folyamat során lezajlott, és sikeresnek mondható az MKB és az OTP privatizálása. Azonban a többi (konszolidált) bank privatizálása csődöt mondott. Áttörésre 1996 során került sor, amikor az MHB és az ABN-AMRO Bank közötti privatizációs szerződésben foglaltak szerint a holland bank az MHB feltőkésítésére vállalt kötelezettséget. Ezzel létrejött a legnagyobb alaptőkéjű és eszközértékű bank a magyar piacon. Ennek, és a nemzetközi hitelminősítésben is tükröződő javuló makrogazdasági helyzetnek köszönhetően, a kisebb bankok eladási esélyei is javultak. 1997 végére a bankok államtalanítása lezajlott, már csak speciális funkciójú bankok és az MFB magántulajdonba adása maradt hátra.
A privatizáció sikere, hogy a bankok prudens működéséhez és fejlődéséhez sikerült az államnál alkalmasabb tulajdonosokat találni. A sikert sokszor abban a mérőszámban keresik, amikor a bankkonszolidáció kiadásait a privatizációs bevételekkel vetik össze, holott a feltőkésítésre akkor is szükség lett volna (a fizetésképtelen adósok miatt), ha a bankok állami tulajdonban maradnak, igaz a rövidlátó gazdaságpolitika miatt a kiadások jóllehet magasabbak lettek a kívánt szintnél. (Várhegyi [1998])
A kockázat nagyon egyszerűen valamilyen várt eredmény bekövetkezése körüli bizonytalanságot jelent. Az egyszintű bankrendszerben a bank működése nem kockázatos, hiszen a döntéseket az állam hozza, és ő is viseli a keletkező veszteségeket. A kétszintű bankrendszerre való áttérés után azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a bankoknak nem kockázatmentes térben kell működniük. Ma már külön részlegek vannak a kereskedelmi bankoknál, melyeknek feladata a kockázat kezelése.
A bank profitorientált szervezet, profitját igyekszik
maximalizálni akkor, mikor egy hitelkockázati döntés esetén a kockázatot és a
megtérülést mérlegeli. Nyilvánvalóan nagyobb profitot csak nagyobb kockázat
árán érhet el. A kockázat és a profit közötti összefüggést illusztrálja az 1.
ábra.
1. ábra
Ugyanakkor a betétesek védelme és a biztonságos működés (likviditás, szolvencia) fenntartása miatt a bank nem vállalhat egy egészséges szintnél magasabb kockázatot.
A kockázat a mérleg összetételéből, az eszközök és források tételeinek alakulásából következik. Eszerint a következő kockázati típusokat különböztethetjük meg. (BKE [1998])
A hitelkockázat a nyújtott hitelek kamatainak és tőkerészének vissza nem fizetését vagy késedelmes fizetését jelenti. Ebből következik, hogy a bankok megpróbálják felmérni a hiteligénylők fizetőképességét. Ha a bank tévesen ítéli meg a hitelképességét egy ügyfélnek, akkor vesztesége keletkezhet. Ezért a bankok minősítő rendszereket állítanak fel a leendő adósok vizsgálatára.
A hitelkockázatok közé sorolható a nem eléggé diverzifikált hitelnyújtás esete. Ha a bank túlzottan koncentráltan hitelez (egy adósnak nagy összegű kölcsön, egy ágazat számos szereplőjének való hitelezés), az a bank bukásához vezethet. Ezért is a banküzem szabályozásában általában keretszámot vezetnek be az egy adósnak nyújtható maximális összegre. Másik megoldás a fedezet vagy garancia megkövetelése.
A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete a következőképpen definiálja a hitelkockázatot. Tágabb értelemben vett hitelkockázat minden gazdálkodó intézménynél keletkezik. Szűkebb értelemben vett hitelkockázatot üzletszerűen a hitelintézetek, pénzügyi vállalkozások és bizonyos befektetési szolgáltatók vállalnak. Hitelintézetek, pénzügyi vállalkozások hitelkockázatot vállalnak különösen az alábbi esetekben: hitel típusú szolgáltatások nyújtásakor, ideértve a kölcsönnyújtást, a garanciavállalást, a váltóleszámítolást, az akkreditív nyitást, stb. az ügyfelekkel és partnerekkel szemben (szűkebb értelmű hitelkockázat, ügyfélkockázat); az azonnali devizaműveletek esetében (elszámolási kockázat); értékpapír műveleteknél, ideértve a repo- és kölcsönzési műveleteket (kibocsátói kockázat, partner kockázat, biztosítéki kockázat, nyitva szállítási kockázat, letétkezelői kockázat); kereskedelemi finanszírozási műveleteknél, pénzpiaci kihelyezéseknél (partnerkockázat); a származtatott termékekkel való kereskedéskor (teljesítés előtti kockázat a partnerekkel); biztosítékok, garanciák elfogadásakor (biztosítéki kockázat); univerzális bankok a befektetési szolgáltatás nyújtásakor (bizományosi kockázat).
A hitelkockázatok modellezésére alapvetően két módszer létezik: a top-down és a bottom-up modellek. A felülről lefelé építkező modell olyan részportfoliókra alkalmazható, amelyeket kockázati szempontból homogén elemek alkotnak (például a kisvállalkozói hitelek). A hitelezési veszteség eloszlásfüggvényeket korábbi időszakok tapasztalati veszteségértékeiből határozzák meg, és ez alapján előállítható a szükséges tőke nagysága. Az alulról felfelé építkező modellek alkalmazására akkor kerül sor, ha lehetőség van egyedi mérlegelésre az ügyfél hitelkockázatának megítélésében (például nagyvállalati hitelek esetében). (Mérő [1999])
A hitelfelvevő kockázatának elemzése elvégezhető külső és belső (rating) minősítő rendszerek segítségével. Figyelembe veszik a biztosítékok kockázatot csökkentő szerepét is. A portfolió kockázatát az egyes kihelyezésekhez kapcsolódó kockázatok összegzése adja a korrelációk figyelembevételével. A minősítő rendszerek által adott eredmény nagyon különböző lehet attól függően, hogy melyik bank hogyan definiálja a hitelveszteséget. Az egyszerűbb eljárás alapján, ha egy időszak alatt az ügyfél visszafizeti adósságát, akkor nincs hitelezési veszteség. Ennél bonyolultabb eljárás alapján azonban már akkor is veszteséget szenved a bank, ha a hitel eredeti minősítése az időszak alatt változik (mark-to-market modellek). Azonban elég nehéz naponta megállítani a hitelek piaci árát. Erre alapvetően kétféle módszer létezik. A migrációs mátrix sorai azt mutatják, hogy egy hitel milyen valószínűsséggel lép át egy másik minősítési kategóriába. A másik módszer a cégek részvényárfolyama, tőkestruktúrája és eszköz megtérülésének volatilitása függvényében állít fel becslést minden egyes adós potenciális hitelezési veszteségére. (Mérő [1999])
A befektetési kockázat abból ered, hogy a bank befektetései értékükből veszítenek. Ennek egyik eleme, hogy a kamatlábak és az értékpapírok értéke ellenkező irányba mozognak. A másik elemet az értékpapírpiac hatékonysága jelenti (szélesség, mélység, rugalmasság).
A likviditási kockázat azt jelenti, hogy a bank nem tud eleget tenni azonnali fizetési kötelezettségeinek. A likvid eszközök tartása azonban nem jövedelmező, ezért a bank igyekszik azt minél kisebb szinten tartani. A likviditását a bank biztosíthatja készpénztartással, bankközi ügyletekből, jegybanki betéteiből, vagy értékpapír mobilizálással. Itt kell megemlíteni a bankroham esetét, ami tömeges pénzfelvételt jelent. Ezt kiválthatja a bank(rendszer) iránti bizalom csökkenése, de illikviditást okozhat a restriktív monetáris politika is. Az illikviditás kockázata a bank csődbejutásának a kockázata.
Kamatlábkockázaton a kamatláb változása által a pénzáramlások kedvezőtlen alakulását értjük. Ha bank adott (fix) kamatlábon nyújt hitel, majd azt követően a kamatok emelkedése miatt csak magasabb kamatozású forrásokból tudja azt finanszírozni, akkor jövedelme csökken. A kamatkockázatot csökkentheti a bank a lejáratok összehangolásával. A kamatkockázat kezelése az eszköz-forrás menedzsment feladata.
Az országkockázat az adott ország gazdasági helyzetét jelenti. Például ha egy ország nem tud külföldi valutában történő fizetési kötelezettségeinek eleget tenni.
A valutakockázat nemcsak az árfolyamváltozásból eredő veszteségekre utal, hanem a devizakövetelések és tartozások eltérő lejáratára is.
A szabályozási kockázat a bank működését érintő törvények módosítását, változását jelenti. Az állam szabályozhatja az alapítás feltételeit, előírhatja a diverzifikációt, kamatláb-szabályozást vezethet be.
A működési kockázat azt a bizonytalanságot jelenti, hogy a működéssel kapcsolatos költségek meghaladják a bevételeket. Ide tartozik a vezetés minősége és a munka hatékonysága is.
A mérlegen kívüli tételek kockázata azon banki tevékenységekhez kapcsolódó bizonytalanságot jelenti, melyek nem biztos, hogy a mérleg illetve eredménykimutatás részeivé válnak. (BKE [1998])
A csalás kockázatát nem tekintik elfogadható kockázatnak, az nem lehet része a kockázati prémiumnak. Ugyanakkor jelen van, és a bankok veszteségeket szenvednek el miatta, de áltálában a banknak nem érdeke, hogy nyilvánosságra kerüljön, mert az ronthatja az imázsát.
A kockázatok csökkentése és a betétesek védelme érdekében születtek meg a betétbiztosítási rendszerek, ugyanakkor a kitűzött céllal ellenkező hatást is kiválthatnak ezek a rendszerek. Nevezetesen, hogy a bankok magasabb kockázatú eszközökbe fektetnek be, hiszen a betétesek csődhelyzet esetén is megkapják pénzüket.
A bank kockázata szoros kapcsolatban áll a tőke nagyságával: minél kockázatosabb eszközöket tart a bank, annál több tőkét kell tartania, hogy fedezni tudja az esetleges veszteségeket. A tőke fontosságát jelzi az is, hogy a Tizek Csoportjához tartozó országok (G-10)[2] létrehozták a Bázeli Bizottságot, melynek alapvető feladata, hogy megfogalmazzák a tőke definícióját, az eszközcsoportok kockázatnak megfelelő súlyát, és megállapítsák az így kockázattal súlyozott eszközök és a tőke közötti kívánatos arányt. Későbbiekben sok olyan ország is előírta a bázeli ajánlásokat, melyek nem tartoztak a tíz ország közé, minden hitelintézete számára függetlenül attól, hogy végez-e jelentős nemzetközi műveleteket.
1988-ban a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság a bankok tőkemegfeleléséről[3] egyezményt adott ki. Célja az volt, hogy a vállalt hitelkockázatokra tőkekövetelményeket írjon elő - ezzel biztosítva a nemzetközi piacokon is aktívan szereplő bankok stabilitását. Az egyezmény jelentősége megkérdőjelezhetetlen, hiszen az első olyan szabályozás volt, mely először teremtett kapcsolatot a vállalt kockázatok és a prudenciális működéshez szükséges tőkenagyság között. A hitelkockázatot tartalmazó mérlegen kívüli tevékenységeket is figyelembe vette a 8 százalékos tőkekövetelmény meghatározásakor.
Az egyezmény négy fő tartalmi elemből állt. Első rész: a tőke alkotóelemei. Második rész: a kockázati súlyozás. Harmadik rész: az elérendő hányad. Negyedik rész: a rendszer átvételének határidői.
A tőkeelemeket (szavatoló tőke)[4] két nagy csoportba sorolja az egyezmény. Az alaptőkét alkotja a saját tőke és a feltárt tartalékok, míg a járulékos tőkeelemek: a rejtett tartalékok, értékelési tartalék, általános tartalék, alárendelt kölcsöntőke. A járulékos tőkeelemek nagysága nem haladhatja meg az alaptőke nagyságát. Azon belül is az alárendelt kölcsöntőke nagysága nem lehet több az alaptőke 50 százalékánál. Az általános tartalék maximum 2 százalékpontot tehet ki a kockázatos eszközökhöz viszonyítva. Meghatároztak a megfelelési mutató számításhoz, olyan tételeket is, melyekkel csökkenteni kell az előbbiek alapján kapott tőke nagyságát; ezek a következők: goodwill, kötelezettségek más bankokban vagy pénzügyi tevékenységekben (leányvállalatok).
A magyar szabályozásban az alapvető tőkeelemeket jelentik a jegyzett tőke, tőketartalék, eredménytartalék, lekötött tartalék, mérleg szerinti eredmény, általános tartalék. A járulékos tőkeelemek az általános kockázati céltartalék, értékelési tartalék, alárendelt kölcsöntőke, kiegészítő alárendelt kölcsöntőke. A szavatoló tőke számításánál az alapvető tőkeelemeket a következő tételekkel kell csökkenteni: jegyzett, de még be nem fizetett tőke összege; immateriális javak; nem a pénzügyi intézmény elhelyezését szolgáló ingatlanhoz kapcsolódó vagyoni értékű jogok; visszavásárolt saját részvények; kockázati céltartalék. A járulékos tőkeelemeket csak olyan mértékben lehet a szavatoló tőkébe bevonni, amíg el nem éri az előbbi tételekkel csökkentett alapvető tőkeelemek összegét. A szavatoló tőkébe bevont alárendelt kölcsöntőke nagysága nem lehet nagyobb a csökkentett alapvető tőkeelemek 50%-nál. További csökkentő elem a más hitelintézetben való részesedés, illetve az azoknak nyújtott alárendelt kölcsöntőke fele.
A kockázati súlyok (2. melléklet) alkalmazásához meg kellett határozni, hogy milyen kockázati kategóriákat vegyenek figyelembe azok megállapításánál. A hitelkockázat a kölcsönök és azok kamatainak nem teljesítéséből eredő veszteségekre utal. Az országkockázat megfogalmazása abból a megfontolásból ered, hogy eltérő például egy OECD tagország és egy Kelet-európai ország vállalatának hitelképessége. A nem állami szervezeteket is megkülönböztették kockázati szempontból az állami tulajdonú vállalatoktól. Figyelembe vették azon hitelekhez kapcsolódó kockázatok megkülönböztetését is, melyeket biztosítékok vagy garancia mellett nyújtottak. Például egy OECD tagország állami garanciavállalása mellett nyújtott hitelhez nulla százalékos kockázati súly tartozik. Külön kiemelték a lakóingatlan fedezete melletti hiteleket, és mint már említettem a mérlegen kívüli kötelezettségvállalásokat is.
1992 végéig, vagyis négy és fél év alatt kellett elérni a 8 százalékos tőkehányadot a kockázattal súlyozott eszközökhöz viszonyítva a G-10 országaiban.
A magyarországi bankok tőkemegfelelési mutatójának alakulását mutatja az 1. táblázat.
1. táblázat
A hitelintézeti szektor súlyozott átlagos tőkemegfelelési mutatója (%)
|
Megnevezés |
|
|
|
|
|
Nagybankok |
|
|
|
|
|
Középbankok |
|
|
|
|
|
Kisbankok |
|
|
|
|
|
Szakosítottak |
|
|
|
|
|
Bankok |
|
|
|
|
|
Tárgyidőszakban nyereségesek |
|
|
|
|
|
Tárgyidőszakban veszteségesek |
|
|
|
|
|
Szövetkezeti hitelintézetek |
|
|
|
|
|
Hitelintézetek összesen |
|
|
|
|
Forrás: PSZÁF, Éves jelentés, 2001
Az előírt tőkemegfelelési értéket a hitelintézeteknek folyamatosan fenn kell tartaniuk, ezért önmagában az átlagos értékekből nem sok mindenre lehet következtetni. Azonban ha az értékek időbeli alakulását figyeljük, akkor elmondhatjuk, hogy összességében egyre inkább közelítik felülről a 8%-os minimum szintet. Ez arra enged következtetni, hogy a bankoknak egyre jobban sikerül optimalizálniuk a kockázat-megtérülés közötti döntésük során.
Az egyezmény ütemtervet is tartalmazott a megfelelő tőkehányad elérésére, de valójában szabadkezet adott a tekintetben, hogy milyen gyorsan emelik nemzeti szintre az egyes országok a megfogalmazott rendszert. (BCBS [1988])
1993-ban az EU - a Bázeli Bizottság ajánlására - direktívát adott ki (CAD-Capital Adequacy Directive-03/93), mely a bankok piaci kockázatánál fedezetére határoz meg tőkekövetelményeket. A direktívát az EU tagállamainak 1996-tól kell alkalmazniuk. Kettébontották a bankok portfolióját kereskedési és hagyományos, banki portfolióra. A kereskedési könyvben nyilvántartott eszközök a piaci kockázatoknak van kitéve, ami a piaci árváltozásokból ered. A lényeges eltérést a tőkekövetelmény számításában az indukálja, hogy a piaci kockázatnak kitett portfolió értéke naponta változik, és a kockázatot sem az egyes elemek kockázatának összegzésével kapjuk, hanem lehetőség van a pozíciók nettósítására.
Összességében tehát figyelembe veszi a diverzifikáció kockázatcsökkentő hatását. A kereskedési könyvben lévő portfolióra kell alkalmazni a CAD direktívát, míg a banki portfolió tételeire a 8 százalékos tőkemegfelelési mutatót. (BKE [1998])
A hitelezési kockázatnak két, jól elkülöníthető komponense van: a várható hitelkockázat és a nem várható hitelkockázat. A várható hitelkockázat alatt azt a hitelezési veszteséget értjük, amely egy korábbi időszak alatt egy adóscsoportra jellemző, és nincs okunk azt feltételezni, hogy a gazdasági környezet változatlansága mellett a hitelezési veszteség kisebb lesz. Ez a várható kockázat jól számszerűsíthető, és a bank a hitel árában kockázati felárként érvényesítheti. Ez alapján kockázati kategóriákba kell sorolni az ügyfeleket, és minden ilyen homogén csoporthoz kockázati felárat kell meghatározni. A várható veszteségek fedezésére a bankoknak céltartalékot kell képezniük, vagyis a kockázati felár realizálásából kell fedezni a várható hitelkockázatot.
A várható hitelkockázattal szemben a nem várható hitelezési kockázatot a hitelezési tevékenység mögé allokált tőkével kell fedezni. E tőke funkciója a banki működés stabilitásának biztosítása. Ez a nem várható hitelezési kockázat arra az esetre utal, amikor egy-egy ágazatot, régiót vagy az egész gazdaságot érintő recesszió jelentkezik. Ilyen esetben a kockázati felár már nem nyújt kellő védelmet. A nem várható hitelezési kockázat tehát inkább hasonlít a piaci kockázathoz, hiszen a piacnak a bank szempontjából kedvezőtlen irányú elmozdulása okoz veszteségeket.
A szabályozó hatóságok tehát akkor tartják biztonságosnak a bank tevékenységét, ha a tartalékokkal csökkentett hitelállomány 8 százalékának megfelelő mennyiségű tőkével is rendelkezik.
A számítási módszert szakmai körökben megjelenése óta kritizálják. A mutató nem kezeli eléggé differenciáltan az egyes eszközök tőkeszükségletét, és így nem elég szoros a kapcsolat a vállalt kockázat és a tőke között. A szabályozási tőke nem esik egybe az egy adott valószínűségi szint mellett a veszteségek fedezéséhez szükséges tőke (közgazdaságilag szükséges tőke) nagyságával. A tőkemegfelelési mutató a vállalati hitelekhez 100%-os kockázati súlyozást rendel el függetlenül attól, hogy a vállalat AA besorolású, tőzsdén jegyzett vállalat, vagy egy tőkehiányos kisvállalkozás. Ugyanez a gondolatmenet érvényes a kormányokkal szembeni kihelyezések esetében is.
Másik kritikus pont, hogy a mutató képzésekor az egyedi kockázatok mögé kell tőkét allokálni, s nem a portfolió egésze mögé. Valójában nem várható el, hogy a portfolió minden egyes elemére egy időben jelentkezzenek a nem várható kockázatok, így nincs szükség akkora tőkére.
Nem egészen nyilvánvaló az sem, hogy a 8 százalékos tőkekövetelmény, mint nemzetközi mérce, miért garantálná minden ország számára a bankok prudens működését. Eredetileg a legfejlettebb pénzpiaccal rendelkező országok, illetve bankjaik számára lett meghatározva ez a tőkehányad, tehát nem biztos, hogy ez a minimumkövetelmény minden ország pénzintézetei számára megfelelő védettséget jelent a hitel kockázattal szemben. A hitelkockázatok nem várható részének fedezéséhez szükséges tőke nagysága tehát a portfolió diverzifikáltsága, a pénz- és tőkepiac volatilitása függvényében nagyon eltérő lehet. Az 1988-as szabályozás tehát nem a banki inszolvencia ellen nyújt bizonyos meghatározott valószínűségi szintű védelmet, hanem egy minimálisan kötelező tőkenagyság előírását tekinti céljának. Ez a differenciálatlan tőkekövetelmény lehetővé teszi a nem teljesesen prudensen működő bankok számára, hogy tőkéjükhöz mérten jelentősen nagyobb kockázatot vállaljanak úgy, hogy közben tőkemegfelelési mutatójukat kellőképpen magas szinten tartsák.
Az eszköz a szabályozási tőkearbitrázs, három főbb módszere a következő. "Cherry-picking": azonos kockázati súlyú kategórián belül a ténylegesen magasabb kockázatot hordozó elemek arányának növelése. Értékpapírosítás: a bank értékpapírosítás segítségével portfoliójának legjobb részét kivonja a 8 százalékos követelmény alól, és olyan portfoliót épít ki, amely mögé közgazdaságilag 20 százalékos tőkemegfelelést kellene állítani. Ezt akkor teheti meg, ha mutatója 8 százalék fölött van. Átsorolás a piaci kockázati tőkekövetelmény hatóköre alá: általában a kereskedési könyvbe sorolt tételek tőkekövetelménye alacsonyabb a banki könyv tételeinél, ezért alacsonyabb lesz a tőkekövetelmény, ha ugyanannak a vállalatnak rövid lejáratú hitelnyújtás helyett ugyanolyan lejáratú kereskedelmi papírját tartja a kereskedési portfoliójában. (Mérő [1999])
Az Új Bázeli Egyezménnyel, amely várhatóan 2003 őszére éri el végleges formáját, a Bizottság a következő célokat szeretné megvalósítani. Elősegíteni a pénzügyi rendszerek biztonságos és megbízható működését, és fenntartani legalább a rendszer eddigi tőkeszintjét. Növelni a versenyegyenlőséget. Még átfogóbb megközelítést kialakítani a kockázatok meghatározásához. A bank pozíciói és tevékenysége által vállalt kockázati szintre érzékeny tőkemegfelelés. Középpontban a nemzetközileg aktív bankok, de ugyanakkor minden bank által alkalmazható irányelvek.
Az új egyezmény szerkezetét három pillér alkotja: minimum tőkekövetelmény; a tőkekövetelmény felügyeleti ellenőrzése; a piac fegyelme. Ezek együttese a pénzügyi rendszer biztonságos és megbízható működését eredményezi.
Az új szabályozás megtartja a tőke meghatározását és a megfelelési arányt az eredeti ajánlás alapján, viszont nagy hangsúlyt fektet a kockázatok meghatározására.
A piaci kockázat kezelése tulajdonképpen változatlan marad. A kereskedési könyvben vannak nyilvántartva a kereskedési, vagy fedezeti céllal tartott pénzügyi eszközök, értékpapírok. Alkalmazni kell a marking-to-market modellt, és lehetőség van a pozíciók nettósítására. Tehát egy portfolióként kezeli az ott tartott eszközöket.
A hitel kockázatának megállapítására kétféle módszer alkalmazása közül választhat a bank. Használhatja belső minősítő rendszerét (Internal Ratings Based Approach), illetve az eddigivel szinte azonos általánosított eljárást (Standardised Approach). Az utóbbi alapján kockázati súlyokat rendel minden eszközhöz és mérlegen kívüli tételéhez, majd ezeket összegzi. Ugyanakkor például a vállalati hitelekhez nem egyetlen (100%) súlyozás lehetséges, hanem az új ajánlás négy kategóriát különít el (20%, 50% 100%, 150%). Azt hiszem, ez hatalmas előrelépést jelentene nemcsak a még precízebb tőkefedezet meghatározásához, hanem a bankok vállalati hitelezésének ösztönzésében is.
A felügyeleti szervek az általánosított eljárás során megengedhetik külső hitelminősítő intézmények használatát is (External Credit Assessment Institution). Az ECAI alkalmazásával szemben támasztott kritériumok a következők: tárgyilagosság, függetlenség, átláthatóság, közzététel, forrás-ellátottság, hihetőség. Ha több, a kritériumoknak megfelelő ECAI minősítése is rendelkezésre áll egy eszközhöz kapcsolódóan, és azok eltérő kockázati besorolást közölnek, akkor a nagyobb súlyt kell alkalmazni.
Az IRB eljárás során - a felügyeleti szervek szigorú szabályai alapján - a bank saját minősítő rendszerével határozhatja meg minden egyes ügyfele hitelképességét és a potenciális veszteségeket. A kockázati súlyoknak szélesebb a skálája, mint az általánosított eljárásban, így magasabb kockázatérzékenységet eredményez a módszer.
Sokkal pontosabbnak és a prudens működést nagyobb mértékben biztosító megoldásnak tartom a külső hitelminősítő intézmények alkalmazását a hitelek kockázatainak mérésében, illetve a kockázati súlyok megállapításában, ugyanakkor a banki szempontból nézve sokkal veszélyesebb alkalmazást jelent, hiszen egy radikálisabb változás valamilyen szektor kockázati megítélésében, hatalmas változást okozhat a megkövetelt tőke mennyiségében, illetve a kihelyezések értékében.
A működési kockázat: közvetett vagy közvetlen veszteségek kockázata, mely veszteséget okozhatja a nem megfelelő személyzet vagy hibás belső folyamatok és rendszerek alkalmazása, illetve külső, a bank szempontjából negatív események bekövetkezése. Mérésére három módszer áll rendelkezésre. Az alapmutató alkalmazásakor a banknak a bruttó bevételeinek bizonyos százalékát kitevő tőkét kell tartania a biztonságos működés érdekében. Az általánosított eljárásban a bank különböző tevékenységeihez eltérő kockázati szintet rendel. A belső mérési eljárás folyamata a következő: a bank kategorizálja tevékenységeit, a felügyeleti szervek minden kategóriához meghatározzák a működési kockázatnak való kitettség mértékét (Exposure Indicator), a bank meghatározza (belső adatai alapján) a veszteséges események bekövetkezésének valószínűségeit, e három indikátor alapján meghatározható a várható veszteség, a felügyeleti szervek megállapítanak egy faktort, ami alapján rendelnek a várható veszteségekhez tőkenagyságot, a működési kockázathoz tartozó megfelelő tőkenagyságot a tevékenységekhez tartozó tőkemegfelelés összege adja.
A Bázeli Bizottság 2002. július 10-i ülése fontos áttörést hozott az Európában politikai kulcskérdésnek tekintett kis- és középvállalati szektor kezelésében. Az új javaslat a szektor egészére átlagosan 10%-os könnyítést jelent a vállalati hitelekre vonatkozó belső minősítésen alapuló módszer (IRB) szerint meghatározott tőkekövetelményhez képest. Ezen felül a bankoknak megengednék, hogy a retail portfolióra vonatkozó belső minősítésen alapuló módszert alkalmazzák a kis- és középvállalatokra, ha a bank kockázat vállalása az egyes vállalatok irányában 1 millió eurónál kisebb. Az ilyen hitelek kockázati súlya a sztenderd módszer alkalmazásakor 75%-ra csökkenne. Ugyancsak megegyeztek bizonyos retail (pl. hitelkártya) kockázatok korábbinál jóval kedvezőbb kezelését illetően. (BCBS [2001b])
Várhatóan élénkítőleg fog hatni a bankok hitelezési tevékenységére a hitelek minőségére sokkal érzékenyebb új kockázati súlyok alkalmazása. Míg eddig a vállalkozói (fedezetlen, vagy nem államilag garantált) hiteleket egységesen 100%-ban kellett tőkével fedezni, az új szabályozás lehetővé tenné, hogy - minősítéstől függően - akár csak 20%-os fedezet mellett kihelyezheti eszközeit bank.
Az új ajánlás célja, hogy a tőkemegfelelést minél jobban hozzáigazítsa a bank kockázatvállalási hajlamához és tevékenységének profiljához. A felügyeleti szervek feladata annak felmérése, hogy a bankok milyen jól tudják a megfelelő tőkenagyságot meghatározni a vállalt kockázatukhoz viszonyítva. Tehát a bankok belső folyamatainak ellenőrzése kerül a felügyeleti munka középpontjába. Ennek következtében még szorosabb kapcsolatnak kell kialakulni a bankok és az ellenőrző hatóságok között.
Az új ajánlás a piac fegyelmező erejének növelését a bankok hatékony feltárásával igyekszik biztosítani. Szükségszerű, hogy a piac szereplői megismerjék és megértsék a bank kockázati profilját és tőkemegfelelését. Ezért az ajánlás javaslatokat és követelményeket határoz meg a következők feltárására: tőkemegfelelés számításának módja, kockázatmérési módszerek, különös tekintettel a hitelkockázat-mérési technikák, eljárások, és eszközbiztosítékok felügyeleti szervek általi megismerésére. (BCBS [2001a])
A 2. táblázat tömören összefoglalja az 1988-as egyezmény és az új ajánlás közötti különbségeket.
2. táblázat
|
1988-as egyezmény |
az új egyezmény |
|
egyedi kockázatok mérése |
hangsúly a bankok saját, belső eljárásaira; felügyeleti ellenőrzés; a piac fegyelme |
|
"one size fits all" |
jobb kockázat-menedzsmentre való ösztönzés; rugalmasság; többféle eljárás |
|
átfogó szerkezet |
kamatérzékenyebb |
Az Európai Unió tagállamaira (illetve azok pénzintézeteire) vonatkozó tőkemegfelelési szabályozásokról az Európai Bizottság gondoskodik. Az EU szabályozása nagyjából átvette a bázeli ajánlásokat, de vannak területek, melyek nem fedik egymást. A legfontosabb különbség a két szabályozás között az, hogy míg a bázeli ajánlás, mint nevéből is következik, "csak" ajánlás az országok felügyeleti szervei számára, addig az EU tőkemegfelelési szabályozása törvényi erejű. A következő területeken mutatkoznak különbségek a két szabályozást illetően.
Tekintettel az európai piac sokszínűségére, ahol a pénzügyi intézmények a legkülönfélébb formában működnek, az EU szabályzatának tekintettel kell lennie arra, hogy az alkalmazható legyen minden pénzügyi intézmény típusra, függetlenül annak méretétől, és tevékenységének komplexitásától.
Minthogy az EU szabályozás törvényi erejű, ehhez kapcsolódóan három szempontot kell szem előtt tartani. Fontossága miatt az új ajánlást minél hamarabb be kell vezetni, mivel az EU szabályzata továbbra is a Bázeli Bizottsággal összhangban készül, márpedig annak véglegesítését 2006-ra tervezik. Továbbá az új ajánlásnak rugalmasan kell kezelnie a szabályozás és felügyelet fejlődését, illetve a folyamatosan változó piac új technikai vívmányait. Megfelelő szerkezetet és eljárásmódokat kell tartalmazzon, hogy biztosítsa a felügyeleti következetességet és konvergenciát elkerülendően a szabályozási arbitrázst és a törvénykezésbeli torzításokat.
A kis- és középvállalkozásoknak nagyon fontos szerepe van az európai gazdaságban, ezért megengedhetetlen, hogy az új tőkemegfelelési szabályok eredményeképpen a pénzügyi intézményekkel kapcsolatban álló vállalkozások bármilyen hátrányt szenvedjenek. Az EU szabályozás szerint a kereskedelmi szektornak (ide sorolnák a kisvállalkozásokat) nyújtott hitel 75% kockázati súlyozással szerepelne a mutató számításakor, azzal a korlátozással, hogy az ügyletlimit 1 millió euró, illetve az összportfóliónak legfeljebb 0,2%-a. A további kockázati súlyozási eljárásoknál (IRB módszer alap és fejlettebb változat) is módosítanának a kisvállalkozások javára. (EC [2002])
A hiteleket többféle szempont szerint osztályozhatjuk. Lejárat szerint megkülönböztetünk rövid-, közép-, illetve hosszú lejáratú hiteleket. Jellege szerint lehet tartós befektetéseket finanszírozó és forgóeszközöket finanszírozó hitel. Lehet fedezettel bíró és fedezet nélküli egy hitel.
A hitelszükségletet számos ok kiválthatja. Rövidlejáratú hitelszükséglet keletkezhet a következő esetekben: a bevételek és a kiadások közötti időeltérés, vagyis előbb kell fizetni, mint ahogy a bevétel realizálódik; taktikai készletvásárlás (áremelkedésre számítanak); taktikai raktárra termelés; termelés vagy értékesítés szezonális jellege, stb. Hosszú lejáratú hitelszükséglet merül fel tartós befektetésekhez, beruházásokhoz, ha a vállalkozó nem rendelkezik elegendő saját forrással. A vállalkozás forrásai lehetnek saját tőkeelemek és idegen tőke. Az idegen tőke - szemben a saját tőkével - lejárattal bír, kamataival vissza kell fizetni. Tartós befektetéseket hosszú lejáratú hitelekkel célszerű finanszírozni, ellenkező esetben könnyen fizetésképtelenné válhat a vállalkozás. A forgóeszközöket finanszírozó rövid lejáratú idegen források lehetnek a következők: vevők előrefizetései, szállítók által nyújtott hitelek, tartós passzívák, rövid lejáratú hitelek, egyéb kötelezettségek. (Tétényi [1997])
A hitelezés klasszikus, és az egyik legnagyobb körültekintést igénylő bankári tevékenység. A hitelek jelentik egy bank aktíváinak 60%-t (3. melléklet). A mindennapi szóhasználatban a hitel és a kölcsön szavak szinonimaként élnek, de a banki gyakorlat megkívánja, hogy különbséget tegyünk közte.
Hitelnyújtás: a hitelező és az adós között írásban létesített hitelszerződés alapján meghatározott hitelkeret rendelkezésre tartása az adós részére, jutalék ellenében és a hitelintézet kötelezettségvállalása meghatározott szerződési feltételek megléte esetén a kölcsönszerződés megkötésére, vagy egyéb hitelművelet végzésére.
Pénzkölcsönnyújtás:
a) a hitelező és az adós között létesített hitel-, illetőleg kölcsönszerződés alapján a pénzösszeg rendelkezésre bocsátása, amelyet az adós a szerződésben megállapított időpontban - kamat ellenében vagy anélkül - köteles visszafizetni;
b) követelésnek - az adós kockázatának átvállalásával vagy anélkül történő - megvásárlása, megelőlegezése (ideértve a faktoringot és a forfetírozást is), valamint leszámítolása, függetlenül attól, hogy a követelés esedékességének nyilvántartását és a kintlévőségek beszedését ki végzi;
c) minden olyan megállapodás, amely értékpapír vételéről és határidős visszaszármaztatásáról rendelkezik és a szerződés tárgyát képező értékpapírok a vevő (hitelező) javára az ellenérték óvadéki biztosítékául szolgálnak úgy, hogy azokat az ügylet ideje alatt további ügyletben sem elidegeníteni, sem megterhelni nem lehet.[5]
A bankhiteleket többféleképpen csoportosíthatjuk. A hitelnyújtó alanya alapján: jegybanki, kereskedelmi banki, nem pénzintézetek által nyújtott hitel. A hitelfelvevő alapján: állami (kormányzati), bankközi, vállalati, lakossági (fogyasztási). Lejárat szerint: rövid, közép, hosszú lejáratú hitelek.
A hitel formája szerint: pénzhitel, hitelnek minősülő pénzkihelyezés, kötelezettségvállalási hitel. A pénzhitel lehet folyószámlahitel és számlahitel. A folyószámlahitel alapvetően az ügyfél likviditási zavarainak áthidalására szolgál azáltal, hogy a megadott keretig megbízásokat nyújthat be, és ide érkeznek jóváírások is. Részben elszámolási számla funkciót is betölt. Általában egy évre kötik jó minősítésű, nagy számlaforgalmat bonyolító ügyféllel. A számlahitel rövid lejáratú kölcsönfajta, szintén likviditási zavarok áthidalására szolgál. Igénybe vehető eseti jelleggel, de lehet rulírozó is. Utóbbi esetben, ha az ügyfél a megadott időn belül visszafizeti a kölcsönt, ugyanazon időn belül többször is felveheti. A számlahitel nem keveredik az elszámolási számla funkcióival.
Hitelnek minősülő kihelyezésről akkor beszélünk, ha hitel visszafizetését a bank nem attól várja, akinek a hitelt nyújtotta. Ide tartozik a váltóleszámítolás (diszkontálás): a váltóbirtokos a váltó esedékessége előtt jut pénzéhez úgy, hogy azt a banknak eladja. Viszontleszámítolás (rediszkontálás) esetén a bank a jegybank eladja a váltót. Követelés megvásárlás esetén a bank a jogosult részére fizetést teljesít, az esedékes fizetéseket nyilvántartja, és vállalja a fizetés mulasztásának kockázatát. Formája a forfetírozás és a faktorálás. További hitelnek minősülő kihelyezések az áruvásárlási kölcsön (a bank a kereskedelmi egységnek fizet, aki rá engedményezi követeléseit) és az értékpapír-hitelek.
Kötelezettségvállalási hitel a pénzintézet hitelfolyósítási ígérete, azonnali pénzfolyósítás nincs. Hitelszerződés esetén a bank meghatározott ideig és meghatározott összegben hitelkeretet tart az ügyfél részére. A rendeltetésre tartási díj ellenében a bank arra vállal kötelezettséget, hogy a hitelkeret terhére hitelműveleteket végez (kölcsönt folyósít, váltót számítol le, követelést vásárol). Bankgarancia vállalásakor a bank arra vállal kötelezettséget, hogy az ügyfél díjfizetése mellett, bizonyos feltételek beálltakor a kedvezményezett részére fizetést teljesít. Bankkezesség a bank arra vállal kötelezettséget, ha az ügyfél nem teljesít, maga fog helyette a jogosultnak fizetni. Ebben az esetben az ügylet hitelszerződéssé válik. A bank kezességet váltóra vezetve is vállalhat ügyfeléért (váltókezesség).
A hiteleket osztályozhatjuk aszerint is, hogy milyen céllal veszik igénybe. Az átmeneti forgóeszköz-szükségletet finanszírozó hitel éven belüli lejáratú. A hitel igénybevételét kiváltó okok lehetnek: meg növekedett készletek vagy vevőállomány miatti likviditási problémák, követelések forgási sebességének csökkenése, a kereskedési céllal vásárolt értékpapírok értékesítése nem lehetséges, saját vagy idegen források szintje lecsökken.
Az átmeneti forgóeszköz-szükségletet finanszírozó hitelnek két formája van. Üzemviteli hitel esetén a vállalkozás teljes forgóeszköz állományára nyújtanak hitelt, és a lejárat összhangban van a termelési ciklussal. Ügyletfinanszírozási hitelnél adott tranzakció van a központban, melynek kockázatát és hozamát is megvizsgálják (export-előfinanszírozási hitel). Éven túli forgóeszköz-hitellel tartós forgóeszköz-szükségletet finanszíroznak. Oka lehet fejlesztési célú termelésnövekedés vagy tőkepótlás.
A tárgyi eszköz beszerzését (beruházást) finanszírozó hiteleket hosszú lejáratuk és a visszafizetéshez kötődő nagy kockázat miatt a kereskedelmi bankok világbanki vagy kormányközi forrásokból kínálnak, illetve bevonnak ingatlanjellegű biztosítékokat, vagy hitelszindikálást alkalmaznak. Az ingatlan hiteleknek két nagy csoportja ismert. A jelzáloghitelek hosszú lejáratúak és általában lakóingatlanhoz kapcsolódnak. Az építési hitel rövid lejáratú (az építkezés időtartama), gyakran szociálpolitikai célhoz kapcsolódik és fedezetéül az elkészülő ingatlan szolgál. (Kónya [1994])
A hitelezési tevékenység, mely a kereskedelmi bankok egyik legfontosabb tevékenysége, nagy kockázattal jár. A hitelezés folyamatának két fontos célkitűzést kell teljesítenie: ne veszélyeztesse a betétesek érdekeit, és megfelelő bevételt biztosítson. Alapvetően három nagyobb (időben is elkülönülő) szakaszra bontható.
A hitelkérelem benyújtásától a kölcsön folyósításáig terjedő időszak feladatai: hitelkérelem fogadása, elbírálása, kölcsönszerződés megkötése, kölcsön folyósítása. A kölcsön gondozása: a kölcsön megfelelő felhasználásának ellenőrzése, az adós folyamatos figyelemmel kísérése, a kölcsön és járulékainak beszedése. A harmadik szakaszra normális esetben nem kerül sor, de előfordulhat, hogy -az ügyfél nem a meghatározott időben fizet, vagy egyáltalán nem fizet. Utóbbi esetre is vannak kidolgozott eljárási szabályok (fizetési haladék, biztosítékok, csődeljárás, felszámolási eljárás).
A hitelezési folyamat minden esetben a hitelkérelem benyújtásával kezdődik. Ha a vállalat bankhitel felvétele mellet dönt, meg kell győznie a bankot arról, hogy igénye megalapozott, és a biztonságos visszafizetést teljesíteni tudja. A hitelkérelem terjedelme változó lehet, de a következő főbb tartalmi elemeket minden esetben tartalmazza: a vállalat bemutatása (új ügyfél esetén); a hitel célja, összege, ütemezése; felajánlott biztosítékok felsorolása; pénzügyi adatok (a bank általában meghatározza, milyen adatokat kér); egyéb információk (üzleti stratégia, tulajdonosi struktúra).
Rövid lejáratú hitel esetén a vállalkozásnak egy megadott minta szerint kell összeállítania a hitelkérelmet, az egyszerűbb és gyorsabb ügyintézés érdekében általában formanyomtatványokon. Egy beruházási hitelkérelem esetén sokkal részletesebb információkat igényel a bank. A főbb kérdéskörök: a cég hitelképességének bemutatása (pénzügyi helyzet, alkalmazottak, eszközök értékelése); a fejlesztés bemutatása (célok, érintett piac, ütemterv, finanszírozás összetétele); a fejlesztés eredményessége, a hitel törlesztési lehetőségei.
A hitelkérelem alapján a bank ügyintézői elkészítik a hitel-előterjesztést, amely az ügyletre koncentrálva, "tömören" nyújt információt az illetékes banki döntéshozó számára. A hitel-előterjesztés általános tartalmi elemei a következők: az ügylet rövid ismertetése, a hitelkonstrukció összefoglalása, a vállalkozás bemutatása, hitelnyújtás kockázatainak bemutatása, javaslat, indoklás, döntési javaslat (összeg, kondíciók, biztosítékok felsorolása).
Az előterjesztés legfontosabb része a hitelképesség megállapítása. Ennek egyik eleme az adósminősítés. A hitelképesség vizsgálatának mélysége két tényezőtől függ: az adós minősítése, a felajánlott biztosítékok minősége (értékállóság, likviditás). Jobb esetben alkalmazható az egyszerűsített eljárás, mely során csak a lényegesebb szempontokra kiterjedő vizsgálatot kell elvégezni. A hitelképesség objektív szempontok alapján megfelelő, ha az ügyfél jövedelmezően gazdálkodik, ha fizetési kötelezettségeinek időben eleget tesz, bevételeit rendszeresen növeli.
Az objektív szempontok mellett szokás szubjektív szempontok alapján is véleményezni az ügyfelet (hitelérdemesség). Ezek nem számszerűsíthető információk az ügyfélről, de mindenképpen mérlegelni kell őket. Ilyenek lehetnek a következők: a vállalkozás vezetőinek a minősége, a vállalkozás múltja, üzlettársak, beszállítók, a bank és az ügyfél korábbi kapcsolatai.
Ha az ügyfél hitelképesség szempontjából megfelelő, még akkor is lehetnek olyan korlátok, melyek megakadályozhatják az ügylet létrejöttét: ügyféllimit (adósminősítés alapján számított maximálisan nyújtható hitel), ügyleti limit (a döntési jogkör ügyletenkénti mértéke), belső hitel, befolyásoló részesedés.
Az ügyfelekkel kapcsolatosan felmerülő üzleti tevékenységek lebonyolítása során felmerülő döntések szintjét a bank szervezetében szigorú belső szabályok határozzák meg. Az igazgatóság hatáskörébe tarozik általában a belső hitelek, nagy hitelek odaítélése, vagy a befolyásoló részesedéssel bíró ügyfelek engedélyezése. A központi döntéshozók (cenzúrabizottságok) feladata az adósminősítő rendszerek, banki szolgáltatások fejlesztése; a báziskamat, a díjtételek és a hitelkamat megállapítása.
A fiókhálózat területi elvén működő cenzúrabizottságok döntési hatáskörébe tartozik a kisebb összegű és kockázatú ügyekben történő döntés. A hálózati egységek a - területi elv betartásával - csak a bankfiók meghatározott vonzáskörzetébe (kb. 50 km) hitelezhetnek. Ezen a távolságon belül lehet hatékony az ügyfélgondozás és a kielégítő ismeretszerzés az ügyfélről (hitelérdemesség). Az üzemgazdasági racionalitás elve szerint az ügyfél a vállalkozás telephelyéhez közel válasszon bankfiókot, eszerint már meglévő kapcsolat esetén a finanszírozó fiók is az lesz, amelyik az ügyfél számláját vezeti. (BKE [1998])
A bank tehát igyekszik minél alaposabban megismerni ügyfelét, gazdasági helyzetét, hitelképességét a szerződés megkötése előtt, mégis a hitel megtérülésének biztonságát biztosítékok előírásával próbálja növelni. Alapvetően kétféle biztosítékot különíthetünk el: dologi (zálog, foglaló, óvadék), és személyi biztosítékok (kezesség, garancia). A bankok általában azonnal értékesíthető, jól beazonosítható ingatlant szeretnek fedezetként elfogadni. A biztosítékoknak minden esetben a piaci értékét mérik, melyet diszkontálnak a beváltás időigényével, fizikai állagának változásával, várható értékmozgásokkal. (Kónya [1994])
A kamatrendszer működtetésének feladata a bankok treasury-jeire hárul. Megállapítják a báziskamatot, amelyet a források költsége és a piaci prognózisok befolyásolnak, és amely alapját képezi az alkalmazott tényleges kamatmértékeknek. A hitelek általában változó kamatozásúak, melynek az alapját valamilyen változó alapkamat (kincstárjegy kamata, prime rate) adja, és erre jön egy fix felár, mely az ügyfél kockázatos voltától függ. A kamaton felül további díjakat lehet felszámítani: rendelkezésretartási díj, kezelési költség, lehívási díj.
Ha a banknál minden feltétel (források) rendelkezésre áll, és az ügyfél is megfelel a szerződésben kikötött minden feltételnek, akkor kerülhet sor a hitelszerződés aláírására, majd a kölcsön folyósítására.
A hitelezési tevékenységet (mint hitelkockázat-vállalás) érdemes egy kicsit részletesebben a következő aspektusokból megközelíteni: hitelkockázati politika, szervezet, folyamatok, döntés-előkészítés, hitelkockázat felmérése, biztosítékok, limitrendszer, hitelkockázati döntés, folyósítás előtti adminisztráció, ügyfél dokumentálása, monitoring, problémás ügyek kezelése, hitelkockázat portfolió szintű felmérése, stb. (PSZÁF [2001])
Az intézmény hitelkockázati politikája meghatározza az intézményre és az egyes tevékenységekre nézve a hitelkockázat fogalmát és mérését; a hitelkockázat vállalási magatartást, a kockázattűrő képességet; a koncentrációs kockázatok maximális mértékét (pl. országkockázat, ágazati kockázatok, egy ügyféllel szembeni kockázatok, egy biztosítékra vonatkozó kockázatvállalás, nagykockázatok összessége); azoknak az ügyfeleknek, tevékenységeknek a körét, amelyekre nézve a hitelkockázat vállalása tiltott; a hitelkockázatot jelentő új termékek bevezetésével kapcsolatos fő követelményeket; a hitelkockázatok fedezéséhez szükséges tőke meghatározását, és a tőkére vonatkozó hozamelvárást; a hitelkockázat kezelésére vonatkozó belső szabályozásokat, eljárásokat. A hitelkockázati politika meghatározza az ügyfelekre, partnerekre, illetve kibocsátókra vonatkozó kockázat felmérési módszert, amely lehet belső minősítési rendszer, külső minősítő ügynökségek minősítéseinek elfogadása, egyszerűsített minősítési eljárások, egyedi kockázatfelmérés.
A felsővezetőség feladata a politika átültetése a gyakorlatba, a politika végrehajtása, közvetítése a dolgozók felé. A prudens intézmény felső vezetősége hitelkockázat kezelési szervezetet állít fel, melyek elkülönülnek az üzleti területtől. Ez az elkülönülés az igazgatóságig, de legalább a vezérigazgató helyettes szintjéig érvényesül. A hitelkockázattal foglalkozó szervezeti egység biztosítja a jogszabályi előírásoknak megfelelő gyakorlat kialakítását, ellenőrzését.
Minden pénzügyi intézmény, ahol hitelkockázat keletkezik, szabályozott folyamatokkal rendelkezik a hitelkockázat vállalás folyamatára, és a következő feladatokat rögzíti is: kezdeményezés, előkészítés, hitelkockázat felmérés (hitelképesség, működés vizsgálata, ügyleti kockázat meghatározása, kockázatcsökkentő eszközök elfogadása, értékelése), a döntés, (limit meghatározása, ügyleti döntések), lebonyolítás, és az ügylet teljesülésének figyelése, az eszközök értékének rendszeres felülvizsgálata (monitoring, értékelés), az ügylet módosítása, a problémás ügyletek kezelése, stb.
A kockázat jellegétől és mértékétől függően egyszerűsített eljárásokat is alkalmaznak.
A belső szabályzat megnevezi az ellenőrzési követelményeket, és megnevezi a felelős személyeket, szervezeti egységeket.
A hitelkockázat vállalásával kapcsolatos döntés meghozatala során az ahhoz kapcsolódó biztosítékokat is figyelembe kell venni. A döntés előkészítése során meg kell állapítani a következőket: hitelképesség, a fizetőképességet befolyásoló tényezők; az ügyféllel fenntartott mindennemű kapcsolat, az elutasított kérelmek, és azok okai is; az ügyfél más piaci szereplőkkel fenntartott, a fizetőképességet befolyásoló kapcsolatok; a hitelnyújtás célja és a visszafizetés forrása; a vállalkozás vezetésének minősége; a múltbeli és a jövőbeli cash-flow; a biztosítékok értékelése, érvényesíthetősége; stb. Nem vehet részt a döntés előkészítésében összeférhetetlennek minősülő személy, azaz olyan személy, akinek a kölcsönfelvevő közeli hozzátartozója, vagy akinek közeli hozzátartozóival vagy az intézmény menedzsmentjével együtt befolyásoló részesedése van az adott vállalkozásban.
Annak felmérése, hogy egy ügyfél milyen kockázatot jelent a bank számára, mennyire képes visszafizetni a hitel tőkerészét azok járulékaival, a legfontosabb folyamat a hitelezési tevékenység során. Ezt figyelembe véve elengedhetetlen, hogy a bank precíz eljárásokkal rendelkezzen a leendő adósok megvizsgálásához.
A minősítési rendszer egy strukturált kockázatbecslési módszer. mely felölel minden olyan módszert, folyamatot, ellenőrzési mechanizmust, információ- és adatgyűjtést, valamint informatikai rendszert, amely segíti a fizetőképesség meghatározását, a minősített személyeknek a kategóriába sorolását és a nem- teljesítési valószínűség számszerűsítését. Egy ügyfél a minősítése alapján csak egy minősítési kategóriába sorolható, de a várható veszteség a konkrét ügyletek jellemzőitől (pl. biztosítékok, teljesítési határidő) függően ügyletenként eltérő lehet. A minősítésnek mindenkor objektív folyamatnak kell lennie, melyet sem üzleti, sem hozammegfontolások nem befolyásolhatnak. A minősítési rendszer besorolásához a belső szabályzatokban különböző következmények kapcsolódnak, a limit nagysága (kockázatvállalás maximális mértéke), az igénybe vehető szolgáltatások köre és kockázati költsége, a megkövetelt biztosítékok mennyisége és minősége, az értékvesztés, illetve céltartalékképzés.
Az ügyfelek minősítéséhez alkalmazhatók külső vagy belső minősítések. Külső hitelminősítő szervezet által készített minősítés átvételének esetére a pénzintézet rögzített szabályokkal rendelkezik: a külső minősítőkkel szembeni elfogadási követelményekre; a minősítések beszerzésének módjára, a minősítések dokumentálására; több minősítés esetén a minősítések közötti választás elvére; a minősítések felülvizsgálatának gyakoriságára; a minősítéshez tartozó nem-teljesítési valószínűségekre vonatkozóan.
Belső minősítési rendszerek alkalmazása esetén a következő elveket ajánlott követni: konzervatív, óvatos megközelítés; a felhasznált információ minőségének (frissesség, hitelesség, megbízhatóság, lényegesség, stb.) a figyelembe vétele; a kockázathoz igazodó elemzési mélység; a hitelkockázat vállalás időtartamát figyelembe vevő jövő orientált elemzés, de minimum egy éves előre tekintés; mennyiségi (mutatók, bench-mark mutatókhoz viszonyítás) és minőségi (pl. SWOT - erősségek, gyengeségek, lehetőségek és fenyegetések) elemzési módszerek használata; egységesen megfogalmazott tartalmi követelmények (tulajdonosok, kapcsolt vállalkozások és a velük fenntartott kapcsolatok, vezetés, piaci pozíció, tőkehelyzet, jövedelmezőség, likviditás, stb.); egységesen meghatározott besorolási elvek; a minősítés érvényessége;
"Azoknak a hitelintézeteknek, amelyek - felügyeleti jóváhagyás esetén - a távolabbi jövőben a Bázeli Bizottság ajánlásainak megfelelően a tőkemegfelelésüket a belső minősítési rendszereik alapján szeretnék megállapítani, a felügyeleti elfogadáshoz szükséges tesztelés mielőbbi megkezdhetősége érdekében a szerződéses kötelezettségeiket rendesen teljesítő ügyfelekre/partnerekre/kibocsátókra javasolt a Bázeli Bizottság tervezett ajánlásával összhangban 6-9 minősítési osztály, míg a szerződéses kötelezettségeket nem teljesítőkre legalább 2 minősítési osztály kialakítása." (A PSZÁF elnökének 8/2001. számú ajánlása a hitelkockázat kezeléséről)
A hitelkockázat csökkentése érdekében személyi és tárgyi biztosítékokat, valamint vásárolt hitelderivatívákat lehet alkalmazni, melyek során új kockázatok keletkeztetnek, amelyeket a hitelkockázat csökkentő hatás számbavételénél figyelembe kell venni.
Az intézmény a kockázatot csökkentő eszközök alkalmazására belső szabályzatot készít, melyben a következők jelennek meg: a figyelembe vehető biztosítékok tételes felsorolása; azok a kockázatot mérséklő eszközök, amelyeket a hitelpolitika szerint a hitelkockázat mérésénél kockázat csökkentő tényezőként nem lehet számba venni, de alkalmazásuk ajánlott, mert a veszteség bekövetkezését mérsékelheti (pl. jövőbeni bevétel engedményezése); az egyes biztosíték típushoz tartozó, az alkalmazáskor keletkezetett új kockázatok (jogi kockázatok, működési kockázatok, likviditási és piaci kockázatok); az egyes biztosíték típushoz tartozó értékelés módja és gyakorisága.
A kockázatcsökkentő eszközöket az intézmény likviditási fokuktól (készpénzzé tehetőség), lejáratuktól (érvényesíthetőség lejárata), mobilizálhatóságuktól (érvényesítéshez szükséges idő), devizanemüktől és az értékük változásától (volatilitás) kockázati osztályokba sorolja.
Az intézmény a biztosíték elfogadása előtt a belső szabályzatokban meghatározottak szerint felméri a biztosíték értékét, likviditását, illetve mobilizálhatóságát, jogi érvényesíthetőségét, illetve az azt korlátozó tényezőket, a biztosítékból érvényesítéséből várható pénzbefolyás és a hitelkockázat vállalás összege közötti devizális összhangot, óvadékba adott értékpapír és a hitelkockázat vállalás hozamfeltételei közötti összhangot
A biztosítékok piaci értékét diszkontálják az alábbi tényezőkkel: a biztosíték piaci értékének volatilitása (ha megállapítható) vagy a biztosíték futamidő alatti likvidálása során várható értékvesztés; a hitelkockázat vállalás devizanemének és a biztosítékból várható pénzbefolyás devizanemének különbözősége esetén az árfolyamnak a futamidő végéig számított volatilitása; pénz- és tőkepiaci eszközök esetén az árfolyamnak a futamidő végéig számított volatilitása; egyéb a biztosíték várható értékét csökkentő tényező
Prudensen működő hitelintézet limitrendszer segítségével biztosítja a hitelkockázat vállalás korlátozását. A limitek megállapítása történhet egy meghatározott ügyfél/partner/kibocsátói kör minden tagjára, amellyel az intézmény tartós kapcsolatban van, vagy az üzleti terület kezdeményezésére egyenként. A hitelkockázati limitek mindig objektív tényezőkhöz, a limitalanyok gazdasági-pénzügyi helyzetének minőségéhez, a hitelképességhez, fizetőképességhez kapcsolhatók.
A limitek általában a tágabb értelemben vett hitelkockázat vállalás maximumát korlátozzák, rendszerint könyv szerinti értéken. Az intézmény a limitek megállapításakor az ügyfél- vagy partnerminősítésen túl figyelembe veszi az ügylet sajátos kockázatait és kockázatcsökkentő tényezőit (pl. garancia, kezességvállalás és egyéb fedezetek). A limitek és az ügyletek jóváhagyási szintjei az intézmény szabályzataiban vannak rögzítve. A limitek jóváhagyási szintjei a limitösszeg nagyságához, az ügyfél/parner/kibocsátó minősítéséhez (minőségéhez) és egyéb kockázati tényezőkhöz illeszkednek. A limiteket az intézmény meghatározott időtartamra határozza meg, a limitet a határidő lejárta előtt a limit-megállapításhoz hasonló eljárásrend szerint felülvizsgálhatja.
A hitelkockázati döntés jelenthet limit megállapítást, limit kitöltést vagy egyedi döntést. Ha a hitelkockázat korlátozására limitet határoznak meg, akkor a limit megállapítása a javasolt kockázati összegnek megfelelő döntési szinten, a limit kitöltése, a tényleges szerződéses kockázatvállalás, egyszerűsített eljárással, az ügyleteket bonyolító operatív szinten történik.
A szuverén országokkal, a pénz- és tőkepiaci partnerekkel, a több szolgáltatást, vagy többszöri szolgáltatást igénybe vevő ügyféllel, valamint a több személy által igénybe vehető garancia, készfizető kezességvállalás, továbbá értékpapír óvadék melletti kockázatvállalás általában limit terhére történik. Ebben az esetben a szolgáltatást igénybe vevő másik fél vagy szerződéses partner kockázatának a felmérése a vonatkozó minősítési rendszer alapján megy végbe, a minősítési rendszer és a limitrendszer közötti kapcsolat már előre meghatározza a limit nagyságát, a hitelkockázat vállalási döntést a limit meghatározása helyettesíti, a limitkitöltés sztenderdizált termékkel, egyszerűsített eljárással, de megfelelő kontrollal történik,
Egyszerűsített hitelkockázati eljárások mellett a döntés egyszerű, az előírásoknak való meg nem felelés elutasítással jár, a biztosíték nélküli kockázatvállalás mértéke az intézmény méreteihez képest alacsony, a szerződéskötést megelőzi a döntés kontrollja, a várt veszteséget beárazzák, az eljárás biztosítja a már vállalt hitelkockázatok döntésnél történő figyelembe vételét.
Egyedi kockázatfelmérésen alapuló speciális vagy komplex ügyletek esetén a konstrukció teljes összege limitként is szolgálhat, ha több terméket, szolgáltatást is magában foglal, biztosíték a lehetséges mértékig bevonásra kerül, további hitelkockázat vállalás új döntést igényel, a döntésben rendszerint a jogi szakértő is részt vesz.
A hitelkockázat vállalási folyamatban nyomon követhető a (cenzúra) döntés-előkészítők és a jóváhagyók személye. Az ilyen adatbázisok alapján a hitelezési döntések hatékonyságára vonatkozóan belső statisztikák készíthetők, és a döntésben résztvevő személyekre vetítve vizsgálható a kihelyezett hitelek minősége. (döntnökök felelőssége).
A hitelintézet a vállalt hitelkockázat futamideje alatt rendszeresen figyeli a hitelkockázat vállalást jelentő pozíciók alakulását (limitfigyelés), a hitelkockázatot jelentő ügylet teljesülését, a szerződés betartását, az ügyfél hitelképességében, fizetőképességében bekövetkezett változásokat. Az ügylet teljesülésének, a szerződés betartásának figyelemmel kísérése magában foglalja a szerződés szerinti cash-flow-k, a kondíciók, valamint a szerződésben foglalt előírások, pénzügyi kikötések teljesülését.
Az intézmény a belső szabályzatában a hitelkockázat vállalás egyes típusaival, illetve ügyleteivel kapcsolatosan meghatározza a nem-teljesítés fogalmát, és ezt a figyelésnél, az értékeléseknél és a módszereknél alkalmazza. A nem-teljesítésről rendszeresen napi jelentés készül a hitelkockázat kezelés vezetője részére. A kibocsátók minősítése felülvizsgálatának évközi gyakorisága függ a rendelkezésre álló piaci dokumentáció megújulásának a gyakoriságától, az értékpapír likviditásától, a kibocsátó minősítésétől.
A problémás ügyletek általában az ügyfelek fizetési képességének romlásához kapcsolódnak. A problémás ügyletek kezelésének legfőbb célja a várható veszteségek minimalizálása. Általános alapelv, hogy a problémás hitelkockázatok kezelése során az intézmény által vállalt kockázat ne növekedjen.
A kereskedelmi bankok a vállalkozói ügyfélkört belső szabályzatokban rögzítettek szerint minősítik. Ilyen szabályzatok lehetnek az adósminősítési szabályzat vagy az aktív bankügyletek szabályzata. Ezen szabályzatok tartalmazzák az alapminősítéshez használandó pénzügyi mutatókat, azok kiszámításának módját, elfogadható értéktartományait és az azok után adható pontszámokat. Tehát az adósminősítés nem más, mint egy pénzügyi elemzési séma, amely standardizált formában a következőket mondja meg a kockázatelemzőnek: milyen pénzügyi területeket elemezzenek, azokon belül milyen pénzügyi mutatókat számítsanak ki, a mutatók milyen határértékei hogyan minősítsék (milyen pontok tartozzanak hozzá), milyen üzleti kockázati tényezőket vegyenek figyelembe, hogyan használjuk a komplex pontozásos rendszert, összességében hogyan minősítsék az ügyfelek kockázatát. A minősítés végén minden ügyfél egyetlen ponttal fog rendelkezni, amely eltérő súllyal tartalmazza a megítéléséhez szükséges jellemzőket. Ez alapján egyértelműen besorolható lesz az ügyfél kockázati kategóriákba, és a hitelezési politika alapelvei alkalmazhatók lesznek. Meghozható a hiteldöntés, a kockázati kamatfelár, a limit és a fedezeti követelmények meghatározhatók lesznek. (Horváth [2001])
Természetesen minden kereskedelmi bank által használt minősítési rendszer eltér a használt mutatókat és azok értékeihez rendelt pontszámokat illetően, azért kiemelhető néhány mutató, melyek majdnem minden banknál megtalálhatóak. Feltétlenül ki kell emelni, hogy az alkalmazott adósminősítési (rating) rendszereket a bankprivatizációt követően a külföldi anyabankoktól vették át, amelyek természetesen a külföldi ügyfelek pénzügyi jellemzőihez voltak igazítva, így ezek használata gyakran torz képet eredményez a hazai vállalkozóról, ennek következtében az téves besorolást kap. Ez azt jelenti, hogy a magyar átlagos hitelkérelmező irreális kockázati besorolást kap.
A likviditási mutató (rövid távú
fizetőképesség): likvid eszközök (pénztár, bankbetétek, vevőkövetelések,
értékpapírok, készletek, befektetett eszközökből a nem névre szóló részvények)
osztva likvid forrá
sokkal (rövid lejáratú kötelezettségek).
Elfogadási tartománya 1,3-tól kezdődik és a 2 feletti már a legtöbb bank esetében maximális pontszámot jelent.
Tőkeszerkezet (eladósodottság) mutató: azt jelzi, hogy a
tulajdonosok milyen mértékben járulnak hozzá saját vállalkozásuk finanszírozásához.
Ha nagyobb mértékben teszik azt, nagyobb a kockázatvállaló képességük. Ha a
saját tőkét vizsgáljuk, képet kapunk az idegen tőke arányának alakulásáról is.
Általában saját tőke arány mutató 50 százalék alatt 0 pontot jelent, 70-75
százalék felett viszont maximális pontszám jár érte.
A tőkeszerkezet alakulását befolyásolja a vállalkozás nyereségessége, illetve annak visszaforgatása, a tőzsdén keresztüli és tőkeapportáláson keresztüli tőkemozgás.
A befektetett eszközök fedezettsége mutatóban a számlálóban
a saját tőke és a hosszú lejáratú kötelezettségek, a nevezőben pedig a hosszú
lekötésű (befektetett) eszközök szerepelnek.
A mutató azt az alapvető finanszírozási szabályt jeleníti meg, hogy hosszú lekötésű eszközt hosszú lejáratú forrással célszerű finanszírozni. Minél nagyobb 1-nél a mutató, annál konzervatívabb a finanszírozási politika; az egyhez közeli érték agresszív finanszírozási politikát jelent.
A nyereségességi mutatók azért kapnak fontos szerepet a hitelkockázat felmérésében, mert a nyereség nagyban meghatározza a vállalkozás kamat- és adósság-visszafizető képességét. Az árbevétel-arányos nyereség, az eszközarányos nyereség (ROA) és a saját tőle megtérülése (ROE) a legnépszerűbb mutatók. Az árbevétel-arányos nyereség 6 százalék feletti értékéhez párosul maximális pontszám, míg a ROA-nál 4 százalék felett.
A kamat-visszafizető képességet mutatja a kamatfedezeti mutató, mely az eddig említettekkel szemben már közvetlen formában méri a hitel-visszafizető képességet, illetve annak két elemét: a kamatfizetés és tőketörlesztés képességét. Legegyszerűbb számítását az üzemi eredmény és a nettó fizetett kamatok hányadosa nyújtja. Ha egynél nagyobb az azt jelenti, hogy elegendő nyereség termelődött a kamatok fizetéséhez. Természetesen ennek egynél jóval nagyobbnak kell lennie, hiszen az eredménynek még számos dolgot kell fedeznie (a hitel tőkerésze, társasági adó, osztalék). A bankok 2,5-3 feletti értéket várnak el.
Az adósságszolgálati mutató nevezőjében a kamatozó adósságok, a számlálóban a képződő szabad pénzeszközök (adózott eredmény, értékcsökkenés) szerepelnek. Az elfogadható értéktartományok nagyon eltérőek lehetnek, de a 2-nél nagyobb érték már megfelelőnek mondható. (Reke [1995])
A minősítés alapját teljes mértékben pénzügyi mutatók képezik. A kiindulópont, hogy a vállalkozó három éves múlttal rendelkezzen. Ez alapkövetelménynek tekinthető, ekkor lehet, hogy hitelképes. A sok mutató közül a legfontosabb az árbevétel-trend alakulása. Ha három év alatt a vállalkozás csökkenő árbevétel szintet produkál, biztosan nem hitelezhető. A minősítéshez használt pénzügyi mutatók a következők:
adósságszolgálat (debt capacity ratio),
árbevétel trend (revenue trend),
árbevétel arányos üzleti eredmény (operative margin),
likviditási ráta (current ratio),
eladósodottsági mutató (leverage),
korrigált saját tőke (tangible equity).
Mindegyik mutatót három évre visszamenőleg vizsgálják.
A mutatókhoz határértékek vannak rendelve, melyek alapján négy kategóriát képeznek minden egyes mutatóhoz (A, B, C, D). A "D" minősítésű mutató a legrosszabb, ekkor a vállalkozás nem hitelezhető (az "A" a legjobb). Vannak mutatók, melyeket meg lehet kérelmezni (exceptionalhetők). Azonban az adósságszolgálati mutató ezalól kivétel, annak "D" osztályozása önmagában nem hitelezhetőnek nyilvánítja a céget. Ezen kívül maximum két legrosszabb minősítésű mutatóval rendelkezhet a vállalkozás, ha azt meg tudja indokolni. A mutatók összesítése úgy történik, hogy a legrosszabb mutató lesz a cég összesített minősítése.
Annak ellenére, hogy egy nemzetközileg is nagybankról van szó, nem kezelik egészen differenciáltan a vállalati hiteleket. Eltérő a mutatók megfelelő értéke, ha más ágazatból vizsgálunk vállalatokat (kereskedelem, ipar, mezőgazdaság), de eltérő értékek lehetnek jók különböző méretű vállalatoknál is.
Ugyanakkor természetesen nem képzelhető el, hogy minden egyes vállalathoz különböző minősítő rendszert állítsanak a bankok, de mindenképpen indokolt lenne differenciáltabb mutatórendszer alkalmazása.
A mutatókon kívül számos más tényezőt is figyelembe vesznek a cég megítélésénél. Egy öt-hat oldalas kérdőívet töltetnek ki minden céggel, melyben olyan adatokra kíváncsiak, amik nem derülnek ki az eredménykimutatásokból, kiegészítő mellékletekből sem. Például, ha egy cég 90%-ban egy vevőnek értékesít, akkor "D" minősítést fog kapni, mely kérelmezhető (ekkor megvizsgálják a vevőt is). Továbbá rákérdeznek, hogy hány napra fizetnek a vevők, hány napra fizet a szállítóknak. Kérnek referenciát a partnerekről, akiket le lehet ellenőrizni, milyen a cégről a partnerek véleménye; vizsgálják a piaci hátteret is.
Végül összeáll egy kép a vállalkozásról, mely alapján fel lehet ajánlani egy limitet. A hitelkeretet tovább bontják fedezetek szerint:
kapcsolt finanszírozás (channel financing)
maximum rövid lejáratú fedezett hitelkeret (max. short term secured)
maximum fedezetlen hitelkeret (cap for clean)
fedezetlen hitelkeret (clean facilities)
kontrolált fedezetlen hitelkeret (clean with control facility)
árbevételengedményes rövid lejáratú hitelkeret (short term supported facility)
eszközalapú finanszírozás pótlólagos kerete (GAF additional supported)
maximum hosszú lejáratú fedezett hitelkeret (max. term secured)
A hitelkeret nagysága árbevétel arányos a minősítéstől függően. Legjobb esetben ("A" minősítés) az árbevétel 30-40%-át tudják éven belüli hitelkeretnek felajánlani. Éven túli hitelre (beruházási hitel) az előbbi összeg felét tudják felajánlani, keményfedezet mellet, ami lehet ingatlan vagy jól beazonosítható eszköz (gépszám). De például a limit 10%-át felveheti a cég, éven belüli lejáratra, fedezetlenül, ha folyószámláját ott vezeti. Árbevétel engedményezésre a limit 25%-át szokták felajánlani. Konkrét számla finanszírozásakor megkaphatja ennek az összegnek a felét. Előfordulhat konkrét kapcsolat finanszírozása is, például egy három éve tartós üzleti kapcsolat esetén, a partnertől származó árbevétel 20%-át is megkaphatja a cég, melyet 3 hónapon belül kell visszafizetni, majd újra felveheti egy éven keresztül. A kamatmarzs a cég méretététől, minősítésétől és fedezetétől függ.
A hitelezési döntési folyamat szinte semmilyen szubjektív elemet nem tartalmaz. Az értékesítés és a döntés különböző szinten történik, így a döntéshozó nem tárgyal a céggel. A fiókokban csak értékesítés zajlik, háttérmunka nem. Minden adatot a központnak küldenek, ahol funkcionálisan elkülönülő részlegek vannak, így a munka nagyon hatékony.
A hitelek figyelése (monitoring) napi frissítéssel működik. A fiók vezetője minden nap jelentést kap a nem teljesítésekről, és időközönként felszólítást küld az ügyfélnek, maximum hármat és három hónapig. Ha az utolsó felszólításra sem fizet a cég, három hónap után megkezdődik a behajtás. Külön részleg foglalkozik a behajtással a dolog jogi oldala miatt.
A Citibank nem foglalkozik támogatott hitelek, pályázatok értékesítésével. Erre a legfőbb magyarázat, hogy a kisvállalkozásoknak hitelezni kockázatos, az ügyletek elaprózottak, a nyereség kicsi. (Interjú Pósán Ferenccel)
Az 1990-es években a tőke- és forráshiány hazánkban nemcsak a kis- és középvállalkozásokra volt jellemző, hanem a bankokra is. A bankok nem rendelkeztek sem megfelelő tulajdonosi struktúrával, sem megfelelő mennyiségű és összetételű közép- és hosszúlejáratú forrásokkal. Ahogy azt a 3. táblázat is mutatja, a kereskedelmi bankok tulajdonosi szerkezete mára már átrendeződött, de a kereskedelmi bankoknak még ma sem szívesen finanszíroznak magas kockázatú kisvállalkozásokat.
3. táblázat
A bankszektor tulajdonosi szerkezete (%)
|
Megnevezés |
|
|
|
Állami tulajdon |
|
|
|
Belföldi magántulajdon |
|
|
|
Külföldi tulajdon |
|
|
|
Elsőbbségi és visszavásárolt részvények |
|
|
|
Mindösszesen |
|
|
Forrás: PSZÁF Éves Jelentés, 2001
A nyitás a kisvállalkozások felé nem a vonzó kihelyezésnek lesz köszönhető, hanem inkább a piac telítődésének, és mintegy egyetlen lefedetlen piaci rés meghódításának.
A kockázati tőkét, mely egy vállalkozás elindításához szükséges, nem nyújthatja kereskedelmi bank, melynek kockázatviselő képessége nem engedi meg egy induló vállalkozás finanszírozását. A fejlett piacgazdaságokban a kormányzat gazdaságpolitikája határozza meg, hogy milyen forrásokat biztosít, és milyen intézményi kereteket hoz létre a szektor támogatására, hiszen az bizonyos, hogy a kisvállalkozások fejlődéséhez kormányzati pénzek kellenek, garanciaintézményeket kell létrehozni.
A kisvállalkozások kiszolgálása üzleti, piaci alapon nem megy. A bankok profitorientáltak, a kihelyezések kisösszegűek, a kockázat nagyobb, az ügyletek elaprózottak. Ezért a világon mindenhol a szakosított pénzintézetek szolgálják a kis- és középvállalkozói szférát. Magyarországon a két legfontosabb ilyen (máig működő) intézmény az Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány és a Hitelgarancia Rt.
Láthattuk, hogy a bankok kötelezve vannak arra, hogy a vállalati hiteleket 100%-ig vagy akár 150%-ig tőkével kell fedezniük. Ez nyilvánvalóan szemben áll azzal a ténnyel, hogy a bankok célja: az egységnyi tőkére eső profit maximalizálása. Tehát nem érdekeltek a kockázatos kisvállalkozói kihelyezésekben. A megoldást jelentheti a kockázatra érzékenyebb szabályozási rendszer, mely ösztönzőleg hathat a bankok vállalkozói kihelyezéseire. Ehhez a profitorientált szemlélethez társul még a biztosítási rendszer, vagyis egy induló kisvállalkozás nem túl sok mindent tud felmutatni fedezetként, továbbmenve, ha még van is fedezete, a banknak nem a "fedezetfinanszírozás" a célja.
Összefoglalva tehát, a kis- és középvállalkozások (azok minden jellemzőivel) fejlődése és életben tartása nem működik pusztán piaci alapon. Támogatási- és garanciarendszerekre van szükség. Az Európai Uniós csatlakozás tükrében nyilvánvalóan kedvezőbb helyzet teremtődik meg számukra finanszírozás terén, minthogy az unió fontos területnek tartja a kis- és középvállalkozások fejlesztését.
BCBS Basel Committee on Banking Supervision: International Convergence of Capital Measurement and Capital Standards. BIS.
BCBS [2001a]: Basel Committee on Banking Supervision: Overview of the New Basle Capital Accord. Consultative Document. BIS.
BCBS [2001b]: Basel Committee on Banking Supervision: The New Basel Capital Accord. Consultative Document. BIS.
BKE [1998]: Banküzemtan., Tanszék Pénzügyi Tanácsadó és Szolgáltató Kft., Budapest.
Dr. Tétényi Veronika [1997]: Pénzügyi és vállalkozásfinanszírozási ismeretek. Perfekt. Budapest.
EC [2002]: European Commission: Working Document of the Commission Services on Capital Requirements for Credit Institutions and Investment Firms. Cover Document.
Hitelgarancia Rt. [2003]: Üzletszabályzat
Horváth Lajos : A magyar vállalatok pénzügyi jellemzői banki szempontból. Bankszemle. 3. sz.
Kónya Judit : Banküzemtani alapismeretek. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest.
Mérő Katalin : A hitelkockázatok tőkekövetelményének új típusú szabályozásáról. Bankszemle. 8. sz.
Pósán Ferenccel (Citibank-Debrecen fiókvezető-helyettes) készített interjú
PSZÁF : A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete elnökének 8/2001. számú ajánlása a hitelkockázat kezeléséről., https://www.pszaf.hu
Reke Barnabás : A vállalkozói ügyfélkör adósminősítése. Bankszemle. 7. sz.
Révész Jánosné dr. : A kisvállalkozói hitel- és garanciarendszer működése Magyarországon. MVA Kutatási Füzetek 3. Budapest.
Várhegyi Éva : Bankok versenyben. Pénzügykutató Rt.
Várhegyi Éva : Bankprivatizáció. Kulturtrade Kiadó Kft. Budapest.
|
A gazdasági szervezetek megoszlása vállalati méret szerint 2002-ben, % |
||||||
|
|
Mikro-vállalkozások (9 fő alatt) |
Kis-vállalkozások (10-49 fő) |
Közepes vállalkozások (50-249 fő) |
Mikro-, kis- és közép-vállalatok együtt (250 fő alatt) |
Nagy-vállalkozások (250 fő felett) |
Össz. |
|
Mezőgazdaság |
|
|
|
|
|
|
|
Feldolgozóipar |
|
|
|
|
|
|
|
Építőipar |
|
|
|
|
|
|
|
Kereskedelem |
|
|
|
|
|
|
|
Vendéglátás |
|
|
|
|
|
|
|
Szállítás, hírközlés |
|
|
|
|
|
|
|
Pénzügyi tevékenység |
|
|
|
|
|
|
|
Gazdasági szolgáltatások |
|
|
|
|
|
|
|
Összesen |
|
|
|
|
|
|
Forrás: GKI Rt.
Risk weights by category of on-balance-sheet asset
|
|
(a) Cash1 |
|
|
(b) Claims on central governments and central banks denominated in national currency and funded in that currency |
|
|
(c) Other claims on OECD2 central governments3 and central banks |
|
|
(d) Claims collateralised by cash of OECD central-government securities3 or guaranteed by OECD central governments4 |
|
0, 10, 20 or 50% (at national discretion) |
(a) Claims on domestic public-sector entities, excluding central government, and loans guaranteed4 by such entities |
|
|
(a) Claims on multilateral development banks (IBRD, IADB, AsDB, AfDB, EIB)5 and claims guaranteed by, or collateralised by securities issued by such banks4 |
|
|
(b) Claims on banks incorporated in the OECD and loans guaranteed4 by OECD incorporated banks |
|
|
(c) Claims on banks incorporated in countries outside the OECD with a residual maturity of up to one year and loans with a residual maturity of up to one year guaranteed by banks incorporated in countries outside the OECD |
|
|
(d) Claims on non-domestic OECD public-sector entities, excluding central government, and loans guaranteed4 by such entities |
|
|
(e) Cash items in process of collection |
|
|
(a) Loans fully secured by mortgage on residential property that is or will be occupied by the borrower or that is rented |
|
|
(a) Claims on the private sector |
|
|
(b) Claims on banks incorporated outside the OECD with a residual maturity of over one ye |
|
|
(c) Claims on central governments outside the OECD (unless denominated in national currency - and funded in that currency -see above) |
|
|
(d) Claims on commercial companies owned by the public sector |
|
|
(e) Premises, plant and equipment and other fixed assets |
|
|
(f) Real estate and other investments (including non-consolidated investment participations in other companies) |
|
|
(g) Capital instruments issued by other banks (unless deducted from capital) |
|
|
(h) all other assets |
Includes (at national discretion) gold bullion held in own vaults or on an allocated basis to the extent backed by bullion liabilities.
For the purpose of this exercise, the OECD group comprises countries which are full members of the OECD or which have concluded special lending arrangements with the IMF associated with the Fund's General Arrangements to Borrow.
Some member countries intend to apply weights to securities issued by OECD central governments to take account of investment risk. These weights would, for example, be 10% for all securities or 10% for those maturing in up to one year and 20% for those maturing in over one year.
Commercial loans partially guaranteed by these bodies will attract equivalent low weights on that part of the loan which is fully covered. Similarly, loans partially collateralised by cash or securities issued by OECD central governments and multilateral development banks will attract low weights on that part of the loan which is fully covered.
Claims on other multilateral development banks in which G-10 countries are shareholding members may, at national discretion, also attract a 20% weight.
|
A bankszektor eszközei |
||||
|
Megnevezés |
Állomány (milliárd Ft) |
Változás (%) |
Megoszlás (%) |
|
|
|
2002. 09. |
(2002. 09./ 2001. 12.) |
|
2002. 09. |
|
Pénztár és elszámolási számlák |
|
|
|
|
|
Értékpapírok összesen |
|
|
|
|
|
Jegybanki és bankközi betétek |
|
|
|
|
|
Hitelek |
|
|
|
|
|
ebből: vállalkozói hitelek |
|
|
|
|
|
lakossági hitelek |
|
|
|
|
|
Egyéb eszközök (vagyoni érd., egyéb elsz., saját eszk.) |
|
|
|
|
|
Eszközök összesen |
|
|
|
|
Forrás: PSZÁF
A Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság tagjai a G-10 országok (Belgium, Kanada, Németország, Franciaország, Olaszország, Japán, Hollandia, Svédország, Svájc, Egyesült Királyság, USA) és Luxemburg központi bankjainak és felügyeleti szerveinek képviselői.
Az 1996. évi CXII. törvény a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról (Hpt.) szerint Tőkemegfelelési mutató: a fizetőképesség mérését szolgáló összetett mutatószám, amelyet a szavatoló tőke összege (számláló) és a korrigált mérlegfőösszeg (nevező) aránya fejez ki.
Találat: 7297
