Mit tud és mit nem tud ezek közül teljesíteni az iparszerü mezögazdálkodás?

Milyen jellemzöi, eredményei és problémái vannak az iparszerü mezögazdálkodásnak?

Az iparszerü mezögazdálkodási rendszerrel az ipar logikája, mint ideál jelenik meg a mezögazdálkodásban. Alaptörekvése ennek megfelelöen a természeti eröforrások fokozatos kicserélése (helyettesítése) mesterséges eröforrásokkal. Ez a rendszer igen jelentös termelésnövekedést eredményezett, ám egyre nagyobb számban jelentkeztek azok a problémák, amelyek kedvezötlenül hatnak magára a termelésre, de a helyi társadalomra és az általános emberi létfeltételekre is. Ezek a negatív jelenségek többségükben az energiaintenzív földhasználat és az ezzel együtt járó automatizálás növekvö közvetlen (üzemanyag) és közvetett (mütrágya, növényvédöszer, gép, stb.) energiabevitel környezetterhelö és az élömunkát, az embert kiszorító hatásának tulajdoníthatók.

Közülük számos a termelési alapokat romboló jelenségek közé sorolható, mint például a termötalaj pusztulása (szervesanyag-tartalmának, biológiai életének csökkenése, savanyodása, vizenyö­södés, láposodás, szikesedés, illetve sivatagosodás, kiszára­dás, talajvízszint süllyedés, a talajszerkezet romlása, porosodás, tömörödés), a növényi és állati genetikai alapok beszükülése, pusztulása, a biológiai sokféleség csökkenése, a gyomosodás, fajspektrum-beszükülés, rezisztencia, vagy a mezögazdasági területek és termékek szennyezödése, a mezögazdasági terület csökkenése az iparosítás és az urbanizáció következtében.

Mások az emberi létfeltételek közvetlen veszélyeztetettségére utalnak, mint például a vadon élö növény- és állatfajok, természetes élöhelyek, élövizek, talajvíz, rétegvíz, ivóvízbázisok elszennyezödése, szermaradványok feldúsulásának, bomlástermékeik nyomonkövethetetlen, kiszámíthatatlan hatása az élölényekre, köztük az emberre az élelmiszerek beltartalmának felhígulása, táplálkozási és környezeti eredetü humán egészségkárosodás, tájképi elszegényedés, ingerszegény környezet, az ember belsö (pszichikai, fizikai, biológiai) és külsö (természeti, társadalmi és épített) környezetének erös eróziója, szellemi és lelki elsivárodás.

Ugyanakkor számos olyan jelenség is felerösödött, amelyek a közgazdasági, piaci, társadalmi közeg megváltozására, az iparszerü gazdálkodás ellehetetlenülésére utalnak. Ilyenek például a vidéki munkanélküliség és elvándorlás felgyorsulása, a negatív externáliák (a gazdasági növekedés társadalmi költségeinek) rohamos növekedése, az energiaigényes gazdálkodás erös függösége az energetikai piactól, a véges mennyiségü köolaj árának hosszú távú törvényszerü és gyorsütemü emelkedése, ezzel a köolaj alapú anyagok és energiahordozók felhasználására épülö gazdálkodási stratégia elörelátható veszteségessé válása, ellehetetlenülése, a gyenge minöségü tömegáruk iránti fizetöképes kereslet eröteljes csökkenése a piacokon, igény a változatosabb élelmiszer-kínálat iránt, szelektívebb vásárlási szokások, a közvélemény fokozódó nyomása a "biztonságosabb" élelmiszerek elöállítása érdekében, társadalmi elöítéletek az élelmi 515f58f szerek minöségének és biztonságának vonatkozásában, különösen ha azokat új technológiák (besugárzás, biotechnológia, génsebészet, GMO-k) segítségével állították elö, vagy a növekvö társadalmi érzékenység az állatvédelemmel kapcsolatban.

E negatív - egymással is összefüggö - jelenségek és a természeti, gazdasági, társadalmi környezet megváltozásának elsö figyelmeztetö jelei az 1970-es évek közepétöl már Magyarországon is mutatkoztak. A magyar mezögazdaság fejlödését az elmúlt évtizedekben szintén a közvetlen és közvetett energiabevitel rohamos növekedése jellemezte. Az ipari eredetü, illetve fel­dolgozású anyagok részaránya a mezögazdaság összes anyagfelhasználásán belül az 1960-as évek elején még elenyészö volt, de az 1980-as évek közepére megközelítette a 60 %-ot. A gyors ütemü iparosodó fejlödés hatására 25 év alatt a területegységre jutó hozamok megkétszerezödtek. Magyarország élelmiszerekböl önellátóvá vált, söt jelentös export árualapot is elöállított, amely a fizetési mérleg egyensúlyban tartásának egyik legfonto­sabb elemévé vált. Ugyanakkor alapjaiban megváltozott a parasztság évszázadok alatt kialakult hagyományos, a természeti folyamatokhoz közelálló életmódja, a termelési módszerek, az alkalmazott fajták, a tápanyagellátás, a növényvédelem egész rendszere.

E változási folyamat legfontosabb eredményei a következökben foglalhatók össze:

A terméktömeg valamint a termésátlag megtöbbszörözödött (1. táblázat)

1. táblázat: Néhány kiemelt szántóföldi növény termésátlaga (t/ha)
(Ángyán-Menyhért, 1997 és KSH kiadványok)

Miközben az abszolút termésingadozás nött, a relatív termésingadozás - éppen a termésátlagok rohamos növekedése következtében - jelentösen csökkent (2. táblázat). Az idöjárási ingadozásokat tompítani képes technológiák mögött bösé­ges - sokszor a kultúrnövény termésképzéséhez szükséges mértéket meghaladó - tápanyagellátás állott, amiben kiemelt szerep jutott a könnyen oldódó N-mütrágya forrásoknak.

2. táblázat: A búza és a kukorica országos termésátlagának szélsö értékei
(Bocz et al., 1992 és KSH kiadványok)

Kezdeti anyagi gyarapodás, viszonylagos anyagi jólét, átmeneti szociális biztonság jelei mutatkoztak a falvakban, (ami ugyan sok esetben együtt járhat, de nem azonos az ember "jól-létével"!).

A különbözö üzemi formák (nagyüzemi, kisüzem, háztáji) sajátos, számos vo­natkozásban hatékony együttmüködése alakult ki a mezögazdaságban.

Mindezen elvitathatatlan eredmények arra utalnak, hogy az iparszerü gazdálkodás az adott történelmi helyzetben, a gazdaság és társadalom meghatározott fejlödésfokán Ma­gyarországon is szükségszerü, a belterjesítés folyamatába illeszkedö lépcsöfok volt.

Az intenzív, növekvö ráfordítások, energiabevitel kezdeti látványos sikerei azt su­gallták, hogy az ipari folyamatokhoz hasonlóan szabályozható és környezetétöl egyre inkább függetleníthetö a gazdálkodás. Ez csak úgy valósítható meg, ha a "kikapcsolt" természeti eröforrá­sok pótlására a rendszerbe egyre több mesterséges energiát (mütrágyát, növényvédöszert, gépi munkát, energiahordozót, ipari technológiát, stb.) viszünk be. Azt a felfogást, hogy a kibocsátott termék mennyisége a meghatározó, ami csaknem kizárólag az energiaátalakító rendszer (növényfajta) teljesítöképességétöl és a be­vitt energiák mennyiségétöl függ, jelzi a fajtaváltás felgyorsult folyamata (1. ábra), és a termelésben felhasznált mütrágyák és növényvédöszerek mennyiségének robbanásszerü növekedése. (3. és 4. táblázat).

1. ábra: A fajták minösítésének éve és elért életkoruk (Ángyán-Menyhért, 1988)

3. táblázat: A mü- és szervestrágya felhasználás Magyarországon
(Ángyán-Menyhért, 1997 és KSH kiadványok)

4. táblázat: A növényvédöszer-felhasználás Magyarországon (1951-1995)
(Ángyán-Menyhért, 1997 és KSH kiadványok)

Napjainkban az ország területének 65,5 %-a a mezögazdaságilag hasznosított terület, a termöterület pedig 86,4 %-ot tesz ki, így a mezögazdaság a környezet állapotára igen jelentös hatással van nem csupán a közel 6 millió ha müvelt területen, hanem az érintkezö egyéb területeken is. A mezögazdálkodás és a környezet szoros, de egyben kényes egyensúlyokra épülö kapcsolatára utal, hogy míg egy - az ökológiai feltételekhez - alkalmazkodó mezögazdálkodás elengedhetetlen feltétele a területfedö természetvédelemnek, a biológiai sokféleség, a környezeti egyensúly fenntartásának, addig egy környezettöl függetlenedö, iparos, "csúcsra járó" rendszer épp ellenkezö hatású. Nézzük meg egy kicsit részletesebben ezeket a problémákat, mert így érthetjük meg igazán a változtatás szükségességét.

Lássunk kicsit részletesebben néhány jellegzetes problémát!

A környezet átalakításával, a természeti eröforrások kikapcsolásával járó rohamos mesterséges energiaráfordítás-növelési kényszer káros környezeti, társadalmi és gazdasági hatásai természetesen nálunk is megjelentek. A jelek arra utalnak, hogy a magyar mezögazdaság már az 1980-as évek közepére ebbe a "fejlödési" szakaszba jutott. Lássunk e problémákra - különbözö területekröl vett - néhány jellegzetes példát.

Környezeti problémák és kockázatok

A mezögazdálkodás káros környezeti hatásai közül az egyik legfontosabb a biológiai sokféleséget veszélyeztetö, csökkentö hatása.

Magyarországon a magasabb rendü természetes növényvilág fajszáma mintegy 3000. Veszélyeztetettségének mértéke az 5. táblázat adatai alapján meg­ítélhetö.

5. táblázat: A magasabbrendü növényfajok veszélyeztetettsége
Magyarországon (Rakonczay, szerk. 1989)

Az ország állatvilága mintegy 30 000 ismert és 8-12 000 ismeretlen fajból áll. A veszélyeztetett fajok száma mintegy 400, amelyböl a rovarok (272 faj) és a madarak (83 faj) száma a legnagyobb.

A mezögazdálkodás biológiai sokféleséget veszélyeztetö, csökkentö tényezöinek, okainak többsége a termöhely adottságait, környezeti érzékenységét meghaladó földhasználati, gazdálkodási intenzitásra, annak mértéktelen növekedésére vezethetö vissza.

Az emberiség létszámnövekedése és az ezzel párhuzamos, egyre intenzívebb élöhely-hasznosítás következtében az élövilág is jelentös emberi befolyás alá került. A hatások egyik csoportját az jelentette, hogy az ember kiválasztott és háziasított néhány fajt. Ezeket egyre nagyobb tömegben kezdte termeszteni illetve tenyészteni, és elterjesztette mindenütt a Földön. Egyre nagyobb területeket vont mezögazdasági termelésbe. Ennek következtében a vadon élö fajok élettere szükült, esetleg meg is szünt.

Egy faj eltünésével a táplálékláncokban ráépülö fajok (ragadozók, parazitáik és parazitoid­jaik) is kipusztulhatnak. A nagyobb testtömegü fajok eltünése több egyéb faj pusztulását vonja maga után. Becslések szerint egyetlen növényfaj kihalása átlagosan mintegy 30 specializált, egyéb szervezet pusztulásához vezet.

Az iparszerü mezögazdasági termelésbe vont területeken élö fajok számát rendszerint nem vizsgálják, a gazdálkodás szervezésénél nem veszik figyelembe. Megelégednek a ter­melés szempontjából közvetlenül fontos fajok, a termesztett növények és gyomok, a tenyész­tett állatok valamint ezek parazitái, a területen elöforduló kártevök számbavételével. Ez mindösszesen néhány tíz faj táblánként. Ha az eddig figyelembe nem vett fajokat is számba vesszük, kiderül, hogy a talajokban - még növénytakaró teljes hiányában is - rendkívül bonyolult faji összetételü életközösségek vannak, amelyek nagyon különbözö szervezetek millióiból tevödnek össze.

A monokultúrák elterjedése az egyik legfontosabb oka a fajszám csökkenésének a mezö­gazdasági területeken. Ez az elözöekben leírtakból egyenesen következik. Ennek mindent egységesítö törekvése és hatása gyökeres ellentétben van a természet sokszínüségével.

A mezögazdasági termelési technológiák a földrészek között is terjedni kezdtek, a növény- és állatfajok elterjesztése a faj saját életterén kívül is lehetséges módszerré vált. Fajokat telepítettek a termés növelése, növényvédelem vagy egyéb célokból. Idegen fajok betelepítésekor azonban az öshonos növény- és állatvilág gyakran károsodott, mivel az idegen faj létszámszabályozásának tényezöi (ragadozók, paraziták, abiotikus feltételek) nem voltak jelen, és így nem szabhattak természetes gátat a betelepített faj szaporodásának. Ebben az összefüggésben utalni kell a génmódosított (transzgénikus) szervezetek (GMO -k) mezögazdasági felhasználásának kockázataira is.

A túl nagy intenzitású legeltetés jelentösen befolyásolja a növényzet fajösszetételét. A legelök túlterhelése gyakran vezet a fajösszetétel változásához és ritka fajok kihalásához, esetenként a növénytakaró teljes pusztulásához. A nagytestü növényevö háziállatok válogatva fogyasztják a növényeket, tapossák a legelöt, és ezzel kiirtják a mechanikai hatásokra érzékeny növényfajokat, valamint tömörítik a talajt. Mindezek a hatások a legelök növényzetének fajgazdagság-csökkenéséhez vezethetnek.

A mezögazdaságban használatos növényvédö szerek hatásairól már igen sok ismeret áll rendel­kezésre. Ezeket itt még vázlatosan sem tudjuk leírni. Csupán a példa kedvéért említjük, hogy hiába fejlesztettek speciális rovarölö, gombaölö és gyomirtó szerek, és tesztelték azokat a szokásos tesztfajokon, az egyéb élölényekre gyakorolt hatásaik nagyrészt ismeretlenek. A szerves anyagok lebontása szempontjából fontos talajlakó ugróvillás rovarokra például a növényvédö szerek mindegyik típusa halálos lehet. Megjegyezzük, hogy a mü­trágyázás is járhat hasonló hatásokkal az élövilágra, mint a növényvédö­szeres beavatkozás.

A modern állatorvosi kezelések szintén veszélyt jelenthetnek a növény- és állatfajokra. A paraziták ellen használt gyógyszerek maradványai és bomlástermékei az ürülékkel a talajba kerül­nek, és ezek - hasonlóan a növényvédö szerek maradványaihoz - számos esetben a talaj­állatok fajszámát csökkentik, hiszen éppen állatok irtására fejlesztették ki azokat.

A talajmüvelési módokat egyértelmüen annak érdekében fejlesztették ki, hogy a növények fajszámát csökkentsék, és csakis a termesztett faj (esetleg néhány faj) maradjon a táblán. Ennek következmé­nyeképpen jelentösen csökken a  növényeket fogyasztók fajszáma is. A talajmüvelés hátrányos lehet a földön fészkelö madarakra, mert a fészkelési és intenzív talajmüvelési periódusok gyakran egybeesnek. A talajmüvelés következtében jelentösen megváltozik a talaj szerkezete, porozitása, ennek következtében a levegö- és vízviszonyok és talajhömérséklet is. Mivel ezek a tényezök befolyásolják legjobban a talajéletet, a talajszerkezet romlása a fajszám csökkenéséhez vezet. Tovább növelheti a fajok pusztulását a talajmü­velés következtében fellépö talajerózió is.

A vizes, nedves területek lecsapolása és átalakítása mezögazdasági tevékenységek céljaira különösen nagy károkat okoz, és komoly mértékü fajszámcsökkenéshez vezet. Ezek a környezetileg érzékeny területek, vizes élöhelyek igen sérülékenyek. Sajátos növény- és állatviláguk van. Különösen sok ritka mocsári növény-, hal-, kétéltü- és hüllöfaj él ilyen helyeken. Említendö a lecsapolások káros hatásai között az is, hogy a kialakított öntözöcsatornán keresztül gyakran szennyezett, pl. nitrátos víz kerül a területre, ami további káros hatással van az élövilágra.

Az egyoldalú, "termeléshatékonysági", "méretökonómiai" szempontok szélsöséges érvényesí­tése következtében a mezögazdasági területeken a tartós szerkezetek, a bolygatatlan élöhelyek (a biotóphálózat) rendszere és annak elemei (erdösávok, fasorok, fák, bokrok, stb.), mint a gazdálkodást zavaró tényezök szinte teljesen eltüntek. Az így kialakult nagy üzem és tábla méretek nem hagytak teret az ökológiai infrastruktúra, a biotóphálózati rendszer számára. Az iparszerü gazdálkodás földhasználati rendszere minimálisra szorítja és elszigeteli a számára haszontalan természetes ill. természetközeli élöhelyeket, erdösávokat, fasorokat, gyepsávokat, stb. Az ökológiai hálózat ennek következtében a "keringési rendszer infarktusához" hasonló képet mutat. Ezt szemlélteti egy németországi agrártáj élöhelyrendszere állapotváltozásának példáján a 2. ábra.

2. ábra: Az agrártáj biotóphálózatának változása
(Schleswig - Holstein) (Knauer, 1980)

Látható, hogy az erdösávok, fasorok, gyepsávok, mint termelési szempontból "haszontalan" területhasználati kategóriák 100 év alatt milyen mértékben tünnek el az agrártájról, ha csak a termeléshatékonysági szempontok határozzák meg a mezögazdaság fejlödését.

Az iparszerü gazdálkodás általános homogenizáló hatása (monokultúra, fajszegény növény­szerkezet, technológia egységesítés, méretek, stb.) kiterjed a gazdálkodás intenzitási fokának környezettöl függetlenül egységes növelésére is, amely a területek többségén túlhasználathoz, és ebböl következöen "környezeti distresszhez" vezet.

A vázlatosan felsorolt tényezök mindezeken túl nem csupán önmagukban, hanem egymással kölcsönhatásban, egymást erösítve hatnak a biológiai sokféleségre. Ennek bemutatására példaképpen a gyomproblémát vehetjük, amely a három országos gyomfelvételezés adatai alapján jól nyomon követhetö. A monokultúrás gazdálkodás és a vegyszerek hatására a gyomok fajszáma jelentösen lecsökkent, de a megmaradt fajok vegyszer-rezisztenciája folyamatosan növekedett, és mivel a konkurens fajok is eltüntek, szaporodásuk szinte ellenörizhetetlenné vált. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy míg 1950-ben például az elsö húsz legnagyobb borítású faj aránya az összes gyomborításon belül 49,2 % volt, addig 1970-re ez az érték 62,8 %-ra, 1987-re pedig 76 %-ra növekedett, vagyis az összes gyomborítás 76 %-át húsz faj tette ki.

Az erdöket érö kedvezötlen hatások közül a legjelentösebbek az erdöirtás, a légszennyezés (savas esök, S, N-oxidok), a talajvízszint változása, a mezögazdasági kemikáliák helytelen és túlzott használata, természeti csapások, járványszerü vírus- és gombabetegségek, stb. Ezeken túl a legfontosabb tápelemek (N, P, K, S stb.) pozitív mérlege, vagy a legtöbb kation (Ca, Mg, Na stb.) negatív mérlege jelzik a környezet szennyezés természetszerü és természetes erdökre gyakorolt kedvezötlen hatását, és az iparosítás valamint a kemikáliák növekvö használatával az egész bioszférára kiterjedö környezeti kockázatait. Mindezek hatására a károsodott erdöterület aránya az összes faállománnyal borított erdöterület 10 %-ára tehetö. Az intenzív erdögazdálkodás rendszere, valamint a felsorolt károsító tényezök hatására elsösorban a gyertyán-, a bükk-, a cser- és a tölgyfaállomány csökkent, a károsodás elsösorban az értékesebb faállományt súlytja, csökken a természetes és természetszerü erdök aránya, és nö a telepített, általában elegyetlen, ökológiailag kevésbé stabil erdöállomány.

A termötalaj pusztulása (erózió, defláció) is igen kifejezett és jelentös területeket érint. Mértékét a 6. táblázatban összefoglalt néhány adat is jól szemlélteti.

6. táblázat: Talajpusztulás Magyarországon
(Stefanovits, szerk., 1977. és Stefanovits, 1981 nyomán)

Megjegyzés: Az eredeti talajszelvény szintjeinek:

több mint 70 %-a lepusztult: erös erózió;

30-70 %-a lepusztult: közepes erózió;

kevesebb, mint 30 %-a lepusztult: gyenge erózió.

A talaj pusztulása - bár eltérö mértékben, de - az ország területének több mint 40%-át érinti. Ennek jelentöségét igazán csak akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy a teljes nemzeti vagyon mintegy 20%-át a termöföld értéke adja. A talaj pusztulása azon túl, hogy a nemzeti vagyon nettó csökkenéséhez vezet, rombolja a mezögazdálkodás legfontosabb termelö eszközét. Ehhez járul az egyéb célú földkivétel termöterületet csökkentö hatása is.

Az erózió és a defláció igen kifejezett, és jelentös területeket érint. A víz (erózió) és a szél (defláció) okozta talajpusztulás jeleit mutató területek növekedése számos okkal magyarázható, melyek közül a legfontosabbak a következök:

a)   domborzati és talajtényezök (lejtésviszonyok, kötöttség, szemcseösszetétel, nedvességi állapot, fedettség, stb.);

b)   éghajlati tényezök (a légmozgás (szél) iránya, sebessége, csapadékviszonyok, a levegö hömérséklete, nyomása, sürüsége, stb.);

c)    gazdálkodási, agrotechnikai tényezök (a vetésszerkezet elszegényedése, a váltás nélküli, illetve monokultúrás termesztés térhódítása, a talajvédö vetésforgók szinte teljes megszünése, a szerkezetképzö szervesanyagok és mész felhasználásának csökkenése, a talajmüvelés hibái (célszerütlen bolygatás, az idöpont rossz megválasztása, az eredeti növényzet felszaggatása, stb.), a mezövédö erdösávok, fasorok kiirtása, nagy táblák, tömbök kialakítása céljából, a müvelés irányának helytelen megválasztása, stb.).

A mezögazdasági terület csökkenése napjainkban is tartó folyamat, amivel a jövöben is számolni kell. 1945-ben még az ország területének mintegy 81%-a állt mezögazdasági müvelés alatt. Ez a terület 1950-re 79 %-ra, 1994-re pedig 66 %-ra csökkent. A mezögazdasági terület csökkenése tehát 45 év alatt mintegy 1.250.000 ha-ra tehetö, ami évi átlagban megközelítöen 28.000 ha-os területcsökkenést jelent. Ennek egy részét persze erdö, nádas és halastó foglalta el, ám így is a termöterület csökkenése ugyanezen idöszakban megközelítette a 650.000 ha-t, ami 14.000 ha-os csökkenési átlagütemet jelez. Különösen kedvezötlen, hogy a müvelés alól kivett terület 45 év alatt mintegy megduplázódott, meghaladta az összterület 14 %-át, valamint méginkább az, hogy az ipar, a bányászat, az út-, vasútépítés és városfejlesztés céljaira igénybe vett területböl a szántó aránya megközelítette a 75 %-ot.

A termöterületekre világszerte és Magyarországon is az egyik legföbb veszélyt azok beépítése jelenti. Ez a népesség növekedésével és a civilizáció fejlödésével szükségszerüen együtt jár. Egyetlen társadalom számára sem mellékes azonban az, hogy mekkora és milyen minöségü területek kerülnek a termöterületböl végleges kivonásra, mivel az igazán jó minöségü talajok és sajátos minöségü termékek elöállítására alkalmas termöhelyek (pl. szölö- és borvidékek) nagysága véges, az természeti adottság. A "szocialista" gazdaságban a talajokat értéknélküli eszközként csak a terület nagysága alapján tartották nyilván, így a talajok értéke sohasem szerepelt a vállalati vagyonban. Ez megkönnyítette azt, hogy különbözö célokra szinte korlátlanul vonjanak ki területeket, függetlenül azok minöségétöl és hosszú távú nemzetgazdasági vagy környezeti jelentöségétöl. Mivel építkezések céljára is azok a területek a legalkalmasabbak, amelyek sík vagy enyhén lejtös fekvésüek, és nem tartalmaznak káros sókat, a talajvíz pedig megfelelö mélységben helyezkedik el, a kivonás is leginkább ezekre a mezögazdasági termelésre jó adottságokkal rendelkezö területekre irányult. Így a legnagyobb gazdasági kárt az jelentette, hogy a pazarló felhasználás is a legjobb adottságú területekböl történt. A mezögazdaság és a környezetvédelem szempontjai itt lényegében egybe esnek, mert minden területkivonás ökológiai veszteséget jelent, hiszen az az élet feltételeit alapvetöen korlátozza. A talaj védelménél tehát abból kell kiindulni, hogy az nemzeti kincs és a legértékesebb termöhelyeket, talajokat és élöhelyeket adminisztratív védelemben kell részesíteni. A kivonás mértékét a lehetö legkisebbre kell csökkenteni. (Sántha, 1995).

A talaj humusztartalmának változása - még a legnagyobb mértékben különbözö növénytermesztési rendszerekben is - minimális. Hosszabb idöszakot tekintve azonban a humusz mennyiségét és minöségét illetöen is kedvezötlen folyamatok alakulhatnak ki a talajban. A talaj humusztartalmának alakulására elsösorban a talajmüvelés rendszerének, másodsorban a trágyázásnak, harmadsorban pedig a vetésforgónak van hatása, mert a talajmüvelés-trágyázás-vetésforgó minden növény termesztési rendszerében önálló és egymással összefüggö egységként jelentkezik, így jelentösen befolyásolja a humusztartalmat is. A talajok szervesanyag-tartalmának csökkenése elsösorban a következö okokra vezethetö vissza:

a szervesanyagok bomlási feltételeinek romlása, a talajok biológiai aktivitásának csökkenése;

a szervesanyag-bevitel részbeni (istállótrágya, komposzt, zöldtrágya) csökkenése, egyoldalú mütrágyázás, amit a nagyobb gyökér- és szártömeg - a talajélet csökkenése következtében - sem tudott kiegyenlíteni;

az elszegényedö növényszerkezet és a vetésforgó, vetésváltás elveinek háttérbe szorulása;

a folyamatos növényborítottság csökkenése, huzamosan csupasz talajfelszín: erózió, defláció;

a talajmüvelési rendszer: egyre mélyebb és egyre gyakoribb szántás (forgatás, szellöztetés).

A talajok savanyodását jelzi, hogy területük 10 év alatt (1976-1985 között) 2,8 millióról közel 4 millió ha-ra növekedett. Különösen aggasztó ez a jelenség akkor, ha fokozott figyelmet fordítunk Stefanovits (1981) azon megállapítására, hogy egyes talajtípusok esetén a kedvezötlen folyamat viszonylag lassú kezdeti szakasz után egyre inkább felgyorsul, gyakorlatilag visszafordíthatatlanná válik. A talajok savanyodása természetesen nem csupán a mezögazdálkodás következménye. Abban számos tényezö (talajképzödési folyamatok, meteorológiai jelenségek, stb.) közrejátszik. Savanyodást kiváltó talajképzödési tényezök:

a savanyú, kvarcban gazdag közetek semleges, illetve lúgos mállástermékekben szegények, ezért a rajtuk képzödött talajok eleve savanyúak, savanyodásra hajlamosabbak;

az éghajlat az elsavanyodásban elsösorban csapadékos (humid) viszonyok között játszik szerepet;

az erdös vegetáció alatt az elemek biológiai akkumulációja kisebb, így a talajok kilúgozása és ezzel savanyodása intenzívebb;

a láposodás és a réti talajképzödés során az intenzív kilúgzás és a telítetlen szerves anyagok felhalmozódása szintén a talaj savanyodását okozhatja;

a táj domborzati, hidrológiai viszonyainak szerepe is fontos lehet;

a talajok korával is összefügg savanyodásuk: minél nagyobb a talajfejlödés kezdete óta eltelt idö, annál kilúgzottabb, savanyúbb talajok keletkezhetnek;

a talaj egyszerü szerves savainak bomlása, valamint a mikrobiológiai folyamatokban felszabaduló kénsav és salétromsav egyaránt csökkenti a pH-értéket;

a csapadék alacsony pH-értéke (savas esök), amely Európa különbözö területein már az 50-es években is 4,3-6,4 között alakult, Magyarországon átlagértéke 4,67, és az esetek 62 %-ában 5,5 alatt van.

E folyamatokon túl a talajsavanyúság kialakításában azonban az emberi tevékenység is jelentös szerepet játszik. Ezek közül a legfontosabbak:

az egyre nagyobb termések betakarításával csökken a talajok bázis- (fém-kation)- tartalma;

a fémkation tartalom csökkenést az öntözés a talaj kilúgozásának növelésével is elösegítheti;

savanyúan hidrolizáló mütrágyák nem okszerü, túlzott mértékü, a talajtulajdonságokat figyelmen kívül hagyó, helytelen alkalmazása;

az ipari tevékenység következtében létrejövö száraz és nedves savas ülepedés.

A savanyodás következményei igen összetettek, és mértékétöl függöen súlyosak lehetnek. Ezek közül a növénytermesztés eredményeire döntö hatást gyakorló néhány tényezöt emelünk ki:

növekszik a mikroelem- és nehézfém- (Al, Fe, Mn stb.) toxicitás, és a talajból nehézfémek a táplálékláncon keresztül az emberi szervezetbe jutnak;

csökken a növények tápanyagfelvevö képessége;

megváltozik a talaj kicserélö komplexuma;

nélkülözhetetlen elemek (N, P, Ca, Mg, stb.) növekvö kilúgozódása, illetve egyre korlátozottabb felvehetösége.

A savanyú talajokon a külsö (természetes és antropogén) tényezök savanyító hatása még eröteljesebben érvényesül, így a folyamat önmagát gerjeszti.

Az elvizenyösödés a sík és mély fekvésü területeken okoz károkat. Szélsöséges esetben a síkvidéki területeken a belvízi elöntés nagysága megközelítheti az 1 millió ha-t. Sokéves átlagban az elöntött terület mintegy 130 000 ha, és további fél millió ha-on jelentkezik túlnedvesedés, 200 000 ha-ra tehetö az elvizenyösödött, völgyfenéki területek nagysága.

Láposodás akkor következik be, ha öntözés, vagy egyéb beavatkozás hatására a talajvízszint megemelkedik. A tiszai vízlépcsö hatásterületén például az OMMI 1967-ben végzett mérései szerint 20 000 ha-on következett be másodlagos láposodás, ebböl mintegy 14 000 ha-on szikesedéssel kísérve. Ennél is lényegesen nagyobb azonban az a terület, ahol a láposodás még nem alakult ki, de a gyökérzóna anaerob feltételei gátolják a növények fejlödését, és ezzel csökkentik a talaj termékenységét (Stefanovits et al. 1977). Az energetikai beruházások elönyei és azok káros kíséröjelenségei által okozott hátrányok tehát a döntés elött igen gondos mérlegelést igényelnek (Bös-Nagymarosi, Drávai-Gyurgyeváci vízlépcsö!).

Szikesedés talajképzödési folyamatok hatására, de antropogén hatásra is bekövetkezhet. A szikesek kialakulásában elsösorban a közeli talajvíz kapilláris vízemelkedése folytán elöálló elsósodás és lemosódás játszik döntö szerepet, de a felszíni vízborítás is elszikesítö hatású lehet. Genetikailag szikes talajaink területe megközelítöen 560 ezer ha. Az antropogén hatásra (öntözés, talajvízszint-emelés) bekövetkezö másodlagos szikesedés által érintett területek nagyságát Stefanovits és munkatársai 1977-ben még "csak" mintegy 200 ezer ha-ra tették, amelyböl a tiszalöki öntözörendszer hatásának tulajdonítottak 100 ezer ha területet. Ezzel egybevágó adatokat közöl Szabolcs és Várallyay, megállapítva, hogy a szikesek összterülete mintegy 757 ezer ha-ra tehetö, ami az ország területének 8,1%-a. Megállapítják azonban azt is, hogy a szikesedés közvetlen veszélye további 245 ezer ha-on fennáll, ahol az a mélyebb talajrétegekben már regisztrálható. Ezeken a területeken a szakszerütlen öntözés és talajvízszint emelkedése másodlagos felszíni szikesedést okozhat. Úgy tünik, hogy ez jelentös területeken be is következett. A KSH adatai szerint ugyanis a másodlagosan szikesedett területek nagysága elérte a 400 ezer ha-t, vagyis a szikesek összterülete napjainkban mintegy 960 ezer ha-ra tehetö. (Lásd a vízlépcsökkel kapcsolatban tett megjegyzést!)

A talaj biológiai életét illetöen megállapítható, hogy az eddig felsorolt problémák közül különösen a talajpusztulás, a humusz és a pH csökkenése hat negatívan a hasznos talajlakó baktériumok számára és aktivitására. Ezeken túl a növényszerkezet és a vetésforgó is igen jelentösen módosítja azt. A növényszerkezet elszegényedése és a vetésforgó, az elövetemény-hatás figyelmen kívül hagyása a talajélet jelentös csökkenéséhez vezet. Ezt a hatást erösíti a kemikáliák kényszerüen növekvö felhasználása a növényvédelemben, amelyek nemcsak a kártevöket és kórokozókat, de a hasznos talajlakó szervezeteket is erösen károsítják, szaporodásukat, müködésüket gátolják.

A talajok degradációjának egyik jele a szerkezet romlása. Erre utal, hogy talajaink porosodnak, tömörödnek, ellenállásuk növekszik, gyakori az eketalpréteg kialakulása. Ezek a tünetek számos okkal magyarázhatók. Közülük a legfontosabbak:

a gépesítés, a talajmüvelés szélsöségei,

a nem megfelelö talajnedvesség-állapotban végzett gépi munkák (talajmüvelés, betakarítás stb.),

a talajtömörödés miatt nehezebb a talajmüvelés (nö a talajmüvelö eszközök vonóeröigénye), a víz nehezebben hatol be a talajba, több a felszínröl elfolyó víz mennyisége, ugyanakkor a kultúrnövény gyökerei nem képesek áthatolni a tömödött rétegen, így az aszály­érzékenység jelentösen felerösödik.

a szerkezet kialakításában és fenntartásában döntö szerepet játszó szerves anyagok használatának mellözése és a meszezés elhagyása,

ezekkel összefüggésben a talajlakó szervezetek (mikrobák, földigiliszták stb.) számának és aktivitásának eröteljes csökkenése,

a vetésváltás és vetésforgó háttérbe szorulása stb..

A víz minöségének romlása különösen a felszín alatti vízkészletek esetében nyugtalanító mértékü. A minöség szempontjából kifogásolt ivóvízminták arányát mutatja be a 7. táblázat.

7. táblázat: Ivóvízvizsgálatok értékelése (Horváth - KSH, 1986)

Az ország hasznosítható vízkészlete megközelíti az évi 20 milliárd köbmétert. Ennek
67 %-a felszíni vizekböl, 33 %-a pedig felszín alatti vizekböl nyerhetö. A felszín alatti vízkészletek 40 %-a parti szürésü víz, 19 %-a talajvíz, 35 %-a rétegvíz és 6 %-a karsztvíz.

A gazdaság és ezen belül elsösorban az ipar vízkitermelése és felhasználása a rétegvízszint süllyedését eredményezi, növekszik a beszivárgás mennyisége és ezzel egyidejüleg a rétegvíz szennyezödésének veszélye. Hasonlóan a rétegvízhez a karsztvízszint is süllyed. Igen kifejezett karsztvízszint-csökkenés következett be például a Dunántúli Középhegység területén a bányák víztelenítö hatása következtében, s ennek hatására több jelentös forrás elapadt, és a Hévízi tó forrásának hozama is jelentösen csökkent, a tó végveszélybe került. A karsztvíz nyomásának csökkenése az egész karsztterületen tapasztalható.

A víz minöségének romlása különösen a felszín alatti vízkészletek esetében nyugtalanító mértékü.

Az ivóvíz nitrátosodása általános jelenséggé vált. A nitrátszennyezett vízmükutak száma megközelítette a 100-at, és azoknak a településeknek a száma, amelyek közmüves vízellátása megoldatlan, és ásott kutjaik vize nitrátszennyezett, elérte a 600-at. Különösen aggasztó a helyzet, ha ezt a számot ahhoz viszonyítjuk, hogy ezen települések száma 1981-ben még "csak" 264 volt. A helyzet ellentmondásossága abban van, hogy miközben nagy ráfordításokkal igyekszünk a termésátlagokat növelni, a termésnövekmény értékének akár többszörösét leszünk kénytelenek az ivóvíz nitráttalanítására, a lakosság vízellátására fordítani. A mérleg országos, gazdasági egyenlege - csak ezt az egy tényezöt figyelembe véve is - mindenképpen negatív.

A lakosság egészséges ivóvízzel való ellátása már a legközelebbi jövöben egyik legnagyobb problémánkká válik. Az ivóvíz-bázisok elszennyezödésének riasztó jelei évek óta megfigyelhetök. Ezek közül az egyik legsúlyosabb következményekkel fenyegetö jelenség az ivóvíz nitrátosodása. Magyarországon 15 évvel ezelött az ásott kutak 25,3 %-a, a fúrt kutak 12,5 %-a, a vízmü kutak 9 %-a a megengedett hazai legnagyobb koncentrációt meghaladó nitrát tartalmú vizet adott (lásd fentebb, 7. táblázat). A nitrát (NO₃) eredete alapvetöen hármas, amely vázlatosan a következökben foglalható össze:

kommunális szennyvizekböl, hígtrágyából és mütrágyákból származik, amelyek a csapadék- és öntözövízzel közvetlenül a felszíni vagy felszín alatti vizekbe kerülnek;

a légköri nitrogén természetes ülepedése is hozzájárul a nitrát gyarapodásához, hiszen

a légkörben a földfelszín minden egyes négyzetmétere fölött N₂ gáz formájában 8000 kg = 8 tonna! nitrogén van, amiböl villamos kisülések (villámlás) hatására átlagosan mintegy 7 kg/ha/év oxidált (savanyú) nitrogén jut vissza a felszínre;

az ipari tevékenység és a jármüvek kipufogógázai további 35-50 kg/ha/év N-t juttatnak a talajra, így ezek összmennyisége helytöl függöen 40-60 kg/ha/év között mozog;

a talajban lévö vagy oda bevitt szervesanyagok ásványosodásából származik, amely ásványosodás akkor gyorsul fel, ha oxigéndús környezetben a szervesanyagok bomlása, a nitrifikáció fokozódik; ezt alapvetöen a talaj állandó bolygatása, forgatása, szántása, levegöztetése idézi elö.

Látható tehát, hogy a nitrát feldúsulása a környezetben nem csupán a mezögazdálkodás intenzifikálásának, vagy a mütrágyázás növekedésének tudható be, ám ez mégis jelentös tétel a problémák okai között.

A felszíni vizek eutrofizálódása a növényi tápanyagok (elsösorban a foszfor és a nitrogén vegyületeinek) dúsulását, felhalmozódását jelenti a felszíni vizekben. A mezögazdaságban felhasznált mütrágya-hatóanyagok döntö mértékben az erózió útján, a talajrészecskékhez kötödve jutnak a felszíni vizekbe. Egy év alatt a nitrogén 50-60%-a, a foszfor 10-15%-a távozik csak el a mezögazdasági területröl betakarított termény formájában. A fennmaradó igen tekintélyes mennyiség a talaj mikrobiális tevékenységétöl függöen vagy szerves illetve szervetlen kötésbe kerül, vagy kimosódik, és a talajvízbe, rétegvízbe vagy a felszíni vizekbe kerül.

A mezögazdasági termékek, az élelmiszerek minösége

Az iparszerü gazdálkodás, a mesterséges energiaráfordítás-növelés hatására a termésátlagok robbanásszerü növekedése a termékek minöségromlásával és egészségre káros szennyezödésük növekedésével járt együtt. A minöségromlásra példának termesztett búzafajtáink sütöipari minöségét vehetjük (8. táblázat).

8. táblázat: A mütrágya-ráfordítás, a termésátlag és a termesztett búzafajták
nedves sikértartalmának változása az 1961-1980-as idöszakban Magyarországon (%)
(Szabó, 1990 adatai alapján) (1961-65-ös érték = 100 %)

Ha összehasonlítjuk a mütrágya-ráfordítás, a termésátlag és a minöségi paraméterek közül pl. a nedves sikértartalom változását az 1961-1980-as idöszakban, az intenzifikálás legeröteljesebb idöszakában, akkor jól látható, hogy miközben 15 év alatt a mütrágya-ráfordítás 5,1-szeresére növekedett, azonközben a búza termésátlaga 2,2-szeresére nött, a termés nedves sikér-tartalma viszont 1/3-al csökkent, és nem érte el a 15 évvel korábbi érték 67 %-át sem. Az 1980-as évek elején e folyamat következtében nem volt A1-es - javító minöségü - kenyérgabonája annak a Magyarországnak, amely a két világháború között minöségi búzát exportált Kanadába!

E folyamat mögött nyilván nem csupán a mütrágya felhasználás növelése, hanem - egyebek mellett pl. - egy egyirányú nemesítési-, fajtaminösítési - és fajtaváltási program is meghúzódott. Ha az 1970 elött minösített fajták jellemzöit 100 %-nak vesszük, akkor megállapítható, hogy az 1979 után minösített fajták ugyanezen minöségi jellemzöinek értéke már csupán 80-94 %-ra tehetö (9. táblázat).

9. táblázat: A különbözö idöszakban minösített fajták minöségi jellemzöinek alakulása az 1970-1989-es idöszak adatai alapján (Szabó, 1990)

Ez a termésnövelö, minöségrontó, iparszerü "fejlödési" folyamat nyilvánvalóan tarthatatlan.

A vegyszer- és metabolitprobléma, humánegészségügyi kockázatok

Az élelmiszerek beltartalmi romlása, táplálkozásfiziológiai értékük csökkenése, káros vegyületek­kel, metabo­litokkal és azok maradványaival való feldúsulása, a táplálkozási lánc általános szennyezödése olyan káros folyamat, amely igen súlyos egészségügyi kockázatokat hordoz magában, s következményei beláthatatlanok lehetnek.

Az egészségre káros - táplálékláncon keresztül az emberi szervezetbe kerülö - kémiai anyagok, szermaradványok (reziduumok), átalakulási termékek (metabolitok) és azok új képzödményei (neokombinánsai) mennyiségének növekedése, feldúsulása a kemizáció és iparosítás egyenes következménye. Ezt a zömében iparszerü gazdálkodási rendszerekböl származó élelmiszerek káros maradványtartalma egyértelmüen igazolja (10. táblázat), és a különbözö gazdálkodási rendszerek közti különbségek e tekintetben igen meggyözöek (11. táblázat).

10. táblázat: Növényi eredetü élelmiszerek növényvédöszer-maradványokkal való szennyezettségének mértéke Németországban az 1984-86-os idöszak adatai alapján (Guhl - Sante, 1990)

11. táblázat: Növényvédöszer-maradványok különbözö gazdálkodási rendszerböl származó
zöldség- és gyümölcsmintákban (Schüpach, 1986)

Ennek jelentöségét igazán akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy az életfolyamatokat károsító kémiai anyagok több mint 70%-a a táplálékkal kerül a szervezetbe! Az élelmiszerek kémiai maradványai által kiváltott egészségügyi kockázatok növekednek, melyek közül külön kiemelésre érdemesek a kémiai maradványok szervezetben való felhalmozódása, idült mérgezések kifejlödése, daganatképzö, torzképzödést kiváltó, szaporodóképesség-csökkentö, valamint szív- és agyérrendszert károsító hatása (Kovács-Brydl-Sas, 1995).

E kozkázatok növekedését jelzi az is, hogy az elmúlt 30 év alatt a 100 ezer lakosra jutó halálozások száma összességében mintegy 48 %-kal emelkedett, ezen belül is a - környezet, az ivóvíz és a táplálék szennyezödésével legszorosabban összefüggö - rosszindulatú daganatos (rákos) valamint az emésztörendszeri betegségek okozta halálozás mintegy 55 %-kal, vagyis az átlagot meghaladó mértékben növekedett (12. táblázat).

12. táblázat: A 100 ezer lakosra jutó halálozások számának változása (%) halálokok szerint
(1965 = 100 %) (KSH 1996/97; Farkas 1994)

Ebben kétségtelenül fontos szerepet játszik a szennyezett közegben, szintetikus növényvédöszerek hozzáadásával elöállított élelmiszerek valamint a szennyezödö ivóvíz elfogyasztása is. Miközben felmérések szerint a világon eddig mintegy 6 millió szintetikus anyag született, az IARC Nemzetközi Rákkutató Központ eddig mindössze 900 anyag alapos vizsgálatát tudta elvégezni, és adott ki róluk bizonyítványt. (Farkas, 1994).

Ezek ismeretében talán megérthetö, hogy milyen kockázatokat is vállalunk, amikor e szintetikus vegyszereket használjuk élelmiszereink elöállítására.

Transzgénikus haszonélölények termesztése/tenyésztése, mint komplex kockázati tényezöegyüttes

Az elsö génmódosított (transzgénikus) haszonnövényt 1983-ban hozták létre, de mezögazdasági termesz­tésük csak 1994 óta folyik. Az Európai Unióban komoly ellenállás tapasztalható e növények termesztésével szemben, míg másutt - elsösorban az amerikai kontinensen - 1999-ben már mintegy 40 millió hektáron vetettek génmanipulált növényeket. Ezek vetésterületének 99,5%-án mindösszesen négy növényfaj osztozik. A ma termesztett génmódosított növények az alábbi fö csoportokba sorolhatók:

a.   gyomírtószerrel szemben ellenállóvá tett növények (70 %),

b.   rovarkártevökkel szemben ellenállóvá tett növények (22 %),

c.   mindkét fenti tulajdonsággal rendelkezö növények (7 %),

d.   az egyéb tulajdonságokra módosított növények (1 %).

A transzgénikus haszonállatok esetében nagy hozamú, jó tápanyag-hasznosítású, beteg­ségekkel szemben ellenálló fajták létrehozása a cél. Az állati géntechnológia eddigi fö eredmé­nye (ami elöször 1982-ben sikerült), hogy növekedési hormont kódoló gént vittek be embriókba.

Milyen aggályos tények és események vezettek az egyértelmüen elutasító vélemények kialakulásához a GMO-kal szemben? A növekvö GMO-ellenes nemzetközi tendencia kialakulásához - sokak mellett - pl. az alábbiak is hozzájárultak: 

a génkiszabadulás nem akadályozható meg, és a fertözöttség visszafordíthatatlan állapotot idéz elö;

a GMO-k alkalmazásának igazi hatását még nem ismerjük (elövigyázatosság elve!);

a GMO-k felhasználásával elöállított élelmiszerek gyengébb értékü tömegáruvá minösülnek, így leértékelik egy ország élelmiszergazdaságát;

veszélybe kerül a biológiai sokféleség fenntartása, söt jelentös leromlás következik be;

a szinte teljes európai fogyasztói elutasító véleményt nagyban igazolta az a jelentös mértékü allergiás megbetegedési hullám Észak-Amerikában, amelyet a GMO-s "Start Link" étkezési kukorica okozott.

A hasonló jellegü hazai folyamatok megértéséhez és a valódi hosszú távú nemzeti érdekek érvényesítéséhez kapcsolódóan a GMO-k megítélésekor a következö sajátos magyar szempontokat is figyelembe kell venni:

az ökológiai gazdálkodást és bioélelmiszer-forgalmazást szabályozó európai és hazai törvények és rendeletek (EU EC 2092/91. és az IFOAM elöírásai, valamint a hazai 140/1999. sz. kormány- és 2/2000. sz. FVM miniszteri rendelet, illetve a Biokontroll Hungaria KHT elöírásai) szigorúan és egyértelmüen tiltják a GMO-k alkalmazását, így azok felhasználása e rendkívül ígéretes gazdálkodási rendszer elterjedését nagy térségekben ellehetetleníti;

egy olyan ország képét, amelynek kiváló minöségü élelmiszertermelése és feltörekvö idegenforgalma van, a GMO-k használata jelenösen lerontja;

ebben az esetben leértékelödik a mezögazdaság és a táj, nehezen vagy áron alul lesznek eladhatók a hazai termények és élelmiszerek;

jelentösen csökken a mezögazdasági és élelmiszeripari jövedelmezöség, elsorvad több, tradicionális hazai ágazat, mint pl. a vetömagtermesztés, valamint visszafordíthatatlan károsodás éri a természeti és vidéki értékeket stb..

Az energetikai és társadalmi hatékonyság romlása

Kifejezetten tragikus és minden józan észnek ellentmond az a korábbi magyar gyakorlat és bizonyos körökben ma ismét tapasztalható törekvés is, amely óriási mennyiségü importált energiával, importált vegyszerekkel és más eszközökkel valamint energiaintenzív, iparszerü technológiákkal olyan mezögazdasági termékeket állít elö, amelyek exportálása csak jelentös exporttámogatással lehetséges. Az így szerzett csekély összegü nettó nyereséget ezután ismét energiaimportra fordítjuk. Ezzel csak a környezet és az élövilág pusztulását "támogatjuk", miközben egyre kevesebb és kevesebb vidéken élö ember talál megélhetést a mezögazdaságban.

"Értelmesnek" csak azok a rendszerek tekinthetök, ahol egységnyi pótlólagos ráfordítás-növeléssel még legalább egységnyi hozamnövekedés érhetö el, vagyis a "marginális hatékonyság" nagyobb mint 1. Ez az iparszerü rendszerek többségénél energetikei szempontból már egyáltalán nem teljesül (13. táblázat).

13. táblázat: Különbözö termelési rendszerek energiamérlege
(Ángyán - Menyhért, 1997)

Megjegyzés: * = A forrás ezt az adatot nem közli.
** = Egységnyi energiaráfordítás-növelésre jutó energiahozam

A különbözö gazdálkodási rendszerek energetikai hatékonysága rendkívül eltérö. Annak tudatában tehát, hogy a fosszilis energiahordozók ára - véges mennyiségük következtében - az idö elörehaladtával kiszámítható módon, exponenciálisan növekedni fog, az a gazdálkodási rendszer, amely csökkenö hatékonyság mellett a ráfordítások növelésén alapul törvényszerüen ellehetetlenül, nemcsak környezeti szempontból, hanem gazdasági oldalról is tarthatatlanná válik. Ráadásul az ilyen rendszer mesterséges, foszilis energiával helyettesíti az élö munkát, kiszorítja az embert, elveszi a vidéki népesség megélhetési lehetöségét, és így piacszerzési, eladási, profitszerzési érdekközösségben lévö mütrágyát, növényvédöszert, gépet, GMO-t gyártó, beszállító országok munkanélküliségét importálja Magyarországra. Jó példa erre a 14. táblázatban összefoglalt adatsor, mely az amerikai kukoricatermesztés példáján szemlélteti ezt a folyamatot.

14. táblázat: Kukoricatermesztés az USA-ban

Forrás: Farmer's Digest, 1999. januar, Vol. 63., No. 1. p. 10

Ez az adatsor - attól függöen, hogy a hatékonyságot mely szempontból vizsgáljuk - teljesen eltérö értékelést kaphat. Ha az adatokat egyedül az "élömunka hatékonysága" szempontjából elemezzzük, akkor igen elégedettek lehetünk, hiszen 90 év alatt az 1 tonna termés elöállításához szükséges emberi munka, helyben hozzáadott emberi érték az 1/50-ed részére, a területegységre jutó emberi munka pedig 1/12-ed részére csökkent. De ha a többfunkciós mezögazdaság társadalmi, regionális, foglalkoztatási szempontjai mentén értékeljük, akkor ez az adatsor katasztrófára utal. Hosszabbítsuk meg ezt a trendet! És akkor megdöbbenve azt látjuk, hogy igen rövid idön belül ebben a rendszerben egyáltalán nem lesz szükség emberre! Legalábbis a mezögazdaságban nem, ugyanis az embert helyettesítö eszközöket és energiát elöállító, beszállító iparok telephelyein, távol a mezögazdaság színtereitöl, általában a városi körzetekben, vagy ráadásul gyakorta külföldi városi körzetekben akár sok munkát is adhat az embereknek, exportálva ezzel az ottani munkanélküliséget vidéki térségeinkbe! Más megoldásokat kell tehát keresnünk!

Az elváló növekedési pályák

Amit az elöbbiekben vázolt folyamattal elérünk, az ráadásul csak látszólagos növekedés, ha a helyben termelödö új értékek szempontjából vizsgáljuk azt. Ennek szemléltetésére kiválóan alkalmas a 3. ábrán bemutatott magyarországi "fejlödés".

Az a körülmény, hogy a mezögazdaság gyors fejlödését az anyagi ráfordítások fokozott növelésével értük el, és a munkaeröt a technikával drágán sikerült kiváltani, azt eredményezte, hogy a világviszonylatban is kiemelkedönek számító bruttó növekedés mellett a mezögazdaság helyben keletkezö, nettó termelése ezen idöszak alatt gyakorlatilag nem változott. Más szavakkal a mezögazdaság "látványos növekedésének" 30 éves idöszaka alatt tulajdonképpen csak az ember és a természeti folyamatok helyettesítésére használt ráfordítások, mesterséges, ipari eredetü inputok növekedtek, a helyben hozzáadott érték ezzel szemben alig változott. Jogosan tehetjük fel tehát a kérdést: mezögazdaságot akarunk fejleszteni, vagy az ipar számára akarunk felvevöpiacot és a töke számára befektetési terepet biztosítani?

3. ábra: A mezögazdaság bruttó és nettó termelésének valamint anyagköltségének alakulása
(1949 = 100 %) (Fecske, 1987)

E negatív jelenségek vezettek azokhoz az európai felismerésekhez, amelyek elökészítették a többfunkciós európai agrármodell kialakulását, és amelyek segítik ennek közös agrár- és vidékpolitika rangjára emelését, a mezögazdaság támogatásának gyökeres átalakítását.