Az OECD

Előzmények

Az OECD elődje az 1948-ban megalakított Európai Gazdasági Együttműkö­dési Szervezet (OEEC). A II. világháború befejezése után hamarosan nyilván­valóvá vált az, hogy Európa önerőből képtelen az újjáépítést megvalósíta­ni, megindítani a gazdasági és társadalmi fejlődést, ehhez külső segítségre van szüksége. 1947-ben a Harward Egyetemen tartott beszédében G. Marshall amerikai külügyminiszter megígérte az Egyesült Államok nagyará­nyú támogatását (12,5 milliárd $) Európa újjáépítéséhez azzal a kettős fel­tétellel, hogy minden egyes ország megteszi az elvárható erőfeszítéseket és az európai országok 343d32d együttműködnek. Ez volt a Marshall-terv. A Szovjet­unió elutasította részvételét a Marshall-tervben és ezt megtiltotta a csatlós országoknak is. A plurális demokrácia és a piacgazdaság elvei szerint mű­ködő 18 európai ország (Ausztria, Belgium, Dánia, Franciaország, Görög­ország, Hollandia, Írország, Izland, Luxemburg, Nagy-Britannia, Németor­szág, Norvégia, Olaszország, Portugália, Svájc, Svédország, Törökország) aláírta az e szervezetet létesítő 1948. évi párizsi egyezményt, melyhez 1959-­ben Spanyolország is csatlakozott.

Az OEEC először a segélyek elosztásával foglalkozott, ami 1952-ben fe­jeződött be, majd a nemzetgazdaságok fejlesztésére, a fizetési mérleg egyensúlyára és a nemzeti valuták konvertibilitásának megteremtésére ori­entálódott. Az OEEC sikertelen kísérletet tett széles körű szabadkereskedel­mi övezet megteremtésére. A hatok Európájának 1958. évi megalakulása azonban elmélyítette a tagjai közötti ellentéteket. Ezen kívül az újonnan függetlenné vált államok megjelenése új kihívást is jelentett. E háttérrel írta alá 1960-ban Párizsban az OEEC 18 tagja, valamint az Egyesült Államok és Ka­nada a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetet létrehozó egyezményt. A párizsi egyezményhez később további államok is csatlakoztak: Japán (1964), Finnország (1969), Ausztrália (1971), Új-Zéland (1973), Mexikó (1994). Lengyelország és Csehország mellett Magyarország 1996-ban vált a Szervezet tagjává (az egyezményt az 1998. XV. törvény hirdette ki, melyhez egy - a csatlakozáskor hatályos korábban létrejött kötelezettségekre vonat­kozó megjegyzéseket és fenntartásokat tartalmazó - nyilatkozat kapcsoló­dik). Jelenleg 29 tagja van.

Az OECD céljai

A párizsi egyezmény általános célokat jelöl meg:

. a legmagasabb szintű fenntartható gazdasági növekedés és foglalkoz­tatás elérése, az életszínvonal emelése a pénzügyi stabilitás fenntartása mellett;

. hozzájárulás a világgazdaság expanziójához, a fejlődő országok gaz­dasági növekedéséhez;

. a multilaterális és diszkriminációmentes világkereskedelem expanzi­ójának előmozdítása.

Ezen általános célokat középtávú stratégiák konkretizálják. A kilencve­nes évekre az alábbiakat állapították meg:

. folytatni a tagállamok gazdaságára vonatkozó ismeretek tökéletesíté­sét és elmélyítését abból a célból, hogy a politikai cselekvés érdekében pontosabban értelmezzék összetevőit és meghatározóit;

. intenzívebben és interdiszciplináris módon törekedni a társadalom sokrétű problémáinak tanulmányozására;

jelentősen hozzájárulni a környezet problémáinak tanulmányozásához;

megóvni és támogatni a nyitott nemzetközi kereskedelmi rendszert;

elmélyíteni a nem tagállamok megismerését és ezen országokkal dialógust folytatni;

. fejleszteni az OECD arra vonatkozó képességét, hogy identifikálja azon problémákat, melyek érinthetik a gazdasági növekedést és a társadal­mi haladást a tagállamokban és általában a világon.

Az OECD a tagállamok közötti együttműködés fóruma, mely az inter­dependencia alapján foglalkozik gazdasági, pénzügyi, társadalmi, környe­zetvédelmi, tudományos és oktatási stb. kérdésekkel.

Szervezeti felépítése

Az 1960. évi párizsi szerződés egyszerű gépezetet állított fel, melyet a gya­korlat több mint 200 bizottság és munkacsoport, valamint specializált szer­vek felállításával jelentősen kibővített. Legfontosabb szervei:

. Az összes tagból álló Tanács, mely évente egyszer miniszteri szinten, vagy havonta kétszer állandó képviselői szinten ülésezik Végrehajtó Bizottság, melynek 14 tagja van: 7 állandó (Németország, Kanada, Egyesült Államok, Franciaország, Olaszország, Nagy-Britannia és Japán) és 7 változó tagja.

. A titkárság, melyet a Tanács által választott főtitkár irányít és székhe­lye Párizsban van.

A bizottságok közül az egyik legfontosabb a Fejlesztési Segélybizottság. Az OECD-t az a megfontolás vezérli, hogy a segélyprogramok mind morá­lis kötelezettséget, mind gazdasági szükségességet jelentenek. Tagállamai adják a közforrásból származó segélyek háromnegyedét. A bizottság célja nemcsak a segélyek növelése, de minőségük javítása és a kétoldalú segély­programok koordinálása is.

A nagy energiaválság idején 1974-ben kötött megállapodással hozták létre az OECD keretében a Nemzetközi Energiaügynökséget, mint autonó­miával rendelkező speciális szervet a kőolajfogyasztó országok együttmű­ködésének megszervezésére, a kőolajtermelők kartelljére (OPEC) adott válaszként.

Hatásköre

Az OECD határozatait és ajánlásait kölcsönös megegyezéssel fogadja el. Az egyhangúság követelményét enyhíti a tartózkodás lehetősége, mely nem akadálya a döntésnek, de az ilyen határozat csak az azt elfogadó tagokra érvényes, nem vonatkozik a tartózkodó tagokra.

A Szervezet határozatai valamennyi tagra kötelezőek, feltéve, ha telje­síti az adott tagországban előírt alkotmányos előírásokat. A határozat tehát nemzetközi megállapodást hoz létre, mely kivételesen szabályos nemzet­közi szerződés létrehozását jelenti, ilyen p1. az 1998. évi korrupció elleni egyezmény.

Leggyakrabban mégis ajánlásokat fogadnak el, melyek a dolog termé­szete szerint nem rendelkeznek kötelező erővel, de a tagállamoknak figye­lembe kell venni.

Az OECD céljainak, határozatainak végrehajtását, az ajánlások figyelem­bevételét az értékelési mechanizmus biztosítja. Az értékelés az összevetés­nek nevezett módszerrel történik. A titkárságból és két or­szágból álló csoport jelentéstervezetet készít az értékelendő országról, melynek válaszolnia kell a kérdésekre. Ezt követi a jelentéstervezet bizal­mas megvitatása, melyben minden tagállam részt vehet. A helyzetet elemző és a követendő politikára vonatkozó ajánlásokat megfogalmazó végső je­lentést nyilvánosságra hozzák.