Az nemzetközi környezetvédelmi jog általános elvei és a kodifikáció

Általános elvek

Az ENSZ 1972-ben Stockholmban tartott környezeti konferenciáján elfoga­dott deklaráció kinyilvánította egyrészt a természeti erőforrások kiaknázá­sának szabadságát azzal a feltétellel, hogy nem okoz kárt más állam vagy a res communis omnium usus alatti területek környezetében, másrészt alap­követelménnyé tette a nemzetközi együttműködést. Elismerte a környezet­hez való jogot mint emberi jogot.

A stockholmi konferencia döntésének m 646j97g egfelelően az ENSZ Közgyű­lése létrehozta az ENSZ Környezeti Programját (UNEP), melynek keretében dolgozták ki a megosztott természeti erőforrások védelme és ésszerű hasz­nosítása magatartási elveit (1978).

Az 1992. évi ENSZ Környezet és Fejlesztés Konferencia Rio de Janeiró­ban elfogadott nyilatkozata részben megismétli és megerősíti a stockholmi elveket, ezenkívül új kötelezettségeket létesít (értesítés, konzultáció, elővi­gyázatosság, stb.), és ami a legfontosabb: bevezeti a fenntartható fejlődés elvét, azaz a gazdasági fejlődés és a környezetvédelem harmóniáját, a kör­nyezetért való differenciált felelősséget.

A Riói Konferencia a "Környezet és Fejlődés" c. deklaráció mellett - az 1972. évi akcióprogram analógiájára - elfogadta a XXI. század programja igen terjedelmes dokumentumot, mely meghatározza a környe­zetvédelem jövendő céljait, feladatait és eszközrendszereit valamennyi rele­váns szektorális és globális területen, ide értve a nemzetközi környezetvédel­mi jog fejlesztését is. Rio visszhangjaként az ENSZ Közgyűlése felállította - a Gazdasági és Szociális Tanács segédszerveként - a Fenntartható Fejlődés Bi­zottságát, melynek 53 tagja van és feladata a "Program"-államok és nemzetközi szervezetek általi megvalósításának figyelemmel kísérése, másképpen: a glo­bális szintű környezeti problémák egyeztetett igazgatásának támogatása. A tényleges mozgatórugó azonban a fejlődő országok­ban a környezetvédelem és fejlődés összebékítésében szükséges pénzügyi mechanizmusok létrehozásával foglalkozó szerv kezébe helyeződött.

A Nemzetközi Jogi Bizottság kodifikációja

A nyolcvanas évek közepe óta szerepel az NJB napirendjén a következő enigmatikus téma: a jogszerű magatartások esetleges káros eredményei mi­atti nemzetközi felelősség. A téma gyökerei az államok nemzetközi felelőssége kodifikációjához nyúlnak vissza, melynek keretében egyrészt felvetődött az ún. technológiai károk problé­mája, másrészt elfogadták azt, hogy bizo­nyos jogellenességet kizáró körülmények miatt keletkezett károkat meg kell téríteni (1. az 1996. évi államfelelősségi tervezet 35. cikkét).

Az NJB kodifikációja során a probléma előbbi aspektusa került előtér­be, jelesül azt vizsgálták, hogy az állam felel-e azon fizikai hatások által elő­idézett károkért, melyek forrása területén van, de a következmények más állam területén vagy res communis omnium usus területeken vagy térségek­ben állnak be. Ezeket nevezzük határon átterjedő (transfrontier) hatások­nak. A kodifikáció tárgyi hatályának ilyen értelmezése azzal a következ­ménnyel járt, hogy feladatává a különböző határon átjutó fizikai, az esetek nagy többségében környezeti hatásokkal kapcsolatos nemzetközi jogok és kötelezettségek meghatározása vált.

A több mint két évtizedes kodifikáció eredménye szegényes vagy nem túl meggyőző: csak egy - legfeljebb előtervezetnek minősíthető - szöveg kidolgozásáig sikerült eljutni, melyek egyes sarokpontjaiban azért a kon­szenzus létrejött.

Nincs szó önálló - a nemzetközi jogsértés miatti felelősséggel párhu­zamos - nemzetközi felelősségi alakzatról, a nemzetközi felelősség általá­nos rendszere egységes, ebből következően az államoknak - a jogszerű magatartások káros eredményeivel kapcsolatos - magatartását szabályozó nemzetközi jogi normák a nemzetközi jog primér szabályaihoz tartoznak. Nemzetközi felelősség akkor keletkezik, ha az ezen normák­ból folyó kötelezettségeket valamely állam megsérti.

E normák jogi természete ambivalens: nem vált egyértelművé az, hogy itt nagyrészt szokásjogi normákról és azok kodifikációjáról van-e szó, vagy pedig különböző szerződések rendelkezéseinek komplikációjáról, esetleg valamilyen közbenső helyzetről.

Az előbbi fenntartás figyelembe vétele mellett az is nyilvánvaló, hogy a hangsúly a határon átjutó fizikai hatások megelőzésére, csökkentésére és ellenőrzésére tevődött át és az okozott károk jóvátétele erősen háttérbe szorult. Ez utóbbi vonatkozásban különösen azt kell kiemelni, hogy általá­nos szinten nem lehet szó objektív felelősségről, azaz arról, hogy az állam jóvátételi kötelezettséggel tartozna minden - területéről kiinduló, onnan eredő - határon átjutó fizikai hatások káros következményeiért. A jóváté­teli kötelezettség (és egyéb jogkövetkezmények) conditio sine qua vonja nemzetközi jogsértés elkövetése. Ebben az összefüggésben utalni lehet arra, hogy e területen léteznek a tényleges károkozó nemzetközi magán-jogi felelősségét megállapító nemzetközi szerződések (p1. a tengerjogban, az 1993. évi luganói egyezményben), államfelelősséget csak az 1972. évi űrkárfelelősségi egyezmény tartalmaz, melynek környe­zetvédelmi relevanciája - a megállapított kárfogalom alapján - legalább is kétséges. A Nemzetközi jogi Bizottság 1998-ban eljutott addig, hogy első olvasatban elfogadjon egy 17 cikkből álló tervezetet a veszélyes tevékenységekből származó, hatá­ron átjutó károk megelőzéséről. A tervezet az alábbiakról rendelkezik:

a szabályok tárgyi hatálya,

fogalom-meghatározások,

megelőzési kötelezettség,

együttműködési kötelezettség,

a nemzetközi kötelezettségek végrehajtása,

a nemzetközi jog más szabályaival való kapcsolat,

az előzetes felhatalmazás követelménye,

a hatásvizsgálat,

a nyilvánosság tájékoztatása,

az előzetes értesítés,

a preventív intézkedésekre vonatkozó konzultációk,

az érdekek igazságos egyensúlyának tényezői,

eljárás előzetes értesítés hiányában,

információcsere,

az adat- és információcsere alóli kivételek: nemzetbiztonság és ipari titkok,

a diszkrimináció tilalma.

A nemzetközi tudós társaságok határozatai

A Nemzetközi jogi Egyesület által 1982-ben elfogadott ún. Montreali Szabá­lyok csak a határon átterjedő szennyezésre alkalmazandó nemzetközi jogi szabályokat identifikálja, hangsúlyozva ezek szubszidiárius jellegét. Ez utóbbi annyit jelent, hogy csak akkor lépnek előtérbe, ha nemzetközi szerződés másképp nem rendelkezik. A Montreali Szabályok szerint létezik egy általános megelőzési, korlátozási, sőt csökkentési köte­lezettség, különös tekintettel a rendkívül veszélyes anyagokra, ez utóbbi azonban "soft law" természetű, továbbá megosztott természeti erőforrások esetében ezen általános kötelezettség a hasznosításban való ésszerű és méltányos részesedés figyelembevételé­vel alkalmazandó. Eredeti koncepciója szerint a Montreal Rules-ben lefek­tetett elvek csak a határon átjutó szennyezések korlátozott körére vonat­koztak, az 1988. évi varsói konferencia állásfoglalásából, pontosabban: a bizottság megszüntetéséből azonban arra lehet következtetni, hogy e kategória a nagy távolságra eljutó, nem azonosított forrásokból származó szennyezéseket is magába foglalja.

A Nemzetközi Jogi Intézet 1997-ben Strasbourgban több környezeti tár­gyú határozatot fogadott el, jelesül a környezetről, a környezeti károk miatti nemzetközi jogi felelősségről és a környezeti tárgyú szabályok végrehajtásának és adaptációjával kapcsolatos eljárásokról.