Az interszektorális környezetvédelmi egyezmények

Bizonyos környezeti ártalmak nem korlátozódnak meghatározott környe­zeti elemekre (édesvíz, tenger, levegő, vadon élő flóra és fauna), hanem fizikai sajátosságaiknál fogva a környezet egészét, vagy annak legfontosabb elemeit károsítják vagy veszélyeztetik, sőt általában rendkívül veszélyes következményekkel járnak. Ilyenek a veszélyes hulladékok keletkezése és elh 515c26f elyezése és a radioaktív sugárzás. Másképpen: nevezhe­tők globális problémáknak is.

Az ilyen objektíve a környezet egészét vagy fő összetevőit károsító-ve­szélyeztető környezeti ártalmak mellett nemzetközi jogi szempontból kiala­kult bizonyos problémák transzverzális kezelése, mely jelentheti egyrészt a környezetveszélyeztetés forrásának korlátok közé szorítását (bizonyos tevékenységek betiltásától a környezeti hatásvizsgálatig és a balesetek kö­vetkezményeinek enyhítéséig), másrészt a káros következmények globális felszámolására irányuló törekvéseket.

Gyakorlati szempontból kiemelkedő jelentőségű a veszélyes hulladé­kok országhatárokat átlépő szállításának ellenőrzéséről és ártalmatlanításá­ról szóló 1989. évi bázeli egyezmény. Fő ele­mei: a veszélyes hulladékok létrejöttének csökkentése és keletkezési helyén történő ártalmatlanításának elve, az export-import szigorú ellenőrzése és feltételrendszere, az illegális szállítás szankciói (visszafogadási kötelezettség, büntetőjogi eszközök). Van de lege ferenda nemzetközi felelősségi szabály is. 1990-ben a bamakói szerződéssel az afrikai államok megtiltották a veszé­lyes hulladékok importját.

A bázeli egyezmény által kitűzött út folytatásaként fogható fel az 1998-­ban Rotterdamban aláírt egyezmény, mely bizo­nyos veszélyes kémiai anyagok és peszticidek nemzetközi kereskedelmé­vel kapcsolatos előzetes információcseréről szól. Az egyezmény célja a felek közötti felelősség megosztása és az együttműködés elősegítése az emberi egészség és a környezet védelme a potenciális ártalmakkal szem­ben, továbbá hozzájárulás ezen anyagok környezetbarát használatához. Ezen anyagok importjával és exportjával kapcsolatos nemzeti döntéshoza­tali folyamat számára információcserét és a nemzeti döntések közlését írja elő. Az egyezmény egységesíti az ezen anyagokra vonatkozó adatok para­métereit, tartalmazza a tiltott vagy szigorúan korlátozott anyagok listáját, melyet egy bizottság kiegészíthet, vagy egyes anyagokat onnan törölhet, és e célból ajánlásokat fogadhat el.

Miután a nemzetközi jog a nukleáris energia felhasználásának sza­badságából indult ki, azaz nem tiltotta, sőt inkább támogatta atomerőművek építését, szerepe csak az esetleges káros következmények rendezésére, a nukleáris károk miatti felelősségre korlátozódott. E tárgyban jött létre az 1960. évi OECD-egyezmény és az 1963. évi Nemzetközi Atomenergia ügy­nökség egyezmény, melyet 1997-ben kiegészítettek.

A csernobili katasztrófa után 1986-ban kötötték meg az azonnali érte­sítésről és a kölcsönös segítségnyújtásról szóló bécsi egyezményeket.

Ezen alapvető jogforrásokat egészíti ki a nukleáris anyagok felhaszná­lására, tárolására és szállítására vonatkozó biztonsági szabályokról szóló 1980. évi egyezmény és a nukleáris biztonságról szóló 1994. évi bécsi egyezmény. A NAÜ égisze alatt 1997-ben egyezményt fogadtak el az elhasznált fűtőelemek és a radioaktív hulladékok kezelésé­nek biztonságáról.

A nukleáris fegyverek létezése nemcsak a nemzetközi béke és bizton­ság fenntartásának központi problémája, de a Föld környezetének megóvá­sa szempontjából is kiemelkedő fontosságú (a fegyverkísérletek radioak­tív sugárzása, a "nukleáris tél", stb.). Ilyen értelemben az atomcsend (1963) és az atomsorompó szerződések (1968), valamint a nukleáris kísérletek betiltásáról szóló 1996. évi szerződés és a regionális atommentesítési szer­ződések környezetvédelmi vonatkozásúak is.

A Nemzetközi Bíróságnak a nukleáris fegyverek legalitása ügy­ben (1996) adott tanácsadó véleményéből az is kiolvasható, hogy a hatályos nemzetközi jognak nincsenek szabályai e fegyverek "végső esetben" való használatáról.

A környezeti hatásvizsgálat: az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságá­nak égisze alatt 1991-ben Espoo-ban (Finnország) elfogadott egyezmény bizonyos nagyságot meghaladó, határon át­jutó hatás kiváltásának veszélyével járó építmények esetén kötelező környe­zeti hatásvizsgálatot ír elő, és szabályozza az ezzel kapcsolatos értesítési és konzultációs kötelezettségeket. Az Espoo-egyezmény kiegészítéseként fog­ható fel az EGB égisze alatt 1998-ban Aarhusban aláírt egyezmény, mely a környezeti információkhoz való hozzájutásról, a követelménynek a döntés­hozatalban való részvételéről és környezeti ügyekben az igazságszolgálta­tás igénybevételéről szól.

A környezeti károk miatti nemzetközi felelősség: az állam nemzetközi felelősségének általános szabályai szerint (kodifikálva a Nemzetközi Jogi Bizott­ság 1996. évi tervezetében,) a felelősség nem környezeti elemekhez kötődik, hanem alapja az állam által elkövetett nemzetközi jogsértés.

A speciális felelősségi egyezmények viszont inkább szektorális jellegű­ek, azaz adott szerződés keretében rendelkeznek de lege ferenda felelős­ségi rezsim kidolgozásáról (p1. 1982. évi tengerjogi egyezmény, 1989. évi bázeli egyezmény), vagy a priori különleges felelősséget, az üzemben tartó nemzetközi magánjogi felelősségét állapítják meg (p1. 1969. évi brüsszeli, 1996. évi londoni, a veszélyes áruk nemzetközi vasúti, vízi úton vagy köz­úton történő szállításából eredő károkról szóló 1990. évi genfi egyez­mény).

Az Európa Tanács égisze alatt kidolgozott és 1993-ban Luganóban alá­írt nemzetközi egyezmény viszont minden - környezetre veszélyes (kizárva a nukleáris energiát!) tevékenységet folytató - magánszemély nemzetközi magánjogi felelősségét szabályozza.

Végül említhető az Európa Tanács égisze alatt létrejött - a környezet bün­tetőjogon keresztüli védelméről szóló - 1998. évi strasbourgi egyezmény.