Az ENSZ tagság

Az ENSZ megalakulását tárgyaló előző részben már volt szó arról, hogy a világszervezetet 51 állam alapította (bár India, illetve Ukrajna és Fehér­oroszország államisága csak fikció volt). Az ENSZ-nek jelenleg 189 tagja van, azaz a tagfelvételi eljárás keretében a létszám közel négyszeresre emel­kedett. Napjainkban csak néhány állam maradt távol az ENSZ-től, így a Vatikán és néhány csendes-óceáni szigetállam (Nauru, Tonga, Tuvalu, Kiribati).

A tagfelvétel jogi feltételei

A tagfelvételt kérő államnak vállalni kell az Alapokmányba foglalt köte­lezettségeket és azok teljesítésére - a szervezet megítélése szerint - képes­nek és hajlandónak kell lennie. A tagfelvétel a Biztonsági Tanács ajánlásá­ra a Közgyűlés határozatával történik.

A tagfelvételi gyakorlat

A tagfelvételre vonatkozó prima facie egyértelmű szabályok alkalma 616j97g zá­sát különösen a Biztonsági Tanács állandó tagjai közötti politikai ellentétek befolyásolták. 1948-tól a Szovjetunió a felvételt kérő államok együttes felvé­telét követelte és - néhány kivételtől (Indonézia, Izrael) eltekintve - vétójogá­val élve megakadályozta azon államok felvételét, melyek a Biztonsági Tanács­ban kellő számú szavazatot kaptak. A Nemzetközi Bíróságnak a tagfelvételi ügyben adott tanácsadó véleménye (1948), mely az Alapokmánynak a tagság előfeltételeire vonatkozó felsorolását taxatívnak minősítette és jogellenesnek tekintette más feltételek támasztását, így az együttes felvétel követelését, nem befolyásolhatta a szovjet álláspontot. 1955-ben viszont a hidegháborúban bekövetkezett enyhülés lehetőséget adott kompromisszumra: 16 államot, köztük Magyarországot is, együttesen felvették az ENSZ-be. Ezt követően a tagfelvétel szinte automatikussá vált, az újonnan függetlenné vált államok kérelme rendszeresen megkapta a szükséges többséget (p1. 1960-ban 17 af­rikai országot vettek fel), csak néhány kivételes esetben (Bangades, Vietnam) hiúsította meg időlegesen a tagfelvételt valamelyik állandó tag ellenzése.

A gyarmati rendszer megszűnését, az újonnan függetlenné vált államok ENSZ-be való felvételét követően az ENSZ összetétele államok egyesülése (p1. Tanzánia, Németország,  Jemen), még inkább az államok szétválása vagy szétesése (p1. a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Singapur, Eritrea) következtében módosult.

Az új tatok felvételének következménye nemcsak az ENSZ jelentős ki­bővülése és ezáltal valódi világszervezetté, az univerzalizmust erősen megközelítő szervezetté válása volt, hanem együtt járt a Közgyűlés, illetve a Gazdasági és Szociális Tanács erőviszonyainak megváltozásával és az ENSZ céljai közötti hangsúlyeltolódással, azaz a dekolonizáció és a fejlődés elő­térbe állításával.

A tagfelvétel parttalanná válása hozta magával a mikroállamok problémá­ját, melyet már U Thant főtitkár 1967. évi jelentése is jelzett. E probléma to­vább súlyosbodott, hiszen ma már ENSZ tagállamok a Karib-tenger, az Indi­ai-óceán és a Csendes-óceán kis szigetországai, sőt a kilencvenes évek óta az európai miniállamok is (Andorra, Lichtenstein, Monaco, San Marino). A volt amerikai gyámsági területen (stratégiai gyámság a Marshall-Marianna- és Ka­rolina-szigeteken) kialakult államok (Marshall-szigetek, Mikronézia, Palau) is ENSZ-tagok lehettek, holott társulási szerződést kötöttek az Egyesült Államok­kal, melynek alapján védelmükért az Unió vállalja a felelősséget.

Az ENSZ-tagság megszűnése

Kizárásra akkor kerülhet sor, ha valamely tagállam az Alapokmány elve­it következetesen megsérti. A kizárás kérdésében a Biztonsági Tanács javas­latára a Közgyűlés határoz (6. cikk). E rendelkezést a gyakorlatban sohasem alkalmazták, az ENSZ - a Népszövetséggel ellentétben (mely a Szovjetuni­ót 1939-ben kizárta) - sohasem zárt ki egyetlen államot sem, bár az afroá­zsiai országok javasolták Dél-Afrika kizárását az apartheid politika miatt, és erre irányuló kísérleteket tettek az arab államok is Izrael ellen.

A kizárás indirekt formájának tekinthető Jugoszlávia esete. 1991-ben a nemzetközi közösség arra az álláspontra helyezkedett, hogy a szövetségi ál­lam megszűnt, ezért felvette Szlovéniát, Horvátországot, Bosznia és Herce­govinát, valamint Macedoniát az ENSZ tagjai közé (1991-1992) és egyúttal nem ismerte el a korábbi Jugoszlávia és a fennmaradt Szerbia-Montenegro szövetségi állam közötti államazonosságot, ezért - a Közgyűlés és a Bizton­sági Tanács határozata (1992) - a fennmaradt Jugoszláviát tagfelvételi kére­lem benyújtására kötelezte, melynek Jugoszlávia eddig nem tett eleget.

A tagsági jogok felfüggesztését a Biztonsági Tanács javaslatára a Köz­gyűlés akkor rendeli el, ha valamely tagállam ellen a Biztonsági Tanács kényszerítő intézkedéseket foganatosított. A felfüggesztés megszüntetése a Biztonsági Tanács hatáskörébe tartozik. A sikertelen kizárási kísér­letek helyettesítését jelentette az, hogy 1974-1993 között a dél-afrikai man­dátum hitelesítését arra hivatkozással tagadták meg, hogy a dél-afrikai kor­mány nem képviseli Dél-Afrika népét. Ezzel a Közgyűlés a dél-afrikai delegációt megfosztotta a részvétel lehetőségétől a Közgyűlés ülésszakain, melynek további messzemenő következményeként ezen országot kizárták több szakosított intézményből, és a legtöbb nemzetközi konferenciára sem hívták meg. A felfüggesztéssel azonos státust létrehozó döntés jogalapja kétséges. A hasonló közgyűlési ha­tározatokat korábban úgy értelmezték, hogy csak az adott tagállam szigorú politikai elítéléséről van szó, politikai capitis diminutio-ról, nem pedig a részvételi jog megtagadásáról Más preceden­sek is ezt támasztják alá, amikor nem hitelesítették a magyar delegáció man­dátumát 1957-1963 között, vagy a cionizmus elítéléséről szóló határozat (1975) alapján Izrael 1984-1991 között sem veszítette el részvételi jogát.

Kilépésről az Alapokmány szándékosan nem rendelkezik, ezzel kí­vánta elejét venni a népszövetségi gyakorlat megismétlődésének, ami az Egyezségokmányban elismert kilépési jog gyakori alkalmazását jelentette (1939-ben Magyarország is kilépett). A nemzetközi szerződések jogából azonban következik a szerződés felmondásának, azaz a kilépésnek a lehe­tősége, melyre utal a San Franciscó-i konferen­cia jegyzőkönyve (travaux préparatoires) is.

Politikai okokból Indonézia 1965-ben kilépett az ENSZ-ből, ezt szokás indonéz intermezzónak nevezni, miután néhány hónap után az említett or­szág - tagfelvétel nélkül - visszatérhetett az ENSZ-be. Hasonló liberális gya­korlatot követett az ENSZ, amikor az Egyesült Arab Köztársaság (1958-1961) megszűnése után tudomásul vette Szíria ENSZ-tagságának felújulását.

Az Alapokmány nem rendelkezik az ENSZ megszüntetéséről sem, ami a feloszlatás elképzelhetetlenségét sugallja. Elvileg nem elképzelhetetlen univerzális nemzetközi szerveze­tek megszüntetése (a Népszövetséget 1946-ban, a Nemzetközi Menekült­ügyi Szervezet, mely az ENSZ szakosított intézménye volt, 1953-ban megszüntették, amelyet egyébként alapokmánya lehetővé is tett), nem szól­va a nem univerzális nemzetközi szervezetekről, ahol előfordulnak felosz­latások (Varsói Szerződés, KGST, SEATO stb.).

Kína képviselete

Kína az ENSZ eredeti tagja. A Kínai Népköztársaság kikiáltása után (1949. november 1.) Mao Ce-tung kormánya el kívánta foglalni Kína helyét az ENSZ szerveiben, elsősorban a Biztonsági Tanácsban. Amerikai javaslat­ra a Közgyűlés úgy döntött, hogy a kínai képviselet kérdésének megvizs­gálását a következő ülésszakra halasztja, melynek hatására a szovjet képvi­selő - messzemenő következményeket előidézve - bojkottálta a Biztonsági Tanács üléseit. 1961-től az amerikai diplomáciai taktika annyiban változott, hogy a Közgyűlés a kínai képviselet ügyét egyszerű többséggel fontos kér­désnek minősítette: a kétharmados többséget a Pekinget támogató javasla­tok sohasem kapták meg. A döntés elmaradása a beati possidentes helyzetében levőnek kedvezett: Csang Kai-sek kormánya képviselte Kínát az ENSZ-ben és foglalta el a Biztonsági Tanácsban az egyik állandó tag helyét. Amikor 1971-ben rendeződtek az amerikai-kínai kapcsolatok, a Közgyűlés elsöprő többséggel a pekingi kormányt ismerte el Kína képviselőjeként. Taj­van így elvesztette tagsági jogait, mely összhangban áll az "egy Kína" mind­két részről vallott felfogásával. Ezt a megoldást az ENSZ rendszeréhez tar­tozó nemzetközi szervezetek is átvették.

1979-1991 között az ENSZ nem a vietnami intervenció segítségével ha­talomra jutott kambodzsai kormányt (Hun Sen), hanem a megdöntött, bár gerillaháborút folytató Vörös Khmereket tekintette Kambodzsa kormányá­nak és ez utóbbi megbízólevelét fogadta el.