Az emberi jogok nemzetközi rendszerének megjelenése, fejlődése és következményei

Az emberi jogok nemzetközi szabályozása lényegében 1945-ben az ENSZ Alapokmányának elfogadásával kezdődött, tehát alig több mint 50 éves múltra tekinthet vissza, ugyanakkor több szinten bekövetkezett dinamikus fejlődése igen gazdag joganyagot termelt ki. Az Alapokmány céljainak egyi­ke, hogy ,,... az emberi jogok és alapvető szabadságok mindenki részére fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra tekintet nélkül történő tiszteletben tar­tásának előmozdítása és támogatása 919g65j révén nemzetközi együttműködést lé­tesítsen." E quasi-axiómához további cikkek kapcsolódnak:

Az ENSZ Közgyűlése e cél előmozdítása érdekében tanulmányozást kezdeményezhet és ajánlásokat tehet.

Az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának feladatai közé tartozik az, hogy ajánlásokat tegyen "az emberi jogok és az alapvető szabadságok ... min­denki részére történő tiszteletben tartásának biztosítására."

A nemzetközi közösség az ENSZ Alapokmányával beemelte a nemzet­közi jogrendbe az emberi jogok és alapvető szabadságok biztosítását és védelmét, és e célból nemcsak általános együttműködési kötelezettséget létesített, hanem konkrét feladatokat (ami többet jelent a kifejezetten fel­soroltaknál) is megállapított a két főszerv, jelesül a Közgyűlés, valamint a Gazdasági és Szociális Tanács részére. Bár az Alapokmány nem sorolja fel az egyes emberi jogokat, az nyilvánvaló, hogy felöleli mind a klasszikus emberi jogokat, azaz a polgári és szabadságjogokat, mind pedig a gazda­sági, szociális és kulturális jogokat. Másképpen ez annyit jelent, hogy - szem­ben a belső jog e területeket érintő fejlődésében megmutatkozó jelentős időbeli és egyéb különbségekkel - a nemzetközi jogban egyszerre követ­kezett be a különböző területhez tartozó emberi jogok elfogadása.

Az ENSZ Alapokmányához hasonlóan az 1947. évi békeszerződések, így a magyar békeszerződés is csak általánosságban kötelezik a volt csatlós államokat az emberi jogok és alapvető szabadságok élveze­tének biztosítására. Bár az elvi szintű kötelezettségvállalás hiányosságait a szerződés értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos vitákra előírt vá­lasztott bírósági eljárás orvosolhatta volna, ennek sikeres meghiúsítása legfőképpen "Az ember és polgár jogairól szóló nyilatkozat" (1789), a XIX. század hozadéka pedig a gazdasági, szociális és kulturális jogok felvetése mind a nemzetközi munkásmozgalom, mind pedig a katolikus egyház ré­széről.

A pozitív nemzetközi jog síkján - a célok minden ambivalenci­ája ellenére - nem hagyhatók figyel­men kívül az alábbiak:

A rabszolga-kereskedelem és a rabszolgaság megszüntetésére irányuló nemzetközi erőfeszítések a XIX. század kezdetétől (az 1815. évi bécsi kong­resszus elvi nyilatkozata a rabszolga-kereskedelemről, majd az 1841. évi lon­doni egyezmény a rabszolga-kereskedelem tilalmáról, később az 1890. évi brüsszeli egyezmény a rabszolga-kereskedelem megszüntetéséről, majd ennek továbbfejlesztése a Nemzetek Szövetsége idején (1926. évi genfi egyezmény), melyet jelenleg a rabszolgaság, a rabszol­ga-kereskedés, valamint a rabszolgasághoz hasonló intézmények és gyakor­latok eltörlése tárgyában 1956-ban Genfben kötött egyezmény szabályoz.

Az 1919-ben megalakult Nemzetközi Munkaügyi Szervezet a munka vi­lágának szabályozásával, nemzetközi munkaügyi egyezmények sorozatával számos fontos emberi jogra is kiterjesztette a nemzetközi jog hatókörét és kialakította a vállalt nemzetközi kötelezettségek nemzetközi felügyeletének első modelljét.

A teljesség kedvéért meg kell említeni - az önálló fejezetben tárgyalan­dó - humanitárius nemzetközi jogot is, melynek gyökerei a XIX. század második felében jöttek létre.

Az emberi jogok nemzetközi rendszerének kiépülésében az ENSZ Alap­okmánya csak a kezdetet jelentette. 1946-ban a Gazdasági és Szociális Tanács segédszerveként létrejött az Emberi jogok Bizottsága, mely e területen valódi jogalkotási programot állított össze és fokozatosan realizált. Ennek keretében, mint az Alapokmány közvetlen folytatását jelentő első és meghatározó lépést fogadta el 1948-ban az ENSZ Közgyűlése az Emberi jogok Egyetemes Nyilatkozatát. A deklaráció az emberi jogok nemzetközi katalógusát jelenti, tartalmazza mind a klasszikus emberi jogo­kat, mind a gazdasági, szociális és kulturális jogokat, és szól az ember köte­lezettségeiről is. Jogi természetét tekintve egyáltalán nem vitatott az, hogy - mint közgyűlési rezolúció - nem hoz létre az államok számára nemzetközi kötelezettségeket, azaz csak ajánlás. Jelentősége azonban megnőtt azáltal, hogy egyes országok alkotmányaikba inkorporálták, illetve nemzetközi szer­ződések részévé vált, sőt ma már feltételezhetően az emberi jogok tartalmával kapcsolatos nemzetközi konszenzust is kifejezésre juttatja, mint ahogy azt az 1968. évi teheráni em­beri jogi konferencia nyilatkozata megállapította.

A jogalkotási program második lépcsőjének elérése, jelesül nemzetközi jogi kötelezettségeket létesítő dokumentumok megalkotása - különböző okok miatt - különösen az emberi jogok két kategóriája elválasztásának nehézségeire tekintettel - időben eltolódott, csak 1966-ban fogadta el az ENSZ Közgyűlése a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányát és ez utóbbihoz kapcsolódó fakultatív jegyzőkönyvet (1976. évi 8. tvr.), va­lamint a gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmá­nyát. E két nemzetközi szerződés 1976-ban lépett hatályba. Napjainkra a nemzetközi közösség nagyobbik része e szerződések része­sévé vált.

A jelzett késedelem arra ösztönözte az államok egyes csoportjait, hogy regionális szinten töltsék ki az emberi jogok rendszerében meglevő joghé­zagot. Az ilyen törekvések mellett szólt az is, hogy az egyes régiók országai között a politikai rendszerben, a jogi kultúrában és hagyományokban meg­levő homogenitás megkönnyítette nemzetközi szerződések létrehozását. Ezen kívül a jog uralmának (rule of law) és ebből következően az emberi jogok tiszteletben tartásának eszméje fontos eleme volt a hidegháborúnak, így nemzetközi rezsim létrehozásával politikai és erkölcsi előnyt lehetett ko­vácsolni. Az előzőekben per tangentem felhozott tényezők indukálták az emberi jogok regionális rendszereinek megszületését. Elsőként az Európa Tanács égisze alatt 1950-ben Rómában fogadták el az emberi jogok európai egyezményét, melyet később 11 jegyzőkönyvvel egészítettek ki, jelentősen bő­vítve az egyezmény hatálya alá tartozó emberi jogok körét. Ugyancsak az Európa Tanács égisze alatt jött létre 1961-ben Torinóban az európai szociá­lis charta. Az európai modellt követte az Amerikai Államok Szervezete, mely­nek keretében 1969-ben San foséban (Costa Rica) írták alá az emberi jogok amerikaközi egyezményét, melyhez 1988-ban kiegészítő jegyzőkönyvet csa­toltak. Az Afrikai Egységszervezet tagállamai 1981-ben Banjulban (Gambia) fogadták el az Ember és népek jogainak afrikai chartáját, amit azután ugyan­ebben az évben az afrikai állam- és kormányfők nairobi (Kenya) konferen­ciája szentesített, és amely - az előzőekkel összehasonlítva - sui generis jellegű. 1990-ben az iszlám-konferencia kiadta az emberi jogok iszlám nyi­latkozatát, mely csak ajánlást fogalmaz meg. Majd az Arab Liga 1994-ben el­fogadta az emberi jogok arab chartáját. Így csak az ázsiai régió nagyobbik ré­szében hiányzik regionális emberi jogi rendszer.

Az emberi jogok egészét, vagy azok nagy részét felölelő nemzetközi jog­alkotás mellett folytatódott különböző speciális vagy addicionális emberi jogokról szóló, illetve a különböző csoportokhoz tartozó emberek jogai-

ma már feltételezhetően az emberi jogok tartalmával kapcsolatos nemzetközi konszenzust is kifejezésre juttatja, mint ahogy azt az 1968. évi teheráni em­beri jogi konferencia nyilatkozata megállapította.

A jogalkotási program második lépcsőjének elérése, jelesül nemzetközi jogi kötelezettségeket létesítő dokumentumok megalkotása - különböző okok miatt - különösen az emberi jogok két kategóriája elválasztásának nehézségeire tekintettel - időben eltolódott, csak 1966-ban fogadta el az ENSZ Közgyűlése a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányát és ez utóbbihoz kapcsolódó fakultatív jegyzőkönyvet, va­lamint a gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmá­nyát. E két nemzetközi szerződés 1976-ban lépett hatályba. Napjainkra a nemzetközi közösség nagyobbik része e szerződések része­sévé vált.

A jelzett késedelem arra ösztönözte az államok egyes csoportjait, hogy regionális szinten töltsék ki az emberi jogok rendszerében meglevő joghé­zagot. Az ilyen törekvések mellett szólt az is, hogy az egyes régiók országai között a politikai rendszerben, a jogi kultúrában és hagyományokban meg­levő homogenitás megkönnyítette nemzetközi szerződések létrehozását. Ezenkívül a jog uralmának (rule of law) és ebből következően az emberi jogok tiszteletben tartásának eszméje fontos eleme volt a hidegháborúnak, így nemzetközi rezsim létrehozásával politikai és erkölcsi előnyt lehetett ko­vácsolni. Az előzőekben per tangentem felhozott tényezők indukálták az emberi jogok regionális rendszereinek megszületését. Elsőként az Európa Tanács égisze alatt 1950-ben Rómában fogadták el az emberi jogok európai egyezményét, melyet később 11 jegyzőkönyvvel egészítettek ki, jelentősen bő­vítve az egyezmény hatálya alá tartozó emberi jogok körét. Ugyancsak az Európa Tanács égisze alatt jött létre 1961-ben Torinóban az európai szociá­lis charta. Az európai modellt követte az Amerikai Államok Szervezete, mely­nek keretében 1969-ben San foséban (Costa Rica) írták alá az emberi jogok amerikaközi egyezményét, melyhez 1988-ban kiegészítő jegyzőkönyvet csa­toltak. Az Afrikai Egységszervezet tagállamai 1981-ben Banjulban (Gambia) fogadták el az Ember és népek jogainak afrikai chartáját, amit azután ugyan­ebben az évben az afrikai állam- és kormányfők nairobi (Kenya) konferen­ciája szentesített, és amely - az előzőekkel összehasonlítva - sui generis jellegű. 1990-ben az iszlám-konferencia kiadta az emberi jogok iszlám nyi­latkozatát, mely csak ajánlást fogalmaz meg. Majd az Arab Liga 1994-ben el­fogadta az emberi jogok arab chartáját. Így csak az ázsiai régió nagyobbik ré­szében hiányzik regionális emberi jogi rendszer.

Az emberi jogok egészét, vagy azok nagy részét felölelő nemzetközi jog­alkotás mellett folytatódott különböző speciális vagy addicionális emberi jogokról szóló, illetve a különböző csoportokhoz tartozó emberek jogairól szóló nemzetközi egyezmények létrehozatala. Nem hagyhatók említés nélkül a nagy emberi jogi konferenciák sem (Teherán 1968, Bécs 1993). Ez utóbbin határozták el az ENSZ Emberi jogi Főbiztosa Intézményének létre­hozását.