Az Antarktisz

Az 1959. évi washingtoni szerződéssel az Antarktisz különböző részeire bejelentett és néha egymást részben keresztező területi igények realizálódása helyett sajátos vonásokat mutató nemzetközi r 616j96g ezsim jött létre.

E 30 évre kötött és újabb 30 évre meghosszabbított szerződés kimondja, hogy az Antarktiszt (60 szélességi foktól délre) kizárólag békés célokra lehet használni, az egyes államok területi igényeit pedig befagyasztja. Az Antarktiszon minden állam szabadon végezhet kutatásokat és e célból nemzetközi együttműködést kell megszervezni.

A szerződés az antarktiszi együttműködés intézményesítésére előirányozta a konzultatív státussal rendelkező felek értekezletét. Ezen az eredeti szerződő felek mellett azok vehetnek részt, akik az értekezlet megítélése szerint megfelelnek a tudományos és pénzügyi feltételeknek. Az ún. Anktartisz-klubhoz 1996-ban 29 ország csatlakozott, hazánk csak érdekelt államnak tekinthető.

Miután az Antarktisz-szerződés eredeti céljai megvalósultak, a környezetvédelem került előtérbe. A sort az antarktiszi fókák védelméről szóló1975. Évi egyezmény nyitotta meg, melyet az 1980-as canberrai egyezmény követett az antarktiszi tengeri flóra és fauna védelmének tárgyában. Ez utóbbi egyezmény csak az Antarktiszt körülvevő tengerekre vonatkozik, s ez tette lehetővé az erőforrások bizonyos mértékű kiaknázását.

Nagy változást jelentett volna az 1988. évi wellingtoni egyezmény, melynek tárgya az Antarktisz ásványkincseinek kutatása és kiaknázása. E tevékenységének szabályozása azonban nemcsak idő előttinek bizonyult, de jelentős akadályokba is ütközött és kiváltotta a fejlődő országok tiltakozását, akik a kontinensen levő természeti erőforrásokat az emberiség közös örökségévé kívánták nyilvánítani.

A wellingtoni szerződéssel nyitva hagyott szűk kapukat is becsukja az 1991. évi madridi jegyzőkönyv, amely 50 éves moratóriumot létesít minden - az Antarktisz ásványvagyona kutatására és kiaknázására vonatkozó - tevékenységre.