A tengerjog története

A tengerjog történetét kezdettől fogva két ellentétes törekvés jellemezte: egyrészt az államok kísérletet tettek a tengerek birtokbavételére, területi fel­ségjoguk kiterjesztésére, másrészt - tekintettel a tengerek és óceánok kiter­jedésére és ebből következően a tényleges ellenőrzés korlátozott lehetősé­gére - el kellett fogadniuk azt, hogy döntő részük nem vonható az egyes államok kizárólagos területi felségjoga alá, melyből azok szabad használata következik. Ez utóbbi határozza meg a tenge 828d36i rek általános státusát.

Már a római jog res communisnak minősítette a tenge­reket, melyeket mindenki szabadon használhat A római jog említett szabályai értelmezésé­nél hangsúlyozni kell azt, hogy e szabályok magánjogi jellegűek, csak a tu­lajdonszerzést zárják ki, továbbá semmiképpen nem jelentik azt, hogy a római nép szabad tengerhasználata más népek számára is érvényes lenne. A római kor emléke a Lex Rhodia is.

Bár születtek fontos dokumentumok a középkorban, ún. "tengeri jog­könyvek", e korszaknak alapvető vonása az, hogy egyes tengeri hatalmak különleges jogokat követeltek a számukra fontos tengereken, mely jelenthette idegen hajók belépésének megtiltását, átha­ladási illeték szedését vagy a halászat kizárólagosságát. Ilyen igénnyel lépett fel Velence az Adriai tenger, Genova a Ligur-tenger, vagy a Hansa Szövetség a Balti-tenger vonatkozásában. VI. Sándor pápa 1493. évi Inter caetera bullá­ja a felfedezett és felfedezendő földeket és tengereket osztotta fel a spanyol és a portugál király között. Erzsébet királynő kategorikus elutasítása szerint Angliát a római püs­pök határozata nem érdekli, a tengerek és a levegő használata mindenki számára szabad és az óceán semmiféle jogcímen nem tartozhat egyetlen néphez vagy személyhez, mert természete és közcélú hasznosítása nem tesz lehetővé semmiféle birtoklást. A hamarosan kezdődő angol-spanyol hábo­rúban az uralkodó által kibocsátott kalózlevelek birtokában magánszemélyek folytatnak tengeri háborút, mely gyakorlatot csak 1856-ban a párizsi kongresszuson szüntetik meg.

Amikor a portugálok a Malakka-szorosban elkoboztak egy holland ha­jót, H. Grotius a Mare liberum c. munkájában (1605) a természetjog alap­ján megfogalmazta a tengerek szabadságának elvét és kifejtette azt, hogy a portugáloknak nem lehet kizárólagos joguk a hajózásra és az Indiával való kereskedelemre. Bár Grotius tételét sokan vitatták, p1. az angol J. Selden a Mare clausum c. munkájában (1635), joggal állítható az, hogy a XVIII. szá­zad végétől a nemzetközi közösség nem ismerte el - a tengerpart előtti tengerrész, az ún. parti tenger kivételével, ahol a parti állam ellenőrzése ténylegesen megvalósítható - a tengerek és óceánok feletti szuverenitást. A XX. században a tengerek szabadságát mind poli­tikai dokumentumok (p1. Wilson 14 pontja vagy az 1941. évi Atlanti Char­ta), mind pedig az 1958. évi és az 1982. évi tengerjogi egyezmények vitat­hatatlanul elfogadják.

Miután a tengerek szabadsága a nemzetközi jog általános elvévé vált, kevés szabályozandó kérdés maradt. Ezen elvet csak a tengeri háború kö­rülményével kellett összeegyeztetni: az 1856. évi párizsi kongresszus hatá­rozata szabályozta a blokád és a tengerzár intézményét, az 1907. évi hágai konferencián létrejött egyezmények pedig a semlegesek jogát a tengeri háborúban.

A parti tenger kiterjedésében nem alakult ki általánosan elfogadott nemzetközi szokásjogi szabály. C. van Bynkershoek holland nemzetközi jogász szerint (1703) a parti tenger addig terjed ki, ameddig fölötte a par­ti állam ellenőrzést gyakorolhat, azaz ameddig a parton elhelyezett ágyúval a hajókat feltartóztathatja. Ezt az egy ágyúlövésnyi távolságot Galiani 3 tengeri mérföldben (5559 méter) határozta meg. A 3 mérföldes parti ten­ger általános elfogadottsága azonban sokáig kétséges maradt, mint azt az 1930. évi hágai, továbbá az 1958. és 1960. évi genfi konferenciák kudarca mutatja. Hasonló következtetés vonható le a Nemzetközi Bíróságnak az angol-norvég halászati ügyben hozott ítéletéből is (1951). A parti állam érdekei védelmének megerősítését szolgálta az üldözési jog intézményé­nek bevezetése a XIX. század végén, illetve a csatlakozó övezet fogalmának a megjele­nése (p1. az 1930. évi hágai konferencián).

A tengerek szabadságának elve a halászat szabadságát is magába fog­lalja, azonban nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a hal­ban gazdag tengerrészeken, az ún. halászhelyeken, ahol sok - különböző lobogót viselő - halászhajó találkozik, szükség van nemzetközi szabályozás­ra. Ezek tárgya a halászati módszerek meghatározásától a zsákmány elosz­tásáig, sőt a jogsértők elleni fellépés módozatainak rendezéséig terjedhet. 1882-1887-ben Hágában kötötték meg az Északi-tengeri halászati egyez­ményt, melyet olyan továbbiak követtek, mint a Földközi-tengerre vonatko­zó 1910. évi egyezmény vagy a Behring-tengeri prémes fókák vadászatát szabályozó 1911. évi washingtoni szerződés. A Nemzetek Szövetségének égisze alatt jött létre 1931-ben az első bálnaegyezmény.

Már a tengeri halászat nemzetközi rezsimjének kialakulása is jelezte, hogy a tengerek többé nemcsak közlekedési útvonalakat jelentenek, hanem természeti erőforrásokat is, melyek birtokbavétele és kiaknázása új jogin­tézmény bevezetését igényelte. 1942-ben angol-venezuelai egyezmény osztotta fel a Paria-öböl alatti kőolajmezőket, majd 1945-ben amerikai jog­szabály az amerikai partok előtti kontinentális talapzatot területi szuvereni­tás alatt álló államterületnek minősítette. Ezt követték először a latin­-amerikai államok, majd a Közel-Kelet országai belső jogalkotásukban. Az e tárgyban kialakult nemzetközi szokásjogot az 1958. évi negyedik genfi szer­ződés kodifikálta (1. a Nemzetközi Bíróságnak az északi-tengeri kontinen­tális talapzat ügyben hozott 1969. évi ítéletét). A XX. század utolsó harma­dában pedig napirendre került az óceánok fenekén található - kb. 100 millió évvel ezelőtt kialakult - különböző fémekből álló rögök kiaknázá­sa, az ún. mélytengeri bányászat.

A XX. század újabb megoldandó problémával "gazdagította" a tenger­jogot, nevezetesen szabályozni kellett a tengerek szennyezés elleni védelmét. Már a Nemzetek Szövetsége tervezte e témával foglalkozó nemzetközi kon­ferencia összehívását, de az első ilyen tárgyú nemzetközi egyezmény csak 1954-ben jött létre. A környezetvédelem előtérbe kerülése a hatvanas évek­től felgyorsította a szennyezés megelőzésével, csökkentésével és megszün­tetésével kapcsolatos nemzetközi jogalkotást: generális sokoldalú szerződé­sek és regionális egyezmények sorozata jött létre.

A Nemzetközi jogi Bizottság által kidolgozott tervezet alapján az 1958. évi genfi konferencia 4 szerződést fogadott el: a parti tengerről és csatlakozó övezetről, a nyílt tengerről, a halászatról és a nyílt tenger élő erőforrásainak védelmé­ről, valamint a kontinentális talapzatról. A genfi egyezményekkel megvaló­sított kodifikáció eredményeit különböző tényezők azonban hamarosan megkérdőjelezték. Egyrészt politikai szempontból megelőzte a nemzetközi közösség jelentős mértékű kibővülését, azaz az újonnan függetlenné vált államok többségének nem volt módja álláspontját kifejezésre juttatni. Más­részt ez utóbbiaknak a tengeri halászathoz, később a mélytengeri bányászat-hoz fűződő érdekei összeütközésbe kerültek a tengeri hatalmaknak a ten­gerek szabadságát védelmező álláspontjával. Miután nem sikerült a parti tenger kiterjedését meghatározni, a fejlődő országok jelentős része 200 ten­geri mérföldes parti tengert kívánt létrehozni belső jogszabályok segítsé­gével. Végül a technikai fejlődés következtében kiütköztek a genfi megol­dás fogyatékosságai. Pl. a kontinentális talapzatról szóló egyezmény szerint a kontinentális talapzat a 200 méteres vízmélységig vagy addig terjed, amíg a vízmélység a természeti erőforrások kiaknázását lehetővé teszi.

A nemzetközi közösség e problémákra az ENSZ 3. tengerjogi konferen­ciájának összehívásával válaszolt. Első lépésként a mélytenger ásványkincse­it az ENSZ Közgyűlése az "emberiség közös örökségének" nyilvánította (1970. évi 2749. sz. határozat). Az 1973-1982 között ülésező nemzetközi kon­ferenciát a konszenzusra törekvés, valamint a különböző kérdések kölcsö­nös függőségének elismerése jellemezte. Sajátos vonása volt az is, hogy előzetes tervezet nélkül dolgozott. A 3. tengerjogi konferencia eredménye az 1982-ben Montego Bayben elfogadott tengerjogi egyezmény volt, mely 320 cikket és 9 mellékletet tartalmaz. Az egyezmény hatályba lépé­se sokat váratott magára, a nyugati hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok élesen ellenezték az óceánok fenekén található fémrögök bányászatának internacionalizált rendszerét. Csak a Montego Bay-i egyezmény XI. részének "alkalmazásáról" szóló 1994. évi New York-i megállapodással vált lehetővé a tengerjogi egyezmény széles körű elfogadása és hatályba lépése.