A tengeri halászat

A tradicionális tengerjogban - a belvizek és a parti tenger kivételével - a tengerek szabadságához tartozott a halászat szabadsága is. A gyarapodó szá­mú halászati egyezmények és bizottságok funkciója a különböző nemzetek halászai között a nyílt tenger halakban gazdag régióiban a halászati tevékeny­ségek, quóták és módszerek meghatározására szorítkozott. E helyzetet a ki­zárólagos gazdasági övezet jogintézményének 242c26c létrejötte alapvetően megvál­toztatta, miután a tengeri halállomány több mint 90%-a - a FAO megállapítása szerint - itt található. A nyílt tengeri halászat szabadságának gyakorlati jelen­tősége így erősen csökkent. A parti állam szuverén joga az élő erőforrások kiaknázása, ő határozza meg annak optimális hasznosítását, megfelelő intéz­kedéseket tesz a túlhalászás megakadályozására. Ezenkívül eldönti saját fogási kapacitását és a felesleget - nemzetközi szerződés alapján - átengedheti más államoknak.

A halászat nemzetközi jogi rezsimje azonban nem ignorálhatja a halállo­mány mozgását, vándorlását. Így lehetséges két vagy több állam kizárólagos gazdasági övezetében vagy ezen övezetben és az ezzel határos nyílt tenge­ren található halállomány, ezenkívül vannak az ún. nagy vándorok (a tonhalak különböző faj­tái, a kardhal, a cetfajok, a cápa), továbbá anodrom (p1. a lazac) és katodrom (p1. angolna) fajok.

A tengeri halállomány speciális fajtáinak létezéséből adódó problémák kezelésére 1930-tól napjainkig több mint 50 halászati egyezmény jött létre, melyek általában halászati bizottságokat hoztak létre. Néhány közös jellem­vonás ellenére e bizottságok lényegesen különböznek területi és tárgyi hatáskörükben, felépítésükben, jogi hely­zetükben, döntési jogosítványaikban. Vannak önálló és az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetéhez kapcsolódó bizottságok.

Bár az elhatárolás nem mindig egyértelmű, megkülönböztethetünk re­gionális bizottságokat (p1. az 1980. évi Észak-Kelet Atlanti-, és az 1978. évi Észak Nyugat Atlanti Bizottság, az 1990. évi Dél-Atlanti Bizottság, az 1994. évi Behring-tengeri Bizottság) és bizonyos halfajok kiaknázására létrehozott bizottságokat (p1. az 1949. évi Amerika-közi Trópusi Tonhal Bizottság, az 1992. évi észak-csendes-óceáni anodrom fajok bizottsága, az 1982. évi észak­atlanti óceáni lazacok megóvásának szervezete, az 1983. évi kelet-csendes­óceáni tonhaltanács).

A tengeri halászat jogának fejlődésében bekövetkezett legfontosabb lé­pés az 1995. évi New York-i megállapodás, mely a kizárólagos gazdasági övezet és a nyílt tenger között mozgó halállományra, valamint a nagy vándorokra vonatkozik. Fő elvei a következők: a halállomány hosszú távú megóvásának biztosítása, a túlhalászás megakadályozása, az elővigyázatosság elve és az ésszerű halászat, a megóvás és kiaknázás har­monizációja együttműködés segítségével, a lobogó állama szigorú és haté­kony ellenőrzési kötelezettsége.

A tengeri halászati egyezmények és bizottságok több figyelemre-méltó vonással rendelkeznek mind a nemzetközi jogalkotás, p1. részvételi jog, kü­lönböző szerződések közötti viszony, szerződésmódosítás és megszüntetés vonatkozásában, mind pedig a nemzetközi jogszabályok végrehajtási módo­zataiban. Ez utóbbira lehet példa a dél-csendes-óceáni régió halászata felet­ti felügyeleti és kényszerrendszabályok területén való együttműködésről szóló 1992. évi niue-i egyezmény. A tengeri halászati egyezményekben jelen­tős változás is megfigyelhető. A kezdeti - a gazdasági tárgyú (p1. halászati quóták megállapítása) - szabályozáshoz környezetvédelmi megfontolások kapcsolódnak, sőt ez utóbbiak dominánssá is válhatnak, p1. az 1946. évi bál­naegyezmény esetében (1986 óta moratórium áll fenn).

A halászati egyezmények kiterjedt rendszere ellenére gyakoriak a ha­lászati viták. A dél-Csendes-óceán tengeri erőforrásainak védelméről szóló 1989. évi wellingtoni egyezmény és az 1990. évi nouméa-i kiegészítő jegy­zőkönyv megtiltja a hosszú vonóhálók haszná­latát. Az ENSZ Közgyűlésének határozatai, illetve a FAO 1993. évi "Felelős halászati magatartás nemzetközi kódexe" c. jogilag nem kötelező dokumen­tum ellenére nem sikerült általános jogi tilalmat létesíteni a halászat ilyen módjára. A hosszú hálós halászattal veszélyeztetett delfinek védelme érde­kében - amerikai belső jogszabályra hivatkozva - az Egyesült Államok be­tiltotta a Mexikóból, illetve az Európai Közösségekből származó tonhalké­szítmények importját (az ún. tonhal-delfin vita).

A jogvitában a GATT ún. "panel"-je hozott döntést (1991 és 1994), meg­állapítva a GATT-szabályok megsértését. A döntések rámutattak arra, hogy a delfinek védelmét célzó intézkedések meghaladták a szükséges mértéket, az ilyen jellegű kereskedelmi embargó jelentősen sérti a GATT céljait.

1994-ben Kanada spanyol halászhajókkal szemben kényszerintézkedést alkalmazott nyílt tengeren a nagy laposhalakkal kapcsolatos preferenciális jogai védelmében. Az Európai Unió és Kanada a vitát az 1995. évi megál­lapodással lezárta, Spanyolország pedig 1995-ben keresetet nyújtott be a Nemzetközi Bírósághoz. Kanada ezt követően pergátló kifogásban vitatta a Bíróság hatáskörét.