A SZERZÕDÉS MEGSZÛNÉSE A NEMZETKÖZI JOG SZABÁLYAI SZERINT

A szerzõdés megszûnése a nemzetközi jog szabályai szerint

A teljesítés a szerzõdéses kötelezettségek kimerítését jelenti, mely mint a legtermészetesebb szerzõdés-megszûnési mód csak a szerzõdések bizonyos fajainál fordulhat elõ, azoknál, amelyek egyszeri vagy ele 212e49c ve meghatározott számú kötelezettséget állapítanak meg (pl. cesszió vagy kompromisszum).

A szerzõdésszegés az állam nemzetközi felelõsségét létrehozó nemzetközi jogsértés. A szerzõdésszegés feljogosítja a vétlen felet a szerzõdés megszüntetésére, melyet a régi tradíció szerint végre nem hajtási kifogásnak, a magyar jogi nyelvben felbontásnak neveznek. Csak lényeges szerzõdésszegés jogosítja fel a vétlen felet a szerzõdés felbontására. A bécsi egyezmény szerint lényeges szerzõdésszegésnek minõsül a meg nem engedett egyoldalú megszüntetés vagy a szerzõdés tárgyának és céljának megvalósításához nélkülözhetetlen rendelkezés megsértése. Bilaterális szerzõdéseknél ez persze egyszerû, de a multilaterális szerzõdéseknél valamely részes fél általi lényeges megszegése esetén a jogi helyzet összetettebb:

a többi fél egyhangú megállapodással megszüntetheti a szerzõdést köztük és a vétkes fél viszonylatában, azaz ez utóbbit kizárhatja a szerzõdésbõl, vagy

a szerzõdést teljesen megszünteti (pl. fegyverkorlátozási egyezmények esetében);

a különösen érintett fél feltétlenül, a többi pedig meghatározott feltételek mellett külön-külön felfüggesztheti a szerzõdés alkalmazását a szerzõdésszegõ fél viszonylatában;

az ember védelmére vonatkozó humanitárius szerzõdéseket, különösen azok esetében, melyek megtiltják az ilyen szerzõdéssel védelemben részesített személyek elleni megtorlás bármilyen formáját, lényeges szerzõdésszegés esetén sem lehet felbontani.

A körülmények lényeges változására történõ hivatkozást a szerzõdés megszüntetése céljából a bécsi egyezmény megszorító módon teszi lehetõvé: általános szabályként nem engedélyezi, csak kivételes esetben teszi lehetõvé, jelesül, ha az adott körülmények fennállása lényeges alapul szolgált ahhoz, hogy a felek a szerzõdést magukra nézve kötelezõ hatályúnak ismerjék el, vagy a változás hatására gyökeresen átalakul a szerzõdés alapján még teljesítendõ kötelezettségek mértéke. A bécsi egyezmény kizárja a körülmények megváltoztatására való hivatkozást a határmegállapító szerzõdéseknél, továbbá akkor, ha a körülmények változása az arra hivatkozó fél jogsértõ magatartásának következménye. Ez utóbbi összhangban van azzal az általános elvvel, hogy senki sem alapozhat jogot saját jogellenes cselekményére (ex iniuria ius non oritur).

A lehetetlenülés. A körülmények változása olyan mértékû és természetû is lehet mely lehetetlenné teszi a szerzõdéses kötelezettségek teljesítését. A bécsi egyezmény külön szabályozza a fizikai ellehetetlenülést, melyrõl akkor van szó, ha a szerzõdés végrehajtásához elengedhetetlenül szükséges tárgy tartósan eltûnik vagy megsemmisül (pl. sziget elsüllyedése, folyó kiszáradása). A bécsi egyezmény kimondja azt is, hogy "ha az általános nemzetközi jog új feltétlen alkalmazást igénylõ szabálya (ius cogens) alakul ki, valamennyi, ezzel ellentétben álló szerzõdés semmissé válik és megszûnik."

Ez tekinthetõ a jog ellehetetlenülésének.

A háború. Bár a bécsi egyezmény e megszûnési okról nem rendelkezik, a háború a dolog természete szerint érinti a hadviselõ államok között hatályos szerzõdéseket. A következõ helyzetek különböztethetõk meg:

A háborúra vonatkozó szerzõdések, az ún, hágai és genfi jog nem szûnnek meg, ellenkezõleg: ezeket éppen háború idején kell alkalmazni.

Vannak olyan szerzõdések, melyeket - a szerzõdés kifejezett rendelkezései vagy a felek szándéka szerint - háború idején is alkalmazni kell (pl. az 1977. évi Panama-csatornára vonatkozó szerzõdés).

A hadviselõ felek közötti kétoldalú szerzõdések általában megszûnnek.

A többoldalú szerzõdések alkalmazása a hadviselõk között felfüggesztõdik, majd a hadiállapot megszûnésével a szerzõdéses kapcsolat folytatódik, a semleges államok közötti viszonylatban pedig hatálya érintetlen marad.

6. Államutódlás. (57.-58. tétel)