A szektorális környezetvédelmi egyezmények

A légszennyezés

Bár a légszennyezés területén született meg az első, precedens értékű vá­lasztott bírói döntés, e tárgyban csak az utóbbi két évtizedben jött létre néhány nemzetközi szerződés. Néhány bilaterális egyezmény (pl. 1989-ben az Egyesült Államok és Kanada között) említése mellett 3 szerző­désrendszer érdemel különös figyelmet.

Az Európai Gazdasági Bizottság égisze alatt kötötték a nagy távolságra eljutó határokon átterjedő levegőszennyezésről szóló 1979. évi genfi egyez­ményt, melynek célja a levegőszennye­zés, elsősorban a savas esőket előidéző kénkibocsátás növekedésének meg­állítása és lehetőség szerinti korlátozása. Ennek érdekében a felek nemzeti politikát és stratégiát alakítanak ki, tudományos kutatásokat indítanak, és abban együttműködnek, kicserélik az információkat, a levegőszennyezés­sel érintett államok konzultálnak. A csatolt lábjegyzet (s 414g64e ic!) szerint az egyez­mény semmilyen rendelkezést nem tartalmaz az államok kárfelelősségével kapcsolatban. A genfi egyezmény kiegészítő jegyzőkönyvei szerint a meg­állapított bázisévhez viszonyítottan kell meghatározott százalékban csökken­teni a kénkibocsátást (1985. évi helsinki és 1994. évi oslói jegyzőkönyvek), a nitrogén-oxid-szennyezést (Szófia, 1988) és az illékony szerves vegyületek kibocsátását (London, 1991). A négy kiegészítő jegyzőkönyvhöz 1998-ban Aarhusban további két megállapodást csatoltak, jelesül a nehézfémek kibo­csátásának csökkentéséről, valamint a nem lebomló szerves anyagokból szár­mazó szennyezések csökkentéséről szóló jegyzőkönyveket.

A sztratoszférában levő, az ultraibolya sugárzást megszűrő ózonpajzs "kilyukadása", mely elsősorban a klór-, fluor- és szénvegyületeket tartalmazó gázok légköri akkumulációjának következménye, elvezetett a sztratoszférikus ózonréteg védelméről szóló 1985. évi bécsi egyezmény megkötéséhez. Ezen egyezmény csak néhány nagyon általános kötelezett­séget állapít meg nemzeti politika kialakítására, az együttműködésre, elsősor­ban a tudományos kutatásban, így inkább politikai, mint jogi aktus, mégis tükrözi a nemzetközi cselekvés szükségességének elismerését. Valódi tartal­mat kapott az 1987. évi montreali kiegészítő jegyzőkönyvvel, mely első lépésként stabi­lizálja az említett gázok termelését, illetve megállapítja kibocsátásuk fokoza­tos (későbbi megállapodásokkal felgyorsított és szigorított) csökkentésének menetrendjét. A fejlett és a fejlődő országok közötti különbség és a fő fele­lősség elve figyelembevételével az utóbbiak számára átmeneti időt állapít meg. A vállalt kötelezettségek effektivitásának biztosítása érdekében megtiltja a jegyzőkönyv hatálya alá tartozó vegyületek importját a szerződésben nem részes államokból.

Az ózonréteg vékonyodásának felismerésével majdnem egyidőben következtettek a Föld klímája megváltozásának jeleire, az általános felme­legedésre mutató tények, melyet elsődlegesen a szén és más fűtőanyagok elégetése és, az abból keletkező üvegházhatás okoz, de szerepet játszik az erdőterület egyre gyorsuló csökkenése és a mezőgazdasági termelés átala­kulása is. 1992-ben fogadták el Rio de Janeiróban az éghajlatváltozási keret­egyezményt. Mint címe is mutatja, kevésbé túl általá­nos elvei és céljai miatt figyelemreméltó, inkább csak egy út kezdete, melynek végigjárását az intézményi struktúra hivatott biztosítani. A titkárság­gal, valamint tudományos és technikai tanáccsal támogatva a felek konferen­ciája keretében kell kidolgozni a végrehajtási intézkedéseket, melynek ke­retében figyelembe kell venni az országok eltérő helyzetét, felelősségüket a probléma előidézésében. Ezt nevezhetjük többsebességű kötelezettségek létrehozásának. Az első kiegészítő jegyzőkönyvet 1997-ben Kiotóban fogad­ták el, melynek célja az üvegházhatás-gázok emissziójának csökkentése, fenntartva a többsebességű kötelezettségek módszerét.

A Kyotói konferencia munkájának alapja az a tudományos megállapí­tás volt, hogy ma már kvázi bizonyosság az éghajlatváltozás jelensége. Az elfogadott jegyzőkönyv célja az üvegházhatást kiváltó gázok légköri koncentrációjának lassítása. A tudományos javaslat szerint a kibocsátást 70%-kal kellene csökkenteni annak érdekében, hogy a mai szint kétszeresén stabi­lizálódjon ezen gázok légköri koncentrációja, melyet a végső biztonsági határnak minősítettek és melyet - a jelenlegi ütemmel - 2030-ban érne el a világ. Ezzel szemben a jegyzőkönyvben meghatározott intézkedések mint első lépések a világ energiafogyasztásának csökkentésére csak szerény, át­lagban 5,2%-os kibocsátás-csökkenést írnak elő 2012-ig az 1990-es bázisév­hez viszonyítva. Ezen belül az európai országok 8%-os, Japán 6%-os kvótát vállalt, Magyarország pedig 6%-ot. Oroszország és Ukrajna esetében a zéró megoldás érvényesül, míg Ausztráliának joga van 8%-os növelésre. Az Egye­sült Államok, mint legnagyobb kibocsátó 7%-os csökkentést vállalt, melynek következtében 30 %-kal kellene energiafogyasztását mérsékelni, azzal a fel­tétellel, hogy valamilyen kompenzációs rendszer jöjjön létre. E rendszer keretében a szennyezési engedélyek cseréjére lenne mód, p1. az ipari és fejlődő országok között. E rendszer végleges formába öntése az 1998. vé­gén tartandó Buenos Aires-i konferencia feladata lett volna.

Ami az üvegházhatás másik releváns tényezőjét, az erdőterületek csök­kenését, különösen a trópusi esőerdők kivágását illeti, az Egyesült Nemze­tek Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájának (UNCTAD) keretében 1983-ban létrejött a nemzetközi trópusifa-egyezmény (1994-ben új egyez­mény lépett a helyébe), mely inkább a termelők és a fogyasztók érdekeit harmonizáló nyersanyagegyezmény, de tartalmaz védelmi rendszabályokat is az ökológiai egyensúly fenntartására és az újraerdősítésre. A trópusi eső­erdők kitermelésének megállítása vagy csökkentése, majd helyreállítása mint nemzetközi közérdek ellentétben áll a területi országok, p1. Brazília gazdasági érdekeivel. Ez utóbbiak előtérbe állítják a természeti erőforrás­ok feletti. A Riói Konferencia sem volt képes többre mint egy 15 elvet tartalmazó do­kumentum elfogadására az erdők kiaknázása, megóvása és fenntartható fejlesztése céljából.

A természetvédelem

A nemzetközi természetvédelmi jog a nemzetközi környezetvédelmi jog egyik legrégebbi és talán leggazdagabb területe, melyben jelen vannak:

A generális sokoldalú szerződések, jelesül;

a nemzetközi jelentőségű vizenyős területek védelméről szóló 1971. évi ramsari egyezmény,

a világ kulturális és természeti örökségének védelméről szóló 1972. évi párizsi, az ún. "UNESCO Világörökség" egyezmény,

a veszélyeztetett állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről szóló 1973. évi washingtoni, ún. CITES-szerződés,

a ván­dorló, vadon élő állatfajok védelméről szóló 1979. évi bonni egyezmény égisze alatt több megállapodás, ún. vándorló faj megállapodás született az elterjedési területeket érintő államok között, így 1990-ben a fókák megóvá­sáról a Wadden-tengeren, 1991-ben a denevérekről és a balti- és északi-ten­geri kis cetekről, 1995-ben az eurázsiai költöző vízimadarakról és további­ak vannak kidolgozás alatt, p1. tengeri madarak, tengeri teknősök, szibériai daru védelméről).

külön hangsúlyozandó az 1992-ben Rio de Janeiróban elfogadott biológiai sokféleség egyezmény.

Regionális egyezmények, mint elsősorban az európai vadon élő nö­vények, állatok és természetes élőhelyeik védelméről szóló 1979. évi ber­ni egyezmény (1990. 7. sorszám alatt közzétéve), valamint a természet és a természeti erőforrások megóvásának afrikai egyezménye (Algír, 1968), mely az 1933. évi londoni egyezményt váltotta fel és melyet szubregionális szinten az 1985. évi nairobi jegyzőkönyv egészít ki, továbbá az amerikai országok flórájának, faunájának és természeti szépségeinek védelméről szóló 1940. évi washingtoni egyezmény, a Déli csendes-óceáni természet­védelmi egyezmény (Apia, 1976), végül a természet és a természeti erőfor­rások védelméről szóló ASEAN-egyezmény (Kuala Lumpur, 1985) és a karib-tengeri ökológiai jegyzőkönyv (Kingston, 1990).

Szűk körű és kétoldalú egyezmények, p1. a költöző madarak védelméről, melynek modelljei az 1916. évi amerikai-kanadai és az 1936. évi amerikai-mexikói egyezmények. Ezekhez hasonlóakat kötött a hetvenes-nyolcvanas években az Egye­sült Államok és Japán (1972), Japán és a Szovjetunió (1972), japán és Ausztrália (1974), az Egyesült Államok és a Szovjetunió (1976), japán és Kína (1981), India és a Szovjetunió (1984), Ausztrália és Kína (1986); egyes vándorló fajok védelméről, mint a jegesmedve (Oslo, 1973), a vicuna (Lima, 1979), a caribou (1987).

A természetvédelmi egyezményeknek több fontos sajátossága van. A szerződéses megoldásokat két kulcselv hatja át, jelesül a természeti környezet megőrzésének és védelmének elfogadása, változó szigorúságú és természetű jogi normákkal, mely az egyes kipusztulással fenyegetett vagy veszélyeztetett fajok védelmétől eljut az élőhelyek (Ramsar-, világörökség, bonni egyezmény, biológiai sokféleség egyezmény, továbbá a költöző ma­darak védelméről vagy a jegesmedvékről szóló egyezmények), sőt az öko­lógiai rendszerek megóvásáig (p1. 1968. afrikai egyezmény, apiai egyez­mény, ASEAN-egyezmény, a nairobi és kingstoni jegyzőkönyvek, végül a biológiai sokféleség egyezmény). A közvetlen megőrzésvédelem esetleg indirekt módon valósul meg, a természetet fenyegető külső veszélyek oka­inak felszámolásával vagy korlátozásával (p1. a CITES a fajok védelmét a nemzetközi kereskedelem megszüntetésével vagy jelentős korlátozásával kívánja elérni és hasonló hatásúak az élőhelyek biztosítását célzó rendelke­zések is).

A megőrzés-védelem biztosításának érdekében speciális jogi technika fejlődött ki, jelesül listák felállítása. Pl. létezik a tagállamok által megjelölt te­rületekből összeállított ramsari lista (Magyarország vonatkozásában a Horto­bágyi és a Kiskunsági Nemzeti Parkok, a mártélyi holt Tisza-ág, a Kis-Balaton, a rétszilasi halastavak, stb.), a nemzetközi szerv meghatározott kritériumokat figyelembe vevő döntésével meghatározott lista (p1. a világörökség, melyen 1997-ben 506 helyszín szerepel, köztük a budai várnegyed és a Duna-part, Hollókő és a pannonhalmi Szent-Benedek Főapátság), továbbá az ún. "vö­rös"- és "rózsaszín" listák (p1. CITES-nél, vagy az 1979. évi berni egyezmény­ben). Ezenkívül a természetvédelmi egyezmények feltűnő vonása a fogalom-meghatározások gyakorisága.

A védett növény- és állatfajokkal, illetve élő helyekkel kapcsolatos nem­zetközi kötelezettségek vállalása ellenére a területi állam szuverenitása fenn­marad (p1. UNESCO-egyezmény, biológiai sokféleség egyezmény), mely kü­lönösen ezen kötelezettségek végrehajtásában nyilvánul meg. Ezt ellensúlyo­zandóan bizonyos mértékű intézményesítés valósult meg. Pl. a biológiai sokféleség egyezmény a felek konferenciájával és a titkársággal, valamint beszámolási kötelezettséggel (reporting system), az 1979. évi berni egyez­mény pedig az állandó bizottság felállításával. Ugyanakkor az egyezmények értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos vitákra általában nem ír elő kötelező bírói rendezést (kivétel p1. az előbb említett berni egyezmény).

Az exemplifikative felsorolt természetvédelmi egyezmények listája tük­rözi azt, hogy valóságos szerződési háló jött létre a vadon élő fajok, élőhelyeik és az ökológiai rendszerek fenntartására és védelmére, mely hálónak azon­ban vannak gyenge vagy hiányzó láncszemei. Ezenkívül ezen önmagában bonyolult szerződéshálónak szükségszerűen vannak bel­ső ellentmondásai, ahol a kollíziók feloldását a szerződés-összeütközésre vonatkozó szabályok  szerint kell megvalósítani. A biológiai sokféleség egyezmény ugyanakkor bizonyos mér­tékű prioritást ad ezen egyezménynek más nemzetközi megállapodásokkal szemben.

A fenntartandó-védendő fajok és a terület közötti kölcsönös függés a természetvédelmi egyezményeknek ab ovo területi jelleget kölcsönöz. E territorialitás elsősorban a regionalizmusban nyilvánul meg, mely az ilyen egyezményekben többféle jelentést kapott (kontinentális, szubregionális, elterjedési terület szerinti, stb.). Ebben az összefüggésben hangsúlyozandó, hogy nincs feltétlen összefüggés a kérdéses szerződés részeseinek szá­ma és a területi hatály között, p1. az amerikai-kanadai költözőmadár-egyez­mény (1916) területi hatálya nagyobb mint az 1979. évi berni Európa Tanács egyezményé.

A föld- és tájvédelem

Első megközelítésben - fizikai sajátosságaikra tekintettel - a föld-és tájvédelem nem nemzetközi probléma, legfeljebb olyan vonatkozásban, ha ún. mozgó elemekkel áll kölcsönhatásban vagy eleve határtérségekkel kapcsolatos. Így a különböző víz­ügyi egyezmények árvízvédelmi és erózió elleni szabályai érintik a föld- és tájvédel­met, és hasonló hatásúak-az élő helyek, ökológiai rendszerek fenntartását megóvá­sát célzó - természetvédelmi egyezmények is. A súlyosbodó környezeti problémák azonban az érintett államokat - az ab ovo nemzeti feladatok megvalósításában is - nemzetközi együttműködésre ösztönözték.

Az e tárgykörben kötött nemzetközi szerződések közül - a Niagara víz­esés védelméről szóló 1950. évi amerikai-kanadai szerződés mellett - az 1991­ben Salzburgban kötött - az Alpok védelméről szóló - egyezmény említen­dő, amely előírja megfelelő intézkedések megtételét a természet és a táj helyreállítására, az ökológiai rendszerek fenntartható működésének biztosí­tására, valamint a flóra és fauna, továbbá az élőhelyek megóvására. Végrehaj­tása céljából 1994-ben jegyzőkönyv jött létre.

Az 1970-es évektől ismétlődő, minden mértéket felülmúló aszályok fő­leg Afrikában előtérbe állították az elsivatagosodás problémáját, melynek megállítása, esetleg csökkentése nemzetközi erőfeszítést igényelt. E célból fogadták el az 1995. évi párizsi egyezményt.