A nukleáris fegyverekre és a célba juttató eszközökre vonatkozó szabályozás

Hirosima és Nagaszaki új korszak beköszöntét szimbolizálja a nemzetközi kapcsolatok történetében. Az atomfegyverek nem pusztán új fegyverek, ha­nem alapvetően megváltoztatták az államok külpolitikai lehetőségeit. Létre­hozataluk közvetlen következményeként soha nem ismert fegyverkezési ver­seny kezdődik mind az atom- és hidrogénfegyverek, mind a célba juttató eszközök (stratégiai bombázók, interkontinentális rakéták, tengeralattjárók stb.) területén.

A nukleáris fegyverek

A nukleáris fegyverek létezéséből adódó kihívásra az első nemzetkö­zi jogi válasz az 1963. évi moszkvai részleges atomcsend-szerződés megkö­tése volt. Részleges azért, mert csak a légkör­ben, a világűrben és a víz alatt végzett nukleáris fegyverkísérleteket tiltotta be, melyek nehézség nélkül észlelhetők. Miután helyszíni ellenőrzésről szó sem lehetett és vitatott volt a földrengések és a földalatti nukleáris fegyver­kísérletek által előidézett rengéshullámok megkülönböztethetősége, a tila­lom a föld alatti kísérletekre csak annyiban terjed ki, ha határokon átterje­dő radioaktív lecsapódást okozna.

Bár az államok túlnyomó többsége a részleges atomcsendszerződés részesévé vált, Kína és Franciaország megtagadta a fegyverkísérletek be­szüntetését. A csendes-óceáni atomkísérletek ügyben (1974) Ausztrália és Új-­Zéland annak kimondását kérte a Nemzetközi Bíróságtól, hogy a Mururoa­-korallzátonyon folytatott francia kísérletek a nemzetközi jogba ütköznek, a Bíróság a kereset okafogyottságára hivatkozva nem döntött az érdemi kérdésről, ugyanakkor megszületett Franciaország egyoldalú nemzetközi kötelezettségvállalása a légköri nukleáris kísérletek beszüntetéséről. Miután Franciaország újraindí­totta föld alatti kísérleteit, az előző ügy két felperese fel kívánta újítani az eljárást, melynek a Bíróság nem adott helyt.

-ban fogadták el az átfogó-atomcsend szerződést, mely minden fajta nukleáris fegyverkísérlet teljes moratóriumát mondja ki, kiterjesztve az ún. békés célú kísérletekre is. Az 1996. évi szerződés ellenőrzési rendszert is létrehoz (nemzetközi megfigyelő rend­szer és adatközpont, konzultáció, helyszíni ellenőrzés) és felállítja az Átfogó Atomcsend Szerződés Szervezetét, melynek Bécs lesz a központja.

-ban kötötték meg az ún. atomsorompó-szerződést azaz a nukleá­ris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződést. E 25 évre szóló szerződést 1995-ben határozatlan idejű szerződéssé változtatták. A nukleáris fegyverek elterjedésének meg­akadályozása érdekében két kötelezettségvállalás jött létre:

A nukleáris fegyverrel rendelkező államok sem közvetlenül, sem köz­vetve nem         adhatnak át nukleáris fegyvereket vagy robbanószerkezeteket;

A nukleáris fegyverrel nem rendelkező országok pedig vállalták, hogy ilyen fegyvert nem szereznek be, nem állítanak elő, és e célokból nem fo­gadnak el technikai segítséget sem.

Az atomsorompó-szerződés hatályosulása nem volt problémamentes: India már 1974-ben "békés" robbantást hajtott végre, 1998-ban pedig - Pa­kisztánnal együtt - bizonyították azt, hogy rendelkeznek atomfegyverekkel. 1993-ban Dél-Afrika hivatalosan elismerte ilyen fegyverek birtoklását, továb­bá vélelmezett az, hogy egyes országok (Izrael, Észak-Korea) is kifejlesztet­tek nukleáris fegyvereket. A Biztonsági Tanács határozata pe­dig Irakot kötelezte ABC-fegyvereinek megsemmisítésére és e célból nemzetközi ellenőrzést rendelt el. Az atomsorompó-szerződés megengedi a nukleáris energia békés célú felhasználását, melynek betartását a biztosítéki ellenőrzés segítségével biztosítják.

Az atomsorompó-szerződés ugyanakkor megerősíti a nukleáris status quo-t, hivatalosan elfogadva azt, hogy vannak a nemzetközi közösségnek olyan tagjai, melyeknek lehet nukleáris fegyverük, ezek a Biztonsági Tanács állandó tagjai, az orwell-i formula szerinti "egyenlőbbek", és nukleáris fegy­verrel nem rendelkező országok. A status quo elfogadását a szerződés az­zal enyhíti, hogy egyrészt pacturn de contrahendo létezik, azaz jóhiszemű tárgyalásokat kell folytatni a nukleáris fegyverkezési verseny mielőbbi meg szüntetése és a nukleáris leszerelés érdekében, másrészt - az 1995. évi szer­ződés értelmében - az atomhatalmak kötelezettséget vállalnak arra, hogy nem támadnak meg nukleáris fegyverekkel ilyen fegyverrel nem rendel­kező országokat és támadás esetén segítséget nyújtanak.

A nukleáris fegyverekről szóló szerződések rendelkezéseit összefog­lalva:

Csak a nukleáris fegyverkísérletek betiltásáról és új nukleáris hatal­mak megjelenésének megakadályozásáról van szó;

Megengedett a nukleáris energia nemzetközi ellenőrzés alatti békés felhasználása;

Nem valósítanak meg tényleges leszerelést, ezt a feladatot részben az atomfegyvermentes övezetekről szóló 4 szerződés vállalja át;

A nukleáris fegyverek felhasználásáról nem rendelkeznek, a nemzet­közi jog releváns szabályai a Nemzetközi Bíróságnak a nukleáris fegyverek legalitása ügyben (1996) adott tanácsadó véleményéből olvashatók vagy nem olvashatók ki.

A rakéták

Az 1962. évi kubai válságból mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió azt a tanulságot vonta le, hogy miután a nukleáris fegyverekkel vívott háborúnak nem lennének győztesei, szükséges lenne a két hatalom közötti stra­tégiai egyensúly biztosítása, másképpen: súlyos következményekkel járó felbomlásának megelőzése fegyverzetkorlátozási tárgyalások és megállapodások segítségével. A dolog természete szerint e felismerésben a fegyverkezés költségeinek szempontjai sem hanyagolhatók el. E folyamat lényegében az 1968. évi atomsorompó-szerződés megkötése után indult meg és általánosságban az egymás helyébe lépő szerződések sorozatát ala­kította ki. Az egymást követő szerződések a bipoláris világot tükrözték vissza: az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti tárgyalások kompromisszumos eredményeit rögzítették, de bilaterális jellegük ellenére a nem­zetközi kapcsolatokat alapvetően befolyásolták.

Az 1972. évi szerződések, melyeket a békés egymás mellett élés alap­elveiről szóló megállapodással együtt írtak alá.

. A rakétaelhárító rendszerekről szóló szerződés (Anti-Ballistic Missile Treaty, rövidítve ABM-szerződés), mely határozatlan időre szól, először két ilyen rendszert engedélyezett, melyet később egyre csökkentettek, végül ez utóbbit is felszámolták. A szerződés lényege paradoxon: abból indul ki, hogy egy prirna facie védelmi rendszer valójában destabilizáló tényező, mert a támadó rakéták és az atomcsapások célpontjainak védelmével lehe­tetlenné teszi az ellencsapást, így a kölcsönös elrettentés hiánya preventív háborúra ösztönözhet. Az ABM-szerződést a felek lényegében betartották, ugyanakkor szerződésértelmezési viták ismételten felmerültek, különösen az 1983. évi amerikai stratégiai védelmi kezdeményezéssel (a médiában: csillaghá­borúval) kapcsolatban.

. A stratégiai támadó fegyverek korlátozásáról szóló megállapodás, me­lyet SALT-I-nek neveznek (StrategicArms Liinitation Treaty) 5 évi időtartam­ra a célbajuttató eszközök (interkontinentális ballisztikus rakéták, tenger­alattjárókról indított rakéták) felső határát határozta meg aszimmetrikus módon területén meglevő amerikai fölény kompenzálta, mely a fegyverkezési versenynek minőségi irányt szabott.

A SALT-I. betartásának - az ABM-szerződéssel azonos módon - ellenőr­zésére az ún. nemzeti eszközök, azaz különböző űrobjektumok szolgálnak.

Az 1979. évi SALT-II. Az 1974. évi vlagyivosztoki gentleman 's agreement a támadó rakéták számát egalizálta. Az 1979-ben Bécsben aláírt szerződést a felek nem rati­fikálták, mely feleslegessé teszi az erősen technikai jellegű 8 összefüggő dokumentum elemzését. A két állam ugyanakkor a szerződés alapvető rendelkezéseit betartotta a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény releváns rendelkezéseinek figyelembevételével: "az állam tartózkodni köteles azoktól a cselekményektől, amelyek meghiúsítanák a szerződés tárgyát és célját".

A közép- és rövid hatótávolságú rakéták felszámolásáról szóló 1987. évi szerződés

A szovjet közép-hatótávolságú rakéták a hetvenes évek közepé­től megkezdett telepítése, majd a NATO 1979. évi ún. "kettős határozatának" alapján az amerikai cirkáló rakéták és Pershing rakéták megjelenése Euró­pában új rakétaválságot idézett elő. E válság az 1987. évi washingtoni szer­ződéssel fejeződött be.

E szerződés előírja a nukleáris robbanófejjel ellátott földi indítású kö­zép-hatótávolságú rakéták felszámolását. E körbe tartoznak az 500-5000 km hatótávolságú ballisztikus rakéták, valamint cirkáló rakéták és indítóállomá­saik. Ezen kívül előírja egyéb létesítményeik kiiktatását is. Az 1987. évi wa­shingtoni szerződés tehát egy meghatározott fegyverrendszer tényleges leszerelését valósítja meg. További újítása a leszerelési intézkedések hely­színi ellenőrzésének biztosítása.

Az 1991. évi első stratégiai fegyverkorlátozási szerződés (Stralegic Aryns Reduction Treaty, rövidítve: START-I.)

Az 1994-ben hatályba lépett szerződés a stratégiai támadó fegyverek és a célba juttató eszközök számát az 1990. évi szinthez képest nagyjában egy­harmaddal, a robbanófejek számát kb. 40%-kal kívánja csökkenteni. Az in­terkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) és tengeralattjáróról indított ballisztikus rakéták (SLBM) mellett kiterjed a nehézbombázókra is. A csök­kentést szakaszosan kell végrehajtani és 2003. végéig be kell fejezni. Az 1991. évi szerződés tovább erősítette az ellenőrzést: fenntartva az ABM/SALT-I. óta használt nemzeti eszközök szerepét és a vegyesbizott­ságokat, megerősítette a helyszíni ellenőrzést, adatszolgáltatási kötelezettsé­get állapított meg, továbbá kimondta a megtévesztés, a zavarás és a fegyve­rek elrejtésének tilalmát. A Szovjetunió felbomlásából előállt helyzetet az 1992. évi lisszaboni jegyzőkönyv rendezte, mely előírta kivonásukat ezen országokból vagy megsemmisítésüket. Ezen államok ezután csatlakoztak az atomsorompó-szerződéshez.

Az 1993. évi START-I1.

Az új szerződés a hozzávetőleges stratégiai ekvivalenciát minden eddi­ginél alacsonyabb szinten kívánja megvalósítani, ennek érdekében a nuk­leáris arzenál jelentős leszereléséről rendelkezik. A START-I. előtti szint

kétharmados csökkentését tartalmazza, eliminálja a több robbanófejjel (MIRV) felszerelt ballisztikus rakétákat, illetve az ún. új nehézrakétákat és korlátozásokat vezet be a tengeralattjárókról indított rakétákra is, befagyaszt­ja a nehézbombázók fegyverzetét a jelenlegi szinten. A befejezés határideje 2007 vége.