A nemzetközi vízügyi egyezmények

A pozitív nemzetközi jog csak lassan és fokozatosan ismerte el a folyami hajózás szabadságát. Az 1814-15-ös Bécsi Kongresszus összegezte az addigi jogfejlődést. A záróokmány kimondta a hajózás szabadságát a nemzetközi folyókon, a parti államok kötelezettségévé tette a hajózó út fejlesztését, továbbá kötelezte az érdekelt államokat arra, hogy az egyes ne 848h72i mzetközi folyókra nemzetközi szerződéseket hozzanak létre. Az 1885. évi berlini szerződéssel az európai hatalmak kiterjesztették a hajózás szabadságát a Niger és Kongó folyókra is.

A nemzetközi jog I. világháború utáni fejlődését még mindig a hajó­zás-centrikusság jellemezte, melynek alátámasztására elég a békeszerző­désekre utalni (így az 1920. évi trianoni szerződésre is). E megoldást azt jellemezte, hogy a nemzetközi folyók joga fontos eleme a kialakítandó új nemzetközi jogrendnek.

A Nemzetek Szövetségének égisze alatt 1921-ben Barcelonában összehí­vott közlekedési konferencián - többek között - elfogadták a nemzetközi érdekű hajózható vízi utakra vonatkozó egyezményt és statútumot, mely - a résztvevők szándéka szerint - az 1815. évi bécsi záró­okmány helyébe lépett volna. A barcelonai statútum nemcsak új terminus technicus bevezetését jelentette, hanem mérsékelni kívánta a békeszerződé­sekkel megvalósított internationalizáció mértékét is. A barcelonai konferen­cián nyilvánvalóvá vált az a tény, hogy a latin-amerikai országok nem isme­rik el a hajózás általános szabadságát, továbbá a szerződés hűvös fogadtatása a nemzetközi közösség részéről je­lezte a folyami hajózás rezsimjének kezdődő hanyatlását.

Az idők változásának jeleként értékelhető az, hogy mind a békeszerző­désekben, mind az 1921. évi barcelonai statútumban helyet kapott a nem hajózási célú hasznosítások problémaköre. Megkezdődött a vízügyi szerződések számának gyors gyarapodása és a szerződési tárgyak bővülése. E folyamat nem állt meg a II. világháború után sem, ellenkezőleg: sorozatban jöttek létre az ún. "nagy" vízügyi szerződések (p1. 1959. évi Nílus-megállapodás, az 1960. évi Indus-szerződés, az 1961. évi Columbia-egyezmény, az 1969. évi Rio de la Plata szerződés), különösen fontossá vált a vízminőség-védelem (p1. az 1972-1978. évi Észak-amerikai Nagy Tavak Vízminőségi Megállapo­dás, az 1977. évi Rajna-egyezmények), univerzális és nem univerzális nemzetközi szervezetek kezdtek el foglalkozni a nemzetközi vízügyi együttműködés megszervezésével. E téma a jogtudomány érdeklődésének előterébe került és 1970-ben megindult a nem hajó­zási célú hasznosítások jogának kodifikációja.

A nemzetközi vízügyi viszonyok általánosan elismert sajátossága az, hogy minden nemzetközi folyó földrajzi és gazdasági-társadalmi tényezők szempontjából egyedi jelenség, azaz különbözik minden más nemzetközi folyótól nemcsak a tényleges hasznosítások, hanem a hasznosítási lehető­ségek, a határon átterjedő hatások mérete és gyakorisága, az árvizek, az ökológiai rendszerek, stb. tekintetében. E tényezőknek köszönhetően a nemzetközi vízügyi problémák nemzetközi jogi megoldásait a partikulariz­mus uralja: minden egyes nemzetközi folyóra konkrét rendezés szükséges. E következtetést a nemzetközi gyakorlat egyértelműen igazolja: a több mint 400 hatályos vízügyi szerződés (és a már megszűnt, több mint 1000 szer­ződés is) bilaterális vagy ún. szűk körű multilaterális szerződés.

A nemzetközi folyókra vonatkozó nemzetközi jogi szabályozás partiku­larizmusát a nemzetközi jog fejlődése bizonyos mértékben meghaladta. A vízügyi problémák súlyának, a nemzetközi vízügyi konfliktusok számának és intenzitásának növekedése, melyben bennrejlik a nemzetközi béke és biz­tonság veszélyeztetése, érdekeltté tette a nemzetközi közösséget mint egészt e problémák megelőzésében, mérséklésében vagy megoldásában. A nem­zetközi közösség szerepvállalása a nemzetközi vízügyi viszonyok területén leginkább nemzetközi szervezeteken keresztül valósult meg. A nemzetközi szervezetek keretében nemzetközi tudományos együttműködést szerveztek (p1. UNESCO Nemzetközi Hidrológiai Évtizede és Hidrológiai Programja), jelentéseket dolgoztak ki (p1. az ENSZ főtitkára a Természeti Erőforrások Bizottsága számára), szakértői vélemények születtek az optimális igazgatási modellekről (1957, 1975), ajánlásokat és programokat dolgoztak ki (Európa Tanács Vízügyi Chartája, az ENSZ 1977. évi vízügyi konferenciájának ún. Mar del Plata-i akcióprogramja), szorgalmazták vízügyi szerződések megkötését (p1. Világbank, az ENSZ Fejlesztési Programja), és a hatályos szerződésekhez való csatlakozást (UNEP) és - ami nemzetközi jogi szempontból leginkább releváns - megvalósították a nemzetközi vízügyi kapcsolatok területén kiala­kult nemzetközi szokásjogi szabályok kodifikációját.