A nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer előzményei

A hatályos nemzetközi kisebbségi jog legjelentősebb történeti előzménye - vitathatatlanul - a Nemzetek Szövetségének kisebbségvédelmi rendszere. Az I. világháború után a soknemzetiségű birodalmak felbomlása, a térké­pek átrajzolása következtében milliós nagyságrend 343b15d ű nemzeti (és egyéb) kisebbségek kerültek Közép-Európa keleti részén - a Balti-tengertől a Fe­kete- és a Földközi-tengerig - különböző államok területére. A diplomáciai hagyományokat követve az ebből adódó problémák időleges orvoslására vagy enyhítésére az új vagy területükben megnagyobbodott államokra nemzetközi kötelezett­ségeket róttak a nemzeti és egyéb kisebbségek védelme érdekében. A ki­sebbségek számára elfogadható életfeltételek biztosításával kívánták az új határok stabilitását elérni. A szövetséges és társult főhatalmak kisebbségi szerződéseket kötöttek Lengyelországgal, Csehszlovákiával, Romániával, Görögországgal és a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal, a későbbi Jugo­szláviával. A volt központi hatalmaknak (Németország kivételével) pedig a békeszerződésekben kellett a területükön élő kisebbségek védelmére nemzetközi kötelezettségeket vállalni. Erről van szó az 1920. évi Trianoni Békeszerződésnek a politikai rendelkezéseket tartalma­zó III. részében a VI. címben. Ezen kívül a balti államok és Albánia kisebbségvédelmi deklarációkat tettek a Nemzetek Szövetségének Tanácsa előtt. E dokumentumok jelentik e regionális kisebbségi jog forrá­sait. E jogforrások lényegileg azonos rendelkezéseket tartalmaznak, me­lyek anyagi és alaki jogra oszlanak. Az anyagi kisebbségi jog az érintett államot kötelezte arra, hogy e rendelkezé­seket alaptörvényként ismerje el, biztosította "az élet és a szabadság teljes védelmét" és a vallás szabad gyakorlásának jogát a közrend és a jó erkölcs korlátai között születési, nemzetiségi, nyelvi, faji vagy vallási különbség nél­kül. Az anyagi kisebbségi jog nyelvi rendelkezéseket is tartalmazott: biztosí­totta minden állampolgár számára bármely nyelv szabad használatának jo­gát a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallási életben, a sajtóban és a nyilvános gyűléseken. Ezen kívül kimondta, hogy a hivatalos nyelvtől elté­rő anyanyelvű állampolgárok a bíróságok előtt a nyelvhasználat tekintetében könnyítéseket kapnak. További rendelkezés az, hogy olyan városokban és kerületekben, ahol jelentékeny arányban élnek a kisebbségekhez tartozó személyek, azok gyermekei az elemi iskolában - az államnyelv kötelező oktatását fenntartva - anyanyelv­ükön tanulhassanak. E területeken a kisebbség számára méltányos részt kell biztosítani azokból az összegekből, amelyeket a közvagyonból nevelési, val­lási vagy jótékonysági célra fordítanak. E rendelkezésben megjelenik a ki­sebbség mint egész számára biztosított jogosítvány, holott általánosságban csak a kisebbséghez tartozó személyek rendelkeznek jogokkal, ezen indi­viduális megközelítés értelmében a kisebbségnek nincs elismert jogi szer­vezete, nem rendelkeznek autonómiával. Ezzel szemben - kivételként - a csehszlovák kisebbségi szerződés szerint a rutének vagy ukránok által lakott Kárpátalja széles körű politikai autonómiát kapott (volna!), a román kisebbségi szerződés pedig a székelyek és a szászok kulturális autonómi­ájáról rendelkezett gyakorlat megvalósulás nélkül.

A nemzetközi kisebbségi jog a Nemzetek Szövetségének védelme alatt állt. E védelem módozatait az alaki kisebbségi jog állapította meg. Az alaki kisebbségi jog magába foglalta egyrészt azt, hogy a kisebbségvédelmi ren­delkezések mint nemzetközi érdekű kötelezettségek a Tanács többségének hozzájárulása nélkül nem módosíthatók, másrészt végrehajtásuk nemzet­közi ellenőrzés alatt áll. Ezen nemzetközi ellenőrzés egyik módja az, hogy a Tanács bármely tagjának joga volt felhívni a Tanács figyelmét e kötelezett­ségek megsértésére vagy annak veszélyére. A Tanács az adott esetben al­kalmasnak és hathatósnak mutatkozó döntést hozhatott. A Tanács ellenőr­zési hatáskörének megállapításából következett egyrészt az, hogy miután csak a Tanács mindenkori tagjai kezdeményezhettek eljárást - e feltétel hi­ányában a kisebbség anyanemzetének állama nem rendelkezett akkuzató­rius joggal. Gyakorlatban ez azt jelentette, hogy p1. Magyarország, mely so­hasem volt a Tanács tagja, nem vihette a magyar nemzeti kisebbségek sérelmeit a Tanács elé. A kisebbségek panaszait általában előkészítő eljárás keretében intézték el, mely feladatot a Tanács elnökéből és két tagjából álló bizottság kapta, és döntött arról, hogy az ügyet a Tanács elé terjesszék-e. A bepanaszolt állam is megjelent a bizottság előtt és általában megígérte a sérelem orvoslását azért, hogy elkerülje az ügynek a tanács előtti nyilvános tárgyalását. A Tanács tehát széles körű jogi lehetőséggel rendelkezett a ki­sebbségi jogok érvényesülésének biztosítására, a kialakult gyakorlat még­is tükrözte ezen ellenőrzési rendszer hatékonyságának gyengeségét.

A nemzetközi ellenőrzés másik módja az Állandó Nemzetközi Bíróság (ÁNB) eljárása lehetett. A kisebbségi jog forrásaiban elfogadott joghatósági klauzula alapján az ÁNB joghatósággal rendelkezett a Tanács bármely tagja és a kisebbségi kötelezettségekkel terhelt bármely állam között - az ezekkel kapcsolatos jogi és ténykérdések tárgyában keletkezett vita - eldöntésére.

A nemzetközi kisebbségi jog története egyik legérdekesebb és legjelentő­sebb fejezete a vallási kisebbségek védelméne. Az 1648. évi westfáliai béke ugyan elismerte az evangélikus és református val­lás egyenjogúságát, mégis a cuius regio eius religio elvét követte, így kizárta a vallási kisebbségek védelmét. Ezzel szem­ben az I. Rákóczi György erdélyi fejedelem által a Habsburgokkal kötött linzi béke (1645) biztosította a magyarországi protestánsok szabad vallás­gyakorlását Anglia és Hollandia védnökségével. Vallási kisebbségek jogai­nak biztosításáról szól a Svédország és Lengyelország közötti 1660. évi olivai békeszerződés is. Az 1774. évi Kücsük Kajnardzs-i békét követően az orosz cár a Török Birodalom ortodox vallású alattvalói védelmezőjévé vált, mely megoldás kisebbségvédelmi jellege legfeljebb azon az alapon tagadható, hogy a "Fényes Porta" nem volt tagja az európai jogközösségnek. Valódi kisebbségvédelmi rendelkezéseket találunk viszont az 1878. évi berlini szerződésben, melyben p1. Kelet-Rumélia autonómiája vagy a felekezeti diszkrimináció tilalmának elfogadása, mint a függetlenség elis­merésének feltétele szerepelt. Ezen kívül a szultán elismerte a vallásszabad­ság elvét is.

1945 után a nemzetközi közösség - különböző indokok alapján - nem kívánta folytatni a Nemzetek Szövetsége égisze alatt létrejött nemzetközi kisebbségvédelmi rendszert, még a megváltozott körülményekhez hozzá­igazítva sem. A kisebbségvédelmi kötelezettségek hatálya alatt álló államok kifogásolták azt, hogy a védelem csak egyes országokra korlátozódott, nem volt univerzális nemzetközi jogi kötelezettség, mely ennek következtében számukra capitis diminutiot jelent, továbbá arra is hivatkoztak, hogy - a II. világháború tapasztalatai szerint - a kisebbségvédelmet felhasználták irre­denta törekvések előmozdítására. Perdöntőnek bizonyult az az uralkodó nézet, hogy a különböző kisebbségek jogait az emberi jogok nemzetközi rendszerében lehet és kell biztosítani. Ezen integráció következtében a sértetti pozíció individualizálódik, annak minden nyilvánvaló el­járásjogi konzekvenciájával, másképpen: csak a kisebbséghez tartozó sze­mélyek emberi jogainak biztosításáról és megsértésük elleni garanciákról lehet szó, nem pedig a kisebbség mint csoport fennmaradásának védelme­zéséről. E megközelítés nemcsak elméleti szempontból nem tekinthető pontosnak, hiszen részlegesen eltérő logikát követnek, miután az emberi jogok az egyén és az állam közötti viszony szabályozását jelentik, egyes ki­sebbségek esetében viszont léteznek érdekelt államok, hanem gyakorlati eredményre sem vezetett, nem szüntette meg a kisebbségi létből adódó feszültségeket.

Az ENSZ főtitkára 1950. évi jelentésében még arra a következtetésre jutott, hogy az államok hallgatólagosan megszüntették a kisebbségi szerző­dések hatályát. Ennek ellenére századunk utolsó harmadában a nemzetközi kisebbségi jog váratlan fejlődése következett be, a nemzetközi jog e régi intézménye főnixmadárként újjászületett hamvaiból. Érdekes nóvum az, hogy a Bosznia-Hercegovina és Jugoszlávia között - a genocid egyezmény alkalmazásával kapcsolatos ügyben - az előbbi fél hivatkozott - többek között - az 1919. évi jugoszláv kisebbségi szerződésre is. A Nemzetközi Bíróságnak a pergátló kifogásokról szóló 1996. évi ítélete azonban e felvetésre nem tér ki.