|  | ||||||||
|  | ||||||||
| | ||||||||
| | ||||||||
 |
 |
|
|
|
||
 |
 |
|
|||||||||||||||||||
A nemzetközi kapcsolatok elmélete, mint önálló tudományág a II. világháború után alakult ki az USA-ban és onnan terjedt el a világ más részeibe - különösen Nyugat-Európába.
Realista irányzat és gyökerei:
A nemzetközi kapcsolatok első önálló elméletét a H. Morgenthau álta 525e42f l megalkotott realista irányzattal azonosítják, mely az ún. neorealizmussal folytatódott. A realista irányzat a nemzetközi politikai kapcsolatokat állítja előtérbe, melyeket egyértelműen erőviszonyokként értelmez. Képviselői hangsúlyozzák a nemzetközi magatartás elválasztásának szükségességét az adott állam belpolitikájától, politikai filozófiájától, jogrendszerétől. A nemzetközi kapcsolatok központi eleme a hatalom, minden külpolitika célja és alapja, melyet a nemzeti érdek megvalósításának, az államhatalom megóvásának, sőt növelésének szolgálatába állítanak. Az államok közötti versengés természetes jelenség, mely feszültségekben, konfliktusokban, válságokban és háborúkban fejeződik ki.
A nemzetközi kapcsolatok hatalmi, illetve erőviszonyként valófelfogásának gyökerei T. Hobbes munkásságában találhatók (Leviathan). Szerinte az emberiség ősállapotát a mindenki mindenki ellen jellemezte, melyből a társadalmi szerződés megkötésével emelkedtek ki. A társadalmi szerződésben az emberek - a béke érdekében - alávetették magukat az állam uralmának, mellyel a társadalmi rend és béke megvalósulhatott, miután részben önként elfogadták, részben az államhatalom kikényszeríthette. Hobbes nézetéhez hasonlóan gondolkodott Rousseau és Kant is.
N. Machiavelli A fejedelem c. művében az uralkodás, a hatalomgyakorlás követelményeit fogalmazta meg. Véleménye szerint az erkölcsi parancsnak nincs helye a politikában, a cél szentesíti az eszközt. Ha gonosznak kell lenni, kerülni kell a gonoszság látszatát. Az államok egymáshoz való viszonyát állandó rivalizálás jellemzi. Az emberek soha sincsenek megelégedve saját erőforrásaikkal, és mindig szeretnének másokat kormányozni. (stb.)
A geopolitikai elmélet (Mackinder, Ancel, Moreau-Defarges, Ratzel, Haushofer) a földrajzi tényezők, mint objektív feltételek segítségével magyarázza a hatalom megosztottságának feltételeit, ezek a tényezők határozzák mag az államok biztonságát, virágzását és befolyását, a tengeri útvonalak és erőforrások birtoklásának szükségességét.
Behaviorizmus:
Ez az elmélet az USA-ban alakult ki. A behaviorizmust nem a nemzetközi kapcsolatok mozgatórugóinak feltárása foglalkoztatja, hanem a rendszereket, a döntéshozatalt, a konfliktust állítja érdeklődésének középpontjába, tehát voltaképpen alkalmazott tudománynak tekinthető, valódi alaptudomány nélkül. A behaviorizmus három fő típusa:
A rendszerelméletek (M. Kaplan, D. Easton) összehasonlítják a különböző struktúrákat annak a feltételezésnek alapján, hogy a különböző területek hasonló megoldásaiban valami közös valóságnak kell megnyilvánulni. Kulcsfogalmai az egyensúly, az alrendszerek, a modellek, az integráló és deintegráló folyamatok, a szereplők száma.
A döntéshozatali megközelítési mód (Snyder, Paige, Rosenau) az állam képviselőinek különböző helyzetekben tanúsított magatartását vizsgálja. E szereplők vonatkozásában figyelembe kell venni a körülményeket, más szereplőkhöz fűződő kapcsolataikat, a különböző cselekvési lehetőségeknek tulajdonítható lehetőségeket.
A konfliktuselmélet (T.C. Schelling, Rapoport) általában a konfliktusok létezésének tényéből indul ki, és azt vizsgálja, hogy milyen ésszerű magatartást kell tanúsítani a különböző konfliktusok során annak, aki "nyerni" akar. Ez utóbbi logikusan magyarázza a játékelmélet nagy népszerűségét a nemzetközi kapcsolatok amerikai specialistáinak körében.
Nemzetközi kapcsolatok harmonizációs megközelítései:
Különböző elméletek - adottnak véve a nemzetközi kapcsolatok konfliktus-természetét - ennek meghaladására törekednek, azokat az intézményeket és módszereket kutatják, melyek segítségével a szükségszerű konfliktusok megelőzhetők, kezelhetők, illetve megszüntethetők. Ide tartozik az európai integrációt megindító J. Monnet kvázi-föderalizmusa, a funkcionalizmus (Haas, Kehonae, Nye), mely úgy látja, hogy a nemzetközi kapcsolatok intenzitásának fokozódásával egyre inkább technikai jellegűvé válik az együttműködés, az együttműködés szükségessége és tényleges működése egyre erősíti az államok közötti interdependenciát, melynek végső következményeként a nemzetközi kapcsolatok nemzetközi szervezetek nélkül elképzelhetetlenek. A békekutatás (J. Galtung) pedig a nemzetközi kapcsolatok klasszikus elemzésének meghaladását tűzi ki célként, "aktív" békét javasol, és ennek érdekében a strukturális erőszak kiküszöbölését is a közvetlen erőszak mellett.
Marxizmus:
Marx a történelem mozgatórugóját abban az antagonisztikus ellentmondásban találta meg, amely szembeállítja a kizsákmányolókat és a kizsákmányoltakat, e két osztály közötti harc, azaz az osztályharc jelenti az emberiség történetét.
A nemzetközi kapcsolatok az erőviszonyokkal azonosulnak, így az erőszak a legfontosabb tényező, az osztályharc államon belül és nemzetközi mértékben is folyik.
A konfliktusok okait a gazdaságban kell keresni.
Az erőviszonyok a társadalmi haladás alapján a szocializmus javára változnak, így a világháború elkerülhetetlenségét felváltja a különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett élése.
A szocializmus, mint magasabb rendű társadalmi formáció általánossá válásával az államok közötti konfliktusok és háborúk megszűnnek.
Összegzés:
Nem létezik a nemzetközi kapcsolatok totalitását, valamennyi jelensége együttes magyarázatát adó elmélet.
A különböző elméletek döntő többsége a nemzetközi kapcsolatokat az erőviszonyokkal azonosítja. Minden állam - lehetőségeihez mérten - állandó erőfeszítéseket tesz külső környezetének ellenőrzésére, befolyásolására. Tehát a nemzetközi élet fő szereplői - az államok között állandó versengés, feszültségek, konfliktusok, háborúk keletkeznek.
"A nemzetközi színtéren a nagyhatalmak mindig gengszterként, a kis államok pedig prostituáltként viselkednek." (S. Kubrick)
A nemzetközi kapcsolatok ilyen természete arra az okra vezethető vissza, hogy a nemzetközi kapcsolatokból hiányzik az egységes hatalom, a nemzetközi közösség egyes tagjai között megosztott hatalomban pedig kiáltó különbségek, egyenlőtlenségek vannak, melyek különböző okok függvényei.
Az erőszak mindenhatósága ellenére a nemzetközi kapcsolatok rendszere nemcsak patologikus rendszereket mutat. A nemzetközi kapcsolatokra nem az állandósult anarchia, a dzsungel törvénye a jellemző, hanem ellenkezőleg: a hatalom önmagában szabályozó tényező, egyrészt vannak természetes korlátai, másrészt a nemzetközi közösség szereplői közötti erőmegoszlás állandó törekvése az egyensúly megteremtése, fenntartása vagy megváltoztatása.
A nemzetközi kapcsolatok soha nem egy dimenziósak, a konfliktusok dominanciája mellett mindig fennáll az együttműködés is, ugyanakkor a konfliktus-együttműködés viszonya térben és időben különbözőképpen alakult.
Az erő szupremáciája, a hatalmi hierarchia ténylegessége mellett más tényezők is hatnak. A nemzetközi kapcsolatokban a mágikus jellegű, ugyanakkor ambivalens jelentésű érdekek ütköznek össze vagy kerülnek összhangba, melyek bevallottan, hallgatólagosan vagy tagadva különböző értékeket is tartalmaznak.
Találat: 4633
