A nemzetközi jog forrásai

Az ENSZ Nemzetközi Bírósági Statútuma 38. cikke prima facie részletes útmutatást ad a nemzetközi jog forrásairól.

A Bíróság, amelynek az a feladata, hogy az eléje terjesztett viszályokat a nemzetközi jog alap 424f59e ján döntse el, eljárásában a következő forrásokat alkalmazza:

a)      azokat az általános vagy különös nemzetközi egyezményeket, amelyeket a vitában álló Államok által kifejezetten elismert jogszabályokat állapítottak meg;

b)      a nemzetközi szokást, mint a jog gyanánt elismert általános gyakorlat bizonyítékát;

c)      a művelt nemzetek által elismert jogelveket

d)      az 59. cikk rendelkezéseinek fenntartása mellett a bírói döntéseket és a különböző nemzetek legkiválóbb tudósainak tanítását, mint a jogszabályok megállapításának segédeszközeit.

Ez a rendelkezés nem érinti a Bíróságnak azt a jogát, hogy a felek megegyezése esetében valamely ügyet ex auquo et bono* döntsön el. (* méltányosságból és jogból)

Általános egyetértés van abban, hogy a nemzetközi szerződések és a nemzetközi szokásjog a nemzetközi jog forrásai. Ugyanakkor általánosan elfogadott az, hogy a jogtudósok tanítása, valamint a bírói döntések nem jogforrások, nem jelentenek többet, mint segédeszközöket a nemzetközi jogszabályok megállapításának és értelmezésének folyamatában. E fenntartás ellenére a bírói döntések és a jogtudomány jelentőségét nem szabad alábecsülni. A jogtudomány tisztázhatja a nemzetközi kapcsolatok alakulása, illetve a nemzetközi szerződések megkötése és tartalma közötti összefüggéseket, így eredményei felhasználhatók a nemzetközi szerződések értelmezésénél. A nem-szerződéses szabályok (a nemzetközi szokásjog vagy általános nemzetközi jog) esetében pedig a nemzetközi jogászok munkáit összegyűjtik, rendszerezik a nemzetközi gyakorlatot, megállapítják a ténylegesen követett elveket, sőt de lege ferenda javaslatokkal hozzájárulhatnak a nemzetközi jogi megoldások fejlesztéséhez. E körben fontos szerepe van az 1873-ban megalakult két nemzetközi tudós társaságnak, nevezetesen a Nemzetközi Jogi Intézetnek és a Nemzetközi Jogi Egyesületnek. A nemzetközi bíróságokkal kapcsolatban pedig kiemelendő az, hogy - a precedensrendszer hiánya ellenére is - a joggyakorlat szükségképpen bizonyos mértékű folyamatosságot tükröz, a döntések hivatkoznak korábbi indoklásában megfogalmazott tételekre, mely megállapítás különösen vonatkozik az Állandó Nemzetközi Bíróság és a Nemzetközi Bíróság joggyakorlatára. Miután az államok is előszeretettel használják a bíróságok döntéseiben említett nemzetközi jogi tételeket, vélelmezhető az, hogy azokban nemzetközi jogszabályok jutnak kifejezésre.

Van azonban a jogforrások felsorolásának tisztázatlan, vitatható elemei is. A Statútum 38. cikkéből az is következik, hogy a méltányosság különbözik a nemzetközi jogtól, így nem lehet a nemzetközi jog forrása. A nemzetközi jog fejlődése azonban e képletet árnyaltabbá tette, ami indokolja a méltányosság részletesebb vizsgálatát az általános nemzetközi jog keretében. Az általános jogelvek is a jogforrási tan legvitatottabb problémáihoz tartoznak, de erről részletesebben a 30. tételben.

További jogforrásnak tekinthetők a nemzetközi szervezetek különböző döntései, amelyek általában a szervezet belső életére vonatkoznak, annak belső jogrendjét hozzák létre (pl. ügyrendek). A nemzetközi szervezet tagjainak csupán csak ajánlást tehet és csak kivételes esetekben lehet szó kötelező határozatokról (pl. ENSZ BT határozatok a nemzetközi béke és biztonság fenntartása érdekében). E témánál kell megemlíteni az egyoldalú aktusokat is (pl. államok, kormányok elismerése). Az ilyen egyoldalú aktusok az adott állam számára vitathatatlanul nemzetközi jogokat és kötelezettségeket keletkezethetnek, módosíthatnak vagy szüntethetnek meg, e joghatások azonban a nemzetközi jog által meghatározott keretben következnek be, meghatározott nemzetközi normák alkalmazásának minősülnek, így nem sorolhatók a nemzetközi jogforrások körébe. Az egyoldalú ígéret jogi természete ettől különbözik. Az ilyen egyoldalú aktusban az állam jogalkotó akarata nyilvánulhat meg, így az egyoldalú aktus autonóm jogforrássá válhat.