A Nemzetközi Bíróság gyakorlata

A Nemzetközi Bíróság 1946 és 1999 között több mint 100 ítéletet és tanács­adó véleményt hozott, melyekhez hozzá kell még számítani rendelkezése­it is. Nem az a fontos, hogy az ügyek száma alacsony, illetve a gya­korlat folyamatosságát hosszabb szünetek megtörték, hanem az a tény, hogy a kilencvenes években a Nemzetközi Bíróság szerepének jelentős növeke­dését láthatjuk.

E gyakorlat a dolog természete szerint különböző szempontok szerint tekinthető át:

. A legkézenfekvőbb megoldás az egyes jogesetek bemutatása és kom­mentálása

. Fontos a Nemzetközi Bíróság elvi jelentőségű megállapításainak begyűjtése és a nemzetközi jog különböző területei szerinti rendszerezése.

. Kézenfekvő lenne az ügyek tárgy szerinti csoportosítása is, p1. terüle­ti viták, a szárazföldi és tengeri határok delimitációja, diplomáciai védelem, pergátló kifogások.

A Nemzetközi Bíróság gyakorlata három szakaszra osztható

a) Az 1946-1966 közötti időszakban elsősorban a nyugati és a latin-ameri­kai országok foglalkoztatták a Bíróságot, a Szovjetunió és szövetségesei - elvi és gyakorlati okokból - megtagadták a Nemzetközi Bíróság joghatósá­gának bármilyen formában történő elfogadását, sőt a tanácsadó vélemé­nyek ellen is kifogásokat emeltek. Nemzetközi jogi szempontból e szakasz azzal jellemezhető, hogy a Nemzetközi Bíróság a nemzetközi jog szerve­ként kívánt működni, megkülönböztette magát a választott bíróságoktól.

Mindez olyan jelenségekben nyilvánul meg, mint a iura novit curia maxima (a bíróság ismeri a jogot) felhasználása (a teljes szabadság a dön­tés indokolásában).

Az első szakaszt a délnyugat-afrikai ügyben 1966-ban - elnöki szavazat­tal - hozott ítélet zárta le, mely nemcsak erősen vitatott, de a harmadik vi­lágban politikai vihart is kavart, ezáltal kristályo­sodási pontot jelentett a fejlődő országoknak a Nemzetközi Bírósággal szembeni negatív attitűdjében.

b) 1966-1986 között a szocialista államoknak és a fejlődő országoknak a Nemzetközi Bírósággal szembeni fenntartásaihoz a Bíróság hagyományos "ügyfeleinek" egy része is csatlakozik. Franciaország (az atomkísérletek-ügy miatt) és az Egyesült Államok (a Nicaragua-ügy következtében) megszün­teti alávetési nyilatkozatát, gyakorlattá válik az, hogy az alperes nem jelenik meg. E korszakban "találják fel" az ad hoc tanácsokat, ahol a Bí­róság - statútumának némi megerőszakolásával - helyt adott a felek által a tanács összetételére megfogalmazott igényeknek.

c) A harmadik szakasz az Egyesült Államok katonai és félkatonai tevé­kenysége Nicaraguában üggyel kezdődött. A Nemzetközi Bíróság ítéletével (1986) nemcsak visszaszerezte a kis államok és ezen belül a fejlődő orszá­gok bizalmát, mellyel együtt járt a Bíróság elé terjesztett ügyek számának jelentős növekedése, de egyben megmutatta azt is, hogy lehetséges valódi döntés meghozatala is.

A jogszabályok megállapításának segédeszközei

A bírói döntések

A Statútum szerint a Bíróság döntései csak az adott ügyben és az adott felekre kötelezők, azaz nem jelentenek - az angolszász stare decisis doktrina szerinti - jogilag kötelező precedenseket. A Nemzetközi Bíróság azonban rendszeresen hivatkozik saját és az Állandó Nemzetközi Bíróság korábbi ítéleteire és tanácsadó véleményeire. Jóval ritkábban történik ez választott bírói ítélettel kapcsolatban. A Kelet-Timor-ügyben az iránymutatást az albán aranyügy jelentette.

A Nemzetközi Bíróság gyakorlata és a nemzetközi jog tudománya közötti kapcsolat is változott.

A választott bíráskodással a hágai bíróságok kezdetben csak általánosság­ban utaltak a jogtudomány álláspontjára. Később jelentős mértékben támaszkodtak a Nemzetközi Jogi Bizottság munkájára, melynek tudományos értéke egyál­talán nem vitatott. Ezen kívül az egyéni és kü­lönvélemények a nemzetközi jog különböző területeire vonatkozó tudo­mányos expozéknak tekinthetők. E véleményekben újból felbukkannak a különböző szerzők álláspontjai is. E vélemények rang­ját nemcsak a tudományos érvelés gazdagsága, hanem a szerzők személye is meghatározza, akik "a nemzetközi jog terén elis­mert jártassággal bíró jogtudósok.