|
||
|
|||||||||||||||||||
A rendelkezésre álló dokumentáció szerint több mint 400 hatályos nemzetközi szerződés szabályozza a határvizek, az egyes nemzetközi folyók, vízrendszerek hasznosítását, a szennyezés problémáját, az árvízvédelmet, a folyószabályozást, a vízszintszabályozást, a halászatot, a táj megóvását, stb. különböző kombinációkban. A valaha létrejött vízügyi szerződések száma megközelíti a 2000-et.
E szerződések többféle szempont szerint osztályozhatók, így a szerződések tárgya, megkötésük időpontja, jogi megoldásaik és különösen az intézményesítés foka szerint, leginkább azon az alapon, hogy földrajzilag mely nemzetközi vízrendszerekhez kötődnek. Az alábbi példák és a sommás kommentár kísérletet tesz a szerződéses gyakorlatban megnyilvánuló nemzetközi jogi megoldások sokszínűségének érzékeltetésére.
A Douro folyó vízi energiájának hasznosításáról szóló portugál-spanyol szerződéssorozat az 555b19f energiatermelési szektorokat osztja meg a két ország között. Az Alpok térségében a vízerő-hasznosítást a szerződő felek koncessziós társaságra bízzák. A Rajna Bazel és Strasbourg közötti szakaszán Franciaország kapott jogot - a versailles-i békeszerződéssel - a bal parti oldalcsatornán vízierőművek megépítésére és köteles a megtermelt energia felét Németországnak átadni, mely hasznosítási módot - a német oldalon bekövetkezett környezeti károk (talajvízszennyezés, mező- és erdőgazdasági károk) miatt az 1957. évi szerződéssel lényegesen módosították. A hatvanas és hetvenes években további szerződések jöttek létre a két ország között a Rajna lépcsőztetése tárgyában. Míg Skandináviában uralkodó maradt a határvíz-egyezmények rendszere, a Rajna medencéjében új megoldások jelentek meg: 1963-ban felállították a Rajna Szennyezés Bizottságot, melynek égisze alatt 1977-ben két vízminőségvédelmi egyezményt kötöttek a medenceállamok az Európai Közösségek részvételével. A kémiai szennyezés egyezmény a veszélyes anyagok "fekete" listájával, illetve más elemek és vegyületek szürke listájának felállításával csökkenti a Rajna szennyezését, a kálisóegyezményben pedig a parti államok méltányos anyagi áldozattal járultak hozzá ahhoz, hogy az elzászi bányák hulladékát - vízbejuttatás helyett - más módon kezeljék és helyezzék el. A bazeli Sandoz gyár balesete és a nagy árvizek után (1988) az érdekelt államok elfogadták a Rajna Akcióprogramot, melynek végső célja a Rajna természetközei állapotának visszaállítása, az ökológiai követelmények megvalósítása. Az erre vonatkozó szerződést Rotterdamban 1998-ban írták alá, ami a kémiai szennyezés egyezményt hatályon kívül helyezte. A kilencvenes években több új szerződés született, p1. az 1991. évi magdeburgi egyezmény az Elba vízminőség-védelméről, illetve 1995-ben belga-francia-holland megállapodás a Meuse medencéről és ugyanebben az évben az Odera folyóról.
Európa nemzetközi folyóival kapcsolatban a legfontosabb új fejlemény az 1992. évi helsinki egyezmény a határokat átlépő vízfolyások és nemzetközi tavak védelméről, mely egyik eredménye az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága több évtizedes környezetvédelmi-vízügyi erőfeszítéseinek. A helsinki egyezmény az Európában uralkodó partikuláris nemzetközi jogi szabályozás meghaladása kísérleteként fogható fel. A helsinki egyezmény a vízgyűjtő medence elvet követi, irányelvnek minősíti - többek között - az elővigyázatosság elvét, a fenntartható fejlődést, a legfejlettebb technológia követelményét, a szerződő államok általános és a parti államok speciális kötelezettségeit alárendeli a vízminőség-védelem prioritásának, előírja azt, hogy a felek korábbi szerződéseit összhangba kell hozni a helsinki egyezménnyel. Minden nóvuma ellenére a helsinki egyezmény nem tudott előrelépni pl. a felelősség vagy a viták rendezésének területén.
Az afrikai kontinensről először a Nílus vízkészletének mennyiségi megosztásáról szóló 1959. évi egyiptomi-szudáni megállapodást kell megemlíteni. A feljebb fekvő országokkal 1997-ben kezdődtek tárgyalások a Nílus ésszerű és méltányos hasznosításának megoldására. A Fehér Nílus fő forrását alkotó Viktória-tóba ömlő Kagera folyóra 1977-ben jött létre megállapodás. A Niger folyó medencéjének nemzetközi jogi rezsimjét fokozatosan építették ki a parti államok. Az 1963-ban létrejött akta egyrészt megszüntette az 1885. évi berlini szerződés hatályát, másrészt megerősítette a hajózás szabadságát és a parti államok együttműködését. Az 1964. évi Niamey-i megállapodás felállította a Niger Bizottságot, biztosította a parti államok számára az ésszerű és méltányos hasznosítást és létrehozta ezen individuális felhasználások összehangolásának módozatait. Az 1980. évi Farannah-i egyezmény létrehozta a Niger Medence Hatóságot, mely - az együttműködés elvi és intézményi megerősítésén túl - előrelépést jelenthet az egyes medenceországok vízhasznosításainak integrálásában. Afrikával kapcsolatban még megemlíthetők a Szenegal folyó szerződések (1964, 1972), a Csád-medence-egyezmény (1964), a Zambezi-medence-megállapodás (1987) vagy az 1992. évi dél-afrikai-namíbiai egyezmény, amely recipiálja a Nemzetközi jogi Egyesület Helsinki Szabályait.
Az óriási kiterjedésű ázsiai kontinensen mind különböző fontosságú vízügyi szerződéseket, mind pedig súlyos - és napjainkig megoldatlan - vízügyi konfliktusokat találhatunk. Az 1960. évi Indus-szerződésben India és Pakisztán a vízkészlet területi megosztását választotta: bizonyos korlátok között Pakisztán a medence 3 nyugati folyójának, India pedig 3 keleti folyójának vizeit használhatja öntözésre. A Himalája déli lejtőin a folyók (Koshi, Gandak, Mahakali) energiatermelési célokat szolgálnak (erről szólnak 1959. és az 1997. évi indiai-nepáli megállapodások). A Gangesz vízkészletének időbeli és mennyiségi megosztását a Bangla Desh és India közötti 1997. évi megállapodás szabályozza. Vannak határvíz-egyezmények (p1. az 1927. évi szovjet-török vagy az 1995. évi kínai-mongol megállapodások) és vízierőművek építéséről és üzemeltetéséről szóló egyezmények (p1. Kína és Észak-Korea között a hatvanas évektől a Jalu folyón). A Szelenga folyó rezsimjét az 1974. évi mongol-szovjet egyezmény szabályozza. A legújabb szerződések közül említhető az 1994. évi izraeli-jordán békeszerződés, amely lezárhatja a több évtizedes vitát a Jordán folyó hasznosításával kapcsolatban, vagy az 1995. évi Mekong-egyezmény, melyet a megkötést megelőző szakaszban az ENSZ adminisztratív, technikai és pénzügyi segítségnyújtása előzött meg, az egyezmény pedig figyelemreméltó megkülönböztetéseket alkalmaz a főfolyó és a mellékfolyók, illetve a száraz és esős évszakok között. Az intézményesítés ugyanakkor megmarad a tradicionális bizottsági formában. A legsúlyosabb vízügyi konfliktus az Eufratesz-Tigris folyók medencéjével kapcsolatban jött létre az érdekelt államok: Irak, Szíria és Törökország között. (Ehhez hozzáteendő az iraki-iráni vita arról, hogy a Shatt el Arab folyó esetében az államhatár a thalweg = fő hajózási útvonal vagy a folyó bal partja.) Az említett államok között nincs hatályos szerződés, a történelmileg kialakult - és Irak számára kedvező - hasznosítási viszonyokat Törökország óriási gátak építésével és víztározók feltöltésével (p1. Attatürk és Kebani tározók) jelentősen megváltoztatta, így kevesebb víz jut Szíriának (Asszad-tó) és Iraknak. A Szovjetunió felbomlásával az Aral-tó és az abba torkolló Amu Darja és Szir Darja folyók és a kialakult súlyos ökológiai helyzet belső jogi státusa nemzetközivé változott (Kazahsztan, Üzbegisztán, Türkmenisztán és Kirgizisztán a parti államok). A Kaszpi tenger feletti orosz-iráni kondommíniumot hirdető álláspontot Kazahsztán, Türkmenisztán és Azerbajdzsán vitatja, szerintük a Kaszpi-tengerre a tengerjog szabályait kellene alkalmazni.
Eltekintve egyes kisebb jelentőségű vagy születőben levő nemzetközi, illetve régebbi vízügyi vitától, Latin-Amerikában a nemzetközi jogalkotás két óriási nemzetközi vízgyűjtő medencére korlátozódik. Az 1969. évi La Plata-medence-szerződés - két és többoldalú egyezményekkel kitöltendő - keretmegállapodásként jött létre: elismeri a medenceállamok vízhasznosítási jogát a nemzetközi jog általános elvei és az egyezmények által megszabott korlátok között, ezen kívül létrehozza az együttműködés magas szintű intézményrendszerét. Az 5 parti állam az 1971. évi asuncióni aktában megfogalmazta a nemzetközi jog releváns elveit. A hetvenes években több mint egy tucat kétoldalú szerződés jött létre a medenceállamok között elsősorban vízierőművek építéséről és üzemeltetéséről (p1. az 1973. évi Itaipu-szerződés Brazília és Paraguay között, vagy a Parana folyó projektekről szóló 1979. évi argentin-brazil-paraguayi megállapodás). Nemzetközi vízjogi szempontból különösen figyelemreméltó a Rio de la Platára vonatkozó 1973. évi szerződés Argentína-Uruguay között. A medenceállamok részvételével létrehozott 1978. évi Amazonas együttműködési szerződés tárgya - a vízügyi kérdések rendezése mellett - felöleli a hajózást, a környezet megóvását, a bennszülött lakosság védelmét, stb., továbbá kialakítja a medenceállamok együttműködésének fórumait.
Észak-Amerikában igen kiterjedt és részletekbe menő szabályozás jött létre az amerikai-kanadai, illetve az amerikai-mexikói vízügyi kapcsolatok területén. Az Egyesült Államok és Kanada között az 1909-ben kötött határvízegyezmény jelenti az alapkövet, különösen a széles hatáskörű közös bizottság felállításával. A Niagara vízerő-hasznosításáról és a vízesések
természeti szépségeinek megóvásáról szóló 1950. évi szerződés és a Szent Lőrinc tengeri út projektre vonatkozó 1952. évi megállapodás mellett különösen két szerződés érdemel figyelmet: az 1961. évi Columbia medenceszerződés a vízi energia kiaknázásáról és az árvízvédelemről integrált rendszer keretében és az 1978. évi Nagy Tavak vízminőségvédelmi megállapodás, mely utóbbi kevésbé jogi elveivel, inkább részletekbe menő pragmatikus megoldásaival jellemezhető.
A Harmon-doktrina megfogalmazása után néhány évvel - a precedensjelleg kizárásával - az Egyesült Államok és Mexikó 1906ban egyezményt kötött a Rio Grande vízhozamának öntözési célú megosztásáról. 1933-ban felállították a Nemzetközi Határ- és Vízügyi Bizottságot, majd 1944-ben létrejött a Colorado, a Tijuhana és a Rio Grande vizeinek hasznosításáról szóló szerződés, mely mennyiségi felosztást alkalmaz. A hetvenes években kötötték meg a különböző szennyezési problémákat megoldó szerződéseket (p1. az 1973. évi megállapodás a Colorado folyó sótartalma tárgyában).
A Nemzetközi Jogi Egyesület (ILA) által 1966-ban elfogadott Helsinki Szabályok (Helsinki Rules) széles körben pozitívan fogadott kísérletet tett a nemzetközi vízgyűjtő medencék hasznosítására és szennyezés elleni védelmére vonatkozó nemzetközi gyakorlatban érvényesülő elvek identifikációjára és megfogalmazására. A Helsinki Szabályok vezették p1. be az ésszerű és méltányos részesedés kulcselvét, a tényezővizsgálati módszert. Az ILA további határozatai a nemzetközi vízügyi együttműködés egyes speciális területeiről (p1. árvízvédelem, a vízkészletek igazgatása, a folyószabályozás, a víz és más természeti erőforrások kapcsolata, föld alatti vizek) szólnak, vagy továbbfejlesztik a Helsinki Szabályokat, p1. a szennyezés elleni védelem területén, illetve a károkozás tilalmának integrálásával.
A Nemzetközi jogi intézetnek a nem tengeri vizek hasznosításáról szóló salzburgi határozata (1961) a két párhuzamos elv, azaz az ésszerű és méltányos részesedés és a károkozás tilalma mellett fontos eljárási kötelezettségeket is identifikál, athéni határozata (1979) pedig szigorú anyagi és eljárási kötelezettségeket tartalmaz a vízminőség-védelem területén, ide értve a szennyező nemzetközi jogi felelősségét is.
A nemzetközi folyók nem hajózási célú hasznosítására vonatkozó nemzetközi szokásjog fejlődésében a döntő fordulatot a nemzetközi jog e területének kodifikációja hozta. Már az ENSZ Közgyűlésének 1970. évi határozata, mellyel megbízta a Nemzetközi jogi Bizottságot (NJB) a kodifikációs feladattal, a kodifikáció fogalma alapján úgy értelmezendő, hogy ezzel a nemzetközi közösség mint egész hallgatólagosan elismerte nemzetközi szokásjogi szabályok létezését.
A NJB 20 évi munkával kidolgozta a tervezetet, melynek alapján fogadta el az ENSZ Közgyűlése a nemzetközi folyók nem hajózási hasznosításának jogáról szóló 1997. évi New York-i egyezményt. Az egyezmény legfontosabb rendelkezései a következők: a nemzetközi vízrendszer fogalmának meghatározása, a folyómegállapodások és ezek szerződő felei, az általános elvek (ésszerű és méltányos hasznosítás és részesedés, a károkozás tilalma, együttműködés, rendszeres adat- és információcsere), tervezett intézkedések (értesítési és konzultációs kötelezettség), az ökológiai rendszerek védelme és megóvása, a szennyezés megelőzése, csökkentése és ellenőrzése, igazgatás, folyószabályozás, a vízkárok megelőzése és enyhítése, szükséghelyzetben teendő intézkedések, a vízügyi viták rendezése, melyben egyoldalúan lehet vizsgáló bizottságtól ténymegállapítást kérni, ugyanakkor továbbra sincs kötelező bíráskodás.
Az 1997. évi New York-i egyezmény kommentárja
. Az egyezmény fogalom meghatározása tükrözi a vízrendszerek hidrológiai egységét, csak a felszíni és felszín alatti vizekkel fizikai kapcsolatban nem álló nagy mélységben levő rétegvizekre nem vonatkozik.
. Az egyezmény visszatükrözi a nemzetközi folyók jogának dualista struktúráját: a folyó-megállapodásról szóló rendelkezésből következik az, hogy ez utóbbiak jelentik a parti államok jogainak és kötelezettségeinek elsődleges forrását, az 1997. évi egyezmény szubszidiárius jellegű, és kettős funkciója van, jelesül egyrészt irányelveket ad jövendő megállapodások számára, másrészt - megállapodás hiányában - alkalmazandó jogot jelent a parti államok számára.
. Az ésszerű és méltányos hasznosítás és részesedés, illetve a károkozás tilalma egymáshoz való viszonyát nem határozza meg egyértelműen. (A NJB 1991. évi ideiglenes tervezete az utóbbinak, az 1994. évi végleges tervezet viszont az előbbinek adott prioritást!)
. A ,,tervezett intézkedések" címszó alatt meghatározott eljárási kötelezettségek, nevezetesen az értesítés, az értesítés követelése, a válaszadás, az időleges felfüggesztés, a konzultáció és tárgyalás vita esetében kiemelkedő jelentőségű, miután ezeket a kérdéseket - hasonló mélységgel - a vízügyi szerződések nem szokták szabályozni. A fejezetcím ugyan azt sugallja, hogy egyszeri eljárási kötelezettségekről van szó, ennek ellentmond azonban egyrészt az együttműködési kötelezettség mint általános elv állandósága, másrészt az ökológiai rendszerekkel és a szennyezéssel kapcsolatos kötelezettségek folyamatossága.
. Az a rendelkezés, mely szerint a jóhiszemű konzultációk és tárgyalások során minden államnak ésszerűen tekintetbe kell venni más államok jogait és törvényes érdekeit (17. cikk 2. pont) egyrészt gyengíti az egyezmény normatív erejét, másrészt ellentétes a nemzetközi jog azon vitathatatlan szabályával, hogy az államok jogait tiszteletben kell tartani (p1. Lanoux-tó ügy, Bős-Nagymaros ügy), ami jóval több azok "ésszerű figyelembevételénél".
. Az egyezmény környezetvédelmi rendelkezései, a vizek kártételei (p1. árvíz, jégveszély, erózió, sósvízbehatolás, szárazság, elsivatagosodás) elleni védelemre vonatkozó kötelezettségek nemcsak egyértelműnek tűnnek, de "ha szükséges" közös fellépést is előírnak.
Kiemelendő a veszélyhelyzetek esetére előírt azonnali értesítési és együttműködési kötelezettség.
. A kötelező ténymegállapítás bevezetése (mely nyilvánvaló jogfejlesztés!) jelentős lépés a vízügyi viták megoldásában, és ellensúlyozhatja azt, hogy az egyezmény nem írja elő ab ovo a Nemzetközi Bíróság vagy választott bíróság joghatóságát.
:
1957