A NATO

Rövid történet

A világnak és elsősorban Európának a második világháború után viha­ros gyorsasággal végbemenő kettéosztódásában az Egyesült Államok és a Szovjetunió politikai-ideológiai szembenállása és az ebből táplálkozó "köl­csönös fenyegetettség érzése" tükröződött, melyet konkrét külpolitikai konfliktusok felgyorsítottak és kikristályosítottak. A Szovjetunió a kommunista pártokon keresztül és a Vörös Hadsereg jelenlétére támaszkodva kiépítette uralmát Közép- és Kelet-Európában (ennek utolsó állomása volt az 1948. februári prágai puccs és az NDK megalakítása 1949-ben). A 1947-ben és 1948-ban létrehozott barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerző­désekkel, e régió országait a Szovjetunió szövetségeseivé vagy inkább va­zallusaivá tették. A 11 hónapig tartó berlini blokád (1948-1949) véglegessé tette a nemzetközi közösségen belüli szakadást. W Churchill volt brit mi­niszterelnök 1946 márciusában az amerikai Fultonban tartott beszédében denunciálta a vasfüggöny leereszkedését Európában. Miután Nagy-Britan­nia bejelentette Görögország és Törökország t 333h78d ámogatásának beszüntetését, az amerikai elnök 1947-ben meghirdette a Truman-doktrínát, azaz a brit szerep átvételét és a szabad népek védelmét, majd megszületett a kommuniz­mus feltartóztatásának (containernent) doktrínája. Hamarosan ennek gya­korlati érvényesítésére is sor került az 1950-ben kezdődött koreai háború­ban és ez indokolta az Egyesült Államok vietnami beavatkozását. Ezt követően - a fegyverkezési verseny spiráljának beindulása mellett - konk­rét külpolitikai lépések következtek:

1947 júniusában az amerikai külügyminiszter meghirdette a Marshall­-tervet, mely 12,5 milliárd dollárt irányzott elő a nyugat-európai államoknak a háborúban tönkrement gazdaságuk újjáépítésére és ezen keresztül bel­ső stabilitásuk megteremtésére.

Az Egyesült Államok és Európa közötti kapcsolatokban a legjelen­tősebb lépés vitathatatlanul az Észak-Atlanti Szerződés 1949. évi megkötése volt 12 állam (az Egyesült Államok, Kanada, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Portugália, Dánia, Norvégia és Izland) részvételével. A Szerződés intézményi struktúrája fokozatosan épült ki: 1950-ben Eisenhower tábornokot kinevezték a NATO európai erő­inek főparancsnokává, 1952-ben létrehozták a főtitkári tisztséget (az első főtitkár lord Isinay), 1951-ben csatlakozott Görögország és Törökország. Az amerikai külpolitika, a német kérdést a hidegháború koordinátarendszeré­be illesztve, a katonai egyensúly érdekében elengedhetetlennek ítélte a német újrafelfegyverzést. A német hadsereg felállítását először kerülő úton, az 1952. évi Európai Védelmi Közösség (Pleven-terv) keretében, szupra­nacionális megoldással kívánták elérni. Miután ezt az elképzelést a francia nemzetgyűlés 1954-ben leszavazta, az 1954. évi párizsi és londoni megál­lapodásokkal Németországot felvették a NATO-ba. Az 1951. évi ANZUS (az USA, Ausztrália és Új-Zéland szövetsége) mellett a NATO modelljére az Egyesült Államok a nyugati katonai szövetségi rendszer további láncszemeit is létrehozta: Franciaország vietnami vereségének hatására (követve Dulles amerikai külügyminiszter domino-elméletét) az 1954. évi manilai paktum felállította a Délkelet-Ázsiai Védelmi szövetséget (SEATO), melyben a casus foederis-t kiterjesztették a belső konfliktusokra, - amerikai értelmezésben - a kommunista felforgatás esetére is. A SEATO-szerződés is jogalapot jelentett az Egyesült Államok vietnami beavatkozásához. A SEATO-t 1977-ben feloszlatták. 1955-ben Irak és Törökország védelmi szerződést kötött, mely Irán, Pakisztán és Nagy-Britannia csatlakozásával először Bagdadi Paktum­má, majd - az iraki forradalom után - Központi Védelmi Szövetséggé (CENTO) alakult át. A CENTO 1979-ben szűnt meg. Az 1951-ben Japánnal kötött különbéke után 1951-ben létrejött az amerikai-japán biztonsági szer­ződés.

A hidegháborús szembenállás intézményesülési folyamata nemcsak a nyu­gati világban következett be, hanem a szovjet érdekszférában is. A beati possidentes alapján a szovjet ellenlépések kezdetben nemzetközi társadalmi mozgalmak megszervezésében jelentkeztek: ilyenek a Béke Világtanács (1950. évi stockholmi felhívás a nukleáris fegyverek betiltásáról), vagy a Kominform (1948), melyet - feloszlatása után - a kommunista pártok világtalálkozói követ­tek 1957-ben és 1960-ban Moszkvában. (Az utolsó ilyen találkozó megszerve­zése meghiúsult.) 1949-ben ugyan megalakult a Kölcsönös Gazdasági Együtt­működés Tanácsa (KGST), de érdemi működését csak az ötvenes évek közepén kezdte meg.

E szövetségi rendszerek alapvetően ellentétes értékeket képviseltek.

. A tömbök eltérő érdekei a hatalom és járulékai kategóriáiban mani­fesztálódtak, melyek következménye a hidegháborúnak nevezett állandósult konfliktus vagy pontosabban konfrontáció annak minden összetevőjével, még ha voltak enyhülés­nek nevezett időszakok is.

A hetvenes évekre a nemzetközi helyzet lényegesen megváltozott. A stra­tégiai fegyverrendszerek területén a Szovjetunió és az Egyesült Államok között paritás jött létre, melyet nemzetközi szerződésekben. Az ún. keleti szerződések megkötésével, az 1971. évi Nyugat-Berlinre vonatkozó négyhatalmi egyez­ménnyel, végül az NSZK és az NDK közötti 1972. évi alapszerződéssel a Nyugat és a Szovjetunió közötti közvetlen érintkezési te­rületeken a helyzet normalizálódott. A stabilitás conditio sine qua non-ját jelentő hatalmi egyensúly kialakult.

. Az EBEÉ az 1990. évi párizsi chartájában ("Az új Európáért") a kö­zép- és kelet-európai államok elfogadták a nyugati szervezetek értékrend­jét és elveit, és ennek figyelembevételével alakult át az EBEÉ az 1994. évi budapesti találkozón Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetté (EBESZ).

. Alapértékeit és elveit fenntartva az Európa Tanács 1990 után megnyi­totta kapuit a közép- és kelet-európai országok számára: először Magyaror­szág vált taggá (kihirdető jogszabály az 1991. évi LXXII. tv.), létszáma Orosz­ország és Grúzia felvételével negyvenegyre bővült. A kibővülés azzal a dilemmával járt, hogy a szervezet a demokráciák klubja vagy a demokrá­ciák előszobája.

. Végül a NATO lépései: az 1994-ben létrehozott Békepartnerség modus vivendit létesített a Varsói Szerződés volt tagállamaival és a Szovjetunió utód­államaival, 1997-ben aláírták a NATO és Oroszország közötti alapaktát, majd 1999-ben a Varsói Szerződés 3 volt tagját, ide értve Magyarországot is, fel­vették a NATO-ba.

NATO

Tagság

1949. április 4-én írta alá Washingtonban 12 állam képviselője (Egyesült Ál­lamok, Kanada, Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium, Hollandia, Luxem­burg, Olaszország, Portugália, Dánia, Norvégia és Izland) az Észak-atlanti Szerződést. E szerződés csak tanács felállításáról rendelkezett, a szervezet bonyolult intézményrendszere fokozatos lépések eredménye. Így jött lét­re az Észak-atlanti Szerződés.

A NATO-ba először Görögországot és Törökországot (1952), majd 1954-ben Németországot vették fel. Ezt követte Spanyolország (1982), majd pedig 1999-ben Magyarország, Csehország és Lengyelország NATO-tagsága. (Az Észak-atlanti Szerződést az 1999. évi I. törvény hirdette ki.)

A szerződéshez való csatlakozás, azaz a tagság feltételei:

az Észak-atlanti Tanács egyhangúan elfogadott meghívása;

a csatlakozási jegyzőkönyv ratifikációja a tagállamokban és a meghí­vott ország(ok)ban.

Bár a washingtoni szerződés elismeri a kilépés jogát, ezt csak részlege­sen alkalmazták: 1966-ban Franciaország kilépett a NATO katonai szerveze­téből (majd a kilencvenes években fokozatosan visszatért), ilyen lépést tett Görögország 1974-1980 között.

1994-ben meghirdették a Békepartnerség programot, melynek keret­dokumentumát az 1995. évi LXVII. törvény hirdette ki. Ebben szó van a közös értékek elismeréséről, a hadsereg demokratikus ellenőrzéséről, az ENSZ vagy EBEÉ békefenntartó tevékenységeiben való részvételről, közös hadgyakorlatokról, összekötő irodáról, információkhoz való hozzáférhető­

ségről, végül konzultációs jogról.

Végül 1997 májusában aláírták a NATO és Oroszország közötti alap­aktát. E dokumentum nem nemzetközi szerződés, így elvei (békepartner­ség, az elszigetelési szándék tagadása, EBESZ megerősítése) politikai termé­szetűek. A dokumentum konzultációs mechanizmust létesít (állandó közös tanács), meghatározza a konzultációs együttműködési területeket (béke-

fenntartás az ENSZ vagy EBESZ égisze alatt, nukleáris biztonság, rakétavé­delem, fegyverzetkorlátozás) ugyanakkor nem ismer el vétójogot Orosz­ország számára a NATO döntéseivel szemben.

Casus foederis

A casus foederist (a szövetség oka), vagyis azt az esetet, melynek bekövet­keztével a szövetségesi kötelezettség hatályba lép, a washingtoni szerződés a tagállamokat ért külső támadással azonosítja. A támadás célpontja lehet a felek bármelyikének területe Európában és Észak-Amerikában, valamint hajóik vagy repülőgépeik a Ráktérítőtől északra fekvő észak-atlanti térséd ben. Ilyen külső támadás esetében a szerződő felek az egyéni vagy kollektív önvédelem jogát gyakorolva támogatni fogják a megtámadott felet vagy feleket. Külső támadás veszélye esetében a feleket konzultációs kötelezettség terheli. Ezen kívül a felek kötelezettséget vállaltak az egyéni és kollektiv önvédelmi képesség fenntartásra, sőt fejlesztésére. A külső támadás elleni védelem mögött a közös értékek (demokrácia, emberi jogok, a jog uralma stb.) megóvásának szándéka nyilvánul meg.

Az Észak-atlanti Szerződés expressis verbis az önvédelem jogának az ENSZ Alapokmányában is elismert szabályára épül, így tulajdonkép­pen felesleges annak vizsgálata, hogy minősíthető-e az Alapokmány szerinti regionális megállapodásnak vagy szervezetnek, különösen annak fényében, hogy kétséges e minőség legitimációja a nemzetközi közösség részéről.

Az Észak-atlanti Szerződés egyértelmű területi hatályát nemcsak a ha­ditechnika fejlődése (interkontinentális rakéták, atom-tengeralattjárók, az észak-atlanti régión kívüli támaszpontok, végső soron világháború eseté­ben) kérdőjelezhetik meg, hanem a NATO szerepvállalása e régió határte­rületein, külső környezetében és határvidéken. Ugyanak­kor az is igaz, hogy a régión kívüli fegyveres konfliktusok eseteiben (Indokína-Vietnam, Szuez, Falkland-szigetek, illetve fegyveres intervenciók a Kö­zel-Keleten, Afrikában és Latin-Amerikában) az érdekelt országok szövetsé­geseiktől csak politikai szolidaritást vártak el.

Az észak-atlanti szerződés nem nevesíti a potenciális támadót, ennek ellenére - a történelmi előzmények alapján - nem kétséges az, hogy a Szovjetunió és csatlósai részéről bekövetkező támadás vagy annak veszélye ellen született a NATO. A NATO katonai doktrínái, pl. az ötvenes években a tömeges megtorlás vagy 1967-től a rugalmas reagálás doktrínái ezt egyértelművé teszik. E doktrínák a nukleáris fegyverek használatát legitimálták, csak az ezen fegyverekhez fordulás küszöbében különböztek. A kétpólusú világ eltűnése, azaz a szovjet birodalom felbomlása, valamint az új kihí­vások módosították a NATO céljait: az 1991. évi római határozat hangsúlyoz­ta az európai biztonságot érintő krízisek megelőzésének és kezelésének fontosságát, az 1994. évi londoni határozat pedig a multinacionális gyors­reagálású erők fejlesztéséről szól.

Struktúra

Mint a mellékelt táblázat mutatja, a NATO szervei a következők:

. Észak-Atlanti Tanács, mint a Szövetség legmagasabb szerve, mely egy­részt külügyminiszteri szinten (évente kétszer), kivételesen állam- és kor­mányfői szinten ülésezik, másrészt általában hetente az állandó képviselők (a NATO-hoz akkreditált nagykövetek) szintjén működik. A döntéshozatal az egy állam - egy szavazat elvet követi és a határozatokat egyhangúan fo­gadják el. E jogi megoldás ellenére az amerikai vezető szerep (leadership) megkérdőjelezése sohasem volt sikeres. A döntések végrehajtása az egyes tagállamok feladata. Védelmi Tervezési Bizottságnak nevezik a Tanácsot ak­kor, ha akár nagyköveti, akár védelmi miniszteri szinten katonai kérdések­kel foglalkozik. Ezenkívül működik a Nukleáris Tervező Csoport is. A Tanács széles körű konzultációs lehetőséget nyújt, melynek keretében a tagállamok minden fontos politikai, katonai, gazdasági kérdést megtárgyalhatnak, ide értve a közöttük felmerült vitákat is.

. A Nemzetközi Titkárság, melyet a főtitkár vezet, segíti a bizottságokat és munkacsapatokat, közreműködik az egyeztetésben és konzultációkban.

. A katonai struktúra élén a Katonai Bizottság áll, melynek tagjai a tagállamok vezérkari főnökei (Franciaországot katonai attasé, Izlandot polgá­ri személy képviseli) és évente legalább kétszer ülésezik. Végrehajtó szer­ve a Nemzetközi Vezérkar, mely kidolgozza a katonai terveket.

. Végül vannak az operatív parancsnokságok: az európai parancsnok­ság (SHAPE), az atlanti parancsnokság (LANTCOM), valamint az USA-Kana­da regionális tervező csoport (USRPG). A tagállamok a szervezet rendelke­zésére bocsátanak fegyveres erőket, melyek három kategóriába tartoznak: gyorsreagálású erők, fő védelmi erők, megerősítő erők. Békeidőben is NATO-parancsnokság alatt állnak a parancsnokságokon szolgálatot teljesí­tő állomány, a gyorsreagálású erők törzsének és a repülőgép-fedélzeti ko­rai riasztó rendszerek katonái.

. Nem tekinthetők NATO-szerveknek, de a dolog természete szerint kapcsolódnak a NATO-hoz: ilyen a tagállamok parlamentjei által delegált képviselőkből álló Észak-atlanti Közgyűlés, valamint társadalmi szervezet­ként működik az Atlanti Szerződés Társaság, melynek a Magyar Atlanti Tanács is tagja.