A ius in bello forrásai

A ius ad bellum és a ius in bello

Történelmünk kezdete óta a nemzetközi jog két részét szokás megkülön­böztetni, jelesül a béke jogát és a háború jogát, sőt - mint azt H. Grotius művének címe (De iure belli ac pacis, azaz a "Háború és béke jogáról") sugallja - az államok közötti háborús kapcsolatokat rendező nemzetközi jogszabályok rendelkeztek prioritással.

Grotius korában a háború joga felölelte a háború indítására vonatko­zó szabályokat, melyet ius ad bellumnak neveztek (ilyen volt p1. az igazsá­gos háború tana) és a hadviselés nemzetközi jogi szabályait, melyet ius iun bello-ként határoztak meg.

Az erőszak tilalmának elve nem érinti az államok egyéni vagy kollek­tív önvédelmi jogát

A fegyveres összeütközések nemzetközi jogának struktúrája: a genfi és a hágai jog

A ius in bello fejlődése két területen indult meg:

. Az 1864-ben Genfben kötött egyezménnyel kezdődött el a háború áldozatainak védelme a nemzetközi jogban, melyet további egyezmények (1906-ban, 1929-ben, 1949-ben, 1977-ben) követtek, és ezen alapvető egyez­ményeket tekintjük a genfi jognak. E genfi jog a par excellence humanitá­rius nemzetközi jog, melyet a humanizmus szelleme, emberbaráti szem­pontok hatnak át.

. Az 1899. és 1907. évi hágai egyezmények tartalmazzák - az akkori megfogalmazás szerint - a háború törvényeit és szokásait, azaz a szárazföldi és a tengeri hadviselésre vonatkozó szabályokat, melyeket összefoglalóan hágai jognak nevezünk.

A genfi és a hágai jog közötti megkülönböztetés kezdettől fogva viszony­lagos. Már a hágai egyezményeknek is voltak kifejezetten humanitárius ren­delkezései (p1. bizonyos fegyverek, mint a dum-dum golyók használatának tilalma, az 1864. évi genfi egyezmény elveinek kiterjesztése a tengeri hábo­rúra) és legfőképpen az az elv, hogy a hadviselő feleknek nincs korlátlan joguk az ellenségnek ártó eszközök megválasztásában. Az 1949. évi genfi egyezményeket kiegészítő 1977. évi két jegyzőkönyv pedig a hágai jog legfontosabb hatályos elemeit integrálta a polgári lakosság védelmének kiszélesítésével, a tiltott hadviselési eszközök és célpontok újrafogalmazásával.

A leszerelés és fegyverzetkorlátozás helye a fegyveres összeütközések nemzetközi jogában

1899-ben és 1907-ben Hágában az államok képviselői "békekonferenciák­ra" jöttek össze, melyen jelentős helyet kapott a megindult fegyverkezési verseny megállítása, azaz a leszerelés témája. E területen a tényleges ered­mények elmaradtak, bár a viták békés rendezésére vonatkozó eszközök szabályozásával, valamint a há­ború törvényeinek és szokásainak megalkotásával a hágai békekonferenci­ák jelentős állomást jelentenek a nemzetközi jog fejlődésében.

A fegyveres összeütközések nemzetközi jogának forrásai

A fegyveres összeütközések nemzetközi jogának fonalmából következik az, hogy először genfi és a hágai jogot megtestesítő nemzetközi szerződéseket kell megvizsgálni, melyben a történeti fejlődés áttekintésével és a legfon­tosabb egyezmények lényegi elemeinek összegezésével általános képet lehet adni a nemzetközi jog ezen területéről. A jogforrások vizsgálata so­rán a nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályai sem mellőzhetők.

A hágai és a genfi jog fejlődési folyamatának áttekintése, melyet mérték adó jogforrások létrejötte jelez, az 1856. évi párizsi kongresszussal kezdhető. A dolog természete szerint ez nem azt jelenti, hogy korábban ne léteztek volna a ius in bello körébe sorolható nemzetkö­zi jogszabályok.

. A genfi és a hágai jog kialakulásakor és fejlődése alatt a háborúk eleve korlátozottak voltak, nem a nemzetek élet-halál harcát jelentették. Az I. és még inkább a II. világháború már valódi totális háború volt és egyben a humanitárius nem­zetközi jog kvázi csődjét is jelentette, és ilyen lett volna a be nem követke­zett harmadik világháború is, melyet pontosan szimbolizál a "nukleáris tél" víziója. A nukleáris fegyverek létezése és a kölcsönös elpusztítás képessége következtében a háborúk is­mét korlátozottá váltak.

A fegyveres összeütközésekre vonatkozó nemzetközi szerződések 1856 és 1899 között

. Az 1856. évi párizsi kongresszuson a tengeri háborúval foglalkoztak: megtiltották kalózlevelek kibocsátását, meghatározták a tengeri blokád és ten­gerzár érvényességi feltételeit és szabályozták a semleges államok hajóinak és áruinak védelmét tengeri háború esetében. Az Alabama-ügy választott bírói rende­zéséről szóló 1871. évi washingtoni szerződés a tengeri semlegesség intéz­ményét továbbfejlesztette.

. 1864-ben Genfben kötötték meg a sebesültek, betegek és egészség­ügyi személyzet védelméről szóló egyezményt, melyet 1906-ban és 1929-­ben további egyezmények továbbfejlesztenek és kibővítenek.

. Az 1868. évi szentpétervári deklaráció teszi meg az első lépést a kombattánsok szenvedéseit szükségtelenül növelő fegyverek, p1. a 400 grammnál kisebb súlyú robbanó lövedékek használatának betiltására. Ezt követték a mérges gázok, majd a baktériumfegyverek és egyes hagyományos fegyverek tilalmáról szóló szerződések.

A hágai békekonferenciák

Magyarország az 1899. évi és az 1907. évi hágai békekonferenciákon elfo­gadott egyezményeket egyetlen jogszabályban cikkelyezte be. Így vannak olyan egyezmények, melyek azonos tárgyúak, p1. a legfon­tosabb a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól szóló IV. egyezmény, mely a kombattáns és nem kombattáns közötti meókülönböztetéseket alkal­mazva - többek között - rendelkezik a hadifoglyokról, az ellenségnek ártó eszközökről, a katonai megszállásról. Az 1899. évi egyezmények továbbfej­lesztése valósul meó a semleges hatalmakat és személyeket a szárazföldi háborúban megillető jogokról szóló V. egyezményben, végül az olyan új egyezményekben, melyek a tengeri háborúról rendelkeznek: a tenger alatti önműködő ütköző aknák elhelyezésének tilalma, a nem védett kikötők és városok bombázásának tilalma, a zsákmányjog, valamint a semleges hatal­mak jogairól és kötelezettségeiről tengeri háborúban szóló XII. egyezmény. A nemzetközi zsákmánybíróság felállításáról szóló egyezmény azonban nem lépett hatályba.

A genfi jog részeként 1929-ben elfogadott egyezmény a hadrakelt seregek sebesültjei és betegei helyzetének javításáról és a hadifoglyokkal való bá­násmódról szóló a hágai jogból átvette és a dolog természete szerint továbbfejlesztette a hadifoglyok jogállására, jogaira és kötelezettségeire vonatkozó szabályokat, továbbá - alkalmazásuk biztosítékaként - bevezette az egyezmény súlyos megsérté­sének kategóriáját.

Ezenkívül csak a fojtó, mérges és egyéb hasonló gázok, valamint a bakterológiai eszközök hadviselési cé­lokra történő használatának eltiltásáról szóló 1925. évi genfi jegyzőkönyv említhető meg, melynek hatékony­ságát jelentősen gyengítette a részes államok alacsony száma. Ennek elle­nére sem a II. világháborúban, sem - bizonyíthatóan - azt követően az ira­ki-iráni háborúig ilyen fegyverek bevetésére nem került sor.

Elmaradt viszont a légiháborúról szóló egyezmény elfogadása, csak az 1923. évi tervezet említhető, bár indokoltságát az I. világháború tapasztala­tai kellőképpen alátámasztották. E joghézag semmi esetre sem szolgálhat érvül a légi hadviselés szabályozatlansága mellett, hiszen a hágai és genfi jog alapelvei minden újfajta fegyverre és hadviselési módra kiterjednek.

Ezzel szemben jelentősen fejlődött a tengeri háború joga. A tengeri fegyverkezés korlátozásáról és csökkentéséről szóló 1930. évi londoni szer­ződés és az 1936. évi kiegészítő jegyzőkönyv - a szerződés címében meg­jelölt tárgyakon kívül - foglalkozott a kereskedelmi hajók tengeralattjárók általi megsemmisítésének szabályozásával, a legalapvetőbb humanitárius elvek tiszteletben tartásával, mely szabályok megsértését kalózkodásnak minősítette. A spanyol polgárháborúval összefüggésben a Földközi-tenger biztonságáról szóló, 1937-ben Nyonban kötött kilenchatalmi megállapodás kilátásba helyezte a tengeri hadviselés szabályait megsértő tengeralattjárók elleni támadást és - ha lehetséges - megsemmisítésüket. E feladatot - a szerződő államok parti tengerén kívül, azaz a nyílt tengeren - az angol és francia hadiflottára bízták.

A II. világháború tragikus eseményei, borzalmai (a hadifoglyokkal való bánásmód, a polgári lakosság célponttá válása p1. szőnyegbombázásokkal, az atombomba bevetésével, a polgári lakosság jelentős csoportjainak deportálásával stb.) nemcsak a humanitárius nemzetközi jog hatékonyságát kérdőjelezte meg, de ösztönzést adott a nem­zetközi jog ezen területe továbbfejlesztéséhez, hatékonyabb garanciarend­szer kiépítéséhez is.

A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának kezdeményezésére ült össze 1949-ben a genfi diplomáciai konferencia, melyen a résztvevők 4 egyezményt fogadtak el:

a hadra kelt fegyveres erők sebesültjei és betegei helyzetének javításáról:

a tengeri haderők sebesültjei, betegei és hajótöröttei helyzetének ja­vításáról;

a hadifoglyokkal való bánásmódról;

a polgári lakosság háború idején való védelméről.

Az 1949. évi genfi egyezmények főbb jellemzői:

Továbbfejlesztésük érdekében revízió alá vette az 1906. és 1929. évi genfi egyezményeket;

A modern hadviselés szükségleteihez adaptálva kiterjesztette a kombattáns fogalmát a gerillákra;

Részletesen szabályozta a polgári lakosság védelmét;

A védett személyekre vonatkozó alapvető szabályokat quasi-cogens minősítette olyan formában, hogy a felek külön megállapodásai nem rosszabbíthatják a védett személyek helyzetét, nem korlátozhatják jogaikat;

Meghatározta a háborús bűncselekményeket;

Nagy jelentőségű újítása a humanitárius nemzetközi jog minimális kö­vetelményeinek kiterjesztése a nem nemzetközi fegyveres összeütközésekre.

A genfi egyezmények létrehozása utáni időszakban különös jelentősé­ge van a kulturális javak fegyveres összeütközés esetén való védelméről szóló 1954. évi hágai egyezménynek. Az egyezmény meghatározza a kulturális javak fogalmát (p1. építészeti, művé­szeti vagy történeti emlékek, régészeti lelőhelyek, művészeti alkotások, kéz­iratok, jelentős könyvgyűjtemények, múzeumok, könyvtárak), nemzetközi kötelezettséggé emeli ezen javak oltalmazását és kímélését (katonai célú felhasználását, megtámadását, megtiltja a lopást, fosztogatást, a zárolást és elkobzást), ezt kiterjeszti a megszállás, sőt - korlátozott mértékben - a nem nemzetközi fegyveres összeütközés esetére is.

A nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályai

A szélesen értelmezett humanitárius nemzetközi jognak nemcsak nemzet­közi szerződések a forrásai, szabályainak jelentős része megtalálható a nem­zetközi szokásjogban is, sőt legfontosabb elveinek imperatív jellege mellett is megalapozottan lehet érvelni.

A szélesen értelmezett humanitárius nemzetközi jog általános szintű szabályozottságának kiemelése és létének bizonyítása egyrészt azért fontos, mert így - az egyes nemzetközi szerződésekben való részvételtől függet­lenül - a nemzetközi közösség minden tatja, valamennyi állam számára lé­teznek nemzetközi kötelezettségek. Ezen kívül egy másik fontos körül­ményt is fontolóra kell venni: a hágai és genfi jog forrásainak áttekintéséből levonható az a következtetés, hogy a jogi szabályozás fejlődése mindig a haditechnika fejlődése mögött, így ab ovo joghézagok keletkeztek , illetve a jogi szabályozás a katonai kö­vetelmények változásait kisebb-nagyobb késéssel követte. A nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályai kitölthetik a joghézagokat, és rugalmassá­guk következtében az új helyzetekhez is képesek alkalmazkodni.

A hágai és a genfi jog szokásjogi jellege már a kezdetekkor sem volt két­séges, mely - más megfogalmazásban - azt jelenti, hogy e nemzetközi szer­ződések legfontosabb rendelkezései deklaratív természetűek. Az erre vonat­kozó bizonyítékok közül különösen az alábbiak emelendők ki:

. A szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól szóló IV. hágai egyezmény kitétele, amit megszövegezőjéről Martens-klauzulának nevez­nek, a következőket mondja: "addig is, amíg a háború törvényeiről kime­rítőbb törvénykönyv lesz alkotható, a lakosság és a hadviselők azoknak a nemzetközi jogi elveknek az oltalma és tilalma alatt maradnak, amelyek a civilizált nemzetek között metállapított szokásokból, a humanitás törvénye­iből és a közlelkiismeret követelményeiből folynak."

. A Nemzetközi Bírósát gyakorlatában következetesen jelen vannak az általános humanitárius elvek. Ebben az összefüggésben említhető a Korfu­szoros-ügyben hozott ítélet (1949), a tenocid egyezményhez fűzött fenn­tartásokról szóló tanácsadó vélemény (1951), az Egyesült Államok katonai és félkatonai tevékenysége Nicaraguában és Nicaragua ellen ügyben hozott ítélet (1986) és a nukleáris fegyverek legalitásáról szóló tanácsadó vélemény (1996).

A hágai és a genfi jog alapelemei

A hágai és a genfi jogot tartalmazó nemzetközi szerződések terjedelme ele­ve kizárja részletes elemzésüket. Emellett megfontolandó az is, hogy ilyen kazuisztikus megközelítés óhatatlanul alkalmazásuk gyakorlati fogyatékos­ságaira, szabályaik nagyszámú megsértésére irányítaná a figyelmet, így nem tűnne ki egyértelműen az alapvető elvek érvényesülése, a megerősítésükre, továbbfejlesztésükre irányuló erőfeszítések folyamatossága.