Az építészet harmas meghatarozottsaga: hely, kor, ember

Az építészet hármas meghatározottsága: hely, kor, ember

Az építészeti mű három szükségszerű alapja a hely, a kor, és az ember. Szükségszerűek, hiszen bármelyikük hiányzik, a mű létre sem jöhet. Könnyen belátható, hogy minden építészeti alkotásnak van helye, mindegyik egy-egy meghatározott korban épült, és mindegyiket emberek tervezték-építették.

Ez a hármasság szellemi értelemben is igaz, azaz az építészeti művet meghatározza a hely szelleme, ahol létrejött, a korszellem, amelyben létrejött és az emberi szellem ami létrehívta, megvalósította.

Ebből következik, hogy az építészeti mű létrehozásához (az alkotáshoz), illetve megismeréséhez (a vizsgálathoz) három alapismeret szükséges: a helyismeret, a korismeret és az önismeret.

A hely, a kor és az ember -mint az építészeti mű három szükségszerű alapismérve- szorosan összefüggenek. Összefüggéseiket legtisztábban úgy érzékelhetjük, ha párosával vizsgáljuk őket, mind a három lehetséges kapcsolatukban, azaz:

a hely és a kor kapcsolata

a hely és az ember kapcsolata

a kor és az ember kapcsolata

1.1. A hely és a kor kapcsolata

 "Az egyidejűség relativitásának felismerése után a tér és az idő ugyanúgy egységes konti­nu­um­má olvadt össze, ahogyan előzőleg a három térbeli dimenzió egységes kontinuummá olvadt. A fizikai tér ezáltal négydimenziós térré egészült ki, amely az idődimenziót is tartalmazza."

(Albert Einstein: Válogatott tanulmányok)

A fizika világának ismerői 1905 óta tudják, hogy tér és idő elválaszthatatlanul összefüggenek.[1] Az építészet világának ismerői talán már a ke 111c29b zdetektől fogva sejtik ezt az összefüggést, hisz az építészeti mű egyszerre helyfoglalás térben és időben. Az alkotó - építő ember fantáziáját az időnek és a térnek az a közös tulajdonsága vonzza, ami meg is rettenti; a végtelenség. Ahogy a kozmikus tér látszólagos végtelensége sok nagy gondolat és művészi tett ihletője volt, az idő beláthatatlan végtelensége is tettekre, gondolatokra inspirált. Az építészet pedig mindig ott volt, ott van ezek metsződésében.

"A világegyetem görbült tere a kétdimenziós gömbfelülettel állítható analógiába. A táguló térben maga a tér az, ami "robban" és nincs sehol sem centrum, vagy ha jobban tetszik bárhol lehet, és nincs elválasztó határ, de a köbtartalom véges."

(Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete)

Tér és idő kapcsolatát az építészet sajátságosan érzékeli. A fizika tere az építészet számára megközelíthetetlen, elvont fogalom. Az építészet nem tud mit kezdeni a pusztán három dimenzióban megadott méretrend ürességével. Keresi azt a pontot, ahol kapcsolat teremtődik az elvont tér, és a teljes - értelmes és érzelmes - ember között. Ez a pont pedig a hely, amely mindig egyedi és megismételhetetlen. Az építészet a teret helyként (helyekként) érzékeli. A hely a személyes emberi kapcsolatteremtés a tér egy darabkájával.

"Az időnek legalább háromféle irányítottsága van, azaz három szempont is megszabhatja irányát. Legelőször is ott a termodinamikai irány, amely mentén a rendezetlenség vagy entrópia nő. A második a pszichológiai irány. Ez arrafelé mutat, amerre érzékeink szerint halad az idő; ebben az irányban a múltra emlékezünk és nem a jövőre. A harmadik pedig a kozmológiai irány. Ez az az irány, amelyben a világegyetem tágul, nem pedig zsugorodik."

(Stephen W. Hawking: Az idő rövid története)

"Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi; tudom, ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni; nem tudom."

(Aurelius Augustinus -Szent Ágoston- : Vallomások)

Az időt az építészet korként érzékeli. Az idő, mint az anyag létének megállíthatatlan, egyenletes folyamata elvont fizikai kategória, önmagában üres keret. Tartalommal az élet tölti fel, szűkebb értelemben az ember hozzá való viszonya. Az emberi léttel összekapcsolt idő történetté, történelemmé válik, egymáshoz kapcsolódó korok láncolatává. Az ember a végtelen és folyamatos időt egymást követő szakaszokban, azaz a korokban érzékeli.

Összefoglalva tehát azt lehet mondani, hogy az ember -ezáltal az építészet, és még általánosabban a kultúra- az elvont fizikai téridőt hely-kor viszonylatként érzékeli. A hely-kor viszonylat elemei egymással ellentétesen működnek: míg a hely térben kötött és időben kötetlen, addig a kor időben kötött és térben kötetlen fogalmi tartalom.

Képzeljük el a hely-kor viszonylatot egy skálán, melynek két végpontja a hely és a kor. A két végpont jelenti a két szélsőértéket: egyrészt a totális helyfüggőséget (azaz a korfüggetlenséget), másrészt a totális korfüggést (azaz a helyfüggetlenséget). Minden építészeti mű elhelyezkedik ezen a skálán valahol.

A skála két oldalát az építészet két, egymástól eltérő irányával lehet szemlélteni. Általában inkább helyfüggő (és ezáltal többé-kevésbé korfüggetlen) a népi építészet. Ez könnyen belátható, hiszen a népí építészet igen erősen kötődik a helyhez, helyektől függően nagyon változatos és csak kevéssé érinti a korok változása. A helyfüggő (a népi) építészetben meghatározó erejű a hely szelleme.

Inkább korfüggő (és ezáltal többé-kevésbé helyfüggetlen) a műépítészet. Ez is könnyen érthető, ha az építészettörténeti korokra gondolunk. A műépítészetben egy-egy kor határozza meg az építészeti alkotás milyenségét, koronként változik a stilaritás és ez többé-kevésbé független a helytől. A korfüggő építészetet (a műépítészetet) a kor lényegi sajátossága azaz a korszellem határozza meg.

A korfüggő építészet egyik szembeötlően fontos sajátossága a korok rövidülése. Ez az é­pí­té­szet­tör­té­ne­ti (művészettörténeti) korok egyre rövidülő időtartamával jól érzékelhető. Ez önmagában is érdekes, de magában rejt egy másik tendenciát is; a korok rövidülése egyben a helytől való fokozatos függetlenedést is jelenti. Ennek a végpontja a XX. század "leleménye" a totálisan helyfüggetlen ház jelensége. Ez a totális helyfüggetlenség közös ismérve a XX. század stiláris irányzatainak. Ugyanakkor észrevehető az is, hogy a XX. század egyre rövidülő stiláris időszakaihoz kötődő építészeti alkotások egyre gyorsabban évülnek el, azaz a csak a korhoz kötődő, ezáltal helyfüggetlen építészet egyre kevésbé időtálló.

A totális helyfüggetlenség (korfüggőség) végletességet jelent, azaz azt, hogy két szempont (a hely- és korfüggőség) egymást kizáró viszonyba került. Ez a szélsőséges helyzet szüli a jelen építészetének egyik alapkérdését is, azaz: van-e egyáltalán szerepe a helynek a kortárs építészetben?

A korábbiakban már kiderült, hogy a hely-kor viszonylat elemei egymással ellentétesen működnek, azaz ellentétpárként (dichotómia) is felfoghatók. Az ellentétpárokról kétféleképpen gondolkodhatunk: elemeit kezelhetjük egymást kizáróként (ez jellemzi általában az európai gondolkodásmódot) és egymást kiegészítőként (ez jellemzi általában a keleti gondolkodásmódot, közelebbről például a taoizmust)[2].

Az egymást kizáró gondolkodásmód eredménye a diszharmónia. Ha így gondolkodunk akkor például esetünkben a hely és a kor kizárják egymást, azaz a személyes vélemény függvényében vagy csak a hely, vagy csak a kor lesz az építészeti mű szempontjából meghatározó, a másik teljesen szük­ség­te­len­né válik.

Az egymást kiegészítő gondolkodásmód célja a harmónia. Ha így gondolkodunk, akkor nem nehéz rájönni arra, hogy az építészeti műnek egyaránt fontos és meghatározó eleme a hely és kor. Természetesen esetenként más és más arányban.

A hely és kor viszonyának alakulása kicsit más megfogalmazásban. A hely fizikum és szellem együtt, a látható és érzékelhető fizikai valóság és az azt éltető, karakterizáló szellemi hatások egysége - konkrét és absztrakt tartalmak szövevénye. Egyrészt érzékszerveinkkel felfogható, konkrét és valóságos, másrészt az érzékelés lehetőségein túli, transzcendens. Prob­le­ma­ti­ká­ja, értelmezése éppen e kettősségéből fakad. A ma embere, a mai kor szelleme racionális, - talán túlzottan és egyoldalúan racionális - és beállítottsága miatt a hely fizikai aspektusait emeli ki, azok által értelmezi a világot. A korszellemben jelen lévő racionális aspektus a reneszánsz idejében erősödött meg, a felvilágosodás idejében kapott szárnyra, onnan egyre erőteljesebben kizárólagosságra törekvő felfogássá vált. Előtte azonban a középkorban és még inkább az antik idők­ben más volt a kultúra, a világkép, a közgondolkozás beállítottsága más volt a korszellem. A transzcendentum állt közelebb az emberhez, a hitnek nagyobb szerepe volt a gondolkodásban.

Az antik görög világ transzcendentális érzéke kitűnően lemérhető épületeik elhelyezésében. A templom, az istenek lakhelye az archaikus korban fantasztikus táji környezetben áll, elhelyezését nem a kényelmi, funkcionális, racionális szem­pontok határozzák meg. A templom helye "templum" azaz tiszta hely az ég alatt, transzcendens tartalom. A szent hely a temenosz egyértelműen a szellemi dominancia hatása alatt állt. Racionális ésszel nehéz elképzelni, hogy -például Delphoi esetében- miért pont ott építettek valóságos kis városkát, ahol irdatlan munkával a hegyoldalba kellett bevágni a stadiont, ahol mesterséges teraszra kellett építeni a templomot. A román kor ismét csodákat produkált az épület és hely együttesét tekintve. Templomok és kolostorok épültek racionális szempontból elképesztő helyeken. A korszellem racionális aspektusának erősödésével a transzcendentum iránti érzék egyre inkább meggyengült. Az ésszerű tudatos kategóriák mindinkább kiszorították az érzéseken, sejtéseken, tapasztalatokon alapuló ősi tudatalattit. A világ érthetőbbé vált de üresebbé, definiálhatóbbá, de részlegesebbé.

"A tudományos megismerés fejlődésével világunk egyre embertelenebbé válik. Az ember magányosnak érzi magát a világban, mivel kívül rekedt a természeten, és elveszítette a természet jelenségeivel való érzelmi "tudattalan a­zo­nos­sá­gát". A természeti jelenségek lassan elveszítették szimbolikus jelentőségüket. A mennydörgés többé már nem a haragvó isten hangja, a villámlás sem az ő bosszúálló nyila. A folyóban nincs többé szellem, a fa már nem az ember életforrása, a kígyó nem a bölcsesség megtestesítője, a hegyi barlangban már nem laknak hatalmas démonok. Nem szólnak az emberhez a kövek, növények és állatok, és az ember sem szól hozzájuk abban a hitben, hogy azok majd megértik őt. A természettel való kapcsolatát elveszítette, és ezzel együtt elveszett a szimbolikus kapcsolatból fakadó rejtett érzelmi energia is."

(Carl Gustav Jung: Az ember és szimbólumai)

1.2. A hely és az ember kapcsolata

"A kiindulás az ember és föld viszonya volt. Ahol az ember megjelenik, a földet megváltoztatja, olyan újat hoz, amire a föld sohasem gondolt. A föld az ember számára hely. Az ember a földdel sohasem azonosíthatja magát teljesen, de soha nem volt ember, aki a helytől, ahol élt, független lett volna.

(Hamvas Béla: Az öt géniusz)

".aki ás és szánt, az a természetet nem kirabolni, hanem megváltoztatni akarja. "Elültetni" nem azt jelenti, hogy elveszünk, hanem azt, hogy létrehozunk valamit... A földben gyökerezünk, melyet művelünk."

(Oswald Spengler: A Nyugat alkonya)

Az ember és a hely viszonya kölcsönhatás. Egyrészről az ember hat a helyre, amennyiben megműveli, átalakítja, azaz kultiválja, civilizálja környezetét. A kultiválás első jelei a falu, és a földművelés. A falu és az azt környező átalakított, megművelt táj még a természeti hatások meghatározottságában élnek. A város, mint következő lépcsőfok -az emberi szellem által kreált és dominált élettér- már függetleníteni próbálja magát a természeti hatásoktól.

Másrészről a hely is alakítja a huzamosan ott élőket. A néprajzzal és összehasonlító néprajzzal foglalkozók ismerik a néplélek, a népkarakterológia fogalmát és összefüggését a geográfiai - klimatikus környezettel. Drámai módon más lehet egy magashegyi nép, mint egy sivatagi. A hely hatását az emberre az etnosz (néplélek, népkarakter) fejezi ki.

A környezet változása, kultiválása, civilizálása visszahat az emberre, majd a megváltozott ember ismét a környezetére. Az egyre növekvő civilizáltság eredményeképpen az etnoszt, azaz a kollektív szellem primátusát lassan felváltja az individuált emberi szellem -az elmagányosodó városi ember.

1.3. A kor és az ember kapcsolata

Az ember és a kor kapcsolata a korszellemben manifesztálódik. A korszellem fejezi ki egy-egy kor szellemiségének lényegét, esszenciáját.

A korszellemet meghatározhatjuk úgy, hogy az egy adott időszak társadalmi-gazdasági helyzetének kivetülése, az adott kor kulturális és szellemi eszményeinek összképe.

A korszellem személyek, csoportok, népek feletti kategória, hatása azonban érvényes mindezekre. Ér­vényességi kiterjedése azonban csak az azonos kultúrájú-civilizációjú régiókban érvényes, ott viszont általánosan. Személyek, csoportok és nemzetek felettiségét bizonyítja, hogy mindenki számára személyesen érvényessé tehető anélkül, hogy leglényege módosulna.

A korszellemben a közös a lényeges, a kollektív aspektus. A korszellem abszolút spirituális kategória, önmagában nincs jelentése. Jelentése azáltal lesz, hogy testet ölt különböző dolgokban, a művészeti megnyilvánulásokban, a politikai döntésekben, a tudományos törekvésekben, a magán­be­szél­ge­té­sek­ben, az újságcikkekben - tehát a korstílusban[4] és a korhangulatban . A korszellem átfogó hatása alatt így egyesül minden emberi kifejeződés a hétköznapitól, a legigényesebb művészetig.

A korszellem, mint az adott kor kollektív szellemiségeinek esszenciája, kapcsolatba kerülhet az individuális emberi szellemmel. A kollektív szellem hat az individuálisra, de az individuum is visszahat a kollektívre. Másképpen szólva a korszellem befolyásolja az egyéni alkotó munkásságát, de az egyéni alkotások (is) alakítják a korszellemet magát. A kapcsolat tehát egymást befolyásoló, egymást alakító folytonos kölcsönhatás.

Az előzőeket kicsit leegyszerűsítve mondhatjuk, hogy a művészeti stílusok (így az építészeti stílusok is), a mindenkori korszellem megjelenési formái. Egy összetett, sokrétű fogalmi tartalom bennük válik érzékelhető képpé, dekódolható jelentéstartalommá.

"Bármennyire is próbálja magát egy korszak álcázni, valódi természete meg fog mutatkozni az építészetben, függetlenül attól, hogy az eredeti kifejezési formákat használ, vagy megkísérel régmúlt korszakokat másolni. Az építészet minden kor tényleges folyamatainak csalhatatlan mutatója - megkerülhetetlen, ha a kérdéses időszakot értékelni akarjuk."

(Sigfried Giedion: Space Time and Architecture)

A mi korunkat ugyanúgy jellemzi az építészete (művészete), mint bármely más, megelőző kort.

A korszellem tágasságából kiemelek két aspektust, melyet a kor-ember viszonylatban fontosnak tartok. Az egyik a globalizmus, a másik a sztár-jelenség. Két különböző, de egymással mégis szorosan összefüggő, korunkat élesen jellemző fogalmi tartalom.

A globalizmus, vagy a globalizáció az egységessé váló világot, az egységessé váló piacot, az egységessé váló pénzforgalmat, kereskedelmet jelenti. Önmagában a globalizmus nem jó és nem rossz, de mint minden átfogó jelenségnek, ennek is megvannak a maga jó és rossz oldalai. Kulturális aspektusból nézve azonban sokkal több negatív vonást tartalmaz, mint értéket. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, ha megértjük, hogy a globalizmusnak nem célja a kultúra, hanem az eszköze.

Az építészet szempontjából nézve a kulturális, szellemi hatások elsőrendű fontosságúak. Kulturális értelemben a globalizácót az egységesítés, egységesedés jellemzi. Ez óriási veszélyt jelent a sokszínűségre, a helyi jellegzetességekre, a regionális sajátosságokra, konkrétan a népművészetekre, a hagyományokra, a szokásokra, a sajátos regionális kulturális és szellemi identitásra nézve.

Ahogyan a technikai civilizáció pusztítja a természet értékeit, úgy pusztítja a globalizáció a helyi kultúrákat. A helyi kulturális alapok elvesztése pedig az önazonosság, a sajátos és egyedi identitás feladásával járhat. A globalizmus eszménye a "világpolgár", az a sehova sem tartozó gyökértelen tömeglény, aki önálló vélemény híján boldogan elfogyaszt mindent, amit a piac és a média diktál neki, lett légyen az üdítőital, mosópor, hamburger, kulturális ideológia, vagy -kiemelt fontossággal-  politikai vélemény.

Építészeti értelemben nem az a baj, hogy az építészeti stílusok határokon átívelők lettek, hiszen mindig is azok voltak. A barokk, vagy klasszicizmus éppúgy "internacionális", mint a XXI. század eleji modern stílusok. A baj az, hogy a globalizmus eláraszt, kizárólagosságra tör, a kommersz, az eladható mentén próbálja uniformizálni a világot. (Példaként említhető az európai kultúra számára értéktelen és értékelhetetlen, vacak amerikai filmek özöne, amely elárasztja az egész világot, egyfajta szem­léleti diktatúra megnyilvánulásaként.)

Kulturális értelemben a globalizációnak nem célja, hogy a kultúra magas színvonalon tartásával a befogadó közönség szellemi színvonala és ízlése emelkedjen. A globalizáció célja, hogy a kultúra termék­­ké váljon, ezáltal eladható legyen. Az ily módon árúvá vált kulturális termékek színvonalát le­szál­lít­ja az átlagközönség befogadási szintjére és ízlésvilágára, hogy minél szélesebb rétegek számára legyen könnyen fogyasztható. A kultúra szerepe így megváltozik, immár nem a nevelő, jobbító hatása a lényeges, hanem az eladhatósága. És ez már nem is kultúra, hanem szórakoztatás, szórakoztató ipar. Itt válik érthetővé az a korábbi mondat, hogy a globalizmus számára a kultúra nem cél, hanem eszköz.

A sztár fogalma és világa az utóbbi pár évtized terméke. Napjainkban a sztárok hitelesítik a nagyközönség számára a produkciót, ez a hitelesítés a tömeges eladhatóság alapja. A közönség szá­má­ra a sztár neve a garancia a minőségre, a sztár fogalma egyet jelent a minőséggel, sztár és minőség egymás szinonimájává válnak. Emiatt a produkció tényleges minősége nem lényeges. A folyamatban a sztár a fontos, aki hitelesít, aki segít eladni a portékát.

Bár látszólag a sztár a központ, látszólag ő a piramis csúcsa, a lényeg mégis a produkció elad­ha­tó­sá­ga. Ha a produkció nem kell a piacon, a sztár eltűnik. A sztár a piac kreatúrája, kiszolgálója, bálványa és áldozata. A sztárolás, a sztárcsinálás a média világának a feladata. Nyilvánvalóan a média sajátos érdekei és a piac üzleti céljai együttesen motiválják. A sztárcsinálás a széles néprétegeket érintő, a közvetlenül és könnyen eladható műfajokat támadta le először; a filmet, a TV-t, a szórakoztató (könnyű) zenét és a szórakoztató (könnyű) irodalmat. Majd rátalált azokra a műfajokra melyek kisebb közönség számára, nehezebben és közvetettebben konvertálhatók piaci termékké, így az építészetre is.

Az építész-sztár, mint az építészeti média és az építészeti piac kreatúrája nem feltétlenül képvisel építészeti értéket, viszont feltétlenül képviseli a média és a piac érdekeit. Bár a média közvetve és köz­vet­lenül folyamatosan azt sugallja és sulykolja, hogy a sztár maga a szakmai minőség, ez nem igaz. A nemzetközi építész-sztárok nagyon sokféle értékrendet képviselnek, melyek között van tény­leges érték, de van eladható, ám értéktelen kacat is. A sztárok között vannak tehetséges, sőt zseniális é­pí­té­szek, ám vannak közöttük antitalentumok is.

"Az antitalentum új tünemény az emberiség szélsőségektől zaklatott történetében. Az "anti" előrag nem a tehetség hiányát jelenti, hanem csupán előjelét, a mínuszt, azaz működésének a normálissal ellentétes irányát.

.(az antitalentum) a valóság adalékaival operál, de lényegét nem tudja megragadni, s munkájának eredménye a valósággal ellentétes, antireális lesz (nem irreális).

.egy-egy konkrét tényből, jelenségből olyan következtetéseket von le, hogy elképeszti a normális észjárású embert. Ezt a hatást érvei, elméje fölényének tulajdonítja. Az antitalentum kimagaslik az átlagból, fölötte áll, vezeti, tényleges hatalom van kezében, akár szellemi, akár politikai, akár mind a kettő. Egy szóba sűrítve: az antitalentum az igazi lángelme szöges ellentéte, sőt tagadása. "Az idő igaz, S ledönti, ami nem az" - írta Petőfi. Ez az antitalentum művének sorsa."