MICHAEL PHILIPS: VESZTEGETÉS

MICHAEL PHILIPS: VESZTEGETÉS

Jóllehet néhány vesztegetési ügy óriási közfelháborodást váltott ki az elmúlt évtizedben, az ezekről folytatott, többnyire a nagyközönségnek szánt népszerűsítő vitákból még mindig nem derült ki igazán, hogy mi jellemzi a vesztegetést erkölcsi szempontból. Ennek egyik oka, hogy rendszerint nem tettek és nem tesznek különbséget a vesztegetés és más, ehhez némiképp valóban hasonló természetű ügyek között. Az első feladat tehát az lenne, hogy tisztázzuk, mi számít vesztegetésnek és mi nem számít annak. Erről sajnos mindeddig igen gyér a filozófiai irodalom. Az itt következő írás orvosolni kívánja ezt a hiányt azzal, hogy definiálja a vesztegetés fogalmát, s azzal, hogy felhasználja ezt a fogalmat három vitatott kérdéskör megvilágítására.

Néhányszor összezavarodással érhetnek végett a vesztegetéssel foglalkozó viták, ami a vesztegetés és a zsarolás közötti különbség meg nem látásából fakad. Például igaz ez a Lockheed cég hirhedt japán ügyének számláira. Megpróbálom bemutatni azt, ha tisztában vagyunk a vesztegetés és zsarolás közötti különbséggel, akkor sokkal könnyebben elkülöníthetjük az ilyen és hasonló tranzakciók erkölcsi felfogását.

A második problématerület a kulturális sokféleség tényéből származik. Mint ahogy az általánosan elfogadott, az üzleti magatartások, a kormányzatok és a hivatások illetve foglalkozások kultúránként mások és mások. Néhány helyen az olyan ügyletek, amelyeket a legtöbb amerikai vesztegetésnek tekintene, nemcsak elvárt eljárások, de elfogadott gyakorlatok is. Mivel a jelentős pártok 626b16g magatartásai az irányadók, ezért a hatalmi rendszer elnéző. Ezek vesztegetések? Vagy csak néhányuk vesztegetés? Ha igen, melyek?

A harmadik problématerület abból a megkülönböztetési nehézségből nő ki, amelynél az egyik oldalon a vesztegetések a másik oldalon az ajándékok és ellenszolgáltatások állnak. Tételezzük fel, hogy egy ruhagyártó cég azzal szerez örömet egy katalógus társaság vásárlóinak, hogy drága előadásokra és atlétikai eseményekre szóló jegyekkel látja el őket. Ezek mind vesztegetések? Vagy tegyük fel, hogy egy speciális érdekcsoport közhivatalnokokat jutalmaz üdülésekkel, autókkal és ékszerekkel mivel ezek kedvezéséből vannak hatalmon. Helyesen beszélhetünk-e itt vesztegetésről?

I.

Az ilyen kérdések megválaszolásához szükségünk van a vesztegetés fogalmának precízebb meghatározására. A vesztegetés voltaképpen fizetség (vagy annak az ígérete) egy szolgáltatásért. Ezt a fizetséget tipikusan hivatalnokoknak vagy tisztségviselőknek adják annak fejében, hogy megszegik valamilyen hivatali kötelességüket vagy megsértik azt a felelősséget, amellyel felruházták őket. A hivatalnok cselekménye rendszerint abban áll, hogy az adott esetben szándékosan nem az ügy érdeme szerint dönt. Mindez azonban nem jelenti szükségképpen azt, hogy egy megvesztegetett hivatalnok helytelen döntést fog hozni; egy bíró, akit megfizettek azért, hogy részrehajló legyen és aki így is jár el, a dolgok véletlen egybeesése folytán esetleg éppen a helyes és törvényes döntést hozza meg (másszóval maga a törvény kedvez a vesztegető félnek). A kötelességszegés végső soron abban áll, hogy a döntés rossz, helytelen indítékok alapján születik meg.

Noha a legtipikusabb és legfontosabb vesztegetési ügyek szereplői politikai személyiségek és köztisztviselők, a politikai pozíció vagy a köztisztviselői beosztás azért nem elengedhetetlen feltétele annak, hogy valaki megvesztegethető legyen. Vesztegetésre valójában bármiféle hivatali állás nélkül is sor kerülhet. Meg lehet vesztegetni pl. egy temetkezési vállalkozót, hogy temessen el egy üres koporsót, vagy egy baseball-játékost, hogy mindig hibázzon, amikor ütnie kell. Mindazonáltal a baseball-játékosok és a temetkezési vállalkozók is tagjai bizonyos szervezeteknek, s e szervezeten belüli pozíciójuk bizonyos felelősséget ró rájuk, s ugyanezen oknál fogva vannak bizonyos kötelességeik is. Csábító a gondolat ezért, hogy a vesztegetést a szervezethez tartozás összefüggésében definiáljuk. Eszerint a vesztegetés olyan fizetség, amelyet egy szervezet tagja kap annak fejében, hogy megsért bizonyos pozicionális kötelességet vagy felelősséget. Erősíti ezt a kísértést az a felismerés is, hogy nem vagyunk megvesztegethetők olyan kötelességeink megsértéséért, mely kötelességeink egyszerűen erkölcsi mivoltunkból fakadnak. (A felbérelt gyilkosokat pl. nem vesztegetik meg azért, hogy szegjék meg a "ne ölj" parancsát, noha ez, mint erkölcsi parancs, őket is köti.)

Mégis, túl erős lenne azt mondani, hogy a megvesztegethetőség szükségszerű feltétele valamely pozíció betöltése egy szervezetben. Vesztegetésről beszélhetünk talán akkor is, ha egy bokszolót fizetünk meg, hogy adja föl a küzdelmet, vagy egy futóatlétát, hogy veszítse el a versenyt. Mindenesetre ezek az ügyek nagyon hasonlítanak azokhoz, amelyeket korábban tárgyaltunk. Nagyjában-egészében mind a bokszolót, mind az atlétát azért fizetik meg, hogy valami olyasmit tegyenek, amit, figyelembe véve hogy mik is ők, nem szabadna megtenniük. És amiért őket megfizetik az az, hogy azt tegyék, amit egy bizonyos személy vagy szervezet diktál, s ne azt, ami megfelel a tevékenységükhöz tartozó fontos egyezségeknek. A közszolgálati alkalmazottak, a vállalati vezetők, a temetkezési vállalkozók és a baseball-játékosok természetesen szintén részesei bizonyos tevékenységeknek, praxisoknak. Felelősségüket azok a szabályok és egyezségek definiálják, amelyek szervezeteiket kormányozzák. E ponton abban a helyzetben vagyunk, hogy megadhatjuk a vesztegetés ideiglenes definícióját. Eszerint P vesztegetést fogad el R-től akkor és csak akkor, ha P a fizetségért beleegyezik, hogy úgy fog eljárni, ahogy azt R diktálja, s nem úgy, ahogy azt tőle, mint egy bizonyos tevékenység vagy praxis részesétől megkövetelik vagy elvárják.

Ennek az eredménynek egyik előnye az, hogy képessé tesz bennünket bizonyos nehéz esetek vizsgálatára. Tegyük föl, hogy egy szovjet ügynök lefizet egy magasrangú tisztviselőt a Pentagonban védelmi titkok átadásáért. Az első néhány ilyen adatszolgáltatás után bizonyosan azt mondanánk, hogy ezt az embert megvesztegették. De tegyük föl, hogy hivatalnokunk fizetést kap azért, amit tesz, s hogy a dolog hosszú évekig tart. Ebben az esetben már kevésbé tűnne helyénvalónak, ha vesztegetésről beszélnénk. De hogyan lehetséges, hogy ugyanaz a dolog, mely ismérvei szerint vesztegetésnek minősül, ha egyszer vagy kétszer követik el (vagy esetleg többször, de rendszerint szolgáltatásonként, mintegy darabbér-alapon fizetve), nos hogyan lehetséges, hogy ugyanez a dolog elveszti ezt a karakterét, ha gyakrabban esik meg (vagy mondjuk havi fizetésért)?

A magyarázat nézetem szerint az, hogy a gyakoriság vagy a fizetési mód miatt hajlamosak vagyunk másként felfogni a kérdéses tevékenységet. Így, ha egy amerikai tisztviselő elég hosszú ideig dolgozik a Szovjetúniónak, azt fogjuk gondolni róla, hogy szovjet kém. Mindenesetre amilyen fokban kémkedésnek találjuk ezt a tevékenységet, olyan mértékben tekintjük a fizetséget is - sok egyedi vesztegetési összeg helyett - fizetésnek. Hasonlóképpen vagyunk az ipari kémekkel, a beépített ügynökökkel, a szervezetek alkalmazottai közül beszervezett besúgókkal stb. Nem tekintjük őket "megkent", megvesztegetett embereknek, mert nem úgy nézünk rájuk, mint akik valódi részesei annak a tevékenységnek vagy praxisnak, amely mellett látszólag elkötelezték magukat.

Ezt a tevékenység- vagy praxis-koncepciót tovább erősíti az a tény, hogy egy személy tevékenysége adott esetben a vesztegetésről kialakított kritériumok alá eshet hosszú távon és szabályozott, állandó alapon is, s mégis azt mondhatjuk róla, hogy mindvégig vesztegetési pénzeket fogadott el. Ezek azok az esetek, ahol a folyamatos és szabályozott pénzelfogadás nem változtatja meg felfogásunkat arról a tevékenységről vagy praxisról, melyet a megvesztegetett személy folytat. Ilyenformán nem hisszük, hogy egy bíró, aki szervezett bűncselekményekből származó pénzt fogad el részrehajlásért, az ítélkezésen kívül bármi egyéb tevékenységnek is részese lenne, még akkor sem, ha szinte kizárólag ilyen ügyeket tárgyal. Ez így talán önkényes: lehet hogy inkább úgy kellene rá gondolnunk, mint egy bűnszövetkezet ügynökére (mint a jogrendszer fizetett szabotálójára), s eszerint is kellene őt kezelnünk. A lényeg azonban - úgy vélem - az, hogy mivel nem így gondolunk rá, ti. továbbra is bírónak tekintjük, az újabb és újabb eseteket is mind vesztegetésnek tekintjük.

Figyelmet érdemel a vesztegetésnek még legalább két további jellemzője. Az első abból a tényből fakad, hogy a vesztegetések fizetségek. Éppen ezért, hasonlóan más fizetségekhez (pl. a bérleti díjhoz) a vesztegetési pénzeknek is előfeltétele valamilyen fajta megállapodás. Másszóval mindkét félnek tudnia kell, hogy a kérdéses fizetségeket a tárgyhoz tartozó magatartásra cserélik el vagy fogják elcserélni. A legtipikusabb és legfontosabb esetekben a megvesztegetett fél egy hivatalnok vagy tisztségviselő és a szóban forgó magatartás valamilyen hivatali kötelesség megsértése. Ebben az esetben egyszerűen azt mondhatjuk, hogy R megvesztegeti P hivatalnokot, amikor P fizetséget fogad el vagy elfogadja annak ígéretét azon megállapodás fejében, hogy R érdekében cselekedve megsérti pozicionális kötelességét. E megállapodási követelménynek igen nagy a jelentősége. A IV. részben amellett fogok érvelni, hogy e követelmény nélkül nem tudjuk helyesen megkülönböztetni a vesztegetésektől az ajándékokat illetve a jutalmakat.

Az ilyen egyezségeknek nem kell kifejezett megállapodásoknak lenniük. Ha egy rendőr megállít engem gyorshajtásért és ezt követően átnyújtok neki egy 50 dolláros bankjegyet a jogosítványom mellé csúsztatva, s ő elfogadja az ötvenest, máris fölvethető, hogy ilyen megállapodásra léptünk, dacára annak, amit a Rendőri Jótékonysági Egyletnek szánt hozzájárulásokról föltehetőleg mondani fogunk. Úgy gondolom, amikor válaszolni kívánunk a kérdésre, hogy milyen ügyleteket kell vesztegetésnek tekinteni, problémáink egy része azoknak a feltételeknek a homályosságából származik, melyek feljogosítanak bennünket annak kijelentésére, hogy egy megállapodás létrejött. Erre a pontra a későbbiekben még visszatérek.

E felfogás egyik következménye, hogy megvesztegetett személynek lehet tekinteni azt, aki megállapodott valaminek a megtételében, később azonban elhatározza, hogy mégsem teljesíti a szolgáltatást. Igen, ezt kell mondanunk még akkor is, ha ez a személy soha nem kapott tényleges fizetséget, csupán fizetési ígéretet, s akkor is, ha kapott ugyan fizetséget, de miután elhatározta, hogy tartózkodik a megállapodás rá eső részének teljesítésétől, visszafizette azt. A magam részéről nem látok ebben semmi furcsaságot. Elvégre ha valaki elfogadja a vesztegetést, akkor természetesnek tűnik azt mondani, hogy megvesztegették. Mindazonáltal nincsenek komoly ellenvetéseim azzal szemben, hogy különbséget tegyünk a vesztegetés elfogadása és a megvesztegetettség között, ahol az utóbbinak szükségszerű feltétele, hogy az adott személy teljesítse a vesztegetési megállapodás rá eső részét. Ahogy én látom, egyetlen komoly erkölcsi kérdés sem függ e nyelvi választástól.

A vesztegetés utolsó érdekes vonása akkor tárul elénk, ha reflektálunk arra az állításra, hogy vesztegetést ajánlani és vesztegetést elfogadni prima facie rossz. Kezdjük a hivatalnokokkal. Az az állítás, hogy egy hivatali pozícióban levő személynek prima facie helytelen vesztegetést elfogadnia, csak akkor fogadható el, ha az egyéneknek hivatali minőségükben prima facie kötelmük hivatali kötelességük teljesítése. A legelfogadhatóbb érv az állítás mellett a társadalmi szerződés szervezetekre vonatkoztatott modelljén nyugszik. Azáltal, hogy valaki elfogad egy beosztást egy szervezetben, hallgatólagos megállapodást köt, hogy kitart a szervezet szabályai mellett. Akit megvesztegetnek, az megsérti ezt a megállapodást - megszeg egy ígéretet - és ezért a megvesztegethetőség (megvesztegetettség) prima facie rossz. Elismerem, az érvnek van bizonyos értéke a valódi és önkéntes intézmények esetében, de kérdésesnek tűnik ez az érték, ha a morálisan korrupt intézményekről beszélünk (pl. a náci Németország vagy a mai El Salvador). És még ha technikailag érvényes is lenne az érv ezekben az összefüggésekben, a belőle fakadó következtetés mégis félrevezető féligazság maradna.

II.

A bevezetésben említettem, hogy a vesztegetés fogalmának meghatározása után három vitatott kérdéskört fogok elemezni. Forduljunk most az első felé, nevezetesen vizsgáljuk meg a vesztegetés és a zsarolás megkülönböztetésének problémáját. Vessük össze a következő eseteket:

a/ P vállalati vezető reméli, hogy eladhat egy repülőgépet C ország nemzeti légitársaságának. Az üzlet létrejöttéhez szükséges R miniszter hozzájárulása. P tisztában van azzal, hogy R mással jobb üzletet is köthetne, s hogy ezt R is tudja. P munkatársai kiderítették, hogy R köztiszteletnek örvend becsületessége miatt, de azt is, hogy R komoly pénzügyi nehézségekkel küzd. Ennek megfelelően P nagy összeget ajánl R-nek, hogy vásároljon tőle. R elfogadja az ajánlatot és tartja magát a megállapodáshoz.

b/ Ugyanaz mint az előző eset, kivéve, hogy P tudja, az ő ajánlata a legjobb, amit R egyáltalán kaphat, és R szintén tisztában van ezzel. Mindazonáltal megbízható forrásokból P azt az információt kapja, hogy R nem fog vele üzletet kötni, hacsak P nem fizet neki egy tekintélyes összeget. P alkalmazkodik a helyzethez és R megköti vele az üzletet.

Megítélésem szerint a/ vesztegetés, b/ nem az.

A különbség a/ és b/ között elég világos. Az első esetben P megfizeti R-t, hogy R sértse meg kötelességét - azt a kötelességét, hogy a lehető legjobb üzletet kösse meg. A második esetben P nem tesz ilyesmit. P itt valójában azért fizeti meg R-t, hogy R tegyen eleget mindenkori intézményes kötelezettségének. Továbbá: amit P tesz, azt válaszként teszi, attól fenyegettetve, hogy R megsérti kérdéses kötelességét, éspedig úgy, hogy azzal veszélyezteti P érdekeit. Ilyenformán b/ inkább zsaroláshoz hasonlít, mintsem vesztegetéshez. R nagyjában-egészében zsarolja P-t, amennyiben büntetéssel fenyegeti arra az esetre, ha P nem ad neki valamit, amire R-nek nincs jogos igénye.

Ha ez igaz, akkor a külföldi hivatalnokok megvesztegetésével vádolt amerikai vállalatvezetők olykor zsarolás áldozatainak látszanak inkább, semmint vesztegetőknek. Zsarolás áldozatainak, mivel legalábbis néhány esetben azért kellett fizetniük, hogy elérjék, hogy egy hivatalnok azt tegye, ami a dolga, ami a kötelessége minden ügyben. Kiváltképpen igaz ez azokkal az ellenőrökkel és kormányhivatalnokokkal kapcsolatban, akiknek jóvá kell hagyniuk az amerikai és a helyi cégek közötti tranzakciókat. Egy ellenőr, aki, ha nem fizetnek neki, megtagadja egy olyan szállítmány engedélyezését, amely teljesen megfelel a szabványoknak és a kívánalmaknak, hasonlít ahhoz a banditához, aki a területén áthaladó minden áru után sarcot szed.

Ebből azonban nem következik, hogy morálisan helyes, ha az amerikai cégek megfizetnek ilyen korrupt hivatalnokokat. Vannak esetek, amikor erkölcsileg helytelen engedni a banditák és más zsarolók követeléseinek. Az mindenesetre világos, hogy az itt fölmerülő erkölcsi kérdések különböznek azoktól az erkölcsi kérdésektől, amelyek a vesztegetéssel kapcsolatban vetődnek föl. Más a felek erkölcsi viszonya. A vesztegetési megállapodás, természete szerint, nem áldozatok és elnyomók közötti egyezség. A zsarolási megállapodás az. Könnyebb erkölcsi igazolást és mentséget találni abban az esetben, ha egy zsaroló követelésének enged valaki, mint akkor, ha valaki vesztegetési ajánlatot tesz. A szóban forgó distinkciót természetesen könnyebb megtenni az elméletben, mint a gyakorlatban. Egy hivatalnok, aki pénzt követel egy szállítmány engedélyezéséért, valószínűleg azt fogja mondani, hogy a termék nem mindenben felel meg az előírásoknak és kívánalmaknak, s ezzel mintegy alátámasztja, megerősíti követelését. Bizonyos esetekben nem könnyű megítélni, hogy igazat mond-e a hivatalnok (pl. hogy tényleg megsérült-e vagy tényleg fertőzötté vált-e a szállítmány útközben). És figyelembe véve a késedelem magas költségeit, egy vállalat eljuthat akár ahhoz a következtetéshez is, hogy túl drága mindennek utánajárni. Ebben a helyzetben a cég esetleg úgy dönthet, hogy fizet, anélkül, hogy tudná, vesztegetésbe megy-e bele, vagy zsarolásnak enged. Mivel egy ilyen döntés erkölcsi megítélése attól függ, hogy ténylegesen minek minősül a szóban forgó cselekmény, egy cég, amely nem áldoz időt arra, hogy utánanézzen a dolgoknak, erkölcsileg felelőtlenül jár el (kivéve természetesen, ha mindkét esetben képes megvédeni döntését).

Milyen megfontolásokat hozhat föl egy vállalat a vesztegetési ajánlatok igazolására? E kérdés részletes elemzése kívülesik írásunk tárgyán. Mindemellett említést tettem már olyan megfontolásokról, amelyek különféle összefüggésekben vesztegetés elleni érveknek számítanak. Hogy a legésszerűbb összefüggéssel kezdjem, a tisztségviselőktől rendszerint megkövetelik, hogy teljesítsék hivatali kötelességeiket. Ezekben az esetekben a vesztegetési ajánlatok rendszerint arra irányuló kísérletek, hogy rábírják a hivatalnokokat kötelezettségeik megsértésére. Ha az ajánlatot elfogadják, ez valószínűsíti, hogy a szóban forgó hivatalnok a jövőben is meg fogja sérteni kötelességeit. Ilyenformán egy vesztegetési ajánlat hozzájárulhat egy hivatalnok korrumpálódásához. Mindezeken túl a vesztegetési ajánlat hátterében gyakran méltánytalan előny vagy meg nem érdemelt kiváltság biztosításának szándéka húzódik meg. Ahol erről van szó, ott ez a szándék úgyszintén érvnek számít a vesztegetés ellen. Éppen ezért ahhoz, hogy megállapíthassuk, egy vesztegetési ajánlat adott körülmények között vagy sem, el kell döntenünk: (1) vajon érvényesek-e az említett megfontolások az adott esetben; (2) ha igen, akkor milyen súllyal esnek a latba; (3) mekkora jelentőséget tulajdoníthatunk az ellentétes megfontolásoknak. (Tegyük föl pl., hogy muszáj megvesztegetni egy tisztségviselőt egy fontos szerződéses kötelezettség teljesítése érdekében.) Érdemes ezen a ponton megjegyezni, hogy ahol a hivatalnokok rutinszerűen fogadnak el vesztegetéseket, ott a hivatalnokok korrumpálása elleni védelem nemigen lesz alkalmazható. Hasonlóképpen, amilyen mértékben elfogadott fegyver a vesztegetés az összes versenytárs arzenáljában, olyan fokban csökken a lehetősége annak, hogy a vesztegetési ajánlatokat a versenytársakkal szembeni méltánytalan előnyszerzés kísérleteiként értelmezzük.

III.

Fölvetik olykor, hogy bizonyos közegek annyira korruptnak látszanak, hogy ott tulajdonképpen semmiféle fizetség nem számít vesztegetésnek. Ezeken a helyeken a hivatali kötelességeknek való megfelelés foka rendkívül alacsony és a kenőpénz, a lefizetés olyan elterjedt, olyan általános, hogy gyakorlatilag intézményesült. Tegyük föl pl., hogy N ország törvényei igen magas vámot rónak egy bizonyos termékfajtára, másfelől viszont széleskörben elterjedt gyakorlat mind az exportőrök, mind az importőrök körében N ország vámtisztjeinek megkenése. E lefizetések arra irányulnak, hogy a vámtiszt hunyjon szemet adott termékek esetében vagy becsülje alul azok mennyiségét vagy értékét. Tegyük föl továbbá, hogy mindez köztudott N országban, de a végrehajtó hatalom képviselői semmilyen szinten nem tesznek erőfeszítéseket e gyakorlat megszüntetésére; igaz, az ilyen kísérletek valószínűleg társadalmi elégedetlenséget váltanának ki. Elképzelhető az is, hogy N országban a vámtisztek nem is kapnak fizetést, következésképpen megélhetésüket teljes mértékben így biztosítják. Az ember akár azt is elképzelheti, hogy a vámtiszteknek be kell fizetniük havonta egy bizonyos összeget az államkasszába, s elbocsájtják őket, ha ezt elmulasztják. Föltehetjük végül, hogy a dolgok ilyenfajta intézésének kumulatív előnyei és hátrányai eredményeként N ország gazdasága nagyjából olyan erős, mint amilyen egy szabálykövetőbb alternatíva esetében lenne. Vesztegetik, korrumpálják-e ezeket a vámtiszteket?

Felfogásom szerint az e kérdésre adandó válasz attól függ, hogy hogyan értelmezzük a vámtiszt kötelességeit. Ha a vámtisztekre vonatkozó hivatalos munkaköri leírás (és a törvényi szabályozás) N országban olyan mint a legtöbb államban, a vámtiszt e szabályok értelmében megsérti hivatali kötelességeit. Megsérti e kötelességeit, amennyiben engedélyt ad arra, hogy bizonyos termékek elhagyják az országot anélkül, hogy megfizetnék utánuk a teljes vámot. A kérdés azonban az, hogy mennyire kell komolyan vennünk ezeket a szabályokat. Ott, ahol a társadalmi és politikai gyakorlat szokásszerűen megsérti e szabályokat, semmit sem téve e gyakorlat ellen, s ott, ahol mind jogászkörökben, mind a szélesebb közösségben kivételnek számítanak azok, akik szerint valamiképpen mégiscsak fel kellene lépni e gyakorlat ellen, nos ilyen körülmények között akár arra is következtethetünk, hogy a szabályok holt betűk. És amennyiben ezt igaznak és igazoltnak látjuk az N ország vámtisztjeinek kötelességeit előíró szabályok esetében, jó okunk van azt mondani, hogy e vámtisztek valódi kötelessége nem abban áll, hogy kiróják azt a vámot, amit az írott kódexek meghatároznak (csupán annyit kell kiróniuk, hogy havonta befizessék azt a bizonyos összeget az államkasszába). Mindazt, amit ezen az összegen felül beszednek, joguk van megtartani mint fizetést (emlékezzünk arra, hogy e vámtisztek hivatalosan nem kapnak fizetést). Valójában tehát azt mondhatjuk, hogy N országban az exportvámok nem rögzítettek, hanem viták illetve alku tárgyát képezhetik.

Magától értetődik, hogy amennyiben N ország írott jogszabályait tekintjük N ország jogának, másként kell leírnunk a helyzetet. Ez esetben a vámtisztek kötelességei megegyeznek írásban lefektetett kötelességeikkel, s a rendszert a közvélemény és a kormányzat által egyaránt elnézett burjánzó korrupció rendszereként kell jellemeznünk. Úgy vélem, az a jogfilozófia, amelyre ez a nézet épül, bármennyire vonzó is, nehezen fogadható el. Mindemellett ahhoz, hogy megvédjem felfogásomat, nem látszik szükségesnek e kérdés tárgyalása. Álláspontom ugyanis egyszerűen az, hogy akár vesztegetésként írjuk le azt, ami N országban történik, akár nem, ez mindig attól függ, hogy miként fogjuk föl a vámtisztek valódi törvényes kötelességeit. Amilyen erős a kísértés bennünk, hogy e kötelességeket az írott jogszabályok szerint definiáljuk, olyan mértékben fogunk vesztegetésről beszélni. És amennyire húzódozunk attól, hogy így határozzuk meg ezeket a kötelességeket, abban a mértékben vonakodunk majd vesztegetésről beszélni.

IV.

Térjünk most át a vesztegetések és a jutalmak illetve ajándékok elhatárolásának kérdésére. A probléma voltaképpen azért merül föl, mert mind az üzleti életben, mind a közigazgatásban gyakran adnak ajándékokat tranzakciók megkönnyítése érdekében. És amennyiben az ajándékok befolyásolják egy üzletember, egy hivatásos személy vagy egy kormányzati illetve közigazgatási hivatalnok döntéseit, hajlamosak vagyunk levonni a következtetést: az adott személy megsérti kötelességeit. Ilyen esetekben kísértést érzünk arra, hogy az ajándékot vesztegetésnek tekintsük.

Nézetem szerint azonban e kísértésnek nem szabadna engednünk. A vesztegetés előfeltétele ugyanis egy megállapodás. Ajándékot természetesen adhatnak olyan szándékkal, hogy az ajándékozóval szembeni kivételezésre bírják rá a hivatalnokot. Mindemellett az ajándék, kivéve, ha elfogadása protekciót ígérő megállapodásként értelmezhető, nem vesztegetés.

Bizonyos esetekben annak elfogadása, amit felajánlanak, természetesen vesztegetésként fogható föl. Vegyük ismét azt a példát, hogy felajánlok ötven dollárt a rendőrnek, aki megállított gyorshajtásért. A rendőrnek joga van ezt vesztegetési ajánlatként értelmezni. Ha elfogadja a pénzt, nekem is jogom van az ennek megfelelő értelmezéshez. Ha rendszeresen vendégül látom a szomszédomban lakó rendőrt ebédre és ő rendszeresen elmulasztja, hogy megbüntessen tilos helyen való parkolásért, jó okkal mondhatjuk ugyanezt. A szerződéseknek nem kell kifejezetteknek lenniük, lehetnek hallgatólagosak is. Álláspontom szerint a lényeg az, hogy amilyen mértékben helytelen szerződésekről beszélni, olyan mértékben helytelen vesztegetéseket emlegetni.

A fentiekből következik, hogy amennyiben megajándékozok egy hivatalnokot valami drága dologgal és ezt azért teszem, hogy kötelessége megsértésével kivételezzen velem, nem szükségképpen vesztegettem meg őt. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy nem tettem semmi rosszat. Mindaddig, amíg valakinek erkölcsi kötelessége eleget tenni hivatali kötelmeinek, általában helytelen őt drága ajándékokkal rávenni, hogy másként cselekedjék. Másfelől azonban, ha hivatalnokunk bármilyen okból úgy véli, hogy az ajándék elfogadása hivatali kötelessége megszegésére bírja majd őt, ő is helytelenül járt el amikor elfogadta azt, amit ajánlottam. Az ilyen hibák és megbotlások megelőzését és megakadályozását szolgálják országunkban azok a törvények, amelyek megtiltják, hogy azok a személyek, akiknek érdekei szorosan kötődnek közhivatalnokok döntéseihez, megajándékozzák ezeket a hivatalnokokat. Vannak továbbá olyan törvényeink is, amelyek a hivatalnokoknak tiltják meg az ilyen ajándékok elfogadását.

Fölvethetné természetesen bárki, hogy felfogásom talán túlságosan is elnéző. Föl lehetne hozni nevezetesen azt az érvet, hogy amennyiben P bárhol a világon értékesebb ajándékot ajánlott Q-nak azért, hogy Q-t rávegye hivatali kötelessége megsértésére, P vesztegetési ajánlatot tett.

Ez az érv azonban bizonyosan hibás. Azt sugallja ugyanis, hogy a hivatalnokot megvesztegették, amennyiben olyan ajándékot fogadott el, amit a fent említett szándékkal adtak. Egy hivatalnok azonban elfogadhat ilyen ajándékot vétlenül is, abban a hiszemben, hogy az ajándék valóban ajándék, azaz a jóindulat és a barátság jelképe. És teheti ezt akár azzal az igazolható, magabiztos öntudattal is, hogy az ajándék elfogadása semmilyen formában sem fogja befolyásolni kötelessége teljesítését.

Azt lehetne erre válaszolni, hogy ezek az ajándékok illetve a bennük rejlő indítékok csak akkor vesztegetik meg a hivatalnokokat, ha valóban rábírták őket arra, amit az ajándékozók az ajándékoktól vártak. De ismétlem, lehetséges, hogy egy hivatalnok vétlenül fogadja el azt, amit ajánlanak, abban a hiszemben, hogy az valóban ajándék, s abban a tévhitben, hogy az ajándék nem fog kihatni hivatali tevékenységére. Ebben az esetben hivatalnokunk rosszul mérte fel a helyzetet, mégsem tekinthetjük vegvesztegetett személynek. Nekem úgy tűnik, még akkor is helytelen azt mondani, hogy vesztegetést fogad el egy hivatalnok, ha felismeri az ajándék mögött rejlő szándékot, s ha maga is úgy véli, annak elfogadása föltehetően befolyással lesz rá. Különbség van ugyanis aközött, ha valaki elfogad egy italt, tudva, hogy hagyja majd magát elcsábítani, és aközött, ha valaki elfogad egy italt, tudva, hogy ez valószínűleg megkönnyíti, hogy elcsábítsák. Az, hogy valakit megvesztegettek, azt jelenti, hogy megvásárolták; az, hogy befolyásolták, ennél kevesebb.

Erkölcsi szempontból mindazokban az esetekben, amikor helytelen, ha valaki nem tesz eleget hivatali kötelességeinek, egy ajándék elfogadása annak tudatában, hogy ez bizonyosan kihat majd az adott személy hivatali tevékenységére, nos az ilyen ajándék elfogadása éppolyan rossz és elítélendő lehet, mint amilyen rossz és elítélendő a vesztegetés elfogadása. Természetesen minden erkölcsi jogunk megvan ahhoz, hogy bíráljuk azokat, akik ilyen ajánlatokat tesznek vagy elfogadnak. Jogunk van továbbá kísérleteket tenni az ilyen dolgok megakadályozására, így törvényes korlátozások életbeléptetésére, vagyis azoknak a kereteknek a jogi meghatározására, melyeken belül a hivatalnokoknak ajándékot lehet fölajánlani, illetve amelyeken belül a hivatalnokok elfogadhatnak ilyen ajándékokat. Mindazonáltal az ilyen ajándékokat nem szabad összekeverni a vesztegetésekkel. Ha P ajándékot fogad el R-től és magatartásával nem váltja be a részrehajlásával kapcsolatos reményeket, R esetleg panaszkodhat P hálátlansága miatt, de semmi esetre sem becstelensége miatt (kivéve természetesen, ha P az orránál fogva vezette R-t). Ha viszont P vesztegetést fogad el R-től és nem tanúsítja az elvárt részrehajló magatartást, P becstelen (talán kétszeresen is).

A kérdés gyakorlati szempontból is meglehetősen fontos. Az egyugyanazon szervezeten vagy hivatáson belül dolgozó személyek gyakran kötnek barátságot egymással annak ellenére, hogy egyesek közülük olyan döntéseket is hoznak, amelyek kihatnak a többiek érdekeire. Mint mindenütt, a barátságok részben itt is szívességek, ajándékok, közös étkezések stb. mentén szövődnek és erősödnek meg. Éppen ezért, ha komolyan vennénk a vesztegetés szándék- vagy indítékelméletét, ez veszélyeztetné a kollegiális és a szervezeti élet e dimenzióját. Abban az esetben ugyanis, ha P-nek, pozíciójából adódóan R-t érintő döntéseket is kell hoznia, bármilyen R által P-nek adott ajándékra vagy P-nek tett szívességre stb. legalábbis gyanakvással kellene tekintenünk. Hogy védekezhessen a vesztegetés vádja ellen, P-nek mindig készen kellene állnia a magyarázattal, hogy miért hitte, R nem befolyásolási szándékkal hívta meg őt vacsorára. Másfelől R-nek ahhoz, hogy biztos legyen benne, e vacsorameghívással nem vesztegetést ajánlott P-nek, teljesen biztosnak kell lennie szándékai tisztasága felől. Mindez azonban olyan elővigyázatosságot követelne egymás indítékaival és szándékaival kapcsolatban, hogy sokkal nehezebb lenne kollegiális és szervezeten belüli barátságokat kötni illetve fenntartani, mint most.

Minthogy a döntéshozóknak pártatlannak kell lenniök, minden esetben tartózkodniuk kell olyan ajándékok és szívességek elfogadásától, amelyek részrehajlásra indíthatják őket. Továbbá, ha pozíciójuk megköveteli, hogy fölmérjék a döntésük által érintett személyek erkölcsi karakterét, akkor talán megkövetelhető tőlük annak a szándéknak a gondos megítélése is, amellyel az ilyen ajándékokat vagy szívességeket nyújtják. A legtöbb hivatalnoknak persze nem kötelessége a jellem ilyenfajta vizsgálata. Az egyetlen dolog, amire nekik szükségük van - az ajándékok vagy szívességek elfogadásával összefüggő helytelen vagy rossz ténykedések elkerülése érdekében - az, hogy legyenek teljesen biztosak saját folyamatos pártatlanságukban. Így tehát nekik általában jogukban áll figyelmen kívül hagyni a szándékra vonatkozó kérdéseket, hacsak valami különös körülmény nem indokolja vizsgálatukat. Ha viszont a befolyásolási szándék elegendő lenne a vesztegetéshez, e döntéshozóknak nem lenne lehetőségük arra, hogy a legjobbakat feltételezzék a szándékokról.

Ismét aláhúznám, vannak olyan esetek, amikor a pártatlanság annyira lényeges, hogy a döntéshozókat el kellene tiltani az ajándékok vagy szívességek elfogadásától, ha ezeket olyan személyek ajánlják föl, akiket közvetlenül érintenek a döntések. A szóban forgó esetekben azt is meg kellene tiltani, hogy a döntéshozók barátkozzanak az ilyen személyekkel. Végül e döntéshozóknak vissza kellene utasítaniuk közreműködésüket minden olyan esetben, amikor a döntés egy barátot vagy egy olyan személyt érint, akitől a döntéshozó ajándékot vagy szívességet fogadott el a nem túl távoli múltban. A legjobb példák minderre a bírók. Más esetekben viszont nézetem szerint az intézményeknek és a professzionális személyiségeknek vállalniuk kellene azt a kockázatot, hogy valami elvész a pártatlanságból. Vállalniuk kellene annak érdekében, hogy élvezhessék a barátság és a kölcsönös segítség előnyeit, azokat az előnyöket, amelyek bizonyos szervezetek működése és a bennük tevékenykedő emberek jóléte szempontjából alapvetőek. Vegyük például az egyetemeket. A szándékelmélet gyakorlati hátránya itt az lenne, hogy szükségtelen gyanakvást követelne tőlünk bizonyos területeken (föltéve persze, hogy komolyan vennénk ezt az elméletet), ahol egyébként igen fontos a kölcsönös segítség és a barátság.