|  | ||||||||
|  | ||||||||
| | ||||||||
| | ||||||||
 |
 |
|
|
|
||
 |
 |
|
|||||||||||||||||
A kormányzat bevételeinek és kiadásainak egy bizonyos időszakra (általában egy évre) vonatkozó összességét állami költségvetésnek nevezzük.
Az állami költségvetés bevételei és kiadásai közötti különbözetet az állami költségvetés egyenlegének nevezzük.
Az állami költségvetés deficitjén azt értjük, hogy az egyenleg negatív, azaz a költségvetés kiadásai meghaladják a bevételeit,
Amikor a bevételek nagyobbak, mint a kiadások, az állami költségvetés szufficitjéről beszélünk.
Ha az állami költségvetés sem nem deficites, sem nem szufficites, akkor kiegyensúlyozottnak nevezzük azt.
A közösségi funkciók ellátásához nélkülözhetetlen pénzügyi forrás, amelyet az államhatalom - általában törvényekben meghatározott módon - kényszer útján szed be állampolgáraitól. A jövedelmet alapjában véve kétféle módon 414g68e adóztathatja az állam:
Egyenes adó: közvetlenül annak a gazdasági alanynak a jövedelmét terheli, aki az adót fizeti. Az egyenes adóhoz tartozik pl.: személyi-, és a vállalati jövedelem adó, vagy a béradó.
A közvetlen adó: árukra és szolgáltatásokra kivetett adó. Terhet az áru, illetve a szolgáltató vásárlója viseli. Tipikusan közvetett adók a forgalmi adó, fogyasztási adó, vagy az importvám.
Olyan adó, amelyet a termelés eredményétől függetlenül kell befizetni, ami akkor is esedékes, ha nincs semmilyen jövedelem (To) pl.: vagyonadó, örökösödési adó, jármű adó).
Csak realizált jövedelem létezése esetén kell fizetni. Pl.: Személyi jövedelem adó, nyereségadó, a közvetett adók, jövedelemtől függő adók.
Progresszív adózás esetén a nagyobb jövedelemi sávokban magasabb adókulcs található.
Regresszív adózásnál fordított a helyzet, egyre magasabb jövedelmi sávokban egyre kisebbek az adókulcsok.
Lineáris adónál egységes az adókulcs.
Az állami költségvetés kiadási oldalán a transzferkifizetések szerepelnek.
Olyan állami kiadások, amelyek nem a folyó termelésből származó áruk és szolgáltatások tervezését célozzák.
A transzferek csak akkor válnak ténylegesen keresleti elemmé, ha elköltik azokat.
A költségvetési politika az állami költségvetés bevételeire és kiadásaira irányuló politika.
A költségvetési politika stabilizáló szerepe a túlkínálatos (keynesi) gazdasági modellekben mutatható ki egyértelműen. Keynes felismerte, hogy a tőkés gazdaságban inkább az általános túlkínálat a jellemző.
Túlkínálatnál tartós munkanélküliség állhat fenn, mert makró keresletet kielégítő termelés kisebb, mint teljes foglalkoztatást biztosító termelés. Tehát a makró keresletet kell növelni, hogy a munkanélküliség csökkenjen.
Y=C+I+G és C=Co + Ĉ*Y Y=(Co+I+G) 1/1- Ĉ
adóbevételekből (azaz állami kiadások biztosítása érdekében adóemelést határoz), vagy
hiteleket vesz fel, vagyis állami értékpapírokat bocsát ki - és ebből beruház.
Az adó lehet egyösszegű is és jövedelemtől függő.
T= To + z *Y, ahol T0az egyösszegű adó, a második tag a jövedelemtől függő adó és a z az adókulcs.
A jövedelemtől függő adó hatása
A kiadási multiplikátor:
Y= [C0+I+G]
Y=1/(1-ĉ(1-z))[C0+I+G]
IS'
Y
Az IS függvény eltolódása
C (z=0)
C (z=0,25)
C (z=0,25)
Az adók növekedése a lakosság elkölthető jövedelmét az adó mértékében csökkenti, vagyis
Y= C+I és ez alapján T= To így C=Co + Ĉ(Y- To) azaz
Y= (Co+I- Ĉ To) * 1/ (I-Ĉ) azaz Y= (Co+I)*1/ (I-Ĉ)-(To*Ĉ / (1- Ĉ))
(To*Ĉ / (1- Ĉ)) → ez mutatja az adó jövedelem-csökkentő hatását. Ezért Ĉ / (Ĉ-1) az úgynevezett adó-multiplikátor (m), amely kifejezi azt, hogy egységnyi adónövekedés hány egységnyi jövedelem-csökkenést von maga után. Az adó-multiplikátor kisebb, mint a kiadási multiplikátor, feltéve, ha Ĉ<1.
Egységnyi adó az adó nagyságánál kisebb összeggel csökkenti az összkeresletet, nyilván azért, mert az adó a fogyasztási keresleten keresztül hat a jövedelemszintre.
A kiadási multiplikátor nagyobb, mint az adó multiplikátor, ezért a kiadások növelésének hatása erőteljesebb, mint az adók csökkentésének jövedelemnövelő hatása.
Az egyensúlyban lévő költségvetés a kiadások nagyságával növeli a jövedelem (termelés) nagyságát. Ez úgy is megfogalmazható, hogy az adók finanszírozta állami kiadások minden egysége az IS-görbét ugyanannyira tolja jobbra.
Tehát a kiadások akkor is növelik a termelés egyensúlyi szintjét és csökkenti a munkanélküliséget, ha adóbevétellel pontosan fedezik azokat.
A költségvetési deficit a kiadások és a bevételek különbsége, megszüntetése a gazdasági egyensúly megteremtésének fontos célkitűzése lehet. Míg a kiadások (G) csökkentése saját nagyságával csökkenti a deficitet, valamint a kezdeti keresletet is, addig a T nagyságú adó ugyan saját nagyságával csökkenti a költségvetés deficitjét, de a globális összkeresletet első lépésben ennél kisebb mértékben (Ĉ*T-vel) csökkenti.
A költségvetési arány a költségvetési bevételek, illetve kiadások és a GNP viszonya.
A kiadási multiplikátor jövedelemtől függő adózás esetében kisebb lesz, mint az ilyen adózás hiányában.
Az adókulcs növelése - még lineáris adózás mellett is - csökkenti a multiplikátort, s ezen keresztül az összkeresletet és az összes jövedelmet.
Tudjuk, hogy a jövedelem változása a kamatlábat is módosítja, éspedig éppen a pénzfolyamatokon keresztül. Másrészt figyelembe kell venni az állami kiadások értékpapír-kibocsátással történő fedezetét is. Ebben az esetben megváltozik az értékpapírpiacon a kereslet-kínálat viszonya, ami szintén hat a kamatláb nagyságára.
Az adóemelés a fogyasztási határhajlandóságon keresztül csökkenti a fogyasztást, a rendelkezésre álló jövedelmet.
A kormányzati kiadások hatására most is jobbra tolódik el az IS-görbe, megnő a pénzkereslet, amelynek kielégítését a gazdasági szereplők adott nominál pénzmennyiség esetén értékpapírok eladásával igyekszenek megvalósítani → ami az árfolyam csökkenését eredményezi. Az ebből fakadó kamatláb-emelkedés pedig csökkenti a magánberuházásokat.
Másrészt nő a kereslet, amely változatlan kínálattal találkozik, így túlkereslet alakul ki, ami az árakat emeli.
A deficitfinanszírozással megvalósított állami beruházások tehát csökkentik a magánberuházásokat.
Kiszorítási hatáson azt értjük, hogy az állami kiadások növekedése a magánkiadások valamilyen mértékű csökkentéséhez vezet.
A költségvetési politikát ezért megfelelő pénzpolitikai intézkedésekkel kell alátámasztani.
Az elemzések kimutatják, hogy a kiszorítás sohasem azonnal jelentkeznek, hanem csak néhány év elteltével érezteti hatását.
A kapacitáskihasználtság és a rugalmas kínálat léte fontos feltétele a sikeres költségvetési politika számára.
Működését tekintve kétféle eszközt kell egymástól megkülönböztetni: automatikus eszközöket és egyedi eszközöket.
Az automatikus stabilizátorok olyan bevételi és kiadási tételek, amelyek automatikusan anticiklikus, illetve stabilizációs hatásnak, s nem igényelnek külön intézkedést, döntést. A bevételi oldalon pl.: az adó ilyen elem. A fellendülés idején, amikor a jövedelmek nőnek az adóbevételek is emelkednek, s ez fékezi a termelés növekedését. Az adók a recesszió és konjuktúra idején is stabilizálódtak, vagyis fékezik a termelés ingadozását.
A munkanélküliek segélyezése két irányban fejti ki stabilizációs hatását. Fellendülés idején a kifizetett juttatások összege is csökken, így az összkereslet növekedése fékezőleg hat, még visszaesés idején pont ellentétes mozgású, vagyis a kereslet csökkenését fékezi. A jóléti kiadások másik része is stabilizáló hatású, pl.: gyerekes családok és hátrányos helyzetűek támogatása.
A költségvetés automatikus stabilizációs szerepéhez szorosan kapcsolódik az automatikus deficit és szufficit keletkezése.
A kormányzati bevételek tehát függnek a jövedelemtől. Amikor visszaesés van, az állami bevételek csökkennek. A kiadások autonóm jellegűek. Ekkor automatikusan deficites lesz az állami költségvetés → fellendüléskor szufficit keletkezik.
Amikor tehát a gazdaság recessziós helyzetben van, akkor a keletkező deficit egyben azt is jelenti, hogy a kormányzat bevételeinél többet költekezve az összkereslet csökkenését fékezi, és ezáltal a gazdaság ingadozását visszafogja. Fellendülésben viszont jövedelmeinél kevesebbet költ s így az összkereslet növekedését visszafogva a gazdasági stabilitást fokozza.
A kormányzati döntéseket feltételező egyedi intézkedéseket diszkrecionális eszközöknek nevezzük.
A költségvetés bevételi oldalán a diszkrecionális eszközök - az adó, és a társadalombiztosítási kifizetések → politikai döntés célján történő megváltoztatása.
Ezek alapján egyedi beavatkozásnak tekinthetők az egyösszegű, jövedelemtől független adók és befizetések.
A diszkrecionális intézkedések s így az aktív költségvetési politikák is alapvetően kétfélék lehetnek a stabilizációs folyamatban betöltő szerepük alapján:
Expanzív a költségvetési politika, ha a kiadásait növeli, vagy bevételeit csökkenti - tehát amikor a globális kereslet növekedését tűzi ki célul.
Restriktív egy költségvetési politika, amikor a kiadásait csökkenti, illetve bevételeit növeli. Ekkor szándéka a globális kereslet csökkentése.
Az egyösszegű adók hatása
C(YDI) C(Y)
C
ĉT0
Y
i
Hatása az IS görbére
Az adómultiplikátor megmutatja, hogy az egységnyi adó milyen mértékben változtatja meg az árupiaci egyensúlyi jövedelmet.
A kiadási multiplikátor megmutatja, hogy az egységnyi kiadásváltozás milyen mértékben változtatja meg az árupiaci egyensúlyi jövedelmet.
Az egyösszegű
adó nem befolyásolja az IS görbe meredekségét csak azt
ΔY = T0 nagysággal balra lefelé eltolja
Az adóztatás összhatásai
Fogyasztási kereslet
csökken
Adóterhek Jövedelem Összkereslet
növekedés csökkenés csökkenés
Beruházási
kereslet
csökken
Harc magasabb
minimálbérekért kínálat
csökken
Költségnövekedés Foglalkoztatottság
a vállalati szféra csökkenése
számára
Forrás: Gacsályi-Meyer-Misz-Simonits: Közgzdaságtan II., Makroökonómia. Nemzeti tankönyvkiadó, Bp. 2000.
:
3442
