AGRÁRGAZDASÁG - EU KITEKINTÉSSEL

AGRÁRGAZDASÁG - EU KITEKINTÉSSEL

I. AZ EMBERI CIVILIZÁCIÓ KIALAKULÁSA A MEZŐGAZDASÁGON ALAPULT

A földmüvelés kialakulásakor elöször sikerült az új kökorszak (a neolitikum) emberének a természettöl való teljes függöségböl kiszabadulni, amely a korábbi korszakokra jellemzö gyüjtögetésre és vadászatra alapozott élelmiszerszerzésre épült. Az emberiség fejlödéstörténete során elöször, mintegy 10 ezer évvel ezelött a Tigris és az Eufrátesz folyamvidékén kezdett tudatosan termelni, elsöként feltehetöleg a vadbúzát "háziasítva". A földmüvelés döntöen gyorsította fel az emberi képességek fejlödését, létrejöhetett a társadalmi munkamegosztás, ezzel a mezögazdaság az emberi civilizáció alapjává vált. Ez az új kökorszaki "forradalom" - a földmüvelés forradalma - anyagi és szellemi vonatkozásban a mezopotámiai, az egyiptomi, a kínai, a japán és az ó-amerikai magas fokú kultúrákat megalapozó elsö és döntö lépcsöfoka volt.

A földmüvelés forradalmával szinte párhuzamosan zajlott a ma ismert és széles körben elterjedt állatfajok többségének háziasítása is, i. e. 7 és 4 ezer között. A kutyáé pedig már 15 ezer és a rénszarvasé 12 ezer éve kezdödött el.

A háziasítás során a 626h72g növények és az állatok alkalmazkodtak az emberekhez és céljaikhoz. Az állattenyésztés elterjedésével már kialakult a kevert mezögazdaság korszaka, de sok esetben az emberi közösségek földmüvelökre és állattenyésztökre váltak szét, az adott korra jellemzö kulturális jellegzetességekkel.

A mezögazdaság döntö szerepét a korai kultúrák kialakulásában jól jellemzi a Salamon királytól eredö idézet:

"Az ország haszna mindenek felett a mezögazdaságot kedvelö király". Préd. 5:9.

A mezögazdasági tevékenységet már az ókorban is sokirányúan szabályozták. A világ talán elsö szociális indíttatású agrártörvénye Mózestöl származik, az idöszámításunk elötti 13. századból, miszerint:

"És midön learatjátok országotok aratását, ne teljesen arasd le mezödnek szélét aratásodkor, a szegénynek és jövevénynek hagyjad azokat." Mózes, III. könyve 23. fejezet. (Talmud könyve, I. kapu)

E törvény egyik kései utóda napjainkban az USA 2003-as mezögazdasági költségvetése (kb. 75 milliárd dollár), amelynek több mint fele belföldi élelmezési segélyprogramokra jut, a szegénységi küszöb alatt élök népélelmezési szempontból kívánatos jó színvonalú ellátására (iskolai étkeztetés, terhes és kisgyermekes anyák élelmiszer támogatása stb.).

Elöbbi nagyvonalú program sovány kistestvére a kifulladóban lévö hazai iskolatej akció.

Az USA-hoz hasonló élelmiszersegély-programok nemcsak a leszakadó, a szegényebb lakossági rétegek népegészségügyi szempontból fontos, kiegyensúlyozott élelmiszer-ellátását szolgálják, - javítva egyúttal az életminöséget is -, hanem ezzel védik országuk belsö piacát is.

Az Élelmezésügyi Világszervezet (FAO) szerint, 2001-ben a világ lakosságából 2,6-2,7 milliárd ember léte kizárólagosan a mezögazdaságtól függött, eröfeszítéseiket, szinte teljes jövedelmüket, szükös élelmiszer-ellátásuk biztosítására fordítják. A háztartási statisztikák azt mutatják, hogy a leggazdagabb országokban az összes fogyasztói kiadás 12-16%-át, a közepesen gazdagokban egynegyedét, egyharmadát költik élelmiszerekre., Hazánkban ez mintegy 25%-ra rúg, az élvezeti cikkekkel együtt pedig 34%-ot ér el átlagosan. Talán kevesen tudják hallgatóságom körében, hogy a világ vezetö ipari nagyhatalma, az USA minden ötödik munkavállalójának állása kapcsolódik valamilyen módon az agrárgazdasághoz, az agrárbizniszhez. Joggal állíthatjuk tehát, hogy a 21. század elején a világ lakosságának több mint a fele egzisztenciálisan függ az agrárgazdaságtól.

II. A VILÁG AGRÁRGAZDASÁGÁNAK NÉHÁNY FŐ VONÁSA NAPJAINKBAN

Az elmúlt ötven év a mezögazdaságban is nagyobb változásokat hozott, mint korábban sok évszázad.

Ötven éve 2,5 milliárd ember élt a Földön, ma több mint 6 milliárd. Fél évszázada az emberiség 16%-a éhezett - 400 millió. Ma ugyan már számuk 800 millióra nött, de az éhezök aránya 13%-ra csökkent. Ma 3,5 milliárd ember élelmiszer-ellátása sokkal jobb, mint ötven éve volt, és nem éhezik ugyan a többi, 2 milliárd, de ellátottságuk szegényes. Szomorú tény, hogy még napjainkban is az alultápláltság milliárdnyi ember osztályrésze - az éhezö százmilliókon kívül -, zömében a fejlödö országokban. Szomorúan kell tapasztalnunk, hogy a közepesen gazdag és a gazdag országokban is újabban számottevöen nött az alultápláltak száma, a szociális hálók gyengülése következtében. Ez alól a mi hazánk sem kivétel.

Azt azonban mégis óriási eredményként kell elkönyvelnünk, hogy a több mint kétszeresére nött emberiség élelmiszerellátásával nemcsak lépést tudott tartani az agrárgazdaság, hanem még javított is azon. Ezt a hallatlan fejlödést új, nagyteljesítményü növény- és állatfajták, új termelési eljárások tették lehetövé. A mezögazdaság ma már szinte minden tudományág eredményét hasznosítja.

Szakmai tevékenységemböl adódóan legyen szabad itt csupán a sertés és a pulyka hústermelö képességének változására két példát bemutatni.

A mezögazdasági tevékenység termelékenysége a fejlett országokban rohamosan nött, de alig vagy egyáltalán nem változott az elmaradott régiókban. Emiatt hihetetlen mértékben tágult, 2000-szeresére növekedett a világ legfejlettebb agrártermelöi (2%) és a legelmaradottabbak - több mint 500 milliónyian tartoznak ide - közötti termelékenységi különbség (pl. 2000 tonna gabona/év/dolgozó szemben 1 tonna/év/dolgozóval). Ezek a hatalmas különbségek a birtokszerkezettöl, a gépesítettségtöl, a természeti adottságoktól, az infrastruktúrától, a szakismeretek mértékétöl és több más tényezötöl is függenek. A döbbenetes az, hogy ezek a különbségek sok országon és régión belül egyidejüleg is fennállnak (pl. Dél-Afrika, Zimbabwe, India), és sokszor szinte feloldhatatlan belpolitikai feszültségeket is gerjesztenek. Ha nem is ilyen mértékben, de hazánkban is erösen nöttek a különbségek a fejlett "nagy" és a sok kisüzem termelékenysége között.

A különbözö régiók általános gazdasági fejlettségében, az agrárgazdaság termelékenységében, a népsürüségben, a rendelkezésre álló agrár eröforrások egy före esö mennyiségében (földterület és minöség, vízellátás, klíma stb.) az élelmiszerböségben, illetve -hiányban fennálló nagy különbségek alapján nem csodálkozhatunk azon, hogy az agrárgazdasággal szemben támasztott társadalmi elvárások is eltéröen alakulnak.

A nagy népsürüségü, eröforrásokban szegény, fejletlen infrastruktúrájú fejlödö országok döntö többségében (pl. Afrika legtöbb országa, számos ázsiai ország) a mezögazdasággal szemben támasztott egyetlen igény az életfenntartáshoz szükséges táplálék elöállítása, szinte mindenáron. Egycélú, monofunkcionális az agrárgazdaság. A másik végletet az Európai Unió képviseli azáltal, hogy az agrárgazdaságtól a lakosság böséges, biztonságos és nagyon változatos élelmiszer-ellátása mellett elvárja, hogy a tevékenység hosszú távon fenntartható legyen, kímélje messzemenöen a környezetet, örizze meg az élövilág sokszínüségét, az állattartásban érvényesítsen ún. állatjóléti követelményeket, örizze meg a vidék lakosságmegtartó erejét, a mezögazdaságból élök jövedelme legyen versenyképes más szakmákéval, biztosítsa a vidék kultúrált tájjellegét, alkossa szerves részét a terület- és vidékfejlesztési stratégiáknak. Az EU-ra jellemzö leginkább a világon a sok célt egyidejüleg teljesítö multifunkcionális agrárgazdasági filozófia és stratégia.

Az EU - a multifunkcionális agrárgazdaság fenntartásának szükségességét és költségesebb voltát elismerve - ezért az adófizetök pénzéböl különbözö jogcímeken jelentös támogatásokat nyújt a mezögazdaságnak. Tekintve, hogy az EU nagy agrártermelö, a lakosság összességében jól és biztonságosan ellátott élelmiszerekkel, ezért az Európai Unió a legtöbb ágazatban nem érdekelt a termelés további növelésében.

Számos fejlett mezögazdasággal rendelkezö ország (mint pl. az USA, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland) mezögazdaságának fejlesztése során a termék-elöállítás hatékonyságára helyezi a fö hangsúlyt, a környezetvédelmi követelmények teljesítésének fokozódó igénye mellett. Ez az országcsoport arra törekszik, hogy a globalizációs folyamatokból adódó világkereskedelmi versenyelönyét tovább növelje. Az agrárgazdaság multifunkcionális EU-s filozófiáját nem tekintik követendönek, mert az sok vonatkozásban gátolná a hatékony termék-elöállítási törekvéseik érvényesítését. Az is igaz persze, hogy hatalmas, ma még csak részben kihasznált természeti potenciállal rendelkeznek, szemben az EU-val.

Nem véletlen tehát, hogy az EU - különbözö eszközökkel - védi belsö piacait, nem enged szabad utat a globális verseny érvényesülésének. Nem tagadható, hogy emiatt az agrárkereskedelem további liberalizálásáért küzdö országok - fejlödök és fejlettek is - folyamatosan támadják.

III. A MAGYAR MEZŐGAZDASÁG ÉS EURÓPA KAPCSOLATA - TÖRTÉNELMI TANULSÁGOK

Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz nagy horderejü történelmi lépés. Nem csodálható, hogy az álláspontok megosztottak, az optimisták mellett sokan vannak azok is, akik pesszimisták, az agrárgazdaság szereplöi között is. Kevesen gondolnak a történelmi elözményekre, tanulságokra, s még kevesebben arra, hogy milyen hatalmas piacvesztéssel járna kimaradásunk, a hátrányosan megkülönböztetett, "harmadik országok" csoportjába való visszazuhanásunk.

A magyar agrárgazdaság rövid áttekintését csupán a hosszabb - konszolidáltnak tekinthetö - idöszakokra korlátozom, mert ezek mutatnak olyan jegyeket, amelyek érdemi, tartósabban ható tendenciák érvényesülését engedték meg, és amelyekböl közelgö EU csatlakozásunk szempontjából is fontos tapasztalatok vonhatóak le. A háborús idöszakok és a rövidebb ideig ható forradalmi és szélsöségesen politikailag befolyásolt idöszakok oly atipikus gazdasági és agrárgazdasági helyzeteket teremtettek, amelyek csak történelmileg nagyon rövid ideig voltak fenntarthatóak.

1. Agrárgazdaságunk a 11-19. század között

A mezögazdaság a honfoglalás óta a magyar gazdaságban fontos szerepet játszott. Szent István idejében elsösorban kenyérgabonát, kölest, árpát és zabot termeltek, szarvasmarhát, juhot, kecskét és nagy számban lovakat tenyésztettek. Szent István egyes törvényeiben a büntetések mértékét a vádlott társadalmi helyzetéhez is igazították, így némi fogalmat alkothatunk az akkori vagyoni különbségek arányairól is. Egyik jellemzö példa erre az, hogy a feleségét megölö elökelö személy 50, a vitéz 10, a népböl való pedig 5 tinóval válthatta meg bünét.

A középkorban az éhhalál megszokott jelenség volt Európában, százezer-számra szedve áldozatokat. Egy-egy tartósabb aszály is válságba sodorta az élelmiszerellátást, falun és városban egyaránt. A legszörnyübb éhínség Nyugat-Európában a 14. század elején pusztított, de Írországban a 19. század közepén is még háromnegyedmillió ember halt éhen a burgonyát megtámadó betegség miatt. Magyarországon ezzel szemben alig ismerünk példát éhínségekre, aszályos idöszakok pedig itt is voltak. Nálunk a lakosság a kiterjedt állattenyésztés és a halban gazdag vizek révén sokkal kevésbé volt az ingatag hozamú gabonára utalva. Nyugaton a nagyobb népsürüség eltartásához majd minden területet a búza és rozs foglalt el, alig maradt legelö, veszélyes mértékben visszafejlödött az állattenyésztés. A nyugat-európai példa egyik korai bizonyítéka annak, hogy a fenntartható mezögazdaságnak és élelmezési biztonságnak két alappillére a megfelelö arányban fejlett növény- és állattenyésztés.

A késö középkorban (14. század) a magyar külkereskedelemben meghatározó volt a szarvasmarha és a bor, a felvevöpiac Németország és Itália. Külkereskedelmi mérlegünk erös hiányt mutatott, amit aranyban és ezüstben kellett kiegyenlíteni.

A Magyar Királyság a 15. században Európa legnagyobb szarvasmarha és bor exportöre lett. A nagytestünek számító - a mai magyar szürke marhához hasonló típusú szarvasmarha - jól bírta a lábon történö hajtást több száz kilométeren át, megörizve kitünö húsminöségét. A magyar szürke marhát egy befogadott nép, a kunok hozták magukkal a 13. században.

Az élö állatok kereskedelmét nem fékezte sem az oszmán terjeszkedés, sem a felbomló magyar állam. A kereslet nött Bécs, Nürnberg, Augsburg, Ulm, Velence mind nagyobb élelmiszer-igénye révén. A 16. század végére, a 17. század elejére, évente több mint 100 ezer szarvasmarhára nött a kivitel. A hajdúk az akkori marhahajtók voltak talán a késöbbi cowboyok legendás elödei. A juhexport is számottevö, mintegy 30 ezerre tehetö. Növekszik a lóexport is, még Anglia is vevö.

A borexport a török hódoltság alatt érte el virágkorát, a furmint, a hárslevelü, a sárga muskotály voltak a vezetö szölöfajták. A tokaji bor a 17. századtól veszi át a vezérszerepet, és lesz Európa-szerte híres.

Az exportikkek közül az élö állat, a bor, valamint a hal döntö része egészen a 18. századig fennmaradt, meghatározó szerepet töltött be a deficites külkereskedelmi mérleg egyensúlyának javításában.

A magyar agrár-külkereskedelemben a magyarok mellett olaszok, németalföldiek, németek, zsidók, söt mohamedánok is fontos szerepet játszottak már a 11. századtól kezdve.

A külföldi bevándorlás szinte folyamatos volt, és legtöbbször az uralkodók stratégiájának is részét képezte (németek, szerbek, szlovákok, csehek, románok, ruszinok, zsidók). A betelepítések nemcsak a háborúk során elnéptelenedett területek megmüvelését célozták, hanem új mezögazdasági kultúrák, új iparágak meghonosítását, hanem sok esetben tökeforrást is jelentettek. A külföldiek letelepedése a nemzetközi kapcsolatok bövítésével is együtt járt, élénkítve a külkereskedelmi kapcsolatrendszert.

A külkereskedelemben a búza is megjelent az 1700-as évek második felében. A magyar külkereskedelmi forgalomban 1780-ban például 67%-ot tett ki az élöállat és gyapjú, 27%-ot tettek ki a növényi termékek (16% búza, 11% dohány). Az importot föleg textiltermékek, divattermékek jelentették, de jelentös volt az iparban és mezögazdaságban használatos fémeszközök behozatala is. A 18. század végétöl elsösorban a búzaexport és a gyapjúexport játszott szerepet. A napóleoni háborúk után gabona dekonjunktúra alatt virágzó ágazattá vált a gyapjútermelés. A magyar gyapjúexport elérte az évi 19 ezer tonnát, a magyar külkereskedelmi mérleg jelentös többletet mutatott az 1820-as években.

2. Agrárgazdaságunk az Osztrák-Magyar Monarchiától napjainkig

Az Osztrák-Magyar Monarchia idöszaka

Az Osztrák-Magyar Monarchia gazdasági-politikai struktúrája a kiegyezés után (1867) sok vonásában elöfutára volt az Európai Uniónak. A nemzeti szuverenitás részleges korlátozása, a regionalizmus, a szabad töke- és árucsere, a vámkorlátok lebontása, a védövámok alkalmazása mind ismerös fogalmak, és a gazdasági-politikai eszköztár is sok hasonlóságot mutat a mai EU rendszerével.

Az Osztrák-Magyar Monarchia kiegyezés utáni idöszakában a magyar mezögazdaság intenzív irányú fejlesztése gyors ütemü és töretlen volt, különösen az 1880-as évektöl kezdve az I. Világháborúig. A fejlettségi színvonal nem érte el ugyan a legfejlettebb nyugat-európai országokét, de jelentösen meghaladta a kelet-európai és balkáni országokat.

A nemzetgazdaságon belül a mezögazdaság súlya mindvégig döntönek bizonyult, a nemzeti jövedelem 54-61%-át adta, az exportnak pedig 60%-át. A Monarchián belül a magyar agrárgazdaság jól ki tudta használni adottságait. 1918 elött a magyar mezögazdaság a Monarchia egész piacára termelt. A kialakult munkamegosztásban a fejlettebb osztrák és cseh iparvidékeket Magyarország látta el élelmiszerekkel, mezögazdasági eredetü ipari nyersanyagokkal. Az egységes vámterület az 1867-es kiegyezést követöen egyformán védte az osztrák-cseh ipart és a magyar mezögazdaságot. A magyar agrártermékek a belsö 52 milliós piacra kerültek, ahol az árak a világpiacinál magasabbak voltak. Így az 1910-es években már a magyar agrárkivitel zöme, így a marha 93, a sertés 100, a zsír 93, a gabona és liszt 94%-a a Monarchián belül talált gazdára. Az agrárgazdaság intenzív irányú átalakítása a fejlett nyugat-európai példákat követte.

Ennek szellemi hátterét a szakemberképzés minden szinten történö eröteljes fejlesztése (Mosonmagyaróvári Gazdasági Akadémia, Állatorvosi Föiskola megerösítése és kiépítése, erdészképzés Selmecbányán, Debrecen, Kolozsvár és Kassa agrárképzési centrumainak létrehozása és szakiskolák alapítása), továbbá kutatóintézetek sorának alapítása képezte. Kiemelt szerepet játszott e korszakban Darányi Ignác tevékenysége, aki több ciklusban összesen 12 évig volt mezögazdasági miniszter.

1910. körül a nagyüzemekben elsösorban a búza és a kukorica hozamai elérték a fejlett nyugat-európai országok szintjét. Gyorsan emelkedett a cukorrépa termésátlaga is. A jó minöségü dohány termelése 1870 és 1913 között megnégyszerezödött, a takarmánytermelés területe ötszörösére nött. Elterjedt az istállózó állattenyésztés. Széles körben terjedt a gépesítés (szántás gözekével, cséplés). A lóvontatású gyári talajmüvelö eszközök teljes választékát is széles körben alkalmazták. A mezögazdaságot ellátó gépipar virágzásnak indult, s föként a nagyméretü gazdaságoknak kínált az akkori világszínvonalon eszközöket. (Ganz stb.) Forradalmi fajtaváltás zajlott le az állattenyésztésben. 1880-ban még 80% volt, de 1911-re 28%-ra csökkent a magyarszürke (igás és húshasznú) fajta aránya, helyette a tej és húshasznosítású vöröstarka és borzderes fajták terjedtek el. Létrejöttek a tejszövetkezetek. A lótenyésztés gyorsan fejlödött, az export megháromszorozódott, 1911-ben meghaladta az évi 60 ezer darabot. A nagyüzemi gyapjútermelés visszaesett, nem bírta a versenyt a külpiacokon az olcsó ausztrál gyapjúval. A 19. század második felétöl, a világhírü zsírsertést, a mangalicát részben felváltották az angliai eredetü hústípusú sertések.

Az 1890-es években iparszerüvé fejlödött a sertéstartás, nagy sertéshizlaldák épültek, mígnem a sorozatos sertéspestis járványok a nagy hizlaldák végét jelentették. Az elsö világháborúig a sertés elsösorban a kisebb gazdaságok állata lett, az állomány folyamatosan nött, a sertéshús vált a legnagyobb mennyiségben fogyasztott hússá, megelözve a marhát és juhot.

Az intenzív gazdálkodás élenjárói, az új eljárások bevezetöi a nagyüzemek voltak. A magyar mezögazdaságra a késöbbiekben is jellemzöen a 100 kh alatti gazdaságok tartották a szarvasmarha 80, a sertés 85, a ló 87, a baromfi majd 100%-át, így az állatállomány nagyobb része a kisebb üzemek kezében volt. A Monarchia idején alakul ki a magyar élelmiszeripar és válik a világon a legmagasabb színvonalúvá a malomipar - olyan nagyszerü találmányoknak köszönhetöen, mint a Mechwart-féle acélhengerszék és a Haggemacher-féle síkszita - elösegítve a minöségi lisztexportot.

A magyar mezögazdaság és élelmiszeripar fejlödését nagyban elösegítették a számottevö belföldi és külföldi tökebefektetések, az idetelepített kiváló szakemberek új gyártási eljárásokat meghonosítva, az általában liberális politika tartós érvényesülése.

Az 1920-1938 közötti idöszak

A Monarchia szétesésével a vámközösség felbomlott, a magyar mezögazdaság fejlödése szempontjából kedvezö helyzet megszünt. A magyar kivitel a világpiaci árak játékszerévé vált. Egészen a II. Világháborút megelözö konjunktúráig ez a helyzet lefékezte a hazai mezögazdaság fejlödését. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy az utódállamokban eröteljesen törekedtek a teljes gazdasági önállóságra, erös állami támogatásban részesítve a Monarchián belül gyengén fejlett agrárgazdaságokat. A közeli piacok beszükültek. A két világháború között számottevöen nött a hazai zöldség- és gyümölcstermesztés, érdemben megalapozva ezeknek az ágazatoknak fontos szerepét a késöbbi idöszakokban.

Összességében azt kell megállapítanunk, hogy az 1920-1938-as idöszakban a magyar agrárgazdaság újból leszakadt a fejlett nyugat-európai országok színvonalától, és erösen csökkent elönye a kelet-európai és balkáni országokhoz képest is.

Kedvezötlenül hatott a szélsöséges túlsúlyt képezö nagybirtokrendszer, a törpebirtokosok, gazdasági cselédek és bérmunkások nagy aránya, és utóbbiak tragikusan rossz jövedelmi viszonyai az 1930-as években. Ez a lakossági réteg 1/3-át tette ki az össznépességnek, vásárlóként alig képezett érdemi eröt a belsö piacon. E tény fékezte az egész gazdaság fejlödését is.

Az 1920-1938-as idöszakban a magyar nemzetgazdaság legnagyobb ágazata a mezögazdaság volt, mindvégig mintegy 40%-át adva a GDP-nek.

A két világháború között a mezögazdaság mindvégig biztosította a lakosság élelmiszer-ellátását, ezen felül a termelés 25-30%-át, egyes években 50%-át exportálni lehetett, és kellett is, mert ez tette lehetövé az ipar fenntartásához szükséges nyersanyagok, gépek és más ipari és fogyasztási cikkek importját. Az 1920-1938 közötti idöben az agrárexport 65-82%-a volt összes kivitelünk értékének (jelezve gazdaságunk egészének elmaradottságát is).

A kivitelen belül az állati termékek aránya folyamatosan nött, a 30-as évek második felére felülmúlta a gabona arányát is. A legfontosabb növényi termékek: búza, rozs, kukorica, vetömagvak, állattenyésztés termékei: szarvasmarha, vaj, sertés, sertészsír és szalonna, baromfihús, toll, tojás. 1930-ig döntöen Ausztria, Csehszlovákia, Németország és Olaszország voltak az importörök. 1932-töl Németország vált a fö vevövé (60%). Devizagazdálkodási okokból - és az egyoldalú függöséget csökkentendö - erös piacszélesítés is lezajlott Anglia, Franciaország, söt az USA irányában is.

Az 1960-as évektöl a rendszerváltásig

Az állami gazdaságokra és mezögazdasági szövetkezetekre alapozódó, nagyüzemi mezögazdasági szerkezet - sok megpróbáltatással terhes és egyéni tragédiák sorát is elöidézö - kialakulását követöen az 1960-as évek elejétöl fokozatosan vált müködöképessé, amit döntöen elösegítettek azok a politikai döntések is, amelyek lehetövé tették a szovjet kolhoz rendszertöl alapvetöen eltérö agrárgazdasági modellt, a sajátos "magyar út" és fejlödés kibontakozását. Az 1968-as gazdasági reform újabb lökést adott - a többi szocialista országhoz képest nagymértékben - liberalizálva a gazdasági-politikai müködési feltételeket. Nem véletlen, hogy a hazai agrárpolitika folyamatosan politikai támadások kereszttüzében állt három évtizeden át, nemcsak a volt szocialista országok, a KGST részéröl, de idönként belpolitikai téren is.

Nagy lendületet adott a mezögazdaság fejlödésének a háztáji gazdaságok és a nagyüzemek közötti kooperációk létrejötte is, korábban ismeretlen mértékü - polgárosodás feltételeit is megteremtve vidéken.

Az agrárpolitika két fö célja a lakosság lehetö legmagasabb szintü ellátása volt az élelmiszerek széles választékával, és emellett a többletek exportja, a külkereskedelmi mérleg javítása érdekében.

Mindkét fö célt a KGST országok közül messze a legsikeresebben Magyarország teljesítette.

Az 1960-as évektöl kezdve gyors ütemben nönek a növénytermesztési és kertészeti kultúrák hozamai, az új fajták, a gépesítés, a mütrágyázás és az általános szakmai-technológiai színvonal fejlödése eredményeként. Megteremtödik ezáltal az állattenyésztés gyors fejlesztésének döntö elöfeltétele is: a hazai takarmánykészlet növekedése. Az állatállomány - elsödlegesen az abrakfogyasztók, a sertés és a baromfi - jelentösen nö, az új fajták, hibridek gyorsan terjednek, a termelési szint emelkedik, az állati termék elöállítás hatékonysága javul. A magyar állattenyésztés átalakul, intenzív húsárutermelés célúvá válva az abrakfogyasztó fajok túlsúlyával.

A szakképzettség dinamikus növelését az agrárszakoktatás és kutatás minden területen nagyszabású fejlesztések segítették, viszonylag nagy szabadságot biztosítva a fejlett országokkal való együttmüködésre.

A föbb mezögazdasági termékek egy före esö termelésében messze meghaladtuk a fejlett országokat, emiatt könnyü volt az exportot növelni. Történelmünk során elöször irányult a kivitel nagy része Kelet-Európa felé, elsödlegesen a Szovjetunióba. Mindemellett számottevö és szinte létfontosságú volt folyamatosan a nyugat-európai és más irányú exportunk is (kb. 30-40%). A hazai élelmiszeripar jelentös fejlesztése nagyban hozzájárult ehhez, számos üzem szerzett közös piaci és amerikai akkreditációt is. A folyamatosan devizahiányos külkereskedelmi mérlegünk javításában az agrárexport többlete volt a legnagyobb tétel.

A lakosság élelmiszerfogyasztása és ennek szerkezete folyamatosan közelítette meg és érte el a '80-as évek közepére a legfejlettebb nyugat-európai országok szintjét, amit jól mutatnak az alábbi táblázat adatai, a minöségi népélelmezés szempontjából nagy fontosságú állati termékfogyasztást illetöen.

A hazai agrárfolyamatok nagy nemzetközi visszhangot váltottak ki, történelmünk során soha annyi agrár szakemberünk nem dolgozott tanácsadóként külföldön - nemcsak fejlödö, hanem fejlett országokban is -, mint az 1970-1980-as években. A nemzetközi agrár szakmai turizmus virágkorát élte. Európában Magyarország úttörö volt a hibridkukorica vetömag elöállításban, a sertéshibridek elöállításában, a szarvasmarha-tenyésztés specializált, tej irányú szakosításában, az egész országra kiterjedö részletes talajtérképek elkészítésével, magas technikai szintet képviselö nagyteljesítményü géprendszerek optimális területre kiterjedö integrált müködtetésében. Hazánk mezögazdasága szakmai és gazdasági szempontból összekapcsolódott a világ legfejlettebb országaival - ebben az USA is kiemelt szerepet kapott - számtalan partneri kapcsolat épült ki.

A világbanki kölcsönök és programok enyhítettek a devizális tökehiányon, támogatták a nyugati legfejlettebb technológiai eszközök és eljárások gyors átvételét, innovatív adaptálását, a nemzetközi kapcsolatok bövülését, az interaktív ismeretáramlást.

Az eredményekben számtalan bátor és innovatív agrárszakember és politikus munkája, eröfeszítése és küzdelme testesült meg. A KGST és az akkori politikai világrend közepette ez hatalmas teljesítmény volt, még akkor is, ha a termeléspolitika mennyiség-centrikus volt.

Alig tudatosul bennünk, hogy az 1968-1989-es idöszak agrárpolitikájának céljai mennyi rokon vonást mutattak az akkori Közös Piacéval, majd a késöbbi EU-éval, ezek közül a legfontosabbak:

a mezögazdasági népesség jövedelemszintjének közelítése az ipariéhoz, - ez már megvalósult az 1970-es évek végére, a '80-as évek elejére - a városiéhoz, növelve az alaptevékenységek termelékenységét,

a versenyképes farmméretek kialakítása, ahol a magas müszaki fejlettségü géprendszerek és technológiák gazdaságosan és eredményesen alkalmazhatók,

a termelés integrációs kapcsolatrendszere, az egyenként versenyképtelen kisüzemek összefogása és a piaci rendszerbe való bekapcsolásuk,

a mezögazdasági nagyüzemek multifunkcionális tevékenysége, mindenek elött a munkahelyteremtés céljával,

a vidék népességmegtartó képességének fokozása, a vidéken élök életminöségének javítása (lakásviszonyok és települések infrastruktúrájának fejlesztése, orvosi ellátás, szociális háló erösítése, nyugdíjrendszer),

élelmiszerbiztonság javítása (növényvédelem, állat-egészségügy fejlesztése, szakember-ellátottság növelése, áttekinthetö adatszolgáltatás),

fenntartható mezögazdasági tevékenység (talajtérképek, talaj tápanyag-utánpótlás, vízrendezés, talajjavítás, erdösítés),

nemzetközi kapcsolatok erösítése, humán-eröforrás fejlesztés.

Az 1965-1989-es idöszak a közös piaci filozófia értelmében is sok sikert hozott. A nagy különbség hazánk és a Közös Piac között az volt, hogy nálunk a teherviselök nagyrészt a mezögazdasági üzemek voltak, a Közös Piac pedig, hasonló célok érdekében, nagyon jelentös központi (adófizetöi) támogatásokat adott.

Agrárgazdaságunk a rendszerváltás után

A rendszerváltást követöen a KGST megszünése után kelet- és közép-európai export piacaink zömét elvesztettük, a lakosság vásárlóerejének csökkenése pedig elsösorban a hús- és tejtermék fogyasztás visszaesésével járt együtt, számottevöen szükítve a belsö piaci keresletet.

A hazai nagyüzemi birtokszerkezet alapvetöen megváltozott. Az állami gazdaságok összesen 900 ezer ha-os területének felét a kárpótlás céljaira vették igénybe. 2002-re mindössze 12 állami tulajdonú gazdaság maradt, a többi magánszemélyeké lett, és magángazdaságok, Kft-k, Rt-k formájában müködnek.

A belföldi vásárlók tökehiánya és a külföldi befektetöket elriasztó földtulajdont és használatot érintö jogi bizonytalanság az oly szükséges tökehiányon nem tudott enyhíteni. A mezögazdasági szövetkezetek által müvelt földterület az 1990-es évi 72%-ról mindössze 22%-ra csökkent a kárpótlás befejeztéig. A hazai mezögazdaságilag müvelhetö földterületböl a magángazdaságok aránya az 1990-es évi 15%-ról 50%-ra nött, a gazdasági társaságok az összterület 28%-án gazdálkodtak a kárpótlási folyamat befejezödéséig.

Az ezredfordulón az egyéni gazdaságok száma 960 ezer, ezek 90%-a 5 ha-nál kevesebb földdel rendelkezö törpebirtok, és az üzem kritériumát sem elérö, 1 ha alattiak száma majdnem 700 ezer. Az 5-10 ha földdel rendelkezök aránya 12%, 10-50 ha területüeké  4,5% és csupán 0,7% azoknak az aránya, akik 50 ha-nál nagyobb földön gazdálkodnak. Az egyéni gazdálkodók mintegy 70%-a önellátásra termel, 30%-a árutermelö.

A kisméretü gazdaságok döntö többsége a tulajdonosoknak kiegészítö jövedelmet nyújt, de nem ad önálló egzisztenciát. Legtöbbjének, az üzemszerü termeléshez elégtelen méret mellett hiányzik a tökéje és a szaktudása is.

A 223 nagy, zömében állami tulajdonú élelmiszeripari vállalatot külföldi befektetök vásárolták meg. A korábbi állami és szövetkezeti vállalatok élelmiszeripari üzemeinek felaprózódásával, a privatizáció révén mintegy 3000 élelmiszeripari szervezet müködik. Jellemzö azonban az, hogy a hazai termelés 98%-át az a 231 nagyüzem adja, amely 1 milliárd Ft-nál több árut értékesít. A nagyfeldolgozók tehát megmaradtak, csak magántulajdonba kerültek.

A hazai agrárgazdaságban a radikális tulajdonváltás ellenére a közép- és nagyüzemi szervezetek továbbra is nagy eröt képviselnek. A rendszerváltás elötti 134 állami gazdaság és 1247 mezögazdasági termelöszövetkezet helyett 2000-ben 5774 gazdasági társaság és 1681 szövetkezet müködött. Nagyüzemek müvelik a terület 40%-át, s mindössze 15-16%-uk adja a hazai árutermelés 60%-át.

A rendszerváltást követö agrárpolitikai koncepcióhiány és túlpolitizáltság sok feszültség forrása lett, a magyar agrárgazdaság versenyképességét is csökkentve.

Nagy szakmai hiba volt a mezögazdaság szükséges struktúraváltását összekapcsolni idöben is a kárpótlással. Káros mértékben aprózódott fel a földtulajdon, sokan vásároltak olcsón földet olyanok is, akik nem is kívánták azt müvelni. Tere nyílt a spekulációs földvásárlásoknak is.

A mezögazdaság jövedelmezösége 1991-töl nagymértékben romlott, növekedett az eladósodottság. A korszerüsítést szolgáló beruházások rendkívül alacsony szinten állandósultak.

A növénytermesztés hozamai általában visszaestek, és a korábbiakhoz képest nagy ingadozást mutatnak, a csökkenö minöségi vetömag-felhasználás, a tápanyag-utánpótlás, különösen a mütrágya-felhasználás drasztikus visszaesése, a romló növényvédelmi helyzet következtében.

Talajjavítás 2001-ben egyetlen ha-on sem történt. Az elmúlt évtizedben a magyar talajok újból tápanyag-hiányossá váltak, az erös gyomfertözöttség már aggasztó mértékü allergiát okozó tényezö, a népesség többszázezres hányadának okozza élet-minöségének komoly romlását (pl. parlagfü).

Az állatállomány történelmi mélypontra süllyedt, egészségtelenül csökkentve az állattenyésztés részesedését a GDP-böl.

Összegezve megállapítható, hogy 1990-2002. között agrárgazdaságunk újból lemaradt a fejlett európai országoktól, amit jól mutat a területegységre vetített jövedelem hazai aránya az EU országokhoz képest.

IV. A MAGYAR AGRÁRGAZDASÁG ERŐSSÉGEI ÉS GYENGESÉGEI AZ EU CSATLAKOZÁS KÜSZÖBÉN

Erösségek:

Az ország területének kiemelkedöen nagy része alkalmas mezögazdasági hasznosításra, kétharmada kedvezö ökológiai és termöhelyi adottságú.

Az ország agrárgazdaságára a hagyományokból és ökológiai adottságokból adódóan a sokoldalúság jellemzö.

Az ágazatok többségében versenyképes növény- és állatfajták állnak rendelkezésünkre, az alkalmazott termelési eljárások széles választékát müvelik.

A mezögazdasági környezetterhelés a fejlett nyugat-európai országokhoz képest alacsony, emiatt a fejlesztésnek sokirányú és tág tere nyílhat a fenntartható fejlödés garanciájával.

A mezögazdaságban dolgozó felsöfokú végzettségü szakemberek képzettsége jó.

A mezögazdasági alapanyag-termeléssel többnyire jól összehangolt a feldolgozóipar, exportpiacokon részesedésünk jelentös.

A hazai magas szintü élelmiszer-ellátást mezögazdaságunk úgy tudja biztosítani, hogy exportra is jelentös mennyiséget volt képes minden idöszakban megtermelni anélkül, hogy a környezetet túl kellett volna terhelni a mezögazdaság fenntarthatóságát veszélyeztetve.

Az exportpiacok döntöen a fejlett - 2/3 részben EU - régiókba helyezödtek át.

Gyengeségek:

Az agrárgazdaságunk általános fejlettségi színvonala és jövedelemtermelö kapacitása az elmúlt 15 évben újból jelentösen elmaradt a fejlett országokétól.

Elönytelenül szétaprózott birtokstruktúra alakult ki.

Az agrárgazdaság tökehiányos, az eszközállomány elhasználódott, az élelmiszeripari üzemek egy része is korszerüsítésre szorul.

A termelöi és feldolgozói szektorra a szétaprózottság jellemzö, kevés a versenyképes méretü integráció, szervezett együttmüködésen alapuló szövetkezés.

A nagyarányú falusi munkanélküliség foglalkoztatói kényszert, jelentös szociális terhet jelent, amely ha közvetve is, de fékezi a versenyképes mezögazdasági tevékenység kialakítását.

Hiányos az egyéni gazdálkodók többségének szakmai felkészültsége a korszerü agrárgazdaság ismeretigényéhez képest, ütöképes szaktanácsadási hálózat nem alakult ki.

V. A MAGYAR AGRÁRTÖRTÉNET LEGFŐBB TANULSÁGAI, AMELYEK EU CSATLAKOZÁSUNK SZEMPONTJÁBÓL DÖNTŐEK

Magyarország történelme során az adott kor színvonalának megfelelöen képes volt a lakosságot ellátni élelmiszerekkel úgy, hogy még exportálni is tudott. Az export - az Osztrák-Magyar Monarchia idején és 1970 és 1980 között - forrása is volt mezögazdaságunk fejlesztésének.

Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a növény- és állattenyésztés megfelelö arányokban részesedett az árutermelésböl. Utóbbi tekintetben a rendszerváltás óta az állatállomány csökkenése az elmúlt száz évben példátlan mértékü, és veszélyezteti a hosszabb távon fenntartható agrárgazdasági struktúrát.

Magyarországon az agrárgazdaság akkor fejlödött a legdinamikusabban és közelítette meg legjobban a legfejlettebb országok színvonalát, amikor viszonylag jól kiszámítható politikai-gazdasági integrációk része volt, elörelátható peremfeltételekkel, függetlenül azok társadalmi-ideológiai irányultságától (pl. Osztrák-Magyar Monarchia, KGST).

Az elmúlt, majd másfél század során, agrárgazdaságunk töretlenül - még a legnehezebb gazdasági-politikai helyzetben is - képes volt a fejlett nyugati régiókba exportálni, teljesítve azt a nemzetgazdasági igényt, hogy az ország külkereskedelmi egyensúlyát javítsa. A magyar agrárszektor tartósan a legnagyobb devizatöbblet elöállítója az országnak, szinte töretlenül, másfél évszázada.

A mezögazdaság történelmünk során folyamatosan töke-hiányos volt. A modernizációhoz rendszeresen szükség volt más ágazatokban képzödött hazai és külföldi töke igénybevételére. Sokszor került sor külföldiek betelepítésére is, és nemcsak azért, hogy az elnéptelenedett területeket megmüveljék, hanem azért is, hogy új mezögazdasági és feldolgozási eljárásokat, növény- és állatfajtákat hozzanak be, befektetéseikkel enyhítsenek a tökehiányon.

A külföldi tökebefektetések a mezögazdaságban tartós hatásúak voltak - máshová nehezen vagy nem áttelepíthetöek -, ellentétben az ipari beruházásokkal - és nagyban hozzájárultak a hazai munkaerö foglalkoztatásához. Félreértés ne legyen: én nem a földeladásról, hanem arról beszélek, hogy a mezögazdaság mennyire megsínyli a tökehiányt. A tökevonzás nem földeladás, hanem ésszerü bérleti rendszer, biztos piac, stabil jogrend kérdése.

Hazánk EU-ból való kimaradása esetén számolnunk kellene - a teljesség igénye nélkül - azzal, hogy agrárgazdaságunk minden EU-védelmi ernyö nélkül lenne kiszolgáltatva a globalizációs versenyhatásoknak, hasonlóan ahhoz, amit már megéltünk Trianon után. De a mai helyzet sokkal súlyosabb lenne, mert a szomszéd országok fejlettebbik része most, a többi pedig néhány év múlva EU-taggá válik, s mi "szigetként" lennénk kiszorítottjai az EU agrárrendszerének. Visszaállnának velünk szemben a vámok és behozatali tilalmak, és célországa lennénk a fölösleget levezetö, támogatott EU-exportnak. Ma agrárexportunknak már 2/3-a az EU országokba irányul, mégpedig vámkorlátok nélkül! Elhagynának bennünk az élelmiszeripari vállalatok tulajdonosai, mert a kívülállók versenyhátránya ellen nincs orvosság. Termelésünknek - az 1991-es válsághoz hasonlóan - újabb csökkenést kellene elviselnie, sok tízezer ember lenne munkanélküli.

Majd minden fejlesztési célt, amelyet az EU is megkövetel - az áru nyomon követését, a statisztikai számbavételt, az állatjóléti, állatvédelmi elöírások érvényesítését, az élelmiszer-biztonság, a környezetvédelem, a vidékfejlesztés, a birtokstruktúra korszerüsítését, az intézmény- és humán eröforrás-fejlesztést, az infrastruktúra javítását célzó és más programokat - az EU csatlakozástól függetlenül is meg kellene valósítanunk, de EU-s források nélkül. Ezek ugyanis alapvetö nemzeti érdekeket szolgáló feladatok, melyek hosszabb halasztást már alig türnek. A várható EU- és a csatlakozó nemzeti források nagyságrendjét és nemzetközi arányaikat mutatják a következö táblázatok.

A csatlakozás végre több évre elöre kiszámíthatóvá teszi azokat a gazdasági és politikai feltételeket, amelyek alapján a gazdálkodók képesek lesznek stratégiai tervezésre. Az EU csatlakozás megvéd az elmúlt években oly gyakran tapasztalt és nagyon sok kárt okozó, - a napi politika által vezérelt - gazdasági szabályozó módosítástól.

EU-n belül - meggyözödésem - már belátható idön belül olyan pozíciót érhetünk el, amely sokban hasonló lesz az USA kukorica övezetébe, vagy azok közelébe esö szövetségi államaihoz (pl. Minnesota, Illinois, Iowa, Észak-Karolina). Magyarország - Franciaországgal együtt - Európa kukorica övezetébe tartozik. Az USA-ban ezekben az államokban a leggyorsabb ma a mezögazdaság fejlödése. Nagyszámú nyugat-európai szakember osztja azon véleményemet, hogy Magyarország, belátható idön belül, Európa egyik erös agrárgazdasággal rendelkezö országa lesz. Számunkra pedig ez a pozíció nem is lesz szokatlan, van böven történelmi elözménye.

Magyarország ma sem "üres kézzel" megy az EU-ba. És nem is rossz induló, majd fokozatosan javuló támogatási feltételekkel számolhatunk. Ami pedig az EU agrárpolitikájának reformjait illeti, itt minden változtatás, minden új lépés az újonnan belépettek felzárkózását, az egyenlö bánásmód megerösödését szolgálja. Ne feledjük el: e döntéseknek már a 10 új tagország, így hazánk is, szavazati joggal rendelkezö résztvevöje lesz.