Tarsas készségek. Az együttműködés. Interakciós függőségek: alfüggőség, aszimmetrikus függőség, reaktív függőség, kölcsönös függőség.

Társas készségek. Az együttműködés. Interakciós függőségek: álfüggőség, aszimmetrikus függőség, reaktív függőség, kölcsönös függőség.

A társas készségek, más néven: taktikai viselkedésmódok, azoknak a reagálásmódoknak, spontán és tudatos megnyilvánulásoknak a gyűjtőneve, amelyekkel kapcsolatainkat (partnerünkkel való érintkezésünket) szabályozzuk, ill., amelyekkel partnerünkre (és a kommuniká 858h79i ciós folyamatra) befolyásoló hatást gyakorolunk. Alapjukat a megfelelően összehangolt verbális és nemverbális jelzések képezik. Hatékony alkalmazásuk számos, automatikusan működő ingerválasz sort feltételez, amelyek révén befolyásolni tudjuk partnerünk soron következő reagálásait. E sorok lehetnek verbális-verbális összetételűek (amikor valamely kérdésre szóbeli válasz következik) és verbális-nemverbális összetételűek is (amikor pl. mosollyal vagy egy bólintással jutalmazzuk partnerünk szóbeli megnyilatkozását. Valamennyi taktikai viselkedésmódunk a szociális tanulás eredménye. Aki a társas érintkezésben, a kommunikálásban ezeket szakértelemmel és megfelelő hatékonysággal tudja alkalmazni, azt interperszonálisan kompetensnek nevezzük.

Az első találkozáskor a partnerek között csupán ritualizált viselkedés és társalgás folyik. szokatlanul udvariasak egymással és csupán semleges témákról esik szó. Eközben ki-ki saját kategóriarendszere alapján felméri a másikat, s igyekszik saját viselkedéskészletéből a megfelelő viselkedésmódot kiválasztani és alkalmazni. A kezdeti szakaszban a társas aktus éppen ezért még meglehetősen ingatag, a légkör feszélyezett, a kommunikálás bizonytalan, a viselkedés legapróbb zavarai is felnagyítva jelentkeznek. Mindezeken csak akkor tudjuk túltenni magunkat, ha nagy a valószínűsége annak, hogy a másik emberrel nem találkozunk többé. Ilyenkor hajlamosak vagyunk előtte meggondolatlanul kitárulkozni (pl: egy utazás során először látott útitársunknak elmeséljük egész élettörténetünket).

A társas aktusban ezt követően hosszabb-rövidebb közös problémamegoldás következik. Egyeztetik a szerepviszonyokat, barátságos közeledést, őszinte érdeklődést mutatnak egymás iránt, igyekeznek elfogadni egymást olyannak, amilyenek, hogy végre létrejöjjön a kívánt viszonylagos egyensúlyi állapot. Az egyik fél a másikat azzal is igyekszik magához kötni, hogy mindenben igazat ad neki és kívánsága szerint cselekszik. Ezzel a magatartással azonban átengedi a döntést a tekintetben, hogy milyen legyen kapcsolatuk jellege, annak időbeosztása, meghittsége, viszonylagos dominanciája. A nemverbális jelzések e tekintetben intenzívebb hatásúak, mint a szavak. Jellemző az aktusban az utánzási hajlam is. Pl: az egyik bólogat, a másik is bólogat, anélkül, hogy tudatosodna benne viselkedésének oka. Aki tényleges befolyást akar gyakorolni a másikra, annak mindenképpen irányítania kell a kapcsolatot, a kommunikációt, még úgy is, hogy az nem mindenben találkozik a partner tetszésével. A dominanciára törekvő félnek kettős szerepet kell alakítania: az irányítás fenntartása mellett megnyerőnek kell maradnia. Ez elérhető közvetett módon: finom, rábeszélő eszközök, manipulatív magyarázatok alkalmazásával, a partner indítékaira, érdeklődésére való utalásokkal; direkt módon: a partner reagálásaihoz igazodó más-más jutalmazási eszközök alkalmazásával. A dominanciaviszonyt nem elsősorban a személyes tulajdonságok, hanem inkább a szerepváltozók determinálják. A társas készségek szinkrónba hozását maguk az általános udvariassági szabályok is segíthetik. Vannak speciális követelmények is, amelyek figyelembevétele nélkül az egyensúly nem igen érhető el. Pl: a partnereknek úgy és csak annyit kell beszélniük, hogy ne álljon be a hosszú hallgatás. A szófukar embereket általában úgy lehet szóra bírni, ha könnyen megválaszolható kérdéseket teszünk fel nekik. A partnereknek hallgatólagos egyetértésre kell jutniuk a kölcsönös szerepeket illetően. Ahhoz hogy egyikük kérdező lehessen, a másiknak interjúalanynak kell lennie. A nemverbális jelzéseket pedig úgy kell összehangolni, hogy mindkét fél jelezze: figyel és reagál arra, amit a másik mond és tesz. Szükség van az érzelmi tónus összehangolására is. Ha pl. az egyik résztvevő emelkedett hangulatban van, a mások sem szoronghat, nem lehet letört. A feleknek arra is képesnek kell lenniük, hogy tudatos empátiát alkalmazzanak, vagyis hogy el tudják képzelni, miként érez a másik, hogyan viszonyul a helyzethez. Kompromisszumra kell jutni a meghittség mértékében is. Ez hallgatólagos megegyezést jelent a térbeli távolság, az egymásra tekintés bizonyos középértékében.

Az együttműködés

A társas készségek kölcsönös alkalmazásával a kapcsolatban álló felek lényegében már kooperálnak egymással. Az igazi együttműködés azonban a kölcsönösség három kulcskérdésének: a bizalomnak, az összehangoltságának és az alkudozásnak az együttes megoldottságát feltételezi. Egyoldalúan senki nem képes sikeres együttműködést kiváltani a másik félből, az mindig a kölcsönös igyekezet eredményeként valósulhat csak meg. Az együttműködést vállaló feleknek tehát mindenekelőtt bízniuk kell egymásban. A fejlett társadalmakban az egymás iránt megnyilvánuló bizalom szinte már társadalmi norma, hiszen ez elengedhetetlen feltétele annak, hogy a különféle társadalmi intézmények hatékonyan működhessenek. Ezért bíznak meg (fenntartások nélkül) az orvos, a mérnök, az ügyintéző szakértelmében, a bíró elfogulatlanságában. Ahol a bizalom nem funkcionál, ott a gyanakvás lesz úrrá, ami nemcsak a társadalom egészében, hanem az egyes emberek kapcsolatában és együttműködésében is komoly zavarokat idézhet elő. A bizalom tehát önmagában is nélkülözhetetlen feltétele a partnerek együttműködésének. Az összehangoltság és az alkudozás összetartozó fogalmak. A vevő és az eladó közötti egyezség létrejötte köztudottan attól függ, hogy a közöttük zajló alku mennyire sikeres. Az összehangoltság azt jelenti, hogy a partnerek képesek az őket elválasztó különbségeket áthidalni. Nem elég tehát, hogy a partnerek megbízzanak egymásban, hogy elvárásaik összetartsanak. Legalább ennyire fontos, hogy a különbségeket is igyekezzenek alkudozással (kommunikálás útján) áthidalni.

Interakciós függőségek

Az interakció lényeges formai sajátossága a résztvevők között kialakuló függőség. A társas kapcsolatban a felek nemcsak hatást gyakorolnak egymásra, hanem valamilyen függőségi viszonyba is kerülnek egymással. Négyféle függőségi viszony alakulhat ki az interaktív kapcsolatokban:

Álfüggőségről akkor beszélhetünk, amikor a személyes elemek háttérbe szorulnak és a partnerek viselkedését konkrét külső előírások határozzák meg, s ennek következtében az interakciónak a résztvevők szempontjából nincs pszichológiai tartalma. Pl: a különféle hagyományos rendezvények részvevői között, mivel ez esetben a viselkedés szabályai eleve adottak. Ha az adott szituációban képtelenek az interakcióra. Pl: a kórházi vizitek esetén a szemlét tartók és a betegek között, az egyik oldalon állók viselkedése ez esetben ugyanis nem meghatározója a másik oldalon állókénak.

Aszimmetrikus függőség esetén az egyik fél kiszolgáltatott, azaz csak arra van lehetősége, hogy a kezdeményező (domináns helyzetű) fél viselkedésére, megnyilvánulásaira reagáljon, viselkedése tehát kikényszeríttet engedelmesség. Az ilyen helyzet független az egyik fél szempontjából, de teljesen függő a másikéból (vagyis egyenlőtlen hatalmi helyzet). Az állandó reagens ebben a szituációban az a személy, akinek reakciólehetőségei meghatározottak, a változó reagens pedig az akinek viselkedését nem béklyózza semmilyen szabály, ennélfogva számára az egyoldalú interperszonális befolyásolás lehetősége nyitva áll. Pl: a vezető és beosztottja interaktív kapcsolatában vagy egy riport szituációban, ahol egy jól felkészült riporter áll szemben egy felkészületlen riportalannyal.

A reaktív függőségi viszony jellemzője, hogy a partnerek egymás viselkedésének a figyelembevételével kénytelenek megnyilatkozni, mivel reagálásmódjukat a helyzet kényszere szabja meg. Pl: egy vizsgaszituációban, ahol a vizsgázó a feltett kérdésekre kénytelen reagálni, a vizsgáztató viszont annak alapján kénytelen kérdéseket feltenni, amit a vizsgázótól hall.

Kölcsönös függőségi helyzetben a felek viselkedését az összehangoltság jellemzi. Ezért ezt a függőségi viszonyt teljes interakciónak is nevezik. A kölcsönösség megvalósulása érdekében a felek az interakció kezdetén ezért igyekeznek felderíteni egymás szabályképzeteit, és sajátos alkufolyamatban megállapodásra jutni egymással. A szabályképzetek egyébként az adott társasági szféra különféle elvárásait, illemszabályait foglalják magukba, nem ismerésük, féleértésük, megsértésük korlátozza a társasági beilleszkedés sikerét, súlyosabb esetben pedig konfliktushoz vezethet.