A szakmai szocializació fogalma és szakaszai: palyaorientació, szakmai képzés, alyakezdés, palyavitel. A szocializació meghatarozottsagú személyiségvonasok fogalma és esetei. Ezen belül az én funkciók: én tudat, énkép, önellenőrzés és az önnevelés.

A szakmai szocializáció fogalma és szakaszai: pályaorientáció, szakmai képzés, ályakezdés, pályavitel. A szocializáció meghatározottságú személyiségvonások fogalma és esetei. Ezen belül az én funkciók: én tudat, énkép, önellenőrzés és az önnevelés.

Adott szakma (foglalkozás, élethivatás) gyakorlásához szükséges szakmai ismeretek, képességek, készségek és egyéb személyes tulajdonságok elsajátításának a folyamatát nevezzük szakmai szocializációnak. A szakmai szocializáció folyamatában négy - egymástól jól elkülöníthető - szakaszról beszélhetünk:

A pályaorientáció az adott szakmára való ráirányulás, beállítódás kialakulásának a szakasza, amely a személyiséget ért különféle környezeti (csalási, iskolai) befolyások és a saját tapasztalatok hatására fokozatosan bontakozik ki. Egy előzetes pálya elképzelés alakul ki a fiatalban, amelye nem más, mint a szakmával kapcsolatos elvárásokról kialakított szubjektív (alanyi, egyéni, személyes) elképzelés, s amely az egyént pályaválasztásra ösztönzi. A pályaorientációs szakasz a pályaválasztással zárul.

Az egyén a pályaválasztást követően megkezdi szakmai tanulmányait (szakmai képzés). Előmenetelét és fejlődését egyfelől személyes adottságai és ambíciói, másfelől a szakiskola tartalmi munkájának színvonala határozza meg. A szakmai tanulmányok eredményes befejezésével az egyén eljut az ún. potenciális pályaérettség (pályaalkalmasság) szintjére. Ez olyan minőségű mentális, pszichés és szomatikus (testi) felkészültséget jelent, amely alapján valószínűsíthető a szakmai gyakorlatban való eredményes helytállás, a különféle szakmai feladatok sikeres végzésére, a szakmai problémák önálló megoldására való alkalmasság.

A pályakezdés (pályára lépés) szakasza. A szakmai tevékenységgel való közvetlen találkozás során derül ki, hogy a kiképző iskolának mennyire sikerült a jelöltet szakmailag és emberileg úgy felkészítenie, hogy az valóban életcéljának tekintse a szakmai munkát. Ebben sokat segíthet a munkahely beilleszkedést ösztönző légköre, konkrét szakmai támogatása. Ha a pályára lépés sikeres, kialakul benne a szakmai tevékenységgel kapcsolatos pozitív érzelmi viszonyulás: a hivatásérzet, amely meghatározó tényezője a pályán maradásnak.

A pályavitel szakasza akkor következik be, amikor a pályakezdő már képes önállóan dolgozni, amikor már a szakma árnyoldalaival is megismerkedett, s mindez hivatásérzetét nem gyengítette, sőt a szakmai munka iránti vonzalma tovább mélyült és a pályához való feltétlen ragaszkodásba: hivatásszeretetbe csapott át. Innen már csak egy lépés választja el az egyént a szakmához fűződő legmagasabb szintű viszonyulástól: a hivatástudattól, amely a pályaalkalmasság tudatos átélését jelenti. A szakember ezen a fokon már nemcsak érzi, hanem tudja is, hogy pályaválasztása helyes volt, hogy képességei, hozzáértése valóban alkalmassá teszik a választott szakma sikeres folytatására. A hivatástudattal végzett munka legfőbb jellemzője a szakma társadalmi fontosságának és hasznosságának a felismerése és átélése, a szakmai munka nehézségeinek tudatos vállalása és a továbbfejlődés igénye.

Szociális meghatározottságú személyiségvonások

A szociális tanulás - az egyén többnyire tudatos és aktív részvétele mellett - közvetítéssel megvalósuló tanulás, amelynek eredményei egytől egyig társadalmi meghatározottságú képződmények. A társadalmi meghatározottság (szociális közvetítettség) az egyén képességeiben, készségeiben, szokásaiban éppúgy kimutatható, mint szükségelteiben, irányulásaiban vagy akár érzelmeiben is. A képességeket az öröklött adottságok talaján bontakoztatjuk ki. kiteljesedésükhöz azonban megfelelő környezeti feltételekre és hatásokra is szükség van. Az érzelmek esetében még inkább nyilvánvaló a társadalmi meghatározottság, hiszen valamennyi érzelem a környezet valamely jelenségéhez való szubjektív viszonyulás kifejezője. Ha tehát nincs jelenség, nincs mihez viszonyulni, így érzelem sem keletkezik.

A személyiségvonások közül tipikusan szociálpszichológiai témák az ún. énfunkciók, az attitűdök, a szociális szerepek és az elhárító mechanizmusok.

Énfunkciók:

A személyiségnek mint önszabályozó rendszernek feltételezett középpontja a saját tudattal bíró "én", ami nem más, mint társas környezetünk adománya. Mások segítségével bontakozik ki és válik tudatossá egyediségünk, önmeghatározottságunk, személyiségmivoltunk, egyszóval belső énünk, amely nemcsak képet tud kialakítani személyiségünkről, hanem annak irányítására, ellenőrzésére, értékelésére és fejlesztésére is képes. Legfontosabb énfunkcióink:

Az éntudat saját személyiségünk tudata (személyiségtudat) az egyén az éntudatban éli át személyiségmivoltát, azt, hogy ő az emberi társadalomnak egy meghatározott, sajátosan egyedi vonásokkal rendelkező tagja. Az éntudat segítségével képes önmagát másoktól elhatárolni, személyiségének egységes és aktív jellegét átélni. Az éntudat nem tévesztendő össze az öntudattal, amely nem más, mint puszta létezésünk és a környezet történéseinek az átélése. Az éntudat a szocializáció folyamatában fokozatosan alakul ki, és mindvégig e folyamat feltételeként funkcionál. Az én előbb érzéki, majd pedig tudati szinten válik külön a környezetében élőktől. A másoktól való elhatárolódás megvalósulásának első megnyilvánulása a gyermeki utánzás, a tudatosulásé pedig a harmadik személyben való beszéd fokozatos eltűnése s helyette az egyes szám első személyt jelző névmások (én, enyém, nekem) megjelenése a gyermekkori kommunikálásban, a hároméves kor tájékán.

Az énkép azoknak a személyes tulajdonságoknak az összessége, amelyeket az egyén önmagának tulajdonít. Lényege a személyiség önismeretében, a környezet visszajelzési alapján önmagáról alkotott összképben ragadható meg. Kialakulása és kiteljesedése hosszú tanulási folyamat eredménye. Gyermekkori kezdetleges formája még nem intellektuális, hanem emocionális jellegű, hiszen a tudatosabb önvizsgálat, amely az egyént az önismeret egyre magasabb fokára juttatja el, csak serdülőkorban jelenik meg. Az énkép az egymást követő életkori szakaszok folyamatában újabb és újabb minőségi változásokon meg át, így válik egyre gazdagabbá, teljesebbé. Az énkép kialakulása és fejlődése a gyermek önmagára eszmélésével, az én és a nem én megkülönböztetésével veszi kezdetét. Az önismeret első előfeltételei között meghatározó szerepe van a saját testrészek felfedezésének. Igen fontos önismeretgyarapító tényező az utánzás, az azonosulási hajlam, a szerepjáték, az értelmi műveletek fokozatos kifejlődése, a nemi jelleg felismerése, az egyre szélesedő társas kapcsolatrendszer hatása, a környezet minősítése, értékelése. A saját személyiségről alkotott kép realitásfoka végső soron attól függ, hogy a környezet visszajelzései mennyire valósak és őszinték. Az énkép az egyén valamennyi megnyilvánulását befolyásolja. A kellően megalapozott önismerettel, reális énképpel rendelkező személyiség sokkal könnyebben boldogul az életben, beilleszkedése is problémamentesebb, hiszen énképe kiegyensúlyozottságot, önelfogadást, tárgyilagosságot kölcsönöz számára. Az énkép tudatos és tudattalan elemekből álló képződmény. Tudattalan elemei azok a tulajdonságok, amelyek létezéséről az egyének nincs tudomása, amelyekre környezete sohasem hívta fel a figyelmét. Minél reálisabb és teljesebb az énkép, annál kevesebb benne a tudattalan elem. Az énkép magában foglalja a saját testünkről, szerzett ismereteiket, ill. az ezekkel kapcsolatban kialakult véleményüket, tartalmazza az önmagunknak tulajdonított szellemi kapacitást (tudást, erkölcsi és egyéb normákat, intelligenciát), átfogja társas kapcsolataink jellegére, sajátosságaira vonatkozó ismereteinket, ill. az ezekkel összefüggő nézeteinket, vélekedéseinket. Az énképnek három - egymástól viszonylag jól elkülöníthető - oldaláról beszélhetünk: a testképről, a kognitív képről (a megismeréssel összefüggő) és a szociális képről. A tárgyilagos, stabil énkép a biztosítéka a többi énfunkció egységes fejlődésének. A tárgyilagos énképpel bíró egyénre mondjuk, hogy jó önismerettel rendelkezik. Az énkép önmagában nem tölti be funkcióját, kell lennie egy számára leginkább megfelelő viszonyítási alappal, ún. eszményi énképpel, azaz énideállal. Ez testesíti meg az a modellt, amelyhez az egyén valódi énképét egyre-másra hozzáigazítja. Az énideál - rendeltetésénél fogva - sikerre orientált.

Az önellenőrzés (önkontroll) és az önértékelés egyaránt egymást feltételező énfunkciók. Az önellenőrzés az egyéni megnyilvánulásokra, teljesítményekre, valamint a különböző személyes tulajdonságok alakulására történő tudatos odafigyelés. Az önértékelés pedig az így szerzett tapasztalatok kritikus önmegítélése. Mindkét énfunkció megfelelő működésének alapja a jó önismeret (a tárgyilagos énkép), de működésük vissza is hat ez utóbbi problémamentes fejlődésére. Ugyanilyen viszony áll fenn az önellenőrzés-önértékelés és az önnevelés között is. Az előbbiek ugyanis nélkülözhetetlenek a saját személyiség önálló fejlesztésében, az önnevelés viszont az ellenőrzési és értékelési funkciók hatékonyságát, tökéletesedését segíti elő.

Az önnevelés a személyiségformálás egyik komponense, a személyiség társadalmi fejlődésének kiegészítője, a nevelési folyamat belső (intim) oldala. Önmagunkat neveli annyit jelent, mint éntudatunk révén részt venni saját személyiségünk formálásában. Az önnevelés a pozitív tulajdonságok kialakítására és elmélyítésére, továbbá a negatív vonások, hiányosságok kiküszöbölésére irányul. Többet jelent a magatartás tudatos irányításánál. Legfőbb jellemzője a dinamizmus, a pozitív irányú önmegváltoztatásra, a személyiség állandó tökéletesítésére való tudatos törekvés. A legnagyobb lehetőség van önnevelés útján a jellem, a szükségletek és a motivációk, valamint az érdeklődés és a világnézet fejlesztésére. Igyekszik kitérni a negatív hatások és a személyiségfejlődés szempontjából hátrányos szituációk elől és olyan külső feltételeket teremteni, amelyek előmozdíthatják pozitív jellemvonásainak megszilárdulását. Az önnevelési folyamatnak a társadalom erkölcsi eszményében testet öltő emberi szükségletek és motivációk (alkotás, megbecsülés, rend, igazság, stb.) irányába kell haladnia. Az önnevelő aktivitás szorosan összefügg az egyéni ismeretek fejlettségének színvonalával. Ez az aktivitás a világnézet fejlesztése szempontjából talán a legjelentősebb, hiszen az egyén végül is maga választja meg, maga alakítja ki sajátosan egyedi világszemléletét s ezen alapuló életelveit. Az önnevelés befolyást gyakorolhat más emberekre is, mégpedig közvetlenül példa formájában, közvetve olyan erkölcsi légkör megteremtésével, amely arra ösztönöz, hogy ki-ki felelősebben viszonyuljon saját személyigéséhez.