A foglalkozasi szerep és szerepideal. Az elharító mechanizmus szerepe, fajtai: feldolgozas, elfojtas, kivetítés. Ésszerűsítés, érzelmi atfordítas, anullalas, sajnaltatas, regresszió, attolas, elszigetelés.

A foglalkozási szerep és szerepideál. Az elhárító mechanizmus szerepe, fajtái: feldolgozás, elfojtás, kivetítés. Ésszerűsítés, érzelmi átfordítás, anullálás, sajnáltatás, regresszió, áttolás, elszigetelés.

A foglalkozási szerep valamely intézményesült szakma, foglalkozás, élethivatás gyakorlójának személyével szemben támasztott társadalmi elvárások összessége. Fogalomkörébe a szűkebb értelemben vett szakmai követelmények (szakismeret, tárgy- és helyismeret) éppúgy beletartoznak, mint a szakmai tevékenység eredményes végzéséhez nélkülözhetetlen emberi kvalitások (kommunikációs képesség, a meggyőzőképesség, empátiás képesség). A foglalkozási szerep típusát tekintve, olyan tanult (kivívott) szerep, amely feltétlen teljesítést igényel, különben nem lehet szó a szakmával való azonosulásról (hivatástudatról). Természeténél fogva viszonyjelenség, mivel a szakmák jelentős hányadában a másik féllel való meghatározottság dominál. A foglalkozásra jellemző viselkedésminták, magatartásformák és egyéb követelmények szerepszerű elsajátítása rendkívül fontos az adott foglalkozási réteg szakmai identitásának (azonosság) kialakításában. Az egyén a szakmai szocializáció során lépésről lépésre sajátítja el az adott foglalkozási rétegre jellemző ismereteket, attitűdöket, képességeket, az egész szubkultúrát. A foglalkozási szerep esetében is beszélhetünk szerepideálról. Ezen azoknak a sajátos (szakmával adekvát) (adekvát = neki megfelelő) emberi kvalitásoknak képzeleti és logikai úton kialakított optimumát értjük, amelyet a szakmai tevékenység során az egyénnek a lehető legjobban meg kell közelítenie. A foglalkozási szerepideál is ugyanolyan ösztönző és irányító funkciót tölt be, mint minden más ideál. A követőt állandó önvizsgálatra és önkontrollra készteti. A foglalkozási szerepideál megtestesítője a szerepmodell. Általában az a kolléga, aki nagy gyakorlattal, szakmai tapasztalattal rendelkezik, akit társai tisztelnek, megbecsülnek, akitől tanulni lehet. De az a személy is rendelkezhet kevésbé értékes értékközömbös vagy negatív tulajdonságokkal is, amelyeket jó, ha a követő időben felismer.

Elhárító mechanizmusok

Az embert gyakran érik sérelmek, kudarcok. Az egyén igyekszik az ilyen kedvezőtelen hatásokkal szemben védekezni, a keletkezett lelki terhektől megszabadulni, a negatív következményeket elkerülni. Az elhárító mechanizmusok olyan viselkedésformák, amelyek alkalmazásával az egyén elhárítja a kellemetlen, szorongató élményeit, ill.  amelyek segítségével képes ellenőrzést gyakorolni viselkedése, érzelmei, ösztönkésztetései felett. A kevésbé fegyelmezett ember indulatai könnyen elsodorhatják, s ha még a következményektől sem kell különösebben tartania, sérelmét hajlamos azonnal megtorolni, mégpedig vagy nyílt agresszióval, vagy valamilyen indirekt megoldással (pl: károkozás). A fejlettebb szabályozó és tilalmi rendszerrel bíró egyén elhárító mechanizmusaival védekezik. Ezek:

A feldolgozás (elaborálás) a negatív élmény okozta feszültségnek tevékenységi erővé való átalakításán, valamilyen hasznos tevékenységben történő levezetésén alapuló mechanizmus. Két változata: a munkában, illetve a fantáziában való feszültséglevezetés. Utóbbinál indulatainkat, fájdalmas érzéseinket valamilyen képzeleti képbe fordítjuk át, azzal a levezetést képzeletben valósítjuk meg (pl: képzeletben olvasunk be valakinek) mindkét változat kielégítő eredményt hozhat, indulataink is elpárolognak, feszültségünk oldódik.

Az elfojtás során a negatív impulzusokat elfelejtjük, az önfegyelmezés látszatát keltve azokat tudatunkból kiszorítjuk úgy, hogy az emlékezet számára hozzáférhetetlenné váljanak. Rendszerint gyors megkönnyebbüléshez vezet, az elfelejteni kívánt késztetésnek azonban csak a tudástól szabadít meg. Az elfelejtett lelki tartalmak energiái ugyanis véglegesen nem szűnnek meg. Felfokozódva és inadekvát formát öltve kerülő utakon juthatnak szerephez anélkül, hogy azt megakadályozhatnánk. Az elfojtás ezért csak átmeneti, álmegoldás, egyáltalán nem veszélytelen mechanizmus.

A kivetítésnél (projekció) megtagadott lelki késztetéseinket, érzéseinket másra helyezzük át. A másik embernek tulajdonítjuk, benne vesszük észre azt, amit eredetileg magunkban éreztünk, de nem vállaltunk fel. Ezt többek között a folytonos igazságkeresők alkalmazzák, akik a világot maguk körül vétkesnek, szennyesnek ítélik, mások szemében a szálkát is a magukéban a gerendát sem veszik észre. A projekciónak többféle változata ismert: kivetíthetünk valamely negatív hatást, eseményt, állapotot; más személyeknek vagy tárgyaknak tulajdoníthatunk bizonyos jellemzőket, szándékokat (énkivetítés); és másokra háríthatjuk át a felelősséget is, amit egyébként nekünk kellene vállalnunk (bűnbakkeresés).

Az ésszerűsítés (racionalizálás), amikor hihető magyarázatot próbálunk adni bizonyos kínos helyzetekre, sikertelenségekre. Akkor alkalmazzuk, amikor valamely vágyunk, törekvésünk meghiúsul, ill. amikor a kudarc vállalása alól igyekszünk felmenteni magunkat. Az értelmi (intellektuális) okoskodással párosuló ésszerűsítést önigazolásnak (intellektualizálásnak) is nevezzük.

Az érzelmi átfordítás a másik embertől való félelem hívja elő. Amikor valaki fontos a számunkra, de ugyanakkor fenyegető, félelemkeltő is, az általa keltett negatív érzelmeket a vele való érzelmi azonosulással igyekszünk megszüntetni. Viselkedésünket ezért a tisztelet, de rettegett személy viselkedéséhez igazítjuk, hozzá hasonló megnyilvánulásokkal élünk, minek következtében magunk is félelemkeltővé válunk. A védekezésnek ezt a módját éppen ezért az "agresszorral való azonosulás" elnevezéssel is illetik.

A meg nem történtté tevés (anullálás) akkor lép be, amikor valaki nem akarja vállalni tettének, viselkedésének negatív következményeit, úgy tesz, mintha a szégyenletes esemény meg sem történt volna. A cserbenhagyásos gázolás elkövetője pl. elmenekül a színhelyről, hogy emlékképe se maradjon a történtekről. Ez a megoldás tipikusan gyermeki (infantilis), felnőtt emberhez nem méltó mechanizmus.

A sajnáltatás célja, hogy a másik emberből, ill. a környezetből együttérzést, részvétet csikarjunk ki, vagyis olyan reagálást, amelynek kiváltására más eszközzel nem volnánk képesek. Ezt a mechanizmust már kora gyermekkorunkban megtanuljuk, miután tudatosul bennünk, hogy sajnáltatással könnyebben juthatunk előnyökhöz. Legtipikusabb formája az, amikor valaki elsírja magát. Ebbe a kategóriába tartozik az álnyomorékok, kéregetők viselkedése is, akik puszta megjelenésükkel, szerencsétlenségük látványos kimutatásával (tettetésével) próbálnak sajnálatot (sőt bűntudatot) ébreszteni a szemlélőben, s ezáltal adakozásra késztetni őket.

A visszacsúszás (regresszió) a konfliktushelyzetből való menekülésnek az a módja, amikor életkorunkhoz illő viselkedésnél alacsonyabb szintű reagálásmódot produkálunk, mégpedig azért, hogy lehetőleg mindenki velünk foglalkozzon. Ez a mechanizmus hasonlít a sajnáltatáshoz. A különbség az, hogy itt nem annyira az együttérzés, hanem inkább a szeretet kierőszakolása az igazi cél. Olyan emberek folyamodnak hozzá, akik valamely feladat vagy probléma megoldásához - vélt vagy valóságos okok miatt - elégtelennek érzik testi vagy szellemi erőiket. Viselkedésükkel tehát alkalmatlanságukat igyekeznek bizonyítani. Visszacsúszást indukálhat vágyaink, szükségleteink kielégítésének meghiúsulása, hosszabb akadályoztatása is. A regresszió csökkenti a lelki terheket, de ha alkalmazása rendszeressé válik, magányossághoz, negatív életérzéshez vezethet. Nemcsak az egyén, hanem annak környezete is károsodik. Mindenképpen a gyengeség megnyilvánulás.

Az áttolás mechanizmusát akkor működtetjük, ha vágyaink megvalósítását, igényeink kielégítését valamilyen ok miatt el kell halasztanunk. Az elhalasztás a veszteség érzését kelti, ez a hiányérzetet próbáljuk átmenetileg pótolni. A pótlás rendszerint az eredetihez hasonló dologgal (cselekedettel) történik, erre tolódik át a hiányérzet kiiktatását célzó indíttatás. Pl: a hobbi. Áttolási célzatúak az ún. pótcselekvések is, amelyek vigaszt nyújtanak az el nem ért cél elvesztéséért. A pótcselekvéssel, pótmegoldásokkal való élést kompenzálásnak nevezzük. Pl: a kisebbrendűségi érzések szellemi teljesítmények által történő kiegyenlítődése. A kompenzálás túlzásba vitele már abnormális érvényesülési vágyhoz, önmagunk túlértékeléséhez is vezethet. Az áttolás további változata az átszellemítés (szublimálás), ez esetben az akadályozott, gátolt célt újjal - méghozzá magasabb szintű céllal - helyettesítjük.

Elszigetelésről (izolációról) akkor beszélünk, amikor valamely negatív késztetésről leválasztjuk az indulati elemet, majd a szándék és a leválasztott indulat közé egy semleges - többnyire értelmetlen - dolgot, gondolatot iktatunk be. Ez a töltelékanyag azután kényszerítő erővel hat a tudatunkra, és fölösleges viselkedést (üresjáratot) vált ki belőlünk (Pl: a lépések számolása) minek következtében a szándék elveszti indulati töltését. Az elszigetelés tehát megakadályozza, hogy a nemkívánatos szándék visszatérjen a tudatunkba, s működésbe hozza az eredeti késztetést.